|
Öreganyám kamrájában sárgállott efféle lelakatolható láda.
Kölyökként éppen belefértem, élveztem, eszembe se jutott
hogy baj érhet, amikor a sötétjébe bújtam meg hosszú órákra.
Mégis megtörtént, hogy a pánt ráfeszült a szemre, rabbá váltam
végül, megunva az álmodozást, dörömböltem, rugdostam a falát.
Jól összerakott börtön volt, nem engedett, csak tompán döngött,
amikor szétrúgni próbáltam zsalugáter oldalait, dongaboltozatát,
a szívós fa elnyelte erőmet, a dübögő hangot pedig a kamra falai.
Hiába, nem keresett senki, nagyanyám se, mert folyton csavarogtam,
dörömbölésem akkor jutott a fülébe, amikor darált kukoricáért jött.
Szabadulók örömével ugrottam ki, csakhogy ő elkapta a grabancom,
kiabálva csapott rám néhányat: soha többé ilyet ne, mert igazán
akkor lesz nemulass, ha abba a ládába még egyszer belemászom, de a
kamrába sem tehetem be a lábam egyedül, menjek inkább játszani ki
a kerti lugasba vagy a szomszédokhoz, ott is szem előtt maradok!
Hol van most az a láda? Nagyanyám halála után apám eladta a telket,
ismeretlenek vették át nyaraim házát Offán, idegen lett, átépült,
de a vasakkal teli pajta, a pókhálós padlás tengeri-tengere, és az
a kamra él bennem most is, érinthető előttem az a láda átalakítva,
bádogtetővel hó ellen, búvóhely a mezőn, méhkaptárok sorába beállt.
|
