„A poéta hát csak poéta vers nélkül is, de akire születésekor Melpomené mosolygó szemekkel nem tekintett, akármilyen szép verseket írjon is a Minerva truccára, de azért nem lesz poéta, hanem csak versjártó. Ezek azok, akiktől már alig fér az ember a Parnassuson.”
„A verscsinálás nem poesis; mert ez a gondolatoknak, a képzelődésnek, a tűznek természetében és mindezeknek a felöltöztetésében áll: a verscsinálás pedig csak a szózatok hangjának bizonyos regulákra vételére, a külső elrakására ügyel, hogy azok hármóniával szálljanak az ember fülébe. A honnan lehet valaki jó poéta, ha mindjárt verset nemír is; és ellenben jó verset írhat valaki, de azért nem poéta. Legjobb, ha a kettő együtt van.”
2012.03.18. "Életem egyik legboldogabb 3 napján vagyok túl. És bár a férjem is azt mondta, h legszívesebben megírná és bennem is mozgott még tegnap is vmi ilyen hajlandóság, valószínűleg egyikünk se fogja. Bár ha folytatni tudnánk a mindennapokban, amit csináltunk, abba a fénybe (reggeli, tiszta, vad, szigorú, szép, elvarázsolt, múlt, értelem, vállalás..stb), beleférne az írás. A 66-os út, de szó szerint, h a világ végén rá tudjam mondani, h így érdemes élni. És Berzsenyi, meg Csokonai, utóbbi a poézisről és verscsinálásról, asszem közönségesen. Mert a poéta már csak vers nélkül is poéta, míg a verscsinálás (nem feltétlen) poézis."
Egyrészt leírnám a jelen állást azok kedvéért, akik aggódnak értem/ügyet vetnek rám. A videókonzultációt születésnapi ajándékba kaptam öcsémtől, miután az utolsó hivatalos konzultációm és eredményem az onkológusnál nem volt megnyugtató. Az egy szarból 3 lett a tüdőmön, ráadásul rákerestem neten, és tudom, h az a közhely h ezt nem szabad, de sajnos, pont mostanában fogalmaztam meg, mert, ha élek még, akkor viszont állást keresek a kibaszott sttusztörvény és az oktatás reménytelen és immár totálisan kilátástalan állapota miatt; szóval épp mostanában jöttem rá, h ez, mármint, hogy kompetensen keresek és szűröm ki a valid információt, az erősségem, olyasmi, amben még a közvetlen környezetemnél, akik a kisváros értelmiségét képviselik különben, is jobb vagyok. Szóval, majdnem elájultam, mikor rákerestem erre az én kurva ritka rákomra, s egyrészt azt találtam, h agresszív, másrészt, h áttétjeit a tüdőben képzi, s ott is jellemzően abal oldalon. S hát hol máshol lett volna novemberben az a nodulus bennem, ha nem épp ott. Az onkológusom, ahogy sajnos én is, krónikus időhiányban szenved. Láttam rajta a jeleket, mintha magamon, ha felkészületlenül esek be, mint mostanában egyre gyakrabban, nem olvasta el előzetesen a leleteim, s tőlem kérdezte meg, milyen daganatom is volt, petefészek- vagy méh-? _Bingó, egyik sem, szarkóma a méhben, amihez saját bevallása szerint ő nem ért, s amihez a nőgyógyászomnak se volt a 30 éves praxisa alatt szerencséje. A többit azért nem írom le, mert vmi kibaszott unalmas olvasni, bár átélni korántsem, összegezve március 21. és április 25. között konstans halálfélelem április 17-i csúcsponttal, mikorra eljutottam odáig, h kiválasztottam a szakorvost (már a weblap megnyitásától kisebb pánikrham jött rám), lefoglaltam az időpontot és az öcsém segítségével kifizettem (40 ezer forint), és miután azt írták emailben, hogy 17.00-kor küldenek majd egy linket, amire kattintanom kell, s várni, míg az orvos megjelenik a másik oldalon, 16.45-kor gép elé ültem, s vártam. 17.15-ig nem történt semmi, akkor küldtem egy mailt, amihez csatoltam a fizetést igazoló nyugtát, s jeleztem, hogy nem kaptam még linket. 