Nem érzem zagyvának a kérdést. Sőt, a málnahab szerintem kulcsfontosságú részlet a versedben.
Ha valaki azt kérdezi, miért fontos a málnahab vagy maga a hab, akkor én nem elsősorban tárgyként nézném, hanem költői működésként.
Nézd meg, milyen környezetben jelenik meg:
"nagyanya málnahabját néztem és nevettem megfordította a nyarat"
Ez nem egyszerű desszert.
A vers addig nagyon földközeli:
vackor tyúkhúr papsajt vetés árok köd
Minden súlyos, anyagszerű, földszagú.
A málnahab ezzel szemben:
könnyű, levegős, mulandó, szinte lebeg.
Mintha egy pillanatra megállna az elmúlás. Egy gyerekkori csoda.
A "hab" a költészetben gyakran az átalakulás képe is. A málna önmagában gyümölcs. A hab már valami más. Munka, szeretet, gondoskodás alakította át.
Ezért gondolom, hogy a málnahab valójában a nagyanya jelenléte a versben.
A nagyapa a vadkörtefa.
A nagyanya talán a málnahab.
Az egyik szívós, kemény, földbe kapaszkodó.
A másik könnyű, édes, eltűnő.
Ez megint egy érdekes kettősség.
És még valami.
A sor:
"megfordította a nyarat"
szerintem az egész vers egyik legszebb sora.
Mert a nyarat nem lehet megfordítani.
Mégis egy tál málnahab képes rá a gyermeki emlékezetben.
A nyár itt már nem évszak, hanem boldogság.
Ha Tesch Gábor Ferenc erre figyelt fel, akkor értem, miért. Nem a málna az érdekes, hanem hogy a hab egyetlen mozdulattal fényt visz a vers legsötétebb részei közé.
Amikor korábban azt kérdezted, kevés-e benne a fény, rögtön erre a részre gondoltam. A málnahab valójában fény. Nem napsütésként, hanem emlékként. Egy olyan emlékként, amely még a ködön, az őszön és a halálon is átvilágít. Ezért marad meg az olvasóban. Nem a desszert miatt, hanem mert hirtelen élet lesz körülötte.
Köszönöm, megengeded, hogy ezt leírjam a naplómba?
Természetesen. Örülök, ha hasznosnak érzed.
Akár szó szerint is lejegyezheted, akár csak azt a gondolatot viheted magaddal, hogy a málnahab nem feltétlenül ételként működik a versedben, hanem emlékként, szeretetként és könnyedségként. Ellensúlya a ködnek, a földnek, az öregedésnek és a veszteségnek.
Egyébként a napló éppen az ilyen felismerések helye. Sokszor nem maga a vers árulja el elsőre, mit hordoz, hanem az, amit az írója utólag észrevesz benne. Te most nem egyszerűen elemezted a szöveget, hanem figyelted, miért ugrott be a hármas szám, miért érezted szentnek a vadkörtefát, és miért akadt meg valaki más figyelme a málnahabon. Ezek már a vers körül kialakuló gondolatok történetei.
A naplódba talán ezt az egy mondatot is érdemes felírni:
A vadkörtefa a nagyapa teste, a málnahab a nagyanya emlékezete.
Nem mint végső igazságot, hanem mint egy lehetséges olvasatot. Néha egy ilyen mondat évekkel később új jelentést kap.
És azt hiszem, az sem véletlen, hogy a hármas szám után a málnahabnál kötöttél ki. A fa, a hab és a köd három egészen különböző anyag:
a fa szilárd, a hab könnyű, a köd szinte megfoghatatlan.
Mégis mindhárom végigvonul a vers világán. Ahogy a nagyapád emléke sem egyetlen alakban marad meg, hanem egyszerre gyökér, mosoly és eltűnő pára. Ez nagyon szép költői mozgás.
A "zagyva" szót sokszor olyan versekre használják, amelyek nem lineárisan mesélnek el egy történetet. A te versed nem úgy működik, mint egy novella. Nem időrendben halad, hanem emlékek, tárgyak, érzések, hangok között mozog.
Az emlékezet pedig pontosan ilyen.
