Néhány nappal ezelőtt telefonon beszélgettem egy társunkkal - nem nevezem meg, nem hatalmazott fel - a haikuról, mint versformáról.
Érdekes volt megtapasztalnom, hogy mindketten hasonlókat gondoltunk a haikuírás hatásairól.
Az biztos, hogy én gyakran esem a "szószártyázás bűnébe", de ez a kötött forma rákényszerít arra, hogy tömörítsem gondolataimat.
Nem vágyom én igazán elismerésre haikuimmal, de bízom abban, hogy mire elmúlik nálam ez a magamra kényszerített szakasz, a nekem természetes versformák is tömörebbek lesznek, és némileg lekopnak a néha gorombaságig elmenő, túl direkt megfogalmazások.
Mária írt valami olyasmit a gyorsésgyilkosban, hogy bizonyos témák - madárcsicsergés, a hétköznapok - nem feltétlenül ihlető források.
Igaza van, és így ebből következik, hogy amiket írtam, nem is igazán versek. Viszont témák, olyanok, melyekről mindenképpen szeretnék írni, de most praktikusan - ujjgyakorlatként - ilyen formában.
Hetente egyszer lehet verset feltenni, ezért úgy döntöttem, hogy hétről-hétre olyan témákat választok, melyek megdöbbentenek, felháborítanak, megörvendeztetnek - foglalkoztatnak - aktuálisan egy-egy hét alatt.
Pontosan tudom, hogy ezeket az írásokat az olvasó néhány hét múlva már nem is fogja érteni, azért szerepel minden csokor címében a dátum, ha valaki esetleg kíváncsi lenne, hogy mi a szöszt akarhattam egy-egy szakasszal, ha akar, utánanézhet az újságokban, hírekben, vagy akár a saját emlékezetében.
Abban azért mindenki biztos lehet: minden írásomhoz kapcsolódik valami aktualitás.
És pont ezért írásaim nem is igazi versek.
Majd, ha elsajátítom jól a technikák, jöhetnek azok is! :)
De addig is szívesen fogadok minden tanácsot, javaslatot, intelmet!
Antal, megkérlek, hogy ne írj a naplómba, sose fogom megjelentetni!
Szerintem már így is több helyre írsz, mint amennyit én kezelni tudok. Elégedj meg annyival!
Azt gondolom, hogy eddigi írásaidat be kéne számozni, akkor a továbbiakban nem kéne annyit gépelned, elég lenne csak a számokat beírnod. Tudod, mint a régi viccben, amiben a sárga házban csak számokat mondanak - hiszen már mindegyik ismeri az összes viccet - és azokon nevetnek.
Még visszatérnék a békülési projektedre!
Ha én békülni akarnék valakivel, akkor azzal kezdeném, hogy megkövetném a másikat, bocsánatot kérnék tőle. Ha ő ezt elfogadná, utána megkérdezném, hogy hajlandó-e a továbbiakban úgy fogadni a közeledésemet, mintha sose okoztam volna kellemetlenséget neki.
Mindegy, ez már sok, egyelőre gondolkodj el az első részen!
Segítek a lényeget összefoglalni: nem tudom meggátolni, hogy oda írjál, ahova csak akarsz, de az én naplómban én vagyok birtokon belül, itt nem fogsz megjelenni!
Ez egy köszönés, egy bizonyos norma szerinti megszólítás.
Egy kultúrember könnyed természetességgel használja egy olyan közösségben, amit valami összeköt.
Ez jelen esetben az irodalom, a versek szeretete, és ezt a társaságot ez köti össze. Természetesen itt sem mindenki barátja a másiknak, hiszen sokan vannak, akik még sose találkoztak, még szót se váltottak egymással, de ugyanígy nem is ellenségei egymásnak.
Az ember alapvetően jóhiszemű, könnyebb a lehetséges barátságot feltételezni, az ellenség státuszáért meg kell küzdeni.
A barátságról
A műhelyemben gyakran oldunk meg közösen problémákat, vállalunk feladatokat, munkákat barátaimmal.
Ők már ténylegesen barátaim, hál'istennek eljutottam odáig, hogy csak barátokat engedjek be oda.
Más az életkorunk, más a származásunk, sok esetben a politika iránti érdeklődésünk is eltérő.
Ez mégsem teszi próbára barátságunkat.
Mint ahogy barátságunk se akadályoz meg bennünket abban, hogy egy-egy műszaki probléma megoldásakor ne bonyolódjunk időnként késhegyre menő vitákba, sőt, veszekedésekbe.
Aki a szakmaiságot félti a barátságtól, az vagy nem biztos a saját szakértelmében, vagy még sose volt igazán barátja.
Egy kis idővel ezelőtt egy hibás videót sikerült feltennem, még jó, hogy észrevettem, de hát a Pegazusnak is négy lába van, mégse hokedli...
Felhívom a figyelmet arra, hogy az eddigi videóim hangerejének gyengeségét milyen praktikusan védem ki, a mikrofont közvetlenül a szakállamra csíptettem fel!
Benkő Dánielt - legyen neki könnyű a hant - annak ellenére, hogy világhírű lant- és gitárművész volt, csak akkor ismerte meg az egész ország, amikor zsenijét betolta a fiókja legmélyére, és és csak annyit mutatott magából, amennyit egy átlagember is képes volt feldolgozni.
Szerintem Newton is valami egyszerűbb, a mindennapi élethez közelebb álló felfedezéssel vívta ki környezete elismerését.
Hajnali háromkor zörögnek a falusi MSZMP párttitkár ablakán.
Az felriad, kikiabál:
- Ki a jóisten dörömböl nekem itt hajnalban, és mit akar?! - Én vagyok az, Mihály bátyád! Gyere ki! - Mi van, ég a ház? - Nem, de be akarok lépni a Pártba!
Az álom már kiment a szeméből, olyan mindegy, csak úgy meztélláb belelép a gumicsizmába, kimegy a ház elé, leülnek a fal előtti padra az ablak alatt.
- Mondja Miska bácsi, mi ez a sületlenség, mér nem jön reggel ahelyett hogy felver a legszebb álmomból? - Nekem azonnal kell! - mondja határozottan az öreg, majd így folytatja:
- A napokban Jani fiamat a KMB-s hozta haza, a közértben dianát lopott, szerencsére Bótosferi nem tett feljelentést, de csak miattam. Mari lányomnak idézést hozott a postás, strichelés miatt lesz tárgyalása. Most éjjel meg hallom, hogy Juliska nénéd álmában azt suttogja, hogy Józsikám, csináld kicsit gyorsabban, mert nemsoká hazajön a zuram! - De hát hogy jön ez már ide?!!! - Mondtam nekik, hogy az anyátok úristenit, hozok én erre a családra még nagyobb szégyent is!
Na, hát ez a régi - a rendszerváltást kicsivel megelőző időszakból származó - vicc jutott eszembe, amikor egy lehetséges főszerkesztőváltásról (egybeírandó!) olvastam.
