Magyarországon évente úgy száz emberölés lehet, másképpen úgy mondanám, hogy háromnaponta egy. Hogy egy ember egy másik életét kioltsa, rengeteg ok vezet, a féltékenységtől az anyagi javak megszerzéséig, a hirtelen fellobbanó dühtől az érlelődő bosszúig, és bár nagyon ritkán, de előfordul, hogy igazi okról az elkövető se tud számot adni. Az mindenesetre elmondható, hogy az elkövetőben mindig dolgozik egy mérleg, valaminél jobb megoldásnak tartja azt, ami mindenki másban a legszörnyűbb kimenetnek látszik. Csak egy elborult tudat képes átértékelni a sorrendet, ép, egészséges gondolkodású embert nem vihetik rá a körülmények egy gyilkosságra. * A háború. Két ember, akik sose találkoztak , most fegyvert fog egymásra, sőt, olyanra is, aki védekezésre képtelen. Személyes okok nélkül követnek el naponta annyi szörnyűséget, amit tízmilliós országunkban egy év alatt összesen. Egy emberölésnek mindig van felelőse. Napi száznak ne lenne? Ha egy gyilkosra a törvény évtizedeket mér, mennyi a tarifája annak, ha százezret bír rá az elkövetésre? * Nem hiszem, hogy tudnék beszélni egy gyilkossal. Még akkor se, ha függenék tőle. Vagy van egy táblázat? Egy mérték, hogy meddig fér bele, és mikortól nem? Az egyik serpenyőben az, hogy mekkora bűnt követ el az egyik, a másikban meg az, hogy mennyire kellemetlen, ha elzárkózom egy alkutól? Mindig tudtam dönteni, mondtam már le egyébként kedvezőnek tűnő üzletről, szakítottam meg barátságot, beszélőviszonyt. Jó, a másik oldalon sose emberölésről vagy bármilyen más bűntettről szólt a történet, de erkölcsi érzékemet sértette. * Amiért ezt írtam, az meghaladja a személyes nagyságrendemet. Nagyobbak a serpenyők, az egyikben egy ország rombolása, emberek élete tízezerszámra, a Világ válsága, a másikban súlyos, generációkra ható terhek felvállalása. Viszont tény, hogy nem nekem kell dönteni. De elszenvedni biztosan nekem kell.
Ha egy ökölvívómeccsen utólag kiderül, hogy az egyik versenyző csalt, akkor megsemmisítik az így elért eredményét.
Most olyan meccset láthattunk, ahol az egyik fél mindenki szemeláttára dugdosott kemény tárgyakat a kesztyűjébe, megtehette, hiszen aki felügyelte az előkészületeket, az ő tímjébe tartozott, de még a levezető bíró és a pontozók is.
Nem beszélve a szabályokról, azok folyamatosan úgy változtak, hogy neki kedvezzenek, megfejelve azzal, hogy rá még ezek sem voltak kötelezőek.
Az meg már csak hab a tortán, hogy az ilyen módon elért győzelem után kigúnyolja ellenfelét.
* Szavak. Ha hozzájuk illesztünk egy másikat, nagyot változik a jelentésük.
Öröm – káröröm.
Sokan vannak, akik őszintén örülnek. Többnyire a hívők. Elégtételt is éreznek, megmutattuk a gonosznak, nem lesz itt háború, nem lesz adóemelés, megszorítás, marad a rezsicsökkentés, megmutattuk az elempébétéqúnak, hogy nem szólhatnak bele a gyerekeink nevelésébe!
Aztán őszintén örülnek azok is, akik valóban jobban jártak a tizenkét év alatt, akár egy lecsámpásított családtámogatásnak, akár a magasabb jövedelműek adócsökkentésének, a nyugdíjplafon eltörlésének – nem sorolom – köszönhetően.
Őszintén örülhetnek még, akik kapcsolataiknak – és nem képességeiknek - köszönhetik kiemelkedő lehetőségeiket, közben nem kell tartaniuk piaci megmérettetéstől, de még átfogó vizsgálattól sem.
És itt ötvöződik közülük sokakban az öröm a kárörömmel.
