Idézőjelbe tettem, de nem írtam mellé a forrást, már mindenki mondta ezt egy bizonyos „kultúrából” - aki megkapta a kottát -, remélem, eljön még az az idő, amikor legszívesebben letagadná, aki kitalálta.
Mellékszál:
- Ez a mondat egyébként gyakran megfogalmazódik számtalan vej érvrendszerei között, amikor párjukat kívánják meggyőzni a különköltözés hasznairól, legyen szó akár egy albérletről is.
Mellékszál vége.
Ifjúkoromban tengerészként időnként olyan messzire elkeveredtem itthonról, hogy kukkerrel se láttak volna anyámék, és voltak olyan vidékek is, ahol általában más szokások, törvények, kedvelt ételek, társadalmi berendezkedések voltak, mint amiket tudatra ébredésem során megszoktam.
Arról is írhatnék, hogy az istenek is mások voltak, de ateista lévén ebben nem volt összehasonlítási alapom.
Idegen kultúra.
Mit mondjak, a kikötők közelében a kocsmákban ritkán futottam össze egy sejkkel vagy egy államtitkárral, akikkel én találkozhattam, azokkal hasonló szinten mozoghattunk a társadalmi ranglétrán, és el kell, hogy mondjam, problémáink is hasonlóak lehettek.
Beszélgettem én arab melóssal – a tököm tudja, mit dolgozott, de nem ő volt az igazgató, az tuti -, török darussal, ukrán – akkoriban szovjet – kocsmai zenésszel, filippínó képeslapárussal, olasz finánccal, görög bortanker-matrózzal, a legjobb beszélgetésekre biztos nem emlékszem – de hiszen pont ez a legjobbság lényege -, de egy se akadt köztük, akit ne fogadnék el itthon szomszédomnak.
Mostantól kezdve extrapolálok, azt hiszem, a mi vezérünknek se lenne kifogása, ha egy sejk lenne a szomszédja, vagy bárki, aki befolyásos, ha körözi az Interpol, ha nem, ha iszlámhívő, ha nem, ha egy fekély a világ, a saját országa, a demokrácia testén, ha nem.
Ha tényleg eldönthetném, hogy kivel éljek együtt, akkor nem a másik kultúrája, hanem kulturálatlansága alapján döntenék. És akivel igen, azt tisztelném akkor is, ha erre külön nem szólítana fel. Mint ahogy őszintén tisztelem nyolcvanöt éves szomszédomat, akiről ugyan nem is tudom, hogy hívő-e vagy sem – harminc év alatt nem jött szóba -, de tudom, hogy gyerekkora óta többet dolgozott, mint akár a százharminchárom bátor összesen, mindent megtenne a családjáért, és egy idegen, a kertjükbe betévedő macskának is dob egy falatot.
Újabb mellékszál:
Három év múlva lesz ötszáz éve a mohácsi vésznek.
A magyar kultúrát sikerült odajuttatni, hogy a Szulejmánnak már az ismétlése is lefutott, nézettségi rekordokat döntött. Lesz itt még sorozat Putyinról is - ha lesz még egyáltalán TV-adás.
Mellékszál vége.
De most egy másik:
- A rencerváltás után jöttek az új utcanevek, poros zászlók kerültek elő, új szobrokat rendeltek meg, költőket, írókat adtak ki újra.
Egyet nem vettek csak tekintetbe, a tömegek érzékenységét.
Sokan gondolhatták úgy, hogy például az árpádsávos zászló története Istvánig nyúlik vissza, de én gyanítom, hogy igaziból ők se erre gondoltak, mint ahogy azok se, akiknek a nyilasok jutottak az eszükbe róla.
A Horthy-szobrok se művészeti értékük miatt váltottak ki indulatokat, nem akarok nagy szavakat használni, nem mondom, hogy a fél országra, de biztosan jó sokan vannak, akikre a hideglelés jön Horthy emlékétől.
Lettek volna olyan történelmi alakok, de akár művészek, sportolók is, akikre politikai nézetektől függetlenül bármelyikünk büszke lehet, nem sértik rokonaink emlékét – vagy a sajátunkat -, megítélésük nem megosztó.
