Akkoriban nem volt ám mindenkinek telefonja! Akinek pedig volt, azok között sok volt az ikerállomás, egy vonalon két lakás, persze külön telefonszámmal, de egyszerre ők nem tudtak telefonálni.
Általában nem okozott ez nagy gondot, kivéve, ha valaki – pláne rendszeresen – sokat telefonált, vagy alkalmanként hosszú ideig.
Nem volt korlátja a beszélgetésnek, hatvan fillérért addig beszélhetett az ember, ameddig akart. Én egyszer egy haverommal lejátszottam egy sakkpartit. Jó, nekünk nem volt ikrünk.
Aztán volt a telefonfülke. Abba tantuszt kellett dobni, azt meg a trafikokban árulták hatvan fillérért.
Eleinte itt sem volt korlátozva a beszélgetés ideje, jóval később vezették be a 3 percet. Nem egyszer már négyen-öten álldogáltunk a fülke előtt, várva, hogy a kislány negyvenedszer is megkérdezze leendő gyermekei leendő apjától, hogy – Jó, de mennyire szeretsz?
Ha a várakozók sorában volt egy nagydarab, akkor persze rövidebbek voltak a beszélgetések.
Emlékszem, egyszer egy barátom felhívott, már vagy negyedórája beszélt, nagyon untam. Mondtam neki, hogy hagyjuk már abba, már vagy öten várnak a fülke előtt, előbb-utóbb engem nagyon megvernek itten! Jó, mondta, bocsi, majd holnap találkozunk.
Kellett neki vagy öt perc, mire rájött, hogy ő hívott engem…
Szóval, a tantusz hatvan fillér volt.
Viszont ötven forint volt a heti kajapénzem, és úgy emlékszem, kevés olyan osztálytársam mondhatta volna magát jóval tehetősebbnek.
Mivel az iskolában a távközlést tanultuk - ebben a füstjelek, a hangos kiabálás, a madzagon rángatott szemafor, a rádiózás és a gondolatátvitel mellet a távbeszélőtechnika is szerepelt, jöttek az ötletek a költséghatékonyabb megoldásokra.
Tulajdonképpen kicsiben lejátszódott Verne regényének az eleje. Az Utazás a Holdba-című klasszikus úgy indult, hogy voltak a tüzérek, és voltak a páncélkészítők.
A tüzérek kitaláltak valami nagyon romboló ágyúgolyót, a páncélosok csináltak egy erősebb páncélt. Jöttek megint a tüzérek, és a ciklus folytatódott.
Mi kitaláltuk, hogy a tantusz egy kis kallantyút nyom meg a telefonban, akkor szabadítja fel a tárcsát, lehet hívni. Na, akkor mi belefújtunk a bedobónyílásba, az is lenyomta a kallantyút.
Jöttek a fejlesztők, a kallantyút mérleggé alakítottál, pont a tantusz súlyától volt csak hajlandó működni.
Megint a tüzéreken, vagyis rajtunk volt a sor. A tantusz peremét át kellett fúrni, egy cérnánál fogva rá lehetett engedni a mérlegre. tárcsázás után a tantusz visszahúzható lett.
Megint a fejlesztők jöttek, egy reteszt építettek a masinába, hogy ne lehessen kihúzni
Ennél a résznél a tüzérek két csoportra oszlottak.
Az egyik azzal a technikával élt, hogy nem húzta vissza az érmét, csak nem engedte leesni, beszélgetett, majd egy picit visszahúzta, aztán letette a kagylót. Utána újra felemelte, megjött a tárcsázási hang, a tantuszt ismét ráengedte a mérlegre, a telefon kapcsolásra kész, de ilyenkor a pozitív hős letette a telefont, miközben elengedte a cérnát. Mivel nem valósult meg új beszélgetés, a tantusz cérnástól kigurult alul, ki lehetett venni. A másik csoportot a rádióamatőrök alkották.
A tárcsa úgy működött, hogy szaggatta az áramot. Az egyesnél egyszer, a kettesnél kétszer, egész a nulláig, amikor tízszer. A központ azt szerette, ha a tíz megszakítás hozzávetőleg egy másodperc alatt lezajlott, de nem volt túlzottan kényes erre.
Mi tehát a kézi beszélő (telefonkagyló) villáját morzebillentyűként használva levertük a hívószámot.
Ebben sokat segített, ha közben segédszavakat használtunk, ki a fene tudna egy másodperc alatt tízig elszámolni egy nullás kedvéért? 1 – 2 – 3 – 4 – 5 = eb – ige – Salamon – hepehupa – hepehupaöt – és így tovább.
Ha anyám vette fel, ügyes voltam. Ha nem, akkor téves, de ingyen volt.
Körülbelül itt tartott a háború, amikor leérettségiztem, a későbbi fejleményeket sajnos nem ismerem, de ismerve a szakmáját szerető ifjúság kreativitását, biztos vagyok benne, hogy egyre izgalmasabb megoldásokat találtak ki. Egy munkában megfáradt és a szocializmus által kizsákmányolt – ezt most röhögés nélkül írtam le, tessék értékelni! – fejlesztőmérnöknél biztosan találékonyabbak voltak.