Most kitolódott az az idő, ameddig kiváltságaikat megőrizhetik - a másik fél tehetetlensége miatt. * A szégyen, a szekunderszégyen és a szégyentelen.
Az ökölvívó, ha bebizonyosodik a csalása, szégyelli magát, az csak intelligencia kérdése, hogy mutatja ki.
Az elegánsabbja elismeri, elnézést kér ellenfeleitől, rajongóitól. Van persze, aki agresszívan reagál, sok rajongóját elveszítve így.
Az őt kedvelők viszont szekunderszégyent éreznek, ez talán még kellemetlenebb érzés lehet. De így éreznek egyébként azok is, akik nem őt, csupán a sportot kedvelik.
Aztán vannak, akik csupán dühösek a lebukás miatt. Ők a szégyentelenek. * Nekem a választások eredményét látva a szégyen minden fajtájával meg kellett küzdenem. Szégyellem, hogy mennyire nem láttam előre. Szégyellem, hogy környezetemben reményeket tápláltam. Szekunderszégyent érzek látva, hogy a vesztesek egymást okolják, hogy nem látják, mindannyian csak bábok voltak.
Aránytalan médiamegjelenés? Ez önmagában igaz, de azokban a falvakban, ahol közel százszázalékos eredményt hozott a Fidesz, még csak nem is hallottak MZP-ről, a CSOK-ról, a rezsicsökkentésről.
Egyes ukrajnai régiókban annyit tudtak a választásokról, hogy MZP-re nem szabad szavazni, mert akkor kitör a III. Vh.
Nem sorolom, de nyilvánvaló, hogy ezeken a helyeken semmi sem múlt az óriásplakátok vagy a kampányköltések arányán.
Okolják MZP-t, hogy felelőtlen kijelentéseket tett.
Persze, volt köztük olyan is, de ennek nem volt igazán jelentősége. Adtak a szájába számtalan olyat, amilyet sose mondott, tulajdonítottak az ellenzéknek hamis szándékokat, sulykoltak félmondatokat a másik felük nélkül, régi technika, bevált.
Gátlástalanság, felsőfokon.
Árstop úgy, hogy az nem a költségvetést terheli, hanem a kiskereskedőket. Gyakori terminológia, hogy valamit nehogymá’ a magyar családok fizessenek meg, de az belefér, hogy kis családi vállalkozások menjenek tönkre. Ami a takonyhab a tortán az a tábla, amit ki kellett állítani, közel húszezerbe kerül, rémlik, hogy a Rákosi érában a kivégzettek családjainak kiszámlázták a kivégzés költségeit, köztük a kötél árával.
Benzinárstop.
Én sajnos nem engedhetem meg magamnak, hogy az olcsó benzint tankoljam, és egy 2020-as adat szerint 7-800ezer autót tehet tönkre a magas etanoltartalom.
Ezek többnyire az olcsó, öreg kocsik, na, az enyém is ilyen, és ez a helyzet az idővel csak romlik. Tekintettel arra, hogy nyugdíjamat csak az inflációval – és utólag – emelik, újabb autóm már nem lesz.
Egyébként se lenne pofám úgy venni benzint, hogy a kutas szemébe nézve kivennék a zsebéből literenként vagy egy ötvenest, kétszáz kút már tönkrement, a megélhetésem érdekében nem lopok szemrebbenés nélkül egy hasonló gondokkal küszködőtől. * Ha az ellenzék nyer is, nem húzta volna néhány évnél tovább.
Ahol a 300,-Ft-os vizitdíjjal, a 4eFt-os tandíjjal ki lehetett kezdeni egy kormányt – mit nem adnék most ilyen nagyságrendekért -, ahol egy évtizedes távlatból rá lehet húzni a 13. havi nyugdíj elvételét Gyurcsányra, ahol egyik oldalon ki lehet tiltani szavakat – pl. megszorítás, új adók -, míg a másik oldalról csak ezeket szabad állandó jelzőként alkalmazni, ahol harmincéves politikusokon a régmúlt hibáit kérik számon, nem okoz gondot ellenük hergelni az embereket.
Egy koalíció csak öngyilkos munkát vállalhatott volna, népszerűtlen intézkedéseikkel a visszatérő Orbán helyzetét javítva.