És most itt térek vissza a vármegyére.
Lehet, hogy valóban vannak, akiknek tényleg melegíti a szívét a nosztalgia vagy a romantika, de bárki elhiheti, olyanok is, akik viszolyognak ettől a régi-új elnevezéstől.
Miután csak egy elnevezésről van szó, én gazdasági hasznát nem látom és másoktól se hallottam, hogy tudna ilyenről, viszont költségekkel jár rendesen.
Szomorú vagyok, hogy egy ember játszóterén nekem csak egy ólomkatona szerepét szánják. Ráadásul azt is más szabja meg, hogy milyen zászlót lobogtassak közben, és merre irányítsam a puskámat.
Szerintem igaziból most élek egy idegen kultúrában.
Tisztelettel felajánlom a Gyurcsi-naplót arra, hogy bárki írhasson a vármegye-elnevezés értelméről, hasznáról!
Tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy milyen haszna, előnye lehet ennek.
Lehet, hogy tájékozatlan vagyok, esetleg alulinformált, de eddig erről a témáról csak méltatlan veszekedéseket, vagdalkozásokat láttam, ezek már egyáltalán nem a vármegyékről szóltak. Személyeskedés viszont akadt bőven.
Megígérem, hogy a gorombaságoktól mentes bejegyzéseket nyilvánossá teszem!
Nagyon régen nem írtam mesét. Illetve régen se írtam a szó szoros értelmében, amikor a nemsoká ötvenéves fiam még gyerek volt – és a húga még gyerekebb -, apámék telkén az emeleten esténként lámpaoltás után én tartottam szóval őket, és mivel kívülről egy mesét se tudtam, többek között a Hófehérkét meséltem hol Hózöldikével, hol hósárgácskával, hol meg Hóbarnikával, ami éppen akkor jutott az eszembe, a történetek meg a napi események köré szövődtek.
Két eset van, vagy a gyerekek voltak már annyira érettek, hogy önvédelemből dicsértek a meséket, vagy tényleg tetszett nekik, sose fogom megtudni, már nem érdemes kifaggatni őket, tisztelettudó gyerekek, nem akarnák megbántani demenciával küszködő apjukat.
Lényeg a lényeg, most mégis egy mese megírására adom a fejem, nagy bátorság, akik ezt olvassák, már nem függenek tőlem, lehet, hogy igazi kritikák kapok rá, viszont én meg nyíltan lehetek zabos ilyenkor, mert én se függök a kritikusoktól.
Szóval:
* Mese a gazdag gyerekről és a szegény gyerekek hóemberéről.
A gazdag gyerek nemigen mozdult ki a nagy, szép, hivalkodó házuk magas kerítéssel körülvett udvaráról.
Szülei lenézték a szegényeket, a gazdag gyerek is észrevette rajtuk a fintorgást, ha egy cselédnek vagy a lovásznak vetettek néhány szót - persze csak a legszükségesebbeket, az utasítások vagy a számonkérések tőmondatokkal is működnek, a cizelláltságot nem szabad ezekre pazarolni -, okos gyerek hamar pozícionálta magát a gyerekek között, miért is kéne neki a többiekkel karikát hajtani vagy sárkányt eregetni, neki szép, csillogó, drága játékai voltak, lakkozott vár ólomkatonákkal, faragott kishintó élethű paripákkal és a hintó hátulján a lakájok, a fakardján csillogó festék és a markolatán bojt, nagyot pukkanó dugóspuska, soroljam?
Magányosan játszott, egyedül kardozni unalmas, órákig hasalt a drága szőnyegen és tologatta a csillogó ólomkatonákat, és sose tudta meg, hogy a fantázia színei szebben csillognak, mint a lakk.
És a kiabálás, kacagás, a futkározás – az önfeledt játék – hangjai a kerítésen kívülről… Jött a tél, kint ment a hógolyózás a gazdag gyerek irigy pillantásaitól kísérve, pedig a kerítés résén az egészet nem is láthatta, egy néhányméteres szakaszt csak, de a játék ricsaja áthallatszott onnan is, ahová a tekintet nem ért el.