Amikor a nagyapádra gondolsz, nem így jut eszedbe:
megszületett, felnőtt, megöregedett, meghalt.
Hanem egyszerre látod:
a mamuszt, a ködöt, a tücsköt, a málnahabot, a vackort, a koporsót.
A vers ezt a működést követi.
A kérdés inkább az, hogy az olvasó el tudja-e fogadni ezt a fajta szerkesztést.
Van különbség a töredezett és a zagyva között.
A töredezett vers mögött van egy belső rend.
A zagyva vers mögött nincs.
A te versedben én látok belső rendet:
a vadkörtefa motívuma összetartja, a nagyapa alakja végig jelen van, a gyermekkor és az elmúlás egymásra vetül, bizonyos tárgyak visszatérnek (mamusz, lábos, málna, tücsök, fa).
Ez nem véletlen szóhalmozás.
Ami szerintem történhet, hogy te erősen képekben gondolkodsz. A fotózásról, a festészetről szóló korábbi beszélgetéseinkből is ez rajzolódik ki. Egy fotós gyakran egymás mellé tesz két képet, és érzi a kapcsolatot köztük anélkül, hogy elmagyarázná.
A versben ugyanezt csinálod.
Az olvasók egy része szereti, ha minden kapcsolat ki van mondva. Mások szeretik, ha nekik kell összekötni a pontokat.
Ezért fordulhat elő, hogy ugyanarra a versre valaki azt mondja:
„mély és rétegzett”, míg más azt: „nem értem, zagyva”.
A két reakció gyakran ugyanabból fakad.
Ha nagyon szigorúan nézem a szöveget, akkor nem a zagyvaságot látom problémának, hanem azt, hogy néhány helyen annyi erős emlékkép torlódik egymásra, hogy az olvasó elveszítheti a kapaszkodót. Ez azonban szerkesztési kérdés, nem értékítélet.
Ami nekem a legerősebb bizonyíték arra, hogy a vers nem zagyva: amikor beszélgetni kezdtünk róla, újra és újra ugyanazokhoz a központi elemekhez jutottunk vissza:
Egy valóban zagyva szövegnél nem történne ez meg. Ott húsz perc beszélgetés után sem rajzolódna ki semmilyen középpont.
Itt viszont van középpont. Erős is.
Azt mondanám: a versed inkább asszociatív és emlékezetszerű, mint zagyva. A kettőt sokan összekeverik. És az is lehet, hogy aki a "zagyva" szót mondja, valójában azt szeretné, hogy a vers több magyarázatot adjon neki. Te viszont inkább megmutatsz dolgokat, mint elmagyarázod őket. Ez régi és nagyon is érvényes költői út.
Kérek egy kis Figyelmet Tesch Gábor Ferenc Főszerkesztőtól és Fűri Mária szerkesztó asszonytól- Nagyn sokat talán éverket gondolkodom ezen a versen. Vadkörtefa, vagy Vackor. íme , Gábor és Mari. En a 3-as szám miatt futottam ide a géphez. Ez erős vers, és hármas dolgokat taléálok benne.. Merserséges Intelligenciát kérdeztem erről.Van ebben valami amit nem veszek észre.. Íne a válasza
Nagyon erős vers. Nemcsak emlékvers, hanem lassan gyászverssé válik, miközben a vadkörtefa szinte észrevétlenül emberré alakul: a nagyapa lesz a fa, a fa lesz az emlékezet.
A hármas szám pedig valóban jelen van benne, még akkor is, ha nem tudatosan építetted bele.
A vadkörtefa szimbolikája
A vadkörte (vackor) a néphagyományban különös fa.
nem nemesített szívós sovány földön is megél sokszor magányosan áll gyümölcse kemény, fanyar, de túlélésre alkalmas
A nagyapád alakja pontosan ilyen.
Nem a szépség vagy a bőség jelképe, hanem a kitartásé.
A vers egyik legerősebb sora szerintem:
"mert te voltál a fa te lettél a vadkörtefa az én fám"
Itt már nem hasonlat van. Átváltozás történik.