Így aztán megdöbbenve láttam Bátai Tibor videóját a savanyú szőlőről.
Szerintem előbb-utóbb Tibor is belátja, hogy Orbán nehéz helyzetbe kormányozta magát és az országot. A költségvetés rovására kiszórt pénz egy részét még meg kell adni.
Persze, lesz mire hivatkozni, készen vannak a panelek, a kovid, a háború, Brüsszel, a NATO, most a migránsok egy kicsit nem, a Gyurcsány-éra is egyre távolibb, sebaj, lesznek újak, abban az országban, amelyikben a népszavazás kaphatott százezerszámra négy nemet, semmi sem lehetetlen.
Visszatérve a szégyenre, én szégyellem magam. Szerintem ezzel az érzéssel előbb-utóbb találkoznia kell azoknak is, akik még nem.
1./ Amikortól az ember közösségben élést választotta, sikeresebbé vált az együttélés, ha a tagok specializálódtak, mindenki átvállalta a többiektől azt a tevékenységet, amiben ő volt a hatékonyabb. Aztán elszámoltak valahogy. Magyarul egy jó pék és egy jó kovács eredményesebben működtek együtt, mintha az egyik állandóan szénné égette volna a saját kenyerét, míg a másik rendszeresen laposra verte volna a saját hüvelykujját.
Az élet összetettebb annál, hogy két szakma lefedné a közösség szükségleteit, és előfordult, hogy a péknek nem kellett már több lópatkó, viszont mit nem adott volna egy jól megvarrt gúnyáért, igen ám, de a szabóra már az előző vekni is rászáradt, többre becsült volna egy hordó mézsört, nem folytatom.
Kellett a cserealap, olyan, amilyet mindenki elfogadott tevékenysége ellenértékéül.
2./ Szerintem a munka az a tevékenység, amit az ember nem végezne, ha nem fizetnék meg. Mert az egyébként hobbi lenne, szórakozás.
Magyarul dolgozni akkor kell, ha az ember a hobbijából nem képes előteremteni a gördülékeny életvitelhez szükséges cserealapot.
Természetesen vannak extrém helyzetek, beleszülethet valaki a nagy jóságba. Vagy utálhat annyira dolgozni, hogy helyette inkább lop vagy csal, de itt is érvényes, ha nem tenné anyagi haszon nélkül, akkor a bűnözés is munka, legfeljebb nem becsületes.
Manapság egyébként már nem olyan élesek a határok, ami régen törvénysértő volt, előfordulhat, hogy mára már nem az, és fordítva.
3./ Visszatérve a munka és a szórakozás viszonyára, a személy felől tekintve.
3.a./ - Dógozzá, hogy én szórakozhassak! 3.b./ - Azér keccsölök, hogy te jól szórakozhass? 3.c./ - Én például utálok fűrészelni, de ha valaki reszel, azon órákig el tudok szórakozni!
4./ Egészen személyes
Több évtizedes munkaviszonyom alatt mindössze másfél év lehetett csupán, amit nem élveztem, és csak a pénz kedvéért csináltam, a többinél ez nem volt szempont. Magyarul átszórakoztam szinte az egész életemet. Ilyen megközelítésből tehát nem lehetek a téma igazi szakértője, a fentieket tessék fenntartásokkal kezelni!
Két olyan ember van a Dokkon, akik kövérlászlói dörgedelemmel illetik azokat, akik velük ellentétes véleményüknek adnak hangot. De most csak az egyikkel kapcsolatban írok.
A magam részéről már jópárszor kihúztam a gyufát, de úgy vélem, hogy kb. egy éve megtaláltam lelkem egyensúlyát, kritikus hangvételű írásaimat a Fészre teszem, mi a fasznak konfrontálódjon az ember, ha nem feltétlenül szükséges.
A Fészen többnyire régi barátaim és olyan ismerőseim olvasnak, akiknek - ha nem is értenek velem feltétlenül egyet – többet ér a barátság, a jó viszony a véleménykülönbségeken való civódásnál.
