NAPLÓK: Macska Legutóbbi olvasó: 2026-04-24 13:13 Összes olvasás: 253| 5. | [tulajdonos]: és persze a tájolás | 2026-04-23 11:16 | A freskó szó ragadt meg bennem a Maxim naplóban.
A velemi régi templom freskói jutottak eszembe — hajszálpontosak, szinte lélegzetvételnyi pontossággal a helyükön.
Egykor katolikus templom volt.
Aztán lemeszelték.
Evangélikus lett.
A mész nem eltörölte, hanem megőrizte.
Eltemette a színeket, a formákat — hogy mélyebben maradjanak meg.
És egyszer csak újra előkerülnek.
Nem tudom, miért jutott ez most eszembe.
Talán a tájolása miatt.
Talán a tűpontossága miatt.
Vagy mert valami bennünk is így van elrejtve. | |
| 4. | [tulajdonos]: hm | 2026-04-23 00:05 | Új megvilágításból nézem a fáimat.
Szeretem a természetet, mégis eszembe jutott a faölelés, az erdőfürdő. Azt mondják, a fák energiát adnak, feltöltenek. Nem toxikusak.
És az emberek?
Ki öleli meg a másikat – akár csak gondolatban? Ki fürdőzik bele a másik szemébe? Ki kérdez rá, hogy a pénz, a hatalom miért lett ennyire fontos?
A fa nem akar megfelelni. Az ember igen.
Ma azon gondolkodtam, melyik fáról írjak. És közben furcsa érzés jött: mintha lopnék. Mintha a fa gesztusaival fényezném magam.
A fa nem kér semmit. Mégis nélküle nem lennénk.
Talán ezért a legnagyobb tanítómesterek.
És mégis:
A fák láthatatlanok. | |
| 3. | [tulajdonos]: Hárs a virágcserépben | 2026-04-22 23:46 |
Nagyon régen voltam a réten – ami ellentmond annak, hogy minden nap kint vagyok. Régen a Vén Tölgy hívott. Néha átkaroltam, beleszagoltam a kérgébe, amikor a kislányért imádkoztam. Magányos, büszke fa, konok. A textúrája is különös.
Tavasz volt akkor. Az a fajta, amikor az ember még az egyetlen jó dzsekijét is kilyukasztja.
Nem mentem hátra hozzá. Magányos útjaimon nem zavart senki. Belehelyezkedtem a tájba, és eggyé váltam vele. A fa bölcsőd és majdan koporsód.
Láttam egy nagy fát kidőlni. Hirtelen engedte el a föld a gyökereit, és ő, magas és csupasz, a földre dőlt. Utána nagy csend lett. Ezt a csendet vittem magammal.
Hetek múlva benőtte a fű. A porral és a kéreggel játszottam, és azon gondolkodtam: hány nyarat tarthatok a kezemben? Mennyi napsugarat és mennyi havat?
Leültem. Ilyenkor nincsenek gondolatok. A bennem levő vizet a szél felkorbácsolja, majd elsimítja. Ez a képzelet.
A szél, az esőszagú szél mindig tiszta.
A tölgynek nagy az energiája, de a bükk sakk-mattot ad más fák gyökereinek. Képes rátelepedni, gyökeret ereszteni rajtuk.
Lassan fedeztem fel az útkereszteződés kis fáját – Kócoskát. Alkonyatkor mindig fogadta a Napot. Tudtam a színekből és a levegőből, meddig kell várnom rá.
Várni kell a fényekre.
A Nap mindig sütni akar, csak az idő állja útját. Alkonyat előtt azonban még egyszer feltűnik. Borostyánruhával fedi be a fák kérgét. Ezekért a percekért érdemes élni.
Egy kis fát villám sújtott a réten. Az állatok elkerülik. A hangyák is. Ott sosem nő fű. Mégis kinőtt egy zöld kőris. Szeretem ezt a fát.
Régen nem volt az enyém a rét. Most minden rezdülése az: dobbanás, ágreccsenés, a fajdkakas hívása.