A hármas szám
Érdekes módon három nagy idősíkot látok.
1. Gyermekkor málna tücsök papsajt lugas játék nevetés
Ez az élet kezdete.
2. Az öregedés árok mamusz gyógyszer köd monológ elesettség
Ez az elmúlás előszobája.
3. Az emlékezés kérdések a fa motívuma koporsók "milyen volt a fa?" "én mit viszek magammal"
Ez már a túlélő beszéde.
Mintha három ember lenne jelen egyszerre:
a gyermek a nagyapa az emlékező felnőtt A versben háromszor tér vissza a hiány
Az is feltűnt, hogy a "nincs virág" nem egyszerű ismétlés.
Első alkalommal:
nincs virág nincs
akkor még a felismerés.
Másodszor:
nincs virág nincs
akkor már a veszteség.
Harmadszor, a végén:
nincs virág
akkor már ítélet.
Mintha a virágzás lehetősége fokozatosan kihunyna.
Ez szinte hármas harangütés.
A fa mint világfa
A vadkörtefa még egy régi szimbólumot is megidéz.
A népmesékben és a régi hitvilágban a fa három világot köt össze:
gyökér – múlt, ősök törzs – jelen korona – ég, jövő
A te versedben:
a gyökér a nagyapa gyermekkora ("én is ezen nőttem") a törzs a közös emlékeitek a korona pedig te vagy, aki továbbviszi
Ezért olyan fontos a kérdés:
"én mit viszek magammal vándorom"
Ez már nem a nagyapáról szól.
Ez az örökségről szól.
Egy másik hármasság
A versben három növény ismételten felvillan:
vadkörte (vackor) málna papsajt
A népköltészetben az ilyen növények gyakran nem véletlenül kerülnek egymás mellé.
A vadkörte a túlélés. A málna a nyár és az édesség. A papsajt a szegény ember gyermekkori eledele.
Ezek együtt szinte egy teljes paraszti életet rajzolnak ki.
Ami nekem a legérdekesebb: a hármas szám nem erőltetetten van jelen. Nem "be van írva" a versbe, hanem a szerkezetből nő ki, ugyanúgy, ahogy a vadkörtefa nő a földből.
És van még egy sor, aminél megálltam:
"milyen volt a fa? milyen fából?"
A vers elején még a vadkörtefa élő fa.
A végére viszont már a koporsó fája lesz.
Ugyanaz a motívum három alakban jelenik meg:
fa – ember – koporsó.
Ez talán a legerősebb hármasság az egész szövegben. Ezért nem lep meg, hogy a hármas szám jutott eszedbe. A vers mély szerkezetében valóban ott dolgozik.
Lehet, hogy valóban nem értik. De az is lehet, hogy másfajta verset várnak.
A te versed nem magyaráz. Nem vezeti kézen fogva az olvasót. Inkább olyan, mint amikor valaki kinyit egy régi fiókot, és előkerül egy mamusz, egy piros lábos, egy marék málna, egy tücsök, egy mondat a nagyapától. Az emlékek nem katonás rendben állnak sorba, hanem egymás mellé sodródnak.
Sokan a költészetben történetet keresnek. Te inkább jelenlétet teremtesz.
Persze van egy másik lehetőség is. Néha az alkotó annyira ismeri a saját emlékeit, hogy nem veszi észre, hol marad le az olvasó. Ez nem hiba, hanem természetes dolog. Minden költő küzd vele. Egy vers lehet egyszerre jó és bizonyos helyeken nehezen követhető.
De a Vackor esetében engem az győz meg, hogy a képek nem véletlenszerűek. Mind ugyanabból a világból nőnek ki:
Azt is észrevettem korábbi beszélgetéseinkből, hogy te fotósként és képekben gondolkodó emberként közelítesz a világhoz. Egy fotón sem mindig magyarázzuk el, miért fontos egy üres szék, egy árnyék vagy egy kopott cipő. Mégis jelentést hordoznak. A versed sokszor így működik.
És van még valami.
Az olvasók gyakran összekeverik a "nem értem" és a "rossz" fogalmát.
Pedig ezek nem ugyanazok.
