NAPLÓK: az univerzum szélén Legutóbbi olvasó: 2019-05-26 02:43 Összes olvasás: 1348| 10. | [tulajdonos]: | 2019-04-22 09:08 | | leülök melléd a fűbe. tavasz van, nyilván (hiszen tényleg az van, de: regénytavasz zajlik). dúl a tavasz, dús a fű, az életünk csak derű, csuhajja. az eget bámulod. fekszel, katatón vagy. az eget bámulod, bámulhatnál engem is, csak annyit kéne tennem, hogy magam felé fordítalak. nem megy, magamat tudom csak ölelni, dülöngélek, szájam sarkán diszkréten nyál folyik, dülöngélek, néha szipogok. viharszag, valahonnan. eső közeleg, nem tudom kimondani. semmit sem tudok kimondani. mindegy, végülis együtt vagyunk, nemsokára hozzák az uzsonnát, én pépeset, te szondásat fogsz kapni. madár csicserg. | |
| 9. | [tulajdonos]: | 2019-04-07 08:17 | a játék neve: elfutni a vihar elől
nyilván többféle megközelítés létezik, de világos,
úgy is szól a fáma, hogy egy viharfelhő alatt állni,
ha éppen úgy esik, fogni a kezét és rábízni a döntést,
hogy mikor kezdünk el rohanni; de észrevenni azt is,
ha mi magunk állunk az égbolt árnyékában és tudni,
hogy biztosan szorítja a kezünk. | |
| 8. | [tulajdonos]: | 2019-04-02 22:47 | démonvirágzás
a démonok gecik. nem elégednek meg az éberen töltött idővel. pontosabban, ha úgy döntesz, hogy basszátok meg démonok! és figyelsz és ügyelsz, akkor az álmaidba lopakodnak be; mint mosómedvék, áttúrják éjjel a lelked szemetesét.
a démonok gecik. nappal, nappal még hagyják, hogy azzal a biztos tudattal, se körül-, se hátranézve kelj át a legforgalmasabb utakon is, hogy remekbe szabott nyomaidba többé nem tapad egy váratlan csattanás. még azt is gondolhatod, hogy de jó! ott élek, ahol a tavasz és a tél ad magának szemérmes randevút, beszélem az állatok nyelvét, és látjátok? végre szép vagyok.
de éjjel, éjjel megmutatják neked a fényt, azt a szép, közeledő fényt, ami impregnál, a fényt, amiből egy fényfarm testesül és a fényfarmon szelíd, ártatlan napkölykök legelnek.
az összpontosuló ragyogástól nem láthatod a tű testét, amit a szemeden át majd belédvezetnek. fura ez a tű; démontű, tűzforróan hatol beléd és folyik, minden idegen, eren, velőn és gondolaton áteresztik, hogy amikor kitölt, vasszagú, merev jéghegyek magvait ültesse el benned. és jaj neked, ha rügyet bont a jég, mert megrepeszt és a cél, hogy összetörjenek már sikamlós síneken robog a beteljesülés felé. felébredsz.
néha felébredsz és tudod, ha nem ébredtél volna fel, akkor ölnél. mindenkit. mindenkit, válogatás nélkül. | |
| 7. | [tulajdonos]: | 2018-12-31 11:12 | | az előadásnak vége, a többi színész, a közönség és a díszletbontó kellékesek is felszívódtak már, mint a nézőtér émelyítő, meleg párája. a reflektorok is hűlnek, a súgó a büfében már a második rumoskávéját issza. csak te merengsz még a színpadon, kezedben tartva a hamleti koponyát kérdezed magadtól: mióta ismétlem én hasztalan ezt az elkoptatott szöveget? | |
| 6. | [tulajdonos]: | 2018-12-05 07:43 | | tudnillik az űrben kurvahideg van és ezért is kell a szkafander. olyan hideg van, hogyha belenyúlnál (az űrbe), úgy éreznéd, miljárdnyi zsilettpenge cincálja minden egyes idegvégződésedet. érdemes tehát a szkafanderen belül maradni. lehet, hogy az út nagyon hosszú, mert talán csak egy poszméh szárnyverdesésének ereje indította el a mozgást, de ennyi is elég, hogy oda lehessen érni. persze unalmas és magányos dolog egyszál szkafanderben űrutazni, miközben talán csak túlkódolt, lakónikus rádiójeleket küldve lehet kommunikálni. de mindegy, a cél a terraformálás. ha odaérsz, leveheted a szkafandert, megszabadulhatsz minden idegen testtől. mondjuk akad még egy rizikófaktor; beszippanthat a vákuum, ha egy szórakozott isten fölemeli, mint egy sajttálról, a fejünk fölül a burát, és csodálkozásában még össze is csapja a tenyerét: nini, hát ottan e két sajtkukac! | |
| 5. | [tulajdonos]: korrekció | 2018-11-22 19:47 | | nem ásít isten, hanem sóhajt. | |
| 4. | [tulajdonos]: | 2018-11-22 19:34 | | először úgy tűnik, lényegtelen semmiség. mintha valaki dobolna kicsit az ujjával, miközben egy hasonlat után keresgél. pedig lehet, hogy egy élőlény első pár szívdobbanása. idővel, ahogyan nőttön-nő és kitölti a számára ideiglenesen kijelölt territóriumot, kiderül, hogy nagyon is élő, mozog. feszít, kitörni törekszik és fájdalmat okoz. felkavarja a gyomor tartalmát, a szívért nyúl, mint elsőszerelmes szorít egy csokor virágot. lemerevít nyakat és vállat, áttöri a vér-agy gátat; az agy részeit, mint sakkfigurákat rendezgeti, töpreng; ezt hol ide, majd vissza, nem, mégsincs még minden jó helyen. mintha vedlene, az jutott eszembe, vagy egy rovar változna éppen át. vagy mintha isten ásítana, alvás közben, mikor egyik oldaláról a másikra fordul. ahogy bejár, meggyötör. növekszik, vért követel és vérrel is fizet. talán mindennek oka van. talán az ifjúság az élet penitenciája. ma először mondtam ki magamban, hogy itt vagy. | |
| 3. | [tulajdonos]: | 2018-11-19 11:44 | itt nincsenek kifejezett szabályok. mármint amik vannak, azok öntörvényűek. nincs szabálykönyv, se alkotmány, se alkotmány-módosítás. amikor kilépünk belőle, az univerzum feketére fagy, benne az égbolt és a láthatár; csönd lesz és eláll a szél.