A telefonkönyvről.
Jó vastag volt, és tényleg mindenki szerepelt benne, akinek volt telefonja. Biztos volt lehetőség akkor is a titkosításra, de akkoriban büszkék voltak az emberek a telefonjukra, afféle státusz-szimbólumnak számított.
Évről évre újat hozott a postás, én részemről mindig ráröpültem, kerestem az ismerősöket, hogy akiknek eddig nem volt, azóta lett-e, és igazság szerint hamar megtanultam a számokat. Nem volt olyan sok, ráadásul némileg több barázda csúfította az agyvelőmet… Vagy ötven éve tudom a 335-098-as számot, kíváncsi vagyok, hogy valaki ráismer-e? (Az illető szokta olvasni írásaimat. ???? )
Szóval, az otthoni telefonkönyvek tele voltak aláhúzásokkal, de ez volt a legkisebb baj, a telefonfülkék odaláncolt példányaiból lapok hiányoztak!
Korosztályomra nem volt jellemző, hogy tollat és jegyzetfüzetet hordjon magánál, egyszerűbb volt kitépni a lapokat.
Ez egyúttal hatással volt a párkapcsolatok stabilitására is, a kiszemelt hölgy telefonszámát már kicsit nehezebben tudhatta meg más… Ha viszont önként elárulta másnak, akkor meg oly’mindegy.
Szóval akkoriban az a telefonkönyv jó vastag volt, pedig nagyságrendekkel kevesebb telefon volt, mint manapság. Igaz viszont, hogy mostanában sokan titkosítják a számukat, személyiségi jogok stb.
Aztán reakcióidőn belül elárulják bárkinek, akitől rendelnek valamit, az összes létező futárcégnek megvan már szinte minden telefonszám, pedig még titoktartási kötelezettséget se írtak alá. A pizzás a telefonszámomról azonosít, soroljam?
Beszúrás Kíváncsi vagyok, hogy a londoni telefonkönyv hány kötetes!
Vannak vagy kilencmillióan – a kint élő magyarokkal együtt van az már tíz is -. komoly meló lehet megtalálni valakit.
Mondjuk tíz kötet, abból egy a D-betűsöket tartalmazza, kilenc meg az M-eseket. Persze, hiszen ott mindenkit Mr. Smidt-nek vagy Mrs. Taylornak hívnak, a Dr.-okból ott se lehet több tíz százaléknál. Beszúrás vége
Később a telefonkönyv jó volt arra is, hogy a feketelacifélék tépkedjék. Tulajdonképpen ez logikusan működik, rám is haragudtak annó, amikor csak egy lapot téptem ki, milyen dühöt válthat ki az, aki egy egész könyvet tép ketté, viszont ezek az erős emberek, meg tudják védeni magukat.
Manapság nem nagyon használunk telefonkönyvet. Van ugyan onlájn tudakozó, de az igazán fontos telefonszámainkat a mindig kéznél levő okostelefonjaink tudják.
Én a saját számomat csak azért tudom, mert húsz éve ugyanaz, de ha valaki más felbontásban mondja, mint ahogy én megszoktam, már nem ismerem fel. A gyakrabban hívott számokat ráadásul gyorstárcsára tettem, barátomat – akivel naponta esetleg többször is beszélek – úgy hívom, hogy a hármast hosszan nyomom.
Az agyam egy része a telefonomba költözött.
Tudja helyettem a számtant, a földrajzot, rokonaim, barátaim névnapjait, szülinapjait, jelzi, ha valaki gondol rám, világít a sötétben, tudnék vele fizetni, ha lenne miből, egy pegazus-féle percek alatt fel tudja deríteni rólam, hogy ki vagyok és milyen.
Van egy rossz vízióm. A telefonjaink nélkül mindannyian hasonlítanánk egymásra. Mint egyik üres doboz a másikra.
Amikor előző bejegyzésemet feltettem, akkor naplóm 80 887 olvasásnál tartott. Mikor ezt kiteszem, éppen százzal többnél, tegnap este 10 óta 16 óra telt el.
Ennél gagyibb verset még nem írtam, sőt, ezt nem is írtam, csak ollóztam a régebbiekből. Annyira semmilyen vers, hogy ahhoz is innom kéne, hogy egyáltalán valami értelmet véljek felfedezni benne.
Igaz, hogy pusztán, hogy nem értek egy verset, nem jelenti azt, hogy rossz, én a versek hatvan-hetven százalékát egyébként sem értem - már azok közül, amiket az írástudók jónak ítélnek. De ebbe a versbe az ő bicskájuk is beletörne. (Ha valakit mégis csábítaná e versem megértésének vágya, javaslom, igyon ő is valamit, a kezdő alkoholistáka óvatosságra intem, nagyon keskeny a mezsgye aközött, hogy megérti versemet, és aközött, hogy egyáltalán megért még valamit.)