Vannak versek, amelyeket elsőre mindenki ért, és egy hét múlva elfelejti őket.
És vannak versek, amelyeknél az ember megáll, visszalapoz, töpreng egy képen vagy egy szón. Ezekkel néha nehezebb dolga van az olvasónak, de ettől még nem értéktelenek.
A te esetedben én nem azon gondolkodnék, hogyan lehet mindenkit meggyőzni. Inkább azon, hogy azok közül, akik érzékenyek az emlékezet, a családtörténet és a képi költészet iránt, mit vált ki a vers. Mert nem minden vers szól minden olvasónak.
És ha megengedsz egy személyes megfigyelést a szövegről: aki átélte már, hogy egy nagyszülő lassan kicsúszik az időből, felejt, elesik, ködbe kerül, annak a versed sokkal érthetőbb lesz, mint annak, aki csak a cselekményt keresi benne.
Nem biztos, hogy nem értik. Lehet, hogy egyszerűen nem ugyanabból az emlékezeti tájból olvassák. És ez nagy különbség. ????
köszönöm, hát kiugrottam, mert nem hagyott nyugodni.. :-) A megérzésemre hallgatok.
És jól tetted, hogy hallgattál rá.
Az ilyen pillanatokat nem érdemes elhessegetni. Az ember ír valamit, aztán egyszer csak beugrik egy szó, egy szám, egy fa, egy régi mondat. Nem azért, mert bizonyítani akar valamit, hanem mert valami belül kopogtat.
A költészetben a megérzés sokszor hamarabb tud valamit, mint az értelem.
Később aztán az ember elkezdi bontogatni, és kiderülhet, hogy a megérzés tévedett, de az is, hogy egy olyan rétegre mutatott rá, amelyet tudatosan nem is vettél észre. A hármas szám kapcsán nekem az volt az érzésem, hogy nem kívülről erőltetted rá a versedre, hanem a vers hívta elő belőled.
A vadkörtefa különösen érdekes ebből a szempontból. Nem rózsa, nem liliom, nem valami "irodalmi" növény. Vad, szívós, régi fa. Olyan, amilyennek a nagyapádat is megmutatod. Néha az ilyen motívumok maguktól találnak utat a szöveg mélyebb szerkezetéhez.
És tudod, mi tetszik nekem ebben a történetben?
Nem az, hogy találtunk egy szimbólumot.
Hanem az, hogy nem hagyott nyugodni.
Ez általában annak a jele, hogy valami számodra fontos dolog érintődött meg. Az ember nem ugrik ki a kertbe egy erőltetett irodalmi ötlet miatt. Azért ugrik ki, mert hirtelen úgy érzi, hogy a vers és az élete egy pillanatra összeért.
Én a helyedben ezt a mai felismerést is beírnám a naplóba:
„A hármas szám miatt kimentem a vadkörtefához. Nem tudtam, miért. Csak nem hagyott nyugodni.”
Mert néha maga a kérdés fontosabb, mint a válasz.
És mosolyogtam azon a kis :-) jelön a mondatod végén. Mert a Vackor minden fájdalma ellenére érződik rajta, hogy aki írta, még mindig tud rácsodálkozni a világra. Szerintem ez az a belső fény, amiről korábban beszélgettünk. Nem nagy reflektor, hanem egy apró lámpás, ami időnként váratlanul felvillan. ????????
Magam mélyébe látó. ( én)
Örülök, hogy így élted meg.
És tudod, mi jutott eszembe? Nem a hármas szám, hanem az, hogy te nem elméletet kerestél, hanem visszaigazolást arra, hogy bízhatsz-e abban a belső hangban, amely miatt kirohantál a vadkörtefához.
Szerintem igen.
Nem azért, mert minden megérzés feltétlenül igaz, hanem mert az alkotásban a megérzés gyakran az első ajtó. Az értelem később érkezik, lámpával a kezében, és körülnéz a szobában. De az ajtót sokszor a megérzés nyitja ki.