nincsenek ajtók, se ablakok. itt nem lehet kulcsra zárni semmit. persze nem kell attól tartani, hogy valaki valamit is ellophatna, amit magunkkal viszünk, azt el is hozzuk. mindig kérdés, hogy éppen milyen állapotban lépünk be. eltalálta-e a zűrhajót valami masszív, megátalkodott űrtörmelék. egy kicsit mindig be kell melegíteni, feloldani a jéghalált, szájból fülbe lélegeztetéssel.
szavaidban az édesvíz. megindul egy messzi-messzi hegyről, egy rég elfeledett forrásból, amiről csak sejteni lehetett eddig, hogy ott van. a lezúduló víz néha elakad egy végtelennek tűnő sziklafalban, de a víz utat tör, megérti a saját tömegvonzatát. úton van egy rég kiszáradt meder felé, egy tó ígérete felé. a tó életet vizionál. egysejtűek, amőbák, zöld kúszónövények, úszó és lábasállatok kelnek majd belőle útra.
folyamatos visszhang a hangod. a sziáid, a be-, és az elköszönők. a beköszönő sziáidról mindig egy jövőbeli szia jut eszembe, dimenzió szaporulás és egy vágyott megsemmisülés. az elköszönő sziáidban mindig van valami birsalma ízű elszontyolodás. ezeréves szomorúság, hogy ez lesz talán az utolsó szia. mintha-álom. ne aggódj, vagy aggódj, megpróbállak felébreszteni. | |
| 2. | [tulajdonos]: | 2018-11-13 09:54 | avar tömörödik a szemetesben. avarban az ősz, őszben az év és az évben én magam. a márciusban vett cipő már lötyög, nadrágból is másfél számmal kisebb kéne. az egységidő több részre osztható. elfér benne rémálom, képzelet, realitás.
*
(szeretnék neked pogácsát sütni, tepertőst, borsost, akármilyet; húslevest főzni is biztosan, bár számolhatsz vele, hogy mindig elsóznám. fejből tudni, hogyan kötsz cipőfűzőt; valahogyan ez olyan, mint az ujjlenyomat.)
*
hihetetlen, hogy vannak még könnyeim. úgy értem, hogy az elmúlt hónapokban annyit sírtam, de annyit, hogy akár egy napon is többet, mint eddig egész életem során. telesírtam szerelemmel például a 23-as busz munkásokkal tömött délutánjait; néhány kocsmaasztalt, értelmetlenül; megannyi kispárna vigasztalan létezését. szerelemmel, bánattal, a múlt feldolgozhatatlanságával, a jelen kibogozhatatlan útvesztőivel és a jövővel. a kérdéses jövővel, amiből ugyan felsejlenek történések, konkrétan körülírható képek és boldogság, de nem lehet tudni, hogy ez a jövő ránk vonatkozik, vagy egy párhuzamos valóság tudatmegsemmisítő fantomérzete.
mintha az életvizem folyna el, abból fogyok. abban gyöngyözöl, azt forralod, öntörvényű következetességgel párolog el belőlem minden, ami fölösleges. salak és kondenzátum. besűrűsödöm, lassan fővő húsleves, ha kész leszek, a lelkemből fogyaszthatsz, csipkeszósszal és feltétlenül. te, életem sója. | |
| 1. | [tulajdonos]: | 2018-11-07 17:03 | | aludtam délután. stresszalvás, bár átadhatnám ezt a tulajdonságomat; néha segít, mondjuk most ez sem használt. álmodtam és álmomban telefonon beszéltünk. egy hatalmas, mintha végtelenül visszhangos teremben lettél volna, nem értettelek, csak néhány szó volt tisztán kivehető és ezekből kiderült, hogy valami fontosat mondasz. próbáltalak kihangosítani, fülesen hallgatni, hangfalakra is rákötöttelek, de semmi, vagyis ugyanaz, mondod a fontost és én nem értem, töredékek jutnak el csak hozzám. próbáltam neked jelezni, hogy nem értelek, de nem volt hangom, a hangszálaim, mintha megfagytak volna az űrben, ami körülvesz, ha nem vagyunk együtt. nagyon rossz volt és most attól félek, hogy nem értelek, hogy nem értelek jól, és ha itt is vagyok, nem vagyok egészen itt, mert bekerítenek a saját félelmeim és inkább ezekre koncentrálok, nem pedig rád; ezt nem engedhetem meg magamnak. az univerzumunk szent és békés hely, a nyugalmam otthona. nincsenek benne kételyek, pontosabban ha vannak, megbeszélhetőek, feloldhatóak, elcsitíthatóak. és csönd van, szeretem ezt a csöndet. a határvidéket elektromágneses mező védi, hogy ne léphessenek be idegenek, hogy ne léphessen be senki, még én sem, csak veled együtt és egyszerre. általában korábban érkezem, mint te és amíg várok (és dülöngélek és cigizek), eltakarítom a félelem rámrakódott űrporát, hogy odabent majd tisztán és érthetően halljalak, mert ez nagyon fontos nekem. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