Lényeg a lényeg, a magam részéről elfogadtam, hogy a Dokkon politikai hozzáállása miatt ne minősítsek senkit, de azért így se nagyon úsztam meg egy-két dorgálás nélkül, pedig igyekeztem tanárúrkérem, ha karcos is volt valamelyik versem vagy írásom, akkor egyszerűen konzekvensen magam voltam.
Viszont látom, hogy így se vagyok biztonságban. Erre spekulatív úton jutottam, abból, ahogy Tamás elbánt a főszerkesztővel.
Vérlázító és gyomorforgató a szöveg – írja Tamás. Egy olyan szövegről, amit más írt másnak, és amely szöveg nem került volna a Dokkra, ha Tamás nem citálta volna ide.
Úgy látszik, egy magára valamit is adó cenzor elől nincs menekvés, bújhat az ember akár ürgebőrbe is, cserélhet eszmét máshol olyanokkal, akik hasonló módon látják a világot, a Nagy Testvér előtt nem marad titok.
No, de nézzük azt a témát, amit nem én, de még a főszerkesztő sem, hanem Tamás hozott a Dokkra! Már én is akartam ezzel foglalkozni – igaz, nem itt, hanem a Fészen, ahol eddig biztonságban éreztem magam -, de már szabad a pálya itt is, hiszem Tamás naplójához kapcsolódom csupán.
Lélegeztetőgépet küldött humanitárius okokból Szíjjártó az ukránoknak.
Nem hiszem, hogy akad olyan, aki még ne tudná, hogy nagyságrendekkel több ilyen masinánk van, mint ahányra kezelőszemélyzet jutna. Mert egy ilyen masina nem egy porszívó, nem csupán egy ki-bekapcsoló van rajta, kezelése komoly szakértelmet igényel.
120 lélekmasina ment, kezelők nélkül. De ezekre már legalább nem kell raktározást fizetnünk.
Mert az ukránok is csak rakosgatni fogják egyik helyről a másikra, a lényeg, hogy ne legyenek útban, ha megszólal a sziréna. Mondjuk a villanydróton senki nem fog átesni, hiszem áram se jut minden kórházba.
Persze lehet, hogy azokból a gépekből ment az ukránoknak, amikhez nem kell személyzet, mivel kiderült róluk, hogy alvássegítők, horkolásgátlók. Ezek csak addig voltak drágák, amíg megvettük, most már igaziból szart se érnek, ágyúszó mellett senkit se zavar a horkolás.
Ettől függetlenül nemes dolog volt, hiszen segíteni, adni jó, kétszer ád, ki duplán ád - ahogy az írás mondja - és bőven belefér az adományozás nagyszerűségét aláhúzó kísérőszöveg: „- Bár tudjuk, hogy Magyarország és Ukrajna kapcsolatai is feszültséggel terheltek, Ukrajnában sorozatosan megsértik a magyar nemzeti közösség jogait, ennek ellenére Magyarország mindig is kiállt Ukrajna területi integritása és szuverenitása mellett.”
Vérlázító és gyomorforgató szöveg – írja Tamás.
Tényleg az.
Utóirat:
Az én írásaimat megnézheti bárki a Fészen, én ugyanis senkit nem tiltottam le. Nem is tudtam eddig, hogy lehet olyat. Viszont ma megtudtam, hogy ott annyi más mellett üreginyulak is vannak. Ők önkínzásból olvasgatnak nekik nem tetsző oldalakat is, aztán usgyi vissza a gödörbe, bár az utólagos fröcskölés nem annyira a nyúlra, hanem a borzra jellemző.
A takarásból leselkedőkről egész röviden megfogalmazható véleményem van.
Persze, akkoriban én csak úgy gondoltam Rénire, Galacra és Ogyesszára, hogy azok ruszki kikötők, a térképen rózsaszín volt az egész SZU, oroszul beszéltek, ennyi.
Réniben voltam a legtöbbször.
A kisebb tengeri hajók a Feketéről odáig jöttek fel a Dunán, a rakományt uszályokba rakodtuk, az így jutott tovább. A legénység cseréje legtöbbször itt zajlott, én az első hajómra is itt szálltam be.
Ruszki kikötő, oroszul beszéltek.
