|
Ahogy a reggel befolyik a szembe,
még vakít, és tejfehéren veszem be
szomorú ízeit, mint gyerekszobám
süppedő ágyában, amikor sovány
sugarával paplanon átszúró fény
égett a bárányhimlő sebhímzésén.
S édesanyám hangja olvadt belém
omlós-puhán, mint nyelven péksütemény,
lázam tapintva hálóinget tűrt fel,
homlokán nyüzsgő kör játszott egy fürttel.
Nevető sipkás bohócomon kék szem,
könyvek, falráncok, mindenre emlékszem.
Csikorgó szomjamra megitat a csönd,
s tudom énnekem kezdetlenből önt,
mert elmémből sosem hint hamut kémény
konkrét részletek emlékmészárszékén.
Sok finom árnyalat bennem ácsorog,
míg lefutnak makacs, hosszú számsorok,
néha megfojtja őket zenélő köd,
egy arc is más, mint ahogy bevésődött.
Tudatom tenger érzékfotót nagyít,
a benyomások nem kopó tornyait
egymásba zsúfolja, építi följebb,
emlékezetemből így nem törlődnek.
Papírra írom az emlékkötegek
hívószavait, vad ákombákomok
feketén jelzik mind a fölösleget,
mi bennem karcol, mint szájban a homok.
Aztán meggyújtom, etesse kövérre
a lángot, én már többé nem cipelnék
lassú terhet, s szelesen söpröm félre
a halott betűket harapó pernyét.
Vagy kósza élmények lomja lépeget
fejemben, ez ám csak peckes díszszemle,
s a zajongó pillanatképeket
egy álmodott ponyvával terítem le.
Torkomban szilánkos bariton remeg,
gyorsan fegyverzi le közönségemet.
Legtöbbjük törődött és tárgyakra gyűjt,
én számokat mondok fel, ezerjegyűt.
Vonások, jelek, illatok és ízek
összelöttyennek, ahogy színes vizek,
e keverékkamrában sosincs káosz,
látom, mi kerül minden rubrikához.
Ők nem érthetik, nekem ez törmelék,
ma is úgy teszek, mintha töprengenék.
|