A hársak alatt fotózom a kérget. Most a szilfa hív. Beszélgetek velük magamban.
Megtaláltam a régi kedvenc fánkat Marcival. Már sötét és vastag. Mindig más az arca. Néha szeplők táncolnak rajta.
A fények állandóan változnak. Ha egy napot kint töltesz, mindig máshol ér hozzád a nap.
A görög a birkáit a hársak között legeltette. Ott ült egész nap. Szívesen lettem volna birkapásztor.
Anyám egyszer így szólt: „Ő Niké.” A szó eltűnt, de a mozdulat megmaradt.
Apám a tölgy melletti bokorról szedte a csipkebogyót. Hecsedlit főzött belőle, a maga módján. Nem válogatta ki a magokat külön. Inkább alakított a recepten. A dér csípte bogyókat szedte, napra tette, hagyta töppedni. A többit megoldotta.
A réten ott van a csitkenye, az ebrózsa, a csipkebogyó – mind ugyanaz.
Egy hajnalon kihúztam a függönyt. Félálomban kabátot vettem, és kiszaladtam. Tejfehér volt minden. Álltam és nevettem.
Fotózni kezdtem.
A pára nőtt, én futottam. Minden nedves volt. A cipőm átázott. Harmattal mostam meg az arcom. A pókhálók hófehéren ragyogtak.
Akkor értettem meg: a pillanat része lettem.
Nem a tiéd a föld. Nem a tiéd a fű. Hársat sem ültethetsz virágcserépbe.
Gazdag vagy – mint egy harmatcsepp a csipkebogyón.
A rét nem szereti a rosszkedvemet. Megállít: most ne gyere.
Itt értem meg másokat. Itt jut eszembe a néni. Itt mondom: felhőjáték.
A fák ott érzik jól magukat, ahol közös a gyökerük.
Gazdag vagyok. Én vagyok a kökörcsin, a katáng, a fény és az árnyék.
Meghívlak ide. Ha jól jössz, befogad.
Ne szólj. Nézd azt a madarat.
A csend benned marad.
Ég felé kapaszkodó fák. Egykor lombjuk volt, most csak egy kopár ág.
A hekk fa is ilyen. Két ága maradt. Nő és férfi. Együtt.
Ne menj el a csodák mellett.
Tiéd a föld, tiéd az ég, tiéd a szél.
Egy nap hazatérsz.
És hársat találsz a virágcserepedben. | |
| 2. | [tulajdonos]: fák | 2026-04-22 23:08 | Új megvilágításból nézem a fáimat. Imádom a természetet, most mégis eszembe jutott a faölelés.
És az erdőfürdő. A fák energiát adnak, feltöltenek.
A fák nem toxikusak.
És az emberek? Ki öleli meg a másikat-akár gondolatban? Ki fürdőzik a másik ember szemében?
Ki gondolkodik el azon, hogy a matéria , mondjuk a pénz,a hatalom miért olyan fontos?
A fa nem akar megfelelni, az ember igen.
Gondolkodtam ma melyik fáról írjak. Ekkor éreztem magam egoistának. Mintha lopnék tőle. Vagy magamat fényezném a fa gesztjeivel. Fura gondolatok, de lopunk, és nem adunk. A fa nem kér vissza semmit, nélkülük nem lennénk. A fák az igazán nagy tanítómesterek.
És... a fák láthatalanok.
| |
| 1. | [tulajdonos]: nő temészetesen | 2026-04-21 10:43 | A macska aki visszajár, vissza ide, még akkor is visszajön, ha másokat karmolt meg.
Szégyellem magam, és remélem, hogy ez lesz az utolsó naplóm olyan kuckó féle. Aki én vagyok. Fran , ne húzz ki! Úgyis visszajövök, de már azért is, hogy ne csak magam, hanem a másik embert is tiszteljem. Érted? Még nem végeztem. Még van mit tanulnom tőletek.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