Nyolc éven át jártam Rénibe hosszabb-rövidebb kihagyásokkal. Sok barátra leltem. Már tisztként hivatalos ügyeket is intéznem kellett, a helyi bürokraták – tekintettel hiányos nyelvtudásomra – segítsége nélkül nem mentem volna sokra.
Már tudom, hogy ukrán kikötő Réni, nyilvánvaló, megnéztem az előbb egy térképen, nem rózsaszín, hanem halvány almazöld. Akkor kik is laktak ott?
Megnéztem a lakosság összetételét is, ez a Wikipedia nagy találmány, 49%-a moldovai , 18%-a ukrán , 15%-a orosz , 8,5%-a bolgár és 8%-a gagauz.
Nem tudom, hogy ismerőseim közül ki melyikbe tartozott, nekem akkor mind ruszki volt. Az biztos, hogy egy városban éltek, kollégák, barátok, szomszédok voltak - és nem ölték egymást.
Aztán Ogyessza, azt hiszem, 71-ben voltunk az Operaházban, akkor nem tudtam, de most azt is megnéztem, jövőre lesz százötven éves. Arra viszont tisztán emlékszem, mondták, hogy tizennégy kiló aranyat kentek szét a renováláskor Európa legszebb operaházának cirádáin.
Nem volt összehasonlítási alapom, tizenkilencévesen addig még nem láttam élő balettelőadást. A leningrádi balett volt műsoron, a Hattyúk tava, kevésen múlt, hogy nem kaptam rá.
Persze, hogy a lépcsőt is megcsodáltam, akkoriban egyvágtában fel is tudtam menni rajta, ma már a fényképet nézve is fáj a derekam.
Nem lettem volna a világra nyitott fiatal tengerész, ha a kocsmáknak legalább egy részét nem derítettem volna fel. Most már tudom, hogy ukránokkal iszogattam, már írtam, a térképen egy rózsaszín mezőben egy város, oroszul beszéltek, mire gondoljon az ember bohó gyereke, ruszkik.
Már tudom, hogy a ruszkik azok, akik fegyverrel mennek fiatalkorom kedves emlékeire.
Akkori barátaimat nem féltem, néhányan élhetnek csak. Nem volt olyan jó életük, hogy ne cserélnék be egy vésett feliratra a balsoj geroj után egy kéttenyérnyi márványon. Pár évtized, és a helyükre kerülnek a dolgok.
Szomorú azért vagyok, mert egy olyan ember, akinek az életére, biztonságára szolgálatok ügyelnek, puskát erőltet a következő generáció kezébe, de egyúttal céltáblát a homlokára.
Ukránok, oroszok, magyarok lőnek egymásra, százezrek próbálják batyuba préselni életüket és vágnak az ismeretlennek, szakadnak családok, tervek, nem tudom, hogy a lépcsőből Odesszában hány fok marad.
Nem tud a Világ kimaradni. Mindenki érintett, és elhihetjük, ha a dörgés nem is hallatszik be az ablakon, ez a háború nem korlátozódik már a puskagolyóra.
Az előbb akartam megnézni egy weboldalt – nem akartam sületlenséget írni az Operaház kapcsán – nem nyílt meg, a víruskeresőm tiltotta le.
Emberek tízezreit kell nagy kímélettel fogadnunk, fel kell élesztenünk magunkban az együttérzés már alig pislákoló parazsát, egy kicsit talán meg kéne feledkeznünk a saját elmérgesedett sebeinkről!
Át kell tervezni és szervezni, az egész világon a pénz, az energia, az egészségügy, a beruházások szövevényét, az országok, szövetségek viszonyait.
Világháború ez, hadüzenet nélkül. Olyan háború, ahol az ember a saját hazájában is lehet hadifogoly.
Az előző írásomnak nem volt semmi értelme, ezt belátom.
Tamás olyan szavakat adott a számba, amilyeneket sose mondtam, majd azokon megsértődött – nos, az ilyen technikával szemben tehetetlen vagyok. Az egész baszotthosszú írás elől elhajolt. Abban az egyben van igaza, nem szabad foglalkoznom írásaival. Igaz, ilyenkor a fairplay romjain még lehetnének olyan elvárások, hogy ő se csörtessen rá azokra, akik tőle eltérően vélekednek, de el kell fogadnom, hogy ennek sincs esélye.