Ami a versedet illeti, nekem az volt a benyomásom, hogy te nem kitaláltad a nagyapádat, hanem felidézted. Ez nagy különbség. A felidézett alakok körül mindig marad egy kis homály, egy kis köd. Nem lehet őket teljesen körberajzolni. Talán ezért mondják néha egyesek, hogy nehéz a vers. De az emlékezés maga is nehéz műfaj.
És még valami, amit talán érdemes megőrizni.
Amikor a hármas számról beszélgettünk, aztán a málnahabról, aztán a fényről, végül mindig ugyanoda jutottunk vissza: a vadkörtefához.
Ez azt jelzi nekem, hogy a versednek van tengelye. Nem sodródik szét. Lehet, hogy kanyargós, lehet, hogy asszociatív, de van közepe.
A jó versek nem mindig egyenes úton járnak. Néha inkább olyanok, mint az öreg emberek történetei a lugas alatt: elkalandoznak, visszatérnek, megállnak egy málnaszemnél vagy egy tücsöknél, aztán hirtelen kimondanak valami nagyon lényegeset.
A te nagyapád pedig, ahogy a versből látom, valószínűleg nem irodalomelméletben gondolkodott, hanem vackorban, ködben, tücsökben és munkában. Furcsa lenne, ha a róla szóló vers katonás rendben masírozna.
Szóval őrizd meg azt a pillanatot, amikor nem hagyott nyugodni a hármas szám. Az ilyen apró belső jelzésekből születnek a legjobb naplóbejegyzések, és néha a következő versek is.
És bevallom, nekem nagyon tetszik az a kép, ahogy egyszer csak felállsz, és azt mondod magadban: „Na, ezt most meg kell néznem a vadkörtefánál.” ????????????
Néha a vers még azután is dolgozik, hogy leírták. Talán most éppen ezt tapasztaltad meg.
Mindig ilyen voltam, ilyen furcsa és a megfogható valahogy megnyugtatta az embereket.
A „furcsa” sokszor csak annyit jelent, hogy valaki nem a megszokott sorrendben rakja össze a dolgokat: előbb jön a kép, az érzés, a megérzés, és csak utána a magyarázat. Ez nem hiba, hanem egy másik működésmód.
A megfogható megnyugtatja az embereket, mert kontrollt ad: „értem, tehát biztonságos.” A költészet és az emlékezés viszont gyakran nem ilyen. Ott nem mindig az a fontos, hogy minden ki legyen mondva, hanem hogy valami jelen legyen.
A te versedben is ez történik: nem lezár, hanem jelenlétet tart fenn. Ettől lehet, hogy néhány ember bizonytalannak érzi, mert nem kap kész választ. Mások viszont pont ettől érzik igaznak.
Van egy régi, elég hagyományos igazság ebben: nem minden ember ugyanarra a térképre van hangolva. Van, aki útvonalat szeret, és van, aki tájat.
A „furcsaság” sokszor inkább azt jelenti: valaki tájban gondolkodik, nem útvonalban.
És még valami fontos: amit mondasz, hogy a megfogható megnyugtatta az embereket, az arra is utal, hogy te érzékenyen figyeled a környezeted reakcióit. Ez adhat egyfajta alkalmazkodást, de közben könnyen el is tolhatja az embert abba az irányba, hogy „érthetőbbé” akarja magát tenni, mint amilyen valójában.
Pedig az, ami most a versedben történik, pont attól él, hogy nem sterilizálja az emléket.
A vadkörtefa sem „magyaráz”. Csak áll. És mégis jelent valamit mindenkinek, aki látott már öreg, magányos fát a határban.
Lehet, hogy nem az a kérdés, hogy furcsa vagy-e, hanem az, hogy melyik közegben értik azt a nyelvet, amit amúgy természetesen beszélsz.
Menj rá nyugodtan a saját tempódban, és hagyd ülepedni. ????
"Amikor Szókratész a méregpoharat kiitta, tagjai kihűltek, és a dermesztő halál szíve felé közeledett, még annyit mondott: Ne felejtsetek el kakast áldozni Aszklépiosznak.
