Évekig azzal voltam elfoglalva, hogy rájöjjek mit és
hol rontottam el, azt gondoltam, akkor megoldódik minden az életemben, ha
tisztázom az okokat, de nem sikerült, aztán jött a pszichiátria, utána a
rokkantnyugdíj, nem találtam a helyem, csak tengtem-lengtem, rengeteg időm
volt, sok mindennel próbálkoztam, olvastam, zenéltem, írtam, festettem,
fotóztam, de igazából nem kötött le semmi, egyedül voltam, apámmal, anyámmal
alig beszéltem, haverom nem volt, se barátnőm, senkim se, csak egy németjuhász
kutyám, vele csatangoltam a környéket, minden domb tetején megálltam, leültem
és lestem ki a fejemből, a kutya meg ott hevert előttem, talán ő szeretett a
legjobban, és én is őt szerettem a legjobban a világon, nem tudom, de évek
teltek el így, egyre jobban elvadultam, amikor a szüleim egymás után meghaltak,
ott maradtam egyedül a házban, az is szép lassan hozzám hasonlóan elvadult, nem
törődtem semmivel, egyre rosszabb állapotba kerültünk közösen, egymás
tükörképévé váltunk, jött egy öngyilkossági kísérlet, és utána, mivel nem volt
hová mennem, ide kerültem a szállóra, kaptam egy ágyat, elvoltam, de kellett
egy év, hogy kimozduljak, hogy kilépjek a kapun megismerni a várost, és ahogy
telt az idő egyre bátrabb lettem, már nem csak a várost jártam be, hanem a
környékét is, az erdőtől először nagyon féltem, féltem az állatoktól, a
zajoktól, attól, hogy majd összefutok valami rossz emberrel, féltem, hogy
eltévedek, de most már, hogy egyre magabiztosabb vagyok, felfedeztem az erő
csodáit, így nincstelenül, bolondnak elkönyvelve, órákat gyönyörködöm,
szemlélem az apró bogarak életét, vagy a szűrt fényben a levelek rajzolatát
figyelem elmélyülten, élvezem a szél zenéjét, az apró reccsenések, susogások
szimfóniáját és boldog vagyok.