Méhsejt
A nádat a szél, mint ezer ujjal játszó kéz,
simítja végig,
az idő teste
tapintható lesz, súlyos, vér-ritmusú.
A nád a túlélés szövete,
vörös fonala életnek-halálnak,
láng, amely fellobban –
egyetlen villanás az élni akarás.
Nád-kocka épül – ősi menedék,
méhsejt, ahol visszhangzik az ember négy fal között.
Az alkotás dac, suttogó ima
egy hideg, kérges ég alatt.
Kurosawa festi
az út emberét, akinek szava
éppoly erős, mint csendje.
A nád mozdulása is tanítás,
a kompozíció: emlékezet.
Reális. Mítosz.
És ott állok én,
arccal a szélnek,
kicsi alakom nagyobb minden hegyoromnál.
Tűz haragszik – erdő ég.
Víz haragszik – mindent elmos.
Szél haragszik – fák kidőlnek.
Nem félek, nem támadok – értek.
Minden lénynek lelke van,
minden árnyéknak neve.
A tajga sok titkot őriz,
aki közelebb hajol,
az már nem menekül.
És ha túl sokáig nincs erdő,
sóvárgás szorítja a mellkasát.
A tajga csak kívülről halott.
Valójában teli van élettel.
És a lélek is exponál.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2025-05-05 18:50:12
Utolsó módosítás ideje: 2025-05-05 18:50:12