2 perc múlva megjött a link, kattintottam, mire egy felületre jutottam, ahol ki volt írva, hogy várjak, s hogy addig játsszak vmi figurával. Hát én önveszélyesen türelmes vagyok, úgyhogy vártam, s csak kb 45 perc elteltével nyúltam a telefonomhoz unalmmban. Azon viszont volt 2 nem fogadott hívás egy budapesti számról. Mikor megcsörgettem, a lefoglalt doktornő jelentkezett, aki közölte velem, h ő most már mással konzultál, az én időm lejárt, s megrovóan közölte, h pedig 2x is kerestek, ezen a számon hívtuk magát!, majd most már utána vmikor tudom hívni. Kb egye meg, amit főzött. Úgyhogy még 1 óra várakozás a telefont lesve. Végül hív megint. Nem érdekli, mikor megpróbálom elmagyarázni, hogy emailben linket meg videókonzultációt ígértek, s azt vártam, erre semmit nem reagál, csak türelmetlen, siet: munkaidőn túl van, gondolom. Az előző nap feltöltött leleteimről közli, hogy ő azokat nem kapta meg, nem látja. Mondjam csak el. Elmondom. S erre azok a mondatokat, amiket nehéz elfeledni: "Önnek, Asszonyom, igaza van. Azok ott a tüdején áttétek, s azért szaporodnak, mert nem kapott kezelést." S hogy mit tegyek, menjek vissza Szegedre ezzel. Az uncsi rész eztán jő. Megint késleltetett reakcióm vannak. Mert aznap tök higgadtan fogadom, h baszki, mégiscsak meg fogok halni, s nagyon gyakorlatiasan felhívom, Gy-t, h ígérje meg, h ha tényleg ez lesz, akkor pert indít a félrekezelésem miatt, h legalább a család nyomasztó anyagi gondjai enyhüljenek ezáltal. Azért bízom rá, mert a férjemre hiába is, Gy. az egyelen, aki harcos. Másnap viszont a 6. órám után utolérnek az érzéseim, konkrétan majdnem elájulok a tanáriban, mindenesetre még fél óra elteltével se tudok felkelni, úgyhogy végül egy kolléganő hazavisz. Neki meg még másik kettőnek elmondom, mi van. Így 3 napon belül egy belgyógyász és egy tüdőspecialista ismerős orvos és végigböngészi a leleteimet (egyik sem onkológus, mint a pesti hölgy), s azt mondja, h szerintük nem áttét. Végül öcsém foglal egy face-to-face időpontot egy másik magánklinikán egy másik onkológusnál, aki az egyik legjobbnak tartanak. Ez múlt kedd. 6 órám után busz, Pesten tömegközlekedés aminek megint elég sok momentuma élénken bevésődik, s 19.20-kor fogad az orvos a Duna-parti Klinikán. Nagyon kedves, mikor mondom, h 2. véleményt szeretnék, ezt normális igénynek veszi. Nemcsak elmondatja a sztorit, de az összes releváns leletet megnézi, és felnöttszámba vesz. Hogy 100%-san nem lehet megmondani, de ez szerinte sem áttét. Hogy állati mázlim volt, h időben elkapták, mert nem szokták felfedezni. (Nem ezért műtöttek, véletlen volt.) Hogy okos, h eddig nem kaptam kezelést, mert ez egy ritka rák, s ez azt jelenti, h a kemoterápiának nem sok dobása van, s nem jó, ha ellövik, mikor még nem feltétlen muszáj. Meg azt is, h ha kezelés kell majd, mit lehet tenni. Végül azt mondja, ne szorongjak már ennyire, mert így nem lehet élni. A hivatalos onkológusomnak még előzőleg megírtam (telefonon nem tudom elérni), h milyen diagnózist kaptam, s végül a pesti vizit utáni napon tudok vele beszélni. Még novemberben, mikor elmondta, h ez egy ritka, amihez nem ért, mondta, h viszont vanegy ismerőse, aki igen, s hogy majd őt megkérdezi. Múlt szerdán azt mondta, h most már tényleg, s hogy másfél héten belül. S utalt rá, h el van havazva. Amiben biztos vagyok, h tényleg úgy is van. Eddig nem jelentkezett, szal ez még függőben. Szóval egészségileg ez van. Egyébként nemcsak ezt akartam írni, hanem a többit ki, mert tényleg, szó szerint az agyamra kezd menni, s jobbat nem tudok, mint kiíri, ha úgy látszik, nem is ma, mert nincs olyan ember, akire egyben rá merném/akarnám rakni elmondással azokat a terheket, amik most rajtam vannak. Emiatt, most tényleg szükségem lenne egy pszichológusra. Semmi másért, csak hogy valakinek el tudjam mondani az egészet, amit most tartok, mert semmilyen baráttal/szerettemmel nem tehetem ezt meg. De kiírhatom, oszt elkattint, aki nem bírja. De nem ma, így is rém hosszú.
