Fedél Nélkül 2021. január 14. (XXVIII. évf. 690. szám)
A Terveim és az Ennyi című verseim a szám 11. oldalán váltak olvashatóvá.
Büszkévé tesz, hogy ebben a számban az előző oldalon Röhrig Géza Tibi esküje című verse szerepel, remélem, hogy annak fényéből az enyémekre is vetül pár fénypászma... :)
Nagyon üdítő volt most reggel megfigyelnem, hogy ékes nyelvünk avatott mestere milyen finom technikával, milyen cizellált módon bánik a szavakkal, és sorai mögé milyen mesteri módon rejtette el azt a párakönnyű bocsánatkérést, melyet az ellenem és még néhányunk ellen elkövetett aljas sértegetések váltottak ki belőle, sajnos csak így utólag!
Illetve túrót, dehogy kért elnézést, nem is érti, hogy miről van szó.
Értelmezési gondjai egyébként is lehetnek, hiszen féloldalnyi írásomból legjobban a debil szójátékai megemlítését fájlalta, pedig volt ott néhány sokkal lényegesebb dolog is.
Amin egyébként jót derültem, az a következő mondat:
"...ha jobbos vagy, akkor fogd vissza magadat, meg ne sértsd azokat, akik ipari méretekben basztatnak, mert nagyon érzékenyek rá. "
Nem is tudom, mióta - hónapok? hetek? - nem reagáltam semmire se itt a Dokkon, írtam a saját hülyeségeimet. A tököm se foglalkozott Filip méltóságos úr cseppet sem finomkodó politikai megnyilvánulásaival, nevét se emlegettem, azt pedig, hogy valamelyik oldalra - nevezetesen a jobboldalra - soroltam volna bárkit is, még soha nem fordult elő.
Előző írásommal is csak arra reagáltam, hogy az igazság felkent bajnoka külön kiemelte egy versemnek a számára leglényegesebb elemét, pedig volt abban a versben más is, de az elkerülte éberségét, azon nem tudott megsértődni.
Amikor valaki más helyett sértődik meg, nos, az egy kétélű fegyver.
Ha olyan helyett vagyok érzékeny, aki kiszolgáltatott, aki nem tudja magát megvédeni, aki sok esetben nem is tudja felmérni, hogy miként basznak ki vele azok, akiknek módjukban áll, azt szociális érzékenységnek, esetleg empátiának hívom.
Ha az erősebbek helyett vagyok sértődős, azt pedig szervilizmusnak.
Nyugodjál meg, Tamás, az általad legfőbb hatalomnak, mindenhatónak tartott Jóisten nem szorulna a védelmedre, és, ha megbántottam volna, megtalálhatná a módját, hogy megbüntessen.
Bár én úgy érzem, hogy a büntetéseket már előre megkaptam, és van még tennivalóm, ha le akarom dolgozni a hendikepet.
A moderálásról.
Tamás azt írja: "Szögezzük már le: semmiféle hatalmam nincs a Dokkon, nem is vágyom rá."
Ehhez képest máshol így ír: "...miért nem lehetett volna a beírást en bloc moderálni és a szerzőjét egy évre kitiltani a Dokkról."
Csak én érzek itt valami leheletnyi ellentmondást?
A moderálások alkalmával a szöveg helyett ez jelenik meg:
"Az alábbi BEJEGYZÉS tartalmával vagy egyes elemeivel a dokk.hu szerkesztősége nem ért egyet, illetve nem vállalja fel."
Nem tudom, jól értelmezem-e, ha úgy gondolom, hogy amit viszont még kérésre sem moderálnak, az komilfó?
Amikor moderálást látok, szinte mindig megnézem - de már látom, hiába reménykedem -, hogy azok a bejegyzések, melyekben igazságbajnok háziurunk szélsőbalos terrorszervezetekhez hasonlít engem vagy mást, vajon törlésre kerültek-e, hát nem.
A lehetséges kitiltásról.
Ezelőtt egy-két évvel még biztosan megrendített volna ennek még csak megemlítése is.
Mostanság, amikor a Dokk egyre inkább emlékeztet a kakaskirály udvartartására, már egyáltalán nem váltana ki belőlem szaporább szívdobogást. És akkor talán Vezsenyi Ildikónak sem kéne feladnia a Dokk dominálására vonatkozó álmait sem.
Még gyerekfejjel írtam, hogy pontosabban mikor, arra már nem emlékszem. Akkor még nem volt számítógép, egy papíron találtam.
Akinek a sudár fenyő nem csupán egy szép fa, akinek a kettős ünnep nem csak móka, tréfa,
kinek szíve, ha melegszik, nem biztos, hogy láztól, csengettyűtől könnye fakad - hangján könnyű fátyol -,
aki örül, hogyha adhat, s örül örömödnek, akit meglegyint az angyal, s formát ad a ködnek,
ki a szárnyak suhogását éberen is hallja, ki a szeretetet, békét nem csak most akarja,
és ki most, ha csodákat lát, tudja, hogy nem álom, - az mind nagyon boldog legyen, szívből azt kívánom!
2001. decemberében írtam a következőt:
Fél perc
Fél perc. Csupán ennyit ég egy csillagszóró a fán. Fél perc néma csönd. Az idén most először talán.
Fél perc kevés - de elég, hogy átéljünk sok hónapot, - mit az idő sodrásában ez a fél perc elhagyott.
Állunk. Kezünk összeér, és egy pontra tágul szemünk. Fél perc. - Elmúlik, s újra a világra ébredünk.
Fél perc volt csak, mialatt gyúlt, ragyogott, aztán kihunyt. Pont elég volt, hogy a máról leszakadhasson a múlt.
Fél perc. Még egy szikra, ami megcsillan a könnyeken. Vége.... Most már beszélhetünk, nevethetünk könnyeden...
2011. decemberében ezt írtam:
sose volt még ilyen szegény - sose volt még boldogabb kiderült hogy a szeretet pénzt is pótol jó sokat egy tekintet egy érintés a legtisztább ajándék nincsen olyan hipermarket ahol ilyet találnék
fényes lakomává lettek a mélyhűtött halrudak gyertyafénytől – drága áram ünnepi a hangulat zokni cipő – médinkína csomagban a fa alatt a fa is csak féláron volt az árusnál megmaradt
munka nélkül évek óta de ma úgysincs munkanap elsejétől a szabályok pótlólag lesújtanak kisgyerekként alig vártam hogy végre felnőtt legyek igaz ma meg semmi pénzért nem lennék már kisgyerek
Aztán 2018 decemberében már így írtam:
karácsony
nézd itt a papa is integess a papának szia édesem de szép is vagy meggyömöszölnélek mutatja a feldíszített fát papa ide jön a szanta és most jó vagyok kapok babaházat sűttűnk mézekalácsot mutasd csak egy pici van mutatja hogy eszi most nem is beszél csak mmmm elszalad visszajön mutatja a babáját pisilni is tud mutatja hol aztán az inget amit a lányom varrt neki a száján még a mézeskalácsmorzsa azzal mutatja a puszit integet
hogy az a szkájpos jóisten bassza meg
Az idén annyi változás történt, hogy nem szkájpon, hanem vatszappon bőgöm el magam. Na, ezért nem írok újabb verset.
Tehát csak prózában, de így is őszintén nagyon boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek!
A Fedél Nélkül december 17-én megjelent (688. sz.) számában szerepel "A francba" című versem.
Az csak fokozza örömöm, hogy fizikailag pontosan mellette Renáta két olyan verse ragyog, melyeknek utolsó sorai minden olvasáskor megborzongatnak. Az egyik az Aluljárók, a másik az Anyaszomorító.
Versekhez a Dokkon ritkán írok - többnyire meghagyom az avatottaknak -, de most visszanéztem, az Anyaszomorító már megjelenése napján - kis híján három éve - is kizökkentett, nem bírtam ki, hogy ne kommenteljem.
Nos, ilyen versek szomszédságában megjelenni külön büszkévé tesz.
A maikukat befejeztem, amit kitűztem magam elé, azt elértem, képes vagyok tizenhét szótagba sűríteni egy hosszabb gondolatsort.
Most inkább az absztrahálást kívánom készséggé fejleszteni.
Biztosan lesznek kevésbé sikerült próbálkozásaim, na bumm, nem lesz kevesebb a nyugdíjam - illetve, dehogynem, minden nap kevesebbet ér - de nem ezért.
Szóval ezeket nem azért írom, hogy bárkinek a tetszését elnyerjék, csak kihasználom, hogy itt mindig megtalálom majd a leírtakat - a papírjaimat ugyanis állandóan elkeverem, elhagyom.
Képviseló
(A valósággal való bármilyen egyezés csupán a véletlen műve...)
Nehéz úgy a méntelepen, ha a respekt elillan. És ez nem úgy működik, hogy volt - elfogyott - s megint van...
- A sok csődör háta mögött nyerít, röhög felváltva. Útját a megrakott jászolhoz majd' az összes elállta.
Busa, nagy fejét lógatja, sok mindent már nem ért meg.
Azt hiszem, hogy - legalábbis egy darabig - nem írok maikut.
Tudom, hogy amiket eddig írtam, verstanilag, illetve a költészet terén nem értek kutyafülét sem, nekem az jelentett kihívást, hogy egy eseményt vagy gondolatot összesűrítsek, de úgy, hogy az olvasó, ha kibontja, az eredeti méretet és hatást kapja. Olyan tömörített üzenetféléket próbáltam kreálni.
Mostanában azonban olyan adagokban lepnek el az engem foglalkoztató hírek, események, hogy azokat a magam számára feldolgozni is épp' elég, nincs türelmem transzformálni is. És ezeknél a híreknél tömöríteni is értelmetlen, hiszen szinte szavanként, eseményenként ütnek.
Az is igaz, hogy lassan elfogynak azok, akiknek igaziból szántam, illetve ajánlottam volna olvasásra "remekeimet".
A felmérések szerint egyre többen vannak - többnyire a magasabb végzettségűek között - , akiknek a szeme elől foszlik a köd, egyre többet látnak a rideg valóságból. Ezeknek egy része már valamilyen szégyenszerűséget is érez, sőt, néhányan már formálgatják, ízlelgetik a bocsánatkérő szavakat.
Nekik már nincsen szükségük az "énféle" tömörített verziókra.
Kiknek szemén vastagabb a hályog, azok meg úgysem értik meg üzeneteimet, ők értelmezés nélkül gyűlölik szavaimat, nos, nem szándékozom rohamokat kiváltani belőlük. Talán, ha nyugodtak maradnak, lassan-lassan elkezdik reálisan látni maguk körül a világot.
Ez biztosan nem gyorsan lesz, de a valóság egyre intenzívebben nyomul, nincs az a fanatikus köd, amit előbb-utóbb foszlányokká ne tépne.
Lehet, hogy ezt én már nem is érem meg, de nekem az is fontos, hogy a jegesmedvék vagy a földikutyák ne haljanak ki, akkor se, ha már nem leszek.