Szóval az, hogy egy félnap alatt százan megnézték, nincs összefüggésben azzal, hogy írásom mennyire értékes.
Tanulságképpen nagy tisztelettel javaslom Tamásnak, hogy tegye vissza versét méltó helyére, a versek közé! Nem tudom, hogy azt máshol már publikálta-e, de a Dokk arra mindenképpen jó, hogy bárki néhány pillanat alatt rátaláljon, remélem, hogy a Dokk adatbázisa mindnyájunkat túlél!
Most elvégeztem egy kísérletet. Múlandokk versek, G betű, legalulra hozza a Gyurcsisokat.
Kivettem az utolsó vers első sorát, az utolsóelőttiből a másodikat, így, visszafelé a harmadikat, negyediket - a kilencedikig. Abbahagytam, mert a visszafelé tizedik versem már csak nyolcsoros volt.
Ez jött ki. Kukuljak meg, de olvastam itt már rosszabb verset is! :D * tükörbe néztem de csak szerszám e versem nem is az eseményre emlékszem tegyük fel hogy már régóta várlak álomtündért vagy manót sajnálnám, hogyha a versem szívem ütőerem vénám felháborít nagyon
A stúdióban egy mindenáronvidám műsorvezető, két asztalnál pedig két-két celeb. (Róluk annyit lehet tudni – ha egy kicsit a mélyükre nézünk – hogy celebek. Az életük nyitott könyv, a celebség a munkájuk, a hobbijuk, vagy játékosok olyan vetélkedőben, ahol más celebek alkotják a zsűrit, máskor meg ők a zsűritagok olyan bulikban, ahol meg azok versenyeznek egymással.)
Lényeges és kihagyhatatlan elemei a műsornak egy-egy elszigetelt helyiség, ezekben két-két, valamilyen fogyatékkal rendelkező játékos. Ők legalábbis úgy tudják, hogy játékosok, lófaszt, ők csak díszletek.
Ők lehetnek mozgássérültek, esetleg látás- vagy hallássérültek, a lényeg az, hogy olyan feladatok elé állítják őket, melyek megoldásában aktuálisan korlátozottak.
A játék menete
A műsorvezető megtippelteti az egyik csoport celebbel, hogy a hozzájuk rendelt két hendikepes „játékos” hogyan nem tudja megoldani az aktuális feladványt. Az nem kérdés, hogy nem tudják, a sikertelenség hogyanjára kell tippelniük. Például egy látássérült hányszor markol rá a csupasz villanydrótra a kilincs helyett, vagy egy mozgáskorlátozott hányadik fokáról esik hanyatt egy egyágú, támasztéknélküli létrának.
A műsormenet szerves része az esetlen próbálkozók harsány kinevetése, kicsúfolása.
Nos, ha a celebpáros eltalálja, hogy mondjuk a vak játékos pont háromszor baszatja meg magát az árammal, esetleg azt is eltalálja, hogy a három fázis közül (R, S, T) melyikkel, akkor pénzt nyer vele.
Nos, ezt a műsortervet akartam eladni valamelyik tévécsatornának, de elutasítottak. Közölték, hogy ilyen műsor már évek óta nagy sikerrel megy „Észbontók” címmel.
Igazad lehet, de az esetek nagy részében az a mulatságos, amikor két orosz gengszter maguk között - tehát egymással, harmadik személy jelenléte nélkül - nem az anyanyelvükön beszélnek, hanem a mindkettő által rosszabbul beszélt nyelven, meghagyva a lehetőséget a félreértéseknek.
Igényesebb filmekben ilyenkor inkább feliratozzák az ilyen jeleneteket.
Nem értem - úgy tűnik, egyre butább vagyok, megint egy, amit nem értek -, hogy egy szinkronizált amerikai fimben két orosz egymással miért tört magyarsággal beszél?
A napokban a FB-on egy kommentváltásban szóba került viszolygásom egy közismert író, újságíró iránt.
Engem ő soha nem bántott, személyesen nem ismerem, de gondolkodásmódja, manírjai, műsorvezetői habitusa bennem ellenszenvet ébreszt.
Az érzés fokozatosan alakult ki bennem, de tudatossá csak kétezer után lett, ekkor zajlott Toma András, az utolsó magyar hadifogoly hazahozatala, szinte mindenki hallott a erről, tettek róla.
Hogy ez a dolog miként kapcsolódik a híres újságíróhoz, nem taglalom, aki emlékszik az akkori eseményekre, úgyis tudja, másokba meg nem akarom átplántálni saját ellenérzéseimet. Mindenki dolgozzon meg a saját rigolyáiért, azt hiszem, ilyenben senki nem szorul importra.
Szóval elővadásztam András bácsi című versemet, ez Toma András halálát követően írtam, 2004. nyarán kelent meg a Napsziget Magazinban, az első közlés rovatában, de a Dokkon is fent van.