Nem tudok aludni. Nem nagy csoda: két órás várakozás után azt mondta az orvos, akinek a videó konzultációja volt öcsém születésnapi ajándéka, hogy "Asszonyom, Önnek igaza van, azok a tüdején tényleg áttétek. S azért szaporodnak, mert nem kapott semmilyen kezelést." És menjek vissza ezzel kezelőorvosomhoz. Március 21-e óta folyamatos szorongás és jeges rémület azzal a kósza reménnyel, hogy hátha tévedek. Az a szar ebben a meghalásban, nemcsak a jövendő fájdalom, hanem, hogy lelkileg is ki kell bírni. Illetve hát nem bírja ki az ember végül, ugye. A Dokk-estre is ezért mentem el: hogy legyen már egy pár óra az életemben, ami nem a nélkülözésről és a betegségről szól. Bár akkor még valamicske remény is volt. De irtja vmi gondos kéz. Megrendült a hitem is. Na, nem azért, hogy 'hogy engedheti i meg Isten', hanem mert totál elutasítottnak érzem magam a hitben. Nem jár, nem jut. Amikor felnőttként konfirmaltam, a lelkésztől azt az igét kaptam, hogy lesz erőm mindenhez. De amibe kapaszkodni tudok (néha) az nem ez. Hanem az íróasztalom fölött a képen, amit az Evangélikus Életből szedtem ki még 2005 táján. Egy kapu, nagyon zöld körülötte, s alul: "Sem halál, sem élet nem választhat el az Isten szeretetétől. "
akiknek az volt a dolga mert így döntött a biológia vagy mert a barátomnak hívták magukat vagy mert gyermeket nemzettek velem és közös volt az ágy, a ház és a számla velem ők szerettek engem mind a maguk módján leginkább úgy és addig, amíg nekik jó volt néha-néha még azt is megtették értem, hogy átlépték ezt a határt és tettek értem olyat is, ami nekik már nem esett jól, csak épp ettől még egyedül vagyok és nem szeret úgy senki, ahogy nekem lenne jó, ahogy én szerettem ezt a sok embert, úgy, hogy nekik legyen jó, mert - mondtam magamnak és időnként nekik is- nekem csak úgy jó, ha nekik is, de most jó lenne, ha úgy szeretne valamelyikük mégis, ahogy nekem jó, és esetleg azért, mert neki is csak úgy jó.
hogy akkor már nem lesz szabad hogy ami eddig nem, az már nem jön el hogy nem lesznek jobb napok hogy az élet küzdelem és csatatér a test és a tudat, amíg tiszta tanulja, mert mást nem tehet, elfordítani végre egyszer üres szívétől azt a töltött fegyvert és átállítani maga mellé a a saját katonáit.
M-mel, ex legjobb barátnőmmel, akivel az onkológiai vizsgálatok kapcsán újra felvettem a kapcsolatot, abban maradtunk februárban (történetesen a szülinapja előtt 1 nappal, mert akkor volt a CT), hogy majd ha az eredmények meglesznek, újra keresem.
Az eredmények végül is tegnap lettek meg, pontosabban megvoltak már március 3-án, de időpontot a (magán)onkológustól csak 21-re, történetesen a születésnapom előtti napra kaptam. A megbeszélést követően nem voltam olyan hangulatban, hogy bárkivel is beszélni kívánjak, de, gondoltam, holnap a szülinapom miatt úgyis felhív, s akkor majd beszámolok neki, hogy ne érje szó a ház elejét, hogy milyen antiszociális vagyok már megint.
De eddig nem keresett. S most esett le, hogy ez a szerencsétlen már megint beleszaladt. Mert bár minden egyes alkalommal, mikor nagy ritkán találkozunk próbál úgy tenni, mintha a köztes években nem történt volna semmi, s ő az én legjobb spanom, de nem tudja, hogy mikor van a születésnapom. ( Ez V-ről, sokáig másik legjobb barátnőmről már 10 éve kiderült, mikor elfelejtett köszönteni. Akkor nagyon meglepett. )
De M mindig szokott, a bizonyos köztes években is, mikor megpróbáltam megszakítani a kapcsolatot, mindig alkalom volt neki azt mégis felvenni. Ma viszont elmaradt. És az előbb leesett, hogy valószínűleg azért, mert tegnap este, miután hazaértem, átállítottam a születési adataimat rejtettre, mert nagyon szar lett volna a jókívánságokat fogadni azzal a hírrel, amit tegnap kaptam.
És már megint nem feltételeztem, hogy anélkül ne tudná. Ez azért van, mert neki és V-nek is más típusú a memóriája, mint az enyém. Egész életemben folyton azt a hibát követtem el, hogy azt feltételeztem másokról, ami csak rám igaz. Az összes barátnőmére, élő és elhalt rokonoméra, szerelmemére, akinek a születésnapja vmikor jelentett vmit számomra, emlékszem. Mármint tudom, mikor volt/van. Az nagy szó, ha az adott napon el tudom felejteni.
De M-et megint megszívattam akaratlanul. Éppúgy, mint nyáron, mikor a Művészetek Völgyéből városomon át hazatartó édes barátnőim csapata (M., V. + É.) jelezte, hogy meglátogatnának. Oké. Aztán nem találtak ide, mert az utcában nem ismerték fel a házat, ami 15 éve ugyanolyan, mióta benne lakom.
Ami nem jelenti azt, hogy ne lennék nekik fontos, vagy ne szeretnének. Csak.
" Facts are slippery things; they can render an inaccurate view if they are told in the wrong order, or if some are omitted. Narrative itself is a lie — whether it’s in documentary film, journalism, or any other medium that concerns itself with facts. We believe narrative exists because we travel forward continuously in time, and the chronological progression supplies humans, the meaning-making animals, with a kind of story. But every narrative leaves out facts in order to tell a clear story." (How natural are nature documentaries? The Verge, by Elizabeth Lopatto on August 15 2016 11:48 am)
*** Csütörtökön, mikor a kukákat húztam ki, megláttam a csillagokat a fejem fölött.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
