|
Megfogadtam; céltalan derűvel, jókedveket
osztok szanaszét. Színpad lesz a jellegtelen
udvar, a szomszédok gáláns papírmasék,
visszafelé suhan néhány árnyék, a rozsdás
porolókon fennakad, a szerelmesek illetlen
csókjait, ellopja a gyöngyházfényű Nap.
Sziesztázni kezd, akit a gyötrő aggodalom
kalodába húz. A bizonytalan, üvegcsontú
idő, csonka reményekért háborúz, hátraarcot
vág mind, aki csöndes, a girbegurba múltnak
szára szökken, az égig érő indák kósza lelke,
bolyong az eres, agg gyökerekben.
Megfogadtam; jóllakott derűvel mesélem azt,
ami túl kevés. Színjátékra vágyik a világ,
a szomszéd ablakokban máglya ég. Elbiceg
mellettünk, ami fontos, de hiszem; utunk
közös célt takar. Rozsdalé csorog a kelő Napra,
pedig csókokat és gyöngyöket akar vagy
girbegurba, grátisz boldogságot, mely felnő
hozzá, s birtokba veszi. Ültess bokrot kongó
udvarokban, az Isten olykor ugyanezt teszi,
majd magára hagyja a gyenge indát, s azt súgja
a szélbe: "Égig érsz!" Bár lopj az űrtől vérfekete
tintát, de tudnod kell; a gyökerekből élsz.
|