Aztán kezdett csitulni a hangzavar, néhány kiáltás csak, az erőlködés hangja, várjatok, hozok szenet a szemének, én meg répát az orrának, itt van egy lyukas lábos, amit a drótos se javít már, aztán az öröm hangja, kacagás, nézzétek, nagyobb mint én – és szebb is, ezt egy másig gyerek mondhatta -, szóval a gazdag és finnyássá nevelt gyereknek fingja se volt arról, hogy mi lehet odakinn.
Vacsora után kikéretőzött, nem szokott, csodálkoztak is a gazdag szülei, de megengedték, mindent megengedtek neki, miért pont ezt ne, Julis, öltöztesse fel rendesen a fiatalurat, ha megfázik, hát magának felisút-leisút, a gazdag gyerek kiment a kapu elé és meglátta a hóembert.
A holdfény ezüstjében csillogó három gombóc a kezében seprűvel, a fején a piros fazékkal… Ilyen lenyűgözőt még nem látott. Odaszaladt, szinte áhítattal nézte a szénszemeket és a répaorrt, még kabátgombnak is jutott a széndarabokból, hatalmas volt, kövér, meg se kottyant neki az estére felerősödő hideg szél.
- Hát ezzel játszottak ezek a szakadtnadrágúak! – gondolta. – Emiatt kacagtak annyit, emiatt érezték olyan jól magukat, pedig nekik nem futja még faragott hintóra se!
Bement, és szólt a lovásznak, hogy a hóembert – mivel az ő kerítésük előtt készült, tehát az övék – vigyék be az ő szobájába, a szőnyeg kellős közepére.
Nem, a lovász nem volt hülye, de már számtalanszor lebaszták, ha nem ugrott a család bármelyik tagjának első szavára, most megörült, hogy úgy szívtathatja meg a gazdáit, hogy ne ő legyen a felelős, felugrasztotta hát a legényeket, és vagy négyen ráemelték egy taligára és bevarázsolták a szobába a hóembert, persze ügyeltek arra, hogy csak magukban röhögjenek, nem akarták elrontani a másnap reggeli meglepetést.
Mert este ugye a gazdag gyerek még körbeörülte néhányszor a hóembert, de egyedül ez is unalmas, lefeküdt hát aludni.
Aztán, ha egyébként okos gyerek volt akkor felnőttként már tudhatta, hogy ami kint a hidegben, a szegény gyerekekkel körülvéve működik, az elromlik, ha gőg, az agresszivitás, az önzés és intolerancia lengi körbe.
* Valljuk be, ez egy idióta mese volt, de nem tehetek róla, most elmondom, miről is jutott eszembe.
Az Index cikke szerint ezt mondta egy riportban Nagy Feró, a Nemzet Kossuth-díjas Csótánya: „…- Most kettős világ van Magyarországon a kultúra szempontjából: a mostani kultúrpolitika nem tud korlátlanul uralkodni a kultúrán, a Fidesz ott még nem vette át teljes egészében a hatalmat.”
Én emlékszem még a csasztuskákra, a mozgalmi dalokra, a nagyokat ábrázoló festményekre, és majdnem biztos vagyok abban, hogy az alkotók képesek lettek volna hóembert is építeni, nem rögtön a fülledt melegben tocsogó drága szőnyeggel merült ki a tehetségük. Szervilis kultúra? Na ne…
Azzal kezdeném, hogy nem vagyok személyesen érintett.
Se polgármesterasszony, se kecske nem vagyok, így valószínűleg nem szerepelek a Pesti Srácok sunalistáján.
Közbevetés
Én pesti srácnak születtem, budai srácként folytattam, aztán fiatal felnőttként voltam megint pesti majd ismét budai, meghalni meg, ha minden jól megy, vidékiként fogok, de egy következő önéletrajzomból az elsőt kihagyom, tessék mondani, most akkor én vagyok kirekesztő, vagy azok, akik ezt a jelzőt kisajátítják?
Második közbevetés
Hasonló érzéseim voltak, amikor először találkoztam a Jobbik párt nevével. Nem akartam elfogadni, hogy az ő deklarált hitvallásuk lenne a jobb, mint akár az enyém, vagy akárki másé. Érdekes, hogy hamarabb elfogadtam az LMP névválasztását, bár arról meg az derül ki, hogy mégse más, bár az én értékrendemtől még így is különböznek, igaz, a többi párt is így van ezzel.
