Előrebocsátanám, kérem, hogy én nem tehetek semmiről. Férfiasan udvaroltam neki, igyekeztem elbűvölni összeillő nyakkendőmmel és díszzsebkendőmmel, vittem neki még egy szál piros rózsát is, amiről a virágárussal lecsippentetetetetettem a tüskéket.

Előre bocsánatot kértem tőle, hogy én, kérem, dagadok, elnézést, azt akartam mondani, hogy dadogok. Legyen irántam türelemmel. Mosolygott, reméltem, nem rajtam, hanem a rózsa miatt, bár a tüskéket sajnálta egy pipicit.

Előre bosszankodtam, hogy úgyis meg fogja unni a dadogásomat, vagy feszélyezni fogja, ezért hibátlanul dúdolni kezdtem neki egy szerelmes nótát. Tibitebitangó, tibitebitangó.

Viszont ettől a lábam kezdett el dadogni az asztal alatt, ritmikus kopp-kopp-kopogással ütögette a hölgy bokáját.

Na, erre felállt.

– Maga meg egy k-k-k-kókler – mondta szárazon, és a táskájáért nyúlt. A rózsát az asztalon hagyta.