Aztán érkezett még egy reakció, egy általam csak „Helyzet”-néven ismerhető naplótulajdonostól.
Ahogy Tamás se tud kibújni a bőréből, úgy én se. Képtelen vagyok bármilyen szóváltásra, ha nem tudom, ki a másik.
Ez az én hibám. Lehet, hogy betegség, lehet. hogy felvett manír, mindegy, ezzel már nem megyek orvoshoz, így is egy vagyont költök gyógyszerekre.
De még ha ismerném is az illetőt, látom, hogy egy pársoros írásba is be tudta zsúfolni a személyeskedést, az általánosítást, a feltételezést. Konkrétum csak a Világgazdaságra való utalás volt.
Nem szoktam szisztematikusan egy-egy portálon csemegézni, a hírek felől jutok csak el egy laphoz. Most viszont felcsigáztak, rákerestem.
Semmi olyat nem találtam, amiről más helyekről ne értesültem volna, viszont azt látom, hogy néhány, az embereket valóban érintő dolgokról szó se esik. Egy szót nem találtam például a pedagógusokkal kapcsolatos dolgokról.
Tegnap még találtam cikket a benzinárstopról, de most, amikor ezt írom, újból felmentem a portálra, nem találom. A tegnapi naphoz képest egy új cikk született, amiről megtudtam, hogy Brazília beszáll a magyar haderő fejlesztésébe.
Vettünk két repülőgépet.
Tisztelettel tudatom, hogy a Lidl beszállt családom élelmezésének fejlesztésébe, míg a Szent Erzsébet Gyógyszertár az egészségem karbantartásába szállt be, minkét cég teljesen önzetlenül De pénzt azért kértek.
Lényeg a lényeg, amit elképzeltem egy lehetséges beszélgetésről, egy kulturált vitáról, szertefoszlott.
Még a benzinárstopról, valamelyik nap tankolnom kell. A legolcsóbb benzin, amit közel harmincéves Marutimba tankolhatok, az 522,-Ft átlagáron kapható. Ezt 98 E5-mek hívják, a négyszáznyolcvan forintos nemcsak a kisebb kutakat, hanem öreg csotrogányomat is tönkre tenné. Ez az utolsó kocsim, másikat én már nem tudok venni, hát ezt kényeztetem.
„A bíróság szerdai közleménye szerint a testület teljes ülése elutasítja a Magyarország és Lengyelország által benyújtott, az uniós költségvetésből származó finanszírozás igénybevételét a jogállamiság elveinek tagállamok általi tiszteletben tartásához kötő feltételességi mechanizmus ellen irányuló kereseteket. Tájékoztatásuk szerint ez a mechanizmus megfelelő jogalappal lett elfogadva, összeegyeztethető az EUSZ 7. cikk szerinti eljárással, és tiszteletben tartja különösen az unióra ruházott hatáskörök korlátait, valamint a jogbiztonság elvét.”
Ezt Tamás úgy értette, hogy „loofahh a schengenbe„
Előző bejegyzésemben talán joggal írtam, hogy a magyar anyanyelvűek között is akadnak számosan, akiknek értelmezési problémáik vannak.
Az Európai Bíróságot a magyar kormány kérte fel, hogy hozzon ítéletet, ezt a feltételt szabta ahhoz, hogy aláírjon egy megállapodást.
Akkor még biztosan nem tudta, hogy ott fizetett ügynökök hoznak döntéseket.
Egyszer az életben olvasnék tőled, Tamás, egy konkrét dolgot, egy igazi érvet vagy cáfolatot valamihez vagy valamire, és nem egy kopi-pasztját valamelyik stencilből felolvasott nyilatkozatnak!
Kezdhetnéd azzal, hogy megnéznéd figyelmesen azt a „politikai kiáltványt”, és megjelölnéd, hogy abból mivel nem értesz egyet!
Kaptam a fejemre vödörszám a szart, ha olyat írtam, amit a hangadók politizálásnak véltek.
Már jó ideje önkéntes moderációnak vetem alá magam, erre azt látom, hogy rajtam kívül senki nem tesz féket a tollára.