Közbevetések vége.
Szóval aki látta a videót - amiről most beszélek -, tudják, hogy miről van szó, én ehhez nem is fűznék semmit, nálam okosabb emberek már mindent elmondtak ezzel kapcsolatban.
Viszont volt ebben a videóban még egy mondat, amire felkaptam a fejem. Másoknak talán azért nem szúrt szemet, mert a videóban a hangsúly a polgármesterasszonyon volt, amiről most írok, az megbújt az árnyékban.
Nos, amikor ott tartottak, hogy azért jobb kecskét baszni, mert azt utána meg is lehet enni, egyikük így szólt a másikhoz:
- A muszlim világban amúgyis jártas vagy…
Mondom, hogy nem vagyok érintett, hiszen muszlim se vagyok.
Egyébként buddhista vagy keresztény se, az Olimposz nekem csak egy hegy, abban hiszek, hogy akiket szeretek, azokért tűzbe mennék, de annyit tudok, hogy egy vallás se tekinti normálisnak a kecskebaszást. Sőt, emlékszem vagy tíz olyan gusztustalan – de azért bizonyos környezetben gyakran mesélt – viccre, melyeknek ez volt a témájuk, de semmilyen vallás nem került említésre bennük.
Azt viszont mindenképpen vallom, hogy a hitet – legyen az bármilyen – tiszteletben kell tartani.
Megint egy közbevetés.
Az enyémet is kéne. Amikor az értékrendeket vetik össze, nehezen tűröm, ha a normális együttélés szabályait egy vallás kisajátítja. Én se lopok, én se szeretem el más feleségét. Ja, és kecskét se baszom.
Közbevetés vége.
Szóval nem lepődnék meg, ha a muszlim hívők kiakadnának a videón, szerintem egy pert meg is nyernének, de ez engem nem vigasztal, a büntetést a perköltséggel együtt én fizetném.
Jaj, bocsi, hogy csak most reagálok, de idáig csak műveletlenül hüledeztem, nejem vödörszám hordta a repülősót az orrom alá, így próbálva magamhoz teríteni…
Párbeszéd a Dokk jövőjéről.
Ahogy a résztulajdonos ismét betette a lábát ebbe a naplóba, az sajnos megszűnt igazi párbeszéd lenni, és szerintem a jövőt is egyre sötétebbre festi minden egyes mondatával.
Én egyébként is kevés esélyt látok a közös jövőre a Dokk és közöttem. A napokban megtudtam Imrétől – a domináns tulajdonostól -, hogy naplómmal csak a fapadosra válthatok helyet – na, erre ráerősített a kisrésztulajdonos is -, megtudtam azt is, hogy felesleges duplikálnom.
Mondjuk érdekes, hogy ilyen figyelmeztetést nem kap Imrétől tulajdonostársa akkor sem, amikor ugyanazt a tudományosnak tűnő okoskodást minden létező helyre sokadszor is megismétli, ha van annak köze a naplóhoz, ha nincs.
Arról egyébként szó se esik, hogy naplómban – ami egyébként nyilvánvalóan az enyém, sehol egy álnév – verseimet, verses videóimat is felteszem, és azokra pontosan ugyanannyi reakciót kapok, mint a vasasokra. Pedig, ha igaz lenne, hogy a Dokk egy műhely, ahol közös erővel azon dolgoznánk, hogy segítsünk a szerzők kibontakozását, talán lenne helye néhány véleménynek, javaslatnak. De még a tetszésnyilvánítás lehetősége is megszűnt, lehet, hogy a milliós dokkvagyonból érdemes lenne egy picit erre költeni, egyébként az a pénz úgyis romlik, a befizetések nem sokkal haladják meg az értéktelenedést.
A Dokk jövője? Pálóczi.
