230 éves a láthatatlan kéz
(Ez az írás eredetileg 2006-ban jelent meg az ÉS-ben, A nemzetek gazdagsága... című mű keletkezésénéek 230. évfordulóján)
1776-ban látott napvilágot Adam Smith A nemzetek gazdagsága, e gazdagság természetének és okainak vizsgálata című könyve. Ebben a tanulmányban - melyet sokan a modern közgazdaságtan kiindulópontjának tekintenek - fogalmazódik meg a láthatatlan kéz elve mint olyan automatizmus, mely nyomán az egyéni profitkeresés a közösség számára is hasznos munkálkodássá válik. A nemzetek gazdagsága a teljesen szabad kereskedelem és vállalkozás üdvös voltát racionálisan is igazoló munkaként él a köztudatban. Szerzőjét pedig gyakran úgy emlegetik, mint a feltörekvő vállalkozók és kereskedők érdekeinek szószólóját. Smith azonban ennél árnyaltabban elemezte kora viszonyait. Rámutatott a gazdaság "szabadjára engedésének" egyes hátulütőire is, az üzletemberekkel szemben pedig kifejezett gyanakvással viseltetett.
"...ha egyesek úgy élnek a természetes szabadságjogokkal, hogy veszélyeztetik a társadalom egészének a biztonságát, úgy helyes, sőt szükséges, hogy a törvényes korlátozások megakadályozzák őket abban mind a legszabadabb, mind a legönkényesebben kormányzott országokban". Ha találós kérdésként adnánk fel, hogy melyik közgazdász írhatta ezeket a sorokat, alighanem még a szakemberek közül is sokan elhibáznák a választ. Az idézet ugyanis A nemzetek gazdagságából való. Az értekezés legnagyobb karriert befutott alapgondolata, a "láthatatlan kéz" metaforája azonban éppen az egyének önző törekvései és a közérdek között (bizonyos feltételek mellett) fennálló meglepő egybeesésről szól. Eszerint ugyanis egy gazdaságban, ahol mindenki (munkásként, vállalkozóként, kereskedőként, vásárlóként stb.) csak arra törekszik, hogy ő maga a lehető legjobban járjon, ott az egyének szabad szerződései és adásvételi ügyletei nyomán végül az össztársadalom szintjén is a lehető legmagasabb szintű jólét valósul meg. A kereskedő például úgy tud sokat eladni és nagy profitot realizálni, ha vevői igényeihez a legmesszebbmenőkig alkalmazkodik, hiszen ellenkező esetben a szintén saját érdekeiket követő vásárlók a konkurenciához pártolnak, ő pedig lehúzhatja a rolót. Nem kell (sőt nem szabad) tehát beleszólni, hogyan, mennyiért, mit áruljon, hiszen a vásárlói döntések automatikusan visszajelzik, mire mekkora igény van. Ez a természetes folyamat garantálja leginkább, hogy - a kereskedők példájánál maradva - az adott áruval az emberek kellő mértékben, s a lehetséges legjobb feltételekkel el legyenek látva. A közjó biztosabban érvényesül így, mintha a szereplők eleve erre törekednének, vagy egy központi hatalom ilyen céllal szabályozná a tevékenységüket. Ahogyan maga Smith írja: "Minden ember igyekszik úgy felhasználni tőkéjét, hogy az eredmény a lehető legértékesebb legyen. Rendszerint nem a közérdek előmozdítására törekszik, s azzal nincs is tisztában, hogy egyébként mennyire szolgálja azt. Mindössze saját biztonságára, saját nyereségére van tekintettel. Abban egy láthatatlan kéz vezérli, hogy egy a szándékai közt nem szereplő célt is megvalósuláshoz segítsen. Saját érdekét követve gyakran hatékonyabban szolgálja a társadalom érdekét, mintha ténylegesen azt akarná előmozdítani."