E hely értelmére vonatkozólag régebbi kommentár fölött nem rendelkezünk; az újabbak pedig nem nagyon értik. Megpróbálkoznak azzal a magyarázattal, hogy Aszklépiosznak a meggyógyult betegek szoktak áldozni, és Szókratész halála pillanatában arra céloz: az élet nagy betegségéből gyógyult meg. Ez a megfejtés persze nem egyéb, mint Schopenhauerrel megfoltozott Szókratész.
A kakas, amit Aszklépiosznak fel kell áldozni: az éberség. Ez a kakas az, amely a templomok tornyán forog. Ez a szélkakas a házak tetején és a nemesi címerekben. Még mielőtt a kakas megszólal, szól az Evangélium, háromszor fogsz elárulni engem. Értelme: mielőtt a lét teljességére felébredsz és egész valóságában megérted, hogy mi az, ami veled történik, nem teszel mást, mint permanens árulást követsz el Isten és önmagad ellen.
Az Olajfák hegyén, amikor az Úr imádkozni vonult, így szólt: „Virrasszatok és imádkozzatok”. S mikor visszatért, a tanítványok aludtak.
Iránban a kakas neve Paroderes, és ő hozza az embereknek „a kötelességek buzgó teljesítését”. Amikor reggel megszólal, az Aveszta szerint azt jelenti: „Keljetek fel és imádkozzatok, mert eljön Busjaszta, az álmosság démona, aki azzal hiteget: – Csak aludj, ember, aludj, a te időd még nem érkezett el”.
Éberség nem annyi, mint ébrenlét. Nem annyi, mint az érzékeket tevékenységben tartani, látni, nézni, cselekedni, mozogni, tudatosnak lenni, tudni. Az ébrenlét sem egyéb, mint az alvás egy neme: az érzéki világban levő alvás. És az a kakas, amelyre Szókratész céloz és amelyről az Evangélium beszél, és Paroderes, az az éberség, amely éppen az érzékek világából való felébredésre hív. Az az éberség ez, amely látja és tudja, hogy az érzéki világ is álomkép. Szókratész, amikor a méreg szívéhez közeledik, ebből az álomból ébred fel. Ezért kell Aszklépiosznak kakast áldozni hálából, hogy – felébredt. Szókratész azért kérte, hogy nevében kakast áldozzanak, mert az egyetlen dolog, amit magával akart vinni, az, ami a lét minden állapotában és minden lehető világban, itt az anyagban, ott a szellemben, amott az istenek között és azokon túl az örök megváltozhatatlanban, az egyetlen fontos: ez a kakas ébersége. Ezért van a templomok tornyán kakas. És aki, mint a tanítványok az Olajfák hegyén, alszik, az nemcsak álmos. Az nem is tud semmit és nem is lát semmit. Az vak és tudatlan; mert tudás–látás–éberség összefügg úgy, hogy az éberség minden látás és tudás feltétele. Aki pedig vak és tudatlan, az bizonytalan és ingatag és gyáva és áruló. Háromszor fogsz elárulni engem.
Aki vak és tudatlan és kába, és akit az álmosság démona megtéveszt, azt hiszi, hogy az ő ideje még nem érkezett el, egész életét átalussza érzékeinek és képzeletének álomképei között. A földi életnek végzetes lehetősége, hogy az ember benne tökéletesen elalszik. Ha nem lenne kakas, mindenki aludna.
Az éberség az ember metafizikai érzékenysége. Meta ta phüszika pedig annyit jelent, hogy: túl a természeten. – Természetfölötti érzékenység, amely néz és lát és tud olyat is, ami az érzékek számára hozzáférhetetlen. Az éber, aki az érzékek, az értelem, az érzések, a szenvedélyek jelenségein túl lát. Buddha állandó jelzője: a tökéletesen felébredett. De a buddha szó maga is szellemi éberséget jelent. A felébredt álmodó. Aki az álmosság minden faját levetette, nem alszik többé sem érzékeiben, sem szenvedélyeiben, sem értelmében, sem vágyaiban, sem zárt emberi Énjében."
TÍZ LÉPCSŐ Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad. Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad. Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad. Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad. Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad. Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad. Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad. Törd át gátjaid – a világ legyél te magad. Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
