Egy antik szobor

Kőszine lassan kétezer éve ránehezült már,
míg egy perccel előbb az anyagba beoltva-
életerős dobogást utasítva szivére-
ez a mag lét szeme földjén elevenné kivirágzott.
De jajj!
Zajok földjén hová leszel te szegény,
                akit csönd érlelt a néma öröklétre?
Mi lesz veled árnyalatok nemes tompasága,
                itt a fényrobbanások züllött villanásai közt?
Semmink sincs, mi téged boldogíthatna;
                orrodat mostanra véresre marta e világi bűz,
s szemed lassan kimerült, hogy
                mindent egyszerre, felhalmozva lát
mert nem volt még időd megszokni
                a tájak valódi távlatát…
Sírj, zokogj, üvölts de sehogy se remélj,
hiszen mást is betört reggelre az éj.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Láthatatlan emberek