Évekig azzal voltam elfoglalva, hogy rájöjjek mit és hol rontottam el, azt gondoltam, akkor megoldódik minden az életemben, ha tisztázom az okokat, de nem sikerült, aztán jött a pszichiátria, utána a rokkantnyugdíj, nem találtam a helyem, csak tengtem-lengtem, rengeteg időm volt, sok mindennel próbálkoztam, olvastam, zenéltem, írtam, festettem, fotóztam, de igazából nem kötött le semmi, egyedül voltam, apámmal, anyámmal alig beszéltem, haverom nem volt, se barátnőm, senkim se, csak egy németjuhász kutyám, vele csatangoltam a környéket, minden domb tetején megálltam, leültem és lestem ki a fejemből, a kutya meg ott hevert előttem, talán ő szeretett a legjobban, és én is őt szerettem a legjobban a világon, nem tudom, de évek teltek el így, egyre jobban elvadultam, amikor a szüleim egymás után meghaltak,ott maradtam egyedül a házban, az is szép lassan hozzám hasonlóan elvadult, nem törődtem semmivel, egyre rosszabb állapotba kerültünk közösen, egymás tükörképévé váltunk, jött egy öngyilkossági kísérlet, és utána, mivel nem volt hová mennem, ide kerültem a szállóra, kaptam egy ágyat, elvoltam, de kellett egy év, hogy kimozduljak, hogy kilépjek a kapun megismerni a várost, és ahogy telt az idő egyre bátrabb lettem, már nem csak a várost jártam be, hanem a környékét is, az erdőtől először nagyon féltem, féltem az állatoktól, a zajoktól, attól, hogy majd összefutok valami rossz emberrel, féltem, hogy eltévedek, de most már, hogy egyre magabiztosabb vagyok, felfedeztem az erő csodáit, így nincstelenül, bolondnak elkönyvelve, órákat gyönyörködöm, szemlélem az apró bogarak életét, vagy a szűrt fényben a levelek rajzolatát figyelem elmélyülten, élvezem a szél zenéjét, az apró reccsenések, susogások szimfóniáját és boldog vagyok.