A közös fórumokon dominál, elnézést, hogy ismétlem magam, de a Dokk Faq utolsó bejegyzése szept. 7-én a teljesen tulajdonosként nyilatkozó Pálóczi, a Párbeszédben a sok önfényezés és unalomig ismert faszság között a Pálóczi-féle Dokk jövőkép, sehol egy szeretném, sehol egy javaslom, sehol egy véleményem szerit, csupa kinyilatkoztatás, kioktatás, degradálás, minősítés.
Némi reményt nyújt, hogy Imre eddig semmilyen javaslatot nem fogadott el, bízom abban, hogy Pálóczi faszságai is leperegnek róla, viszont – szerintem – főtulajdonosként az ő felelőssége, hogy engedi a dúlást.
A Dokk, mint műhely.
Néhány napja néztem meg, akkor 25 szerző 84 verse várakozott bírálatra. Ebből egy szerzőnek húsz verse – a legrégebbi április eleje óta -, egy másiknak nyolc verse – ő március óta várakozik -, és az összes vers fele öt szerzőtől van ebben a kategóriában.
De már én is elkövettem azt a hibát, amit egyébként annak vélek, bírálatot írtam, pedig ez nem kutyaszépségverseny. Tanácsokat, segítést, javaslatokat látnék itt szívesebben, és legfeljebb a végén valamilyen elbírálást. Helyette néhányszavas sommázást kapott a nyolcvannégy vers egy része, a többi azt sem.
Talán, ha… A milliós dokkvagyon egy részét a szerkesztőkre lehetne fordítani, akkor esetleg látható műhelymunka is folyna, mert most olyan érzésem van, mintha az autószerelők javítás helyett csak azt értékelnék, hogy a bevitt kocsim hibája mennyire felel meg egy klasszikus fék- vagy futóműbajnak.
Ezt az írást nem véletlenül csak a saját naplómba tettem fel. Először is, nem duplikálok, hiszen az tilos, erre már kaptam figyelmeztetést. Másodszor a párbeszédes naplóban bejegyzésemet Pálóczi néhány órán vagy napon belül a sokadik oldalra inflálja. Harmadszor pedig javaslataimnak semmi befolyása nincs a Dokk jövőjére, hiszen az oda vezető út szemmel láthatólag Pálóczival van kikövezve.
Inkább csak ebben, a leendő másodosztályú naplóban keresem az összekapaszkodás lehetőségét a többi kishangyával.
Gyurcsi, a műveletlen hüledező kishangya fapados naplótulajdonos vasgörbítő
Igazad van , nem duplikálok többé. Különösen a Párbeszédes naplóba.
Több okból!
1. Javaslatod a link használatára nekem nem praktikus, nem működik linkként.
2. A Párbeszéd-napló az utóbbi néhány beírással elveszítette a párbeszédjellegét.
3. A valódi felvetéseimre nem kaptam érdemi reagálást, méltatlan lenne hozzád – és hozzám is – azok megismétlése.
4. Az utóbbi néhány beírásnak talán mégis helye van az említett naplóban, ha nem is a párbeszéd vonatkozásában, de a Dokk jövőjét mégis előrevetíti.
És még egy vélemény, már számozás nélkül:
A tulajdonosnak mindig van felelőssége. Az én házbiztosításomban a mai napig van egy egymilliós tétel, ha a kutyám megharapna valakit, a biztosító helyettem állja a kár megtérítését. Pedig már vagy tíz éve nincs is kutyám.
A pusztán puszira dolgozó szerkesztőgárda, amelyik a néhány szerző heti egyes korláttal beküldött verseivel nehezen boldogul, mihez kezd a szerzőnként napi egy, esetleg több bejegyzéssel?
Kérdés 2.
A naplóbejegyzések alkalmanként kerülnek minősítésre, vagy már akkor, amikor maga a napló megszületik (a cím, esetleg a szerző személye alapján)?
Kérdés 3.
A regisztráció deklarált célja, hogy ne lehessen felelőtlenül, a névtelenség homályából vitázni, veszekedni, inzultálni másokat. Ugyanakkor vannak naplók, amikről csak néhány beavatott tudja, hogy kik a gazdáik, tőlük viszont nem lehet megtudni. Kellemetlenkedni, más életét megkeseríteni viszont úgy is lehet, hogy a naplózó nem lépi át a törvényekben meghúzott határokat. Akkor így mire is jó a regisztráció?
Véleményem: Én a regisztráció híve voltam, sokszor érveltem is mellette, de az ilyen módon kiherélt regisztráció mellett nekem se maradt érvem.
Ha egy naplót csak úgy lehetne elindítani, hogy az első bejegyzés a bemutatkozás lenne, vagy a személy kiléte már a címből kiderülne, kevesebb lenne a homály.
Kérdés 4.
Érdemes ilyen vitákat generálni akkor, amikor már csak néhánytucat szerző küld be verseket, azokat viszont csak idegesíti? Az állítólag százas nagyságrendű látogató meg ezt látja. Biztos nagy kedvük lesz regisztrálni!
Egyedüli megszólítottként reagálok, no nem mindenre, csak néhány dologra.
Naplóbejegyzéseim látogatottságát – ha eszembe jut – követni szoktam néhány napig.
Például úgy, hogy fölírtam, hogy a haikukutyinos bejegyzésemnél 10681 volt látogatók száma, most 10715-nél tart, tehát 34 látogatást ért meg
Az utolsó két bejegyzésemről a Gyurcsi-naplóba.
Az egyik egy műszaki, még csak nem is valami, se használati tárgy, se ajándék, nem több, mint amikor telefonálás közben firkálok a naptáram szélére.
Nem panaszkosom, rákattintottak vagy százan.
Az utolsó bejegyzésem egy másik videó, nagy büszkeségemre egy színész – jó, nem egy Koncz Gábor, de mégiscsak! – adja elő szerintem profin az egyik versemet.
Erre is úgy százan kattintottak.
Én a YouTube studiós fiókomban látom, hányan nézik meg a videóimat, időre lebontva.
A Dokk irányából mindkettőt egyformán ketten-hárman nézték meg.
Ez most ugrott egyet, az utóbbi 48 órában volt egy-egy látogató a videókon, 17 és 18 óra között, gyanítom, hogy ezeket neked köszönhetem.
Kérdésem a fentiek alapján: - Miből derül ki, hogy ez egy irodalmi oldal? Hogy mi való ide, és mi nem?
Van egy gyanúm, a naplómra való rákattintások magas száma szerintem annak köszönhető, hogy abban bíznak, megint összeveszek valakivel, de legalábbis valami hülyeséget írok. A „költészetem” viszont senkit se érdekel jobban, min az, hogy meg tudok-e görbíteni egy darab vasat.
Más:
Írtad, hogy a szerkesztőkre bíznád, mi jelenjen meg első láthatásra a naplókban.
Ezt én olyan lájtos cenzúrának gondolom, ráadásul látva, hogy a szerkesztés, a meózás milyen ütemben halad, ezzel megszakadna a szerzők és a Dokk közötti promt kapcsolat.
Láttam volna én igazi értelmét is a felügyeletnek, de akkor, amikor néhányan szabadon garázdálkodva, minden akadály nélkül juttatták a Dokkot a mostani, vegetatív állapotába.
Remélem, te is elgondolkodsz azont, hogy a DOKK_FAQ utolsó bejegyzése szeptember hetedikei, Pálóczi Antaltól, ráadásul olyan jellegű, mintha a „gazda” informálta volna a népet, a pikantéria az benne, hogy – te írtad – csak te fizetted be a részedet.
Szóval, Imre, gondold át, hogy variálsz-e a naplókkal, raksz-e még terhet a szerkesztőkre, működik-e például a játék-beksztéjdzs napló, ha ott is a szerkesztőkre kell várni – hozzátéve, hogy a hetesjáték mutat egyáltalán valami életjelet -, és van-e valóban még olyan, amiben érdemes szelektálni a naplóbeírásokban?
Talán világos az eddigiekből, hogy nem a sajátjaimat féltem, hiszen számomra kiderült, a kutyát se hoz lázba, ha írok, ha kalapálok. De talán akad olyan, akinek még számít.
Most nem emlékszem, hogy a párbeszédes napló nyílt-e, vagyis várni kell-e a megjelenésre, ezért ezt most a sajátomra is felteszem. Még amíg lehet.
Barátsággal
Gyurcsi
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