Az egyik tematizáltan hordja ide a világirodalmat helyeslő vagy ledorongoló véleményével felcímkézve, a másik a szerkesztő hitét kérdőjelezi meg, a harmadik úgy kérkedik az elkötelezettségével, mint a lovászlegény a faszával a kocsmában, minháromban az a közös, hogy a saját nézeteivel bármilyen szinten egyet-nem értők méltatlanul forgatják a pennát.
Tényleg kíváncsi lennék, hogy Tamás a deklarált európai értékek közül melyikkel nem ért egyet? Tudni szeretném, hogy aki dicsekszik kormánypárti elkötelezettségével, melyikkel ért egyet, ha az egy napon belül hozott két rendelet egymásnak ellentmond? (Olyan komoly munkát, hogy mindkettő mellett érveljen, nem mernék elvárni!)
Abba, hogy egy szerkesztő nem is érthet egy vers minősítéséhez, ha nem jár templomba, nem megyek bele, mondhatni kívülálló vagyok, de azt gondolom, hogy az ilyet méltatlan dolog a kritériumok közé felvenni.
Olyan vitába szívesen belemegyek, ahol pontokba szedett állítások és cáfolatok vannak, de azzal, hogy „fizetett ügynök”, nem tudok mit kezdeni. Az ilyen csak vagdalkozás, ráadásul elcsépelt, elinflálódott, ha ráakadnánk egy bizonyítottan fizetett ügynökre, azt már nem lenne mivel minősíteni.
Én tanulni jöttem a Dokkra. Mondhatnám, hogy már nincs miért, hetven múltam, kialakult személyiséggel bírok, de már gyorsabban felejtek, mint amilyen ütemben új ismereteket tanulhatnék. Irodalmi képességeim rögzültek egy szinten, nem hiszem, hogy fejlődhetnék. Ennyire futotta, nem vagyok szomorú miatta, itt, a veresi fővégen én írom a legjobb verseket.
Viszont a Világra, úgy érzem, minden nappal nyitottabb vagyok, egyre jobban látom az összefüggéseket.
Szeretném úgy látni magam, hogy ilyen megközelítésből tudok új szempontokat is felvetni sokaknak. Aztán soknak nem, de az okos, nyitott ember a rengeteg információ közül, amihez percről percre hozzájut, a számára hasznosat beilleszti a sajátjai közé. Vagy nem.
Kérem, hogy ne minősítsük rossz értelembe vett politikának azt, ha valaki konkrét problémával foglalkozik!
Ugyanígy ne tekintsük jó politikusnak, ha valaki egy kiadott irányvonalon megássa a maga lövészárkát, onnan lő, és nem figyel arra, hogy hátul a hadvezér már régen megváltoztatta a kijelölt célokat!
A politika eredetileg egy hasznos dolognak indult, a közélettel, az egyénnek a közöséggel, közösségeknek egymással való kapcsolatáról szólt.
Ha valaki nem egy szigeten egyedül élő remete, akit ejtőernyőről etetnek, az nem tudja kikerülni, hogy társadalomban éljen. Minden tevékenységével, mondatával, munkájával, vásárlásával, az adózással, a leadott vokssal a társadalommal közlekedik, vagyis politizál.
Akiknek befolyásuk van az ő életére, azok a politika szálain is kötődnek hozzá.
Ha elhagyom a házam, kint a társadalom vesz körül. Politika.
Ha hazajövök, kulcsra zárkózva se tudom magam kiszakítani abból, hogy állampolgár vagyok. Ha tudatosan nem is politizálok, de részese vagyok, akár haszonélvezőként, akár kárvallottként.
Ha egy betörő megtámadna, elvenné a nyugdíjam harmadát, megírhatnám? Politizálnék ezzel?
Ha a svájci indexelés eltörlésével veszik el, akkor mit tehetek? Megírhatom?
Szóval, lehetne itt beszélgetni, lehetnének igazi kérdések és okos válaszok. értelmes, írástudó emberek vannak a Dokkon, talán csak a polárszűrőt kéne levenni a szemüvegekről. Mert az – tudvalevőleg – az egyébként centrálisan polározott fényből csak azt engedi át, ami egy meghatározott síkban rezeg.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