A részben innen eredeztethető elv, mely szerint a piacok (legyen szó bár az áruk, a munkaerő vagy a tőke adásvételéről) akkor valósítják meg a javak legoptimálisabb elosztását, ha a szereplőiket hagyjuk önérdeküket követve működni, különböző változatokban máig hatóan markánsan jelen van a gazdaságról való gondolkodásban. Időközben persze az is felismerést nyert, hogy mindez csak meglehetősen szigorú feltételek teljesülése esetén bizonyul igaznak. Ha kinyitunk akár egy alapfokú közgazdasági tankönyvet, valószínűleg megtaláljuk benne a "piac hibáinak" leírását is, melyek miatt az egyéni haszonkeresést a közérdekkel összhangba hozó automatizmus csütörtököt mondhat.
A láthatatlan kéz ugyanis csak a tökéletes tiszta verseny állapotában tud hatékonyan "tevékenykedni". Elengedhetetlen például, hogy megfelelően nagy számú "eladó" és "vevő" versengjen egymással, akik között nincsenek sem hatalmi, sem informáltságbeli különbségek. Szükséges, hogy a döntésekhez szükséges információ csak olyan mennyiségű legyen, ami a mérlegelő egyének számára átlátható és kezelhető. (Herbert Simon Nobel-díjas elgondolással világított rá, hogy a tudat információfeldolgozó kapacitásának végessége, az egyének "korlátozott racionalitása" gyakran eleve ellehetetleníti a legoptimálisabb döntés meghozatalát.) Fontos, hogy a gazdasági tranzakciók során ne keletkezzenek externáliák, azaz olyan terhek vagy hasznok, melyek az adott műveleten kívüli személyekre szállnak (ahogyan például egy gyár környezetszennyezése az egészségromlás, a természeti kár és a lakóhely értékcsökkenése formájában externalizált költségekkel terhelheti a közelében élőket).
Ahol olyan hatalmas kereskedelmi láncok léteznek, melyek megtehetik, hogy az árakat akár átmeneti veszteségek révén is mesterségesen alacsonyan tartják, amíg konkurenseik tönkre nem mennek, vagy a piac egyes szereplői informális csatornákon, illetve személyi átfedések miatt a törvényhozást is képesek befolyásolni, ott cinikusnak hat az érvelés, hogy a profitszerző törekvések a gazdaság benső automatizmusa nyomán igazodnak a közjó irányába. Hasonló a helyzet, ha valahol (burkolt vagy nyílt formában) monopóliumok vagy kartellek működnek, ha a fontos ismeretek nem jutnak el mindenkihez, vagy a helyzet olyan bonyolult és gyorsan változó, hogy az ideális döntés megtalálása lehetetlenné válik. Szintúgy megbénulhat a láthatatlan kéz olyan környezetben, ahol az egyének gazdasági döntéseibe a haszonelvű racionalitáson túl kiszámíthatatlanul sokféle hagyomány, értékszempont és érzelmi elfogultság szól bele. Mindez könnyen előidézheti, hogy az önérdekek nem tudnak egymás ellensúlyaként hatni, a források eloszlása aránytalanul túlzóan egyenlőtlenné válik, s egyes szereplők saját érdeke jócskán szembekerülhet a közösség érdekével.
Smith elsősorban persze valóban a piac önszabályozó hatékonyságára mutatott rá, s ezzel a maga korában forradalmian haladó gondolatot képviselt. Már a kezdetektől leírta azonban a mechanizmus néhány tökéletlenségét is, s bármilyen meglepő, ezek orvoslására esetenként kimondottan központi szabályozást javasolt.
Maga emlékeztet rá például, hogy noha a munkabér elvben a munkások és a munkaadók közötti szabad szerződés során alakul ki, a munkaadói csoport hatalma és szervezettségbeli fölénye is befolyásolja az egyezség kimenetelét: "nem nehéz előre látni, hogy a két fél közül melyik kerekedik felül a vitában és kényszeríti a másikat a maga feltételeinek az elfogadására. Mivel kevesebben vannak, a munkaadók könnyebben szövetkeznek... Az ilyen természetű vitákban egyébként is a munkaadóknak van nagyobb kