Igazság szerint engem már nem érdekel a választás. Azért, mert nem leszek érintett, bárki nyerjen. Csak idő kérdése, és megoldódik minden problémám!
Olvasom, hogy a britek ezerszámra várják a kelet-európai kamionsofőröket. Aztán már a mészárosokat is. Meg újabban szakembereket a baromfi-feldolgozásba.
Nem kellhet sok idő, hogy kisnyugdíjasakból is behozatalra kényszerüljenek. Azokból a brexit előtt se lehetett túl sok!
Rejtői hangulatot idéz, ha elmondom, hogy kiképző őrmester voltam az akkor még Néphadseregben.
Jó, ebben van egy kis csúsztatás, mert amikor kiképző voltam, akkor csak szakaszvezető, őrmester csak később lettem, de ez még a hibahatáron belül van.
Lényeg a lényeg, Hatvanba küldtek minket a tiszthelyettesi tanfolyamra.
Az ottani katonák mesélték el, hogy bevonulásuk alkalmával az első "élményeik" közé tartozott, hogy levitték őket a gyenguszra, ahol az öreg doki szépen, libasorban végigvezette őket a hátsó, raktárszerű helyiség polcai előtt. Ezeken, mint egy spájzban, kisebb dunsztosüvegek voltak, azokban pedig leszakadt gyűrűsujjak. Mindegyiken címke, nevekkel, rendfokozatokkal, dátumokkal.
Ezek egy-egy balesetről tanúskodtak. Amikor egy katona érkezéskor leugrik egy teherautó platójáról, és gyűrűje beakad a fémkeretbe, az leszakítja az ujját. Nem véletlenül szokták elmondani a bevonulóknak, hogy kiképzés közben ne hordjanak gyűrűt. Az ilyen jellegű eligazítást azok is megkapták természetesen, akik már az életben nem tudnak balkézzel kikérni öt korsó sört.
Aztán az öreg doki kitalálta ezt a bemutatót az újoncoknak. Mesélték, hogy a katonák már séta közben egyenként húzták le ujjaikról a gyűrűket és tették zsebre. Pedig az öreg egy szót se szólt.
Ebben a laktanyában ettől kezdve az eligazítás szövegéből bátran kihagyhatták az ide vonatkozó részt.
Más.
Cserdi polgármestere, néhai Bogdán László börtönlátogatásra vitte a falu lakosainak egy részét.
Folytassam?
Egyszerűen nem értem, hogy miért nem engedik be a médiát a kórházakba? Miért nem mutathatják be, hogy mi várhat az oda bekerültekre? Hogy milyen szenvedéseken mennek keresztül, hogy a gépre kerülteknek hogy fogy napról napra az esélyük az életre, hogy foszlik le róluk minden, ami emberré teszi az embert?
Miért nem hozzák nyilvánosságra az adatokat, a pontos számokat, a tendenciákat?
Adatvédelmi jogok... Lófaszt, senki nem érdekelnek a nevek, a személyes adatok! A végén is elég lenne annyi, hogy a felelősöket K. Miklósnak, vagy X. Ypszilonnak hívják. De a lényeg, hogy a valóság megismerése lehet olyan megdöbbentő, hogy az ember felszólítás nélkül zsebreteszi a gyűrűjét, hogy az arra hajlamos gyerek mégsem adja a fejét bűnözésre, hogy...
... beadatja magának az oltást és felveszi a maszkot.
Sok halottat láttam már. Tudom, mások is, de én nemcsak temetéseken. Hanem a boncasztalon.
Akit az ilyen látványtól megkímélt a sorsa, higgye el, nagyon rideg és prózai dolog. Semmi virág, nincsenek méltató szavak, sehol egy könnycsepp, megilletődött rokonok. Csak körbe a hideg csempe meg az a kúrvakemény asztal, a szélén egy kis vályú, ahol lecsurog a lé.
Kikerülhetetlen, de nem kéne sürgetni.
Én nem hiszek a másvilágban, de úgy látom, akik hisznek, azok se lehetnek biztosak a dolgukban, egyébként már mind odaát lennének. Személy szerint én még húznám a mostaniban egy darabig, és bízom abban, hogy vannak olyanok, akik engem is itt látnának szívesebben.
Aki még nem tette meg, azt szépen kérem, vegye fel azt a kúrva oltást! Ha még ingadozna, annak szívesen - dehogy szívesen, de mégis - mesélek a gépről a tepsire kerülőkről, ha már egyszer azok, akiknek ez kötelességük lenne, nem teszik meg!
Amíg az ember el nem ér arra a pontra, amelytől kezdve nagyobb ütemben felejt, mint ahogy tanul, addig tulajdonképpen okosodik. Egyre több jelenségre, eseményre, embertípusra tekint ismerősként. Rengeteg időt takarít meg így magának. Nem kell naponta feltalálni a tüzet vagy a kereket, (Ha most valaki észrevenné, hogy ezt már egyszer leírtam, azt kérem, hogy kíméletesen közölje velem, hogy figyelj öreg, te már túl vagy azon a ponton! Milyen ponton? - kérdezném én.) ????
Csak kapkodja a fejét az ember a szlogenek, panelok, csatakiáltások elől. Én igazán nem is tudom megfejteni az áttételek szövevényét, de nem is nagyon akarom.
Egyet azért, úgy tűnik, sikerült megértenem, ezt a múltos bulit, de aztán rájöttem, hogy pártja válogatja, hogy hány év a múlt. Nem mindegy, hogy mostantól, vagy tizenkét évtől számítják vissza. Vagy esetleg 90-től.
Én viszont nem tudok nem én lenni, és az én sivár lelkivilágomban a múlt csak az alábbiak szerint értelmezhető.
(Akit esetleg nem tudnék a világirodalom leendő klasszikusával lenyűgözni, annak csinálok egy kalapácsot!)
Az biztos, hogy nem kívánom vissza a régi világot.
Ismerős fordulat. Akkor élünk vele, amikor nem akarjuk valamilyen okból megnevezni az illetőt, viszont meg szeretnénk tartani történetünk gördülékeny előadásmódját.
Viszont, ha jól belegondolok, nekem úgy hozta a sors, hogy barátaim, jó ismerőseim mintegy húsz százaléka Tamás. Ha az élősúlyt is nézzük, akkor jó, legyen huszonöt.
Magyarul, ha érvényes a nagy számok törvénye, akkor az, akinek a nevét homályban szeretném tartani, lehet, hogy szintén Tamás. De nem az a Tamás.
Na, kezdjük előröl!
Tamás barátom - akit nevezzünk most mondjuk Tamásnak - szívesen meséli egyik kedvenc viccét, ami az első elmesélés óta nekem is egyik kedvencemmé vált.
Duzzog a negyvenes lovász munka közben az istállóban. - A picsába! Apám is gróf, a fiam is az, csak én trógerolom itt a lószart!...
Ebben a viccben is, mint a jó viccekben általában, vannak megfontolásra méltó gondolatok, és ezek szétfeszítenék a viccekre mért keretet.
Jelen esetben például csak három, egymást szorosan követő generáció mutatja, hogy egy-egy ember helyét a társadalomban korántsem a származása határozza meg. A környezete pozícionálja, jelöli ki a helyét, és szabja meg vele szemben az elvárásokat.
Ha a legkülönfélébb fajú és származású embereket egymás mellé állítanánk ruha nélkül - de fokozzuk, bőr nélkül (persze, ezt nem valamilyen fizikai, hanem csak optikai úton gondolom), nem találnánk igazi különbséget köztük. Jó, a magyart megismernénk a májáról, de egyébként működne.
Hogy mivé válik az ember, függ tehát részben attól, hogy honnan jött, egy bármilyen származású embert nevelhetnek akármivé. Ifjúkorom indiános regényeiben váltak így indiánokká, sorolhatnám akár Maugliig is.
Az emberek egy skatulyába születnek, egy dobozba. A menőbb kasztokba születetteket környezetükben név szerint ismerik, az alsóbbakról csak a számukat tudják. Hozzávetőleg.
Aztán jön az iskola, aminek lehetősége lenne gyengíteni a születési doboz eresztékeit, de szorosabbá is szögelhetik azokat.
Ha egy gyerek szegregált oktatásban (?) részesül, csökkennek az esélyei egész életére. De más okból is kemény a dolog, ha egy olyan gyerek, aki egész cseperedése alatt szeparáltan nevelődik a tőle eltérőektől, nehezebben fejti le magáról a szigetelést, ha másokkal hozza össze a sors.
Az előítéletek mindkét oldalon egyre erősebbek lesznek. Egyre kevesebbet tudunk a másikról, de egyre többet gondolunk róla. Fel sem tudjuk tételezni, hogy azonos dolgokat, eseményeket hasonlóan ítélhetünk meg. Hogy problémáink között is több a hasonló, mint az eltérő. Hogy csak az egymásról gondoltak különböznek túlnyomórészt egymástól.
Pedig a viccbeli lovász biológiai fiából is lehetett gróf, és belőle pedig lehetett lovász, kékvérű apja ellenére.
Az elkülönítés-mentes oktatás szerintem alapfeltétele az elfogadásnak, ami mindenkinél csökkenti a későbbi konfliktusok kialakulásának esélyeit.
Én az első két osztályt - akkori lakóhelyem lakosságának megfelelően - nagyon vegyes társakkal jártam. Barátaim azok voltak, akikkel kölcsönösen elfogadtuk egymás természetét.
Sokra nem emlékszem, inkább csak neveikre, volt egy Pisti, egy Béla, meg tetszett egy Erzsike.
Szakadjak meg, de nem emlékszem a bőrük színére! Mondjuk Erzsikéjére igen, szőke és hosszú volt a haja, a szeme pedig kék, és ez meghatározó lett egész életemre. De nála sem emlékszem, hanem inkább csak gyanítom az előzőekből, hogy fehérbőrű volt. (Most már egyébként is mindegy lenne, ha él még, akkor egy őszhajú öregasszony, a bőre pedig ráncos, tele májfoltokkal.)
A második lépcső az én ilyen szempontú alakulásomban első munkahelyem, ahol magyarok voltak a munkatársaim, és sok közülük a barátom is.
Amikor egy hetek, hónapok óta úton levő hajón a tűző napon egymás mellett verjük, kaparjuk a rozsdát, amikor este a szalonban snapszlizásnál meghívom a makk ászt, és nála van, amikor a kabinban egymásnak adogatjuk egy-egy kortyra az üveget, akkor Budapest és a legeldugottabb szabolcsi falu egyforma mesze van. Egyforma nagyonmessze. És mi egymáshoz meg nagyonközel.
A harmadik lépcsőre - és ezt már tudatosan éltem át - nyomozókoromban léptem.
Nyilvánvaló lett számomra, hogy az azonos helyzetbe kövült emberek hasonló módon feszegették a szabályokat, ha arról volt szó, hogy családjuknak, gyerekeiknek adni tudjanak. Egyformán lettek gátlástalanok és brutálisak. Revansot vettek az életen.
Akiket - a törvényekkel egyetértve - én is igazán elítéltem, azok voltak, kiknek még erkölcsi alapjuk se lehetett bárkin elégtételt venni, bőven megtehették volna, hogy becsületes úton is megéljenek. És itt se volt olyan eltérés, ami visszavezethető lett volna bőrük színére.
A szegregáció felszámolása hosszú folyamat, amiben a kezdőlépéseket azok tudják megtenni, akik a korlátokat állították.
Emlékszem, régen egy aszfaltút építése egy lassú folyamat volt, terítették a zúzottkövet, egy kúrvanagy úthenger vasalta, simította, vagy negyven barna vagy barnára sült ember talicskázta, terítette a forró és büdös kátrányt, megint az úthenger, pártíz métert haladtak naponta.
Manapság egy-két modern gép, néhány vasaltruhás, majrékalapos ember, sok köztük szemüveges - láttál már szemüveges kubikost? - , elszívok egy cigit és ez alatt kész a kerítésem előtt egy húszméteres szakasz.
A negyven cigányember meg családjával együtt ácsingózik a háromszáz lakosú faluban a közmunkára.
A gyárak udvaráról is eltűnt a négy-ötfős takarítóbrigád.
A takarítócég kedden kilenckor kijön egy munkagéppel, és szerdán már egy másik gyárban teszi feleslegessé a helyi takarítókat.
Na, ők is aztán a faluban próbálnak megfelelni a közmunkát kegyesen kiporciózó intézőnek.
Ha némelyiknek sikerül is legalább az oktatás rámért korlátai közül kitörnie, tapasztalhatja, hogy a telefonon még hívogató munkahely betöltődik az első személyes találkozó pillanatára.
Manapság az elkülönített oktatásból már nem is a jövő kubikosai, hanem szerencsés esetben a közmunkásai jönnek ki. És manapság már, az aktuális szabályok szerint tizenhat évesen.
A szegregált oktatás pedig már nem az erre utaló táblákkal jelölt falak között zajlik.
Elég, ha egy iskolába nem jut kémiatanár. Elég, ha egy iskola nem tudja a technikát biztosítani a modern oktatáshoz. Elég, ha egy családnak nem telik internetre. Vagy okostelefonra. Vagy egyáltalán áramra, csapvízre.
Vagy, ha akik megtehetik, nem állami iskolába járatják a gyerekeiket.
Elkülönítés az elküldés, de az elhagyás is.
Mint mondtam, az én érzéseim kialakításához az első lépcsőt kisiskolás koromban léptem meg.
Tudom, vajmi keveset számít ebben a dologban az én véleményem, de nekem nagyon sokat számítana, ha azok, akik tehetnének is az ügyben, legalább utalnának arra, hogy hasonlóan látják, és lelkeikben már zsaluzzák az első lépcsőt!
Jó lenne, ha annak az öreg lovásznak csupa grófunokája születne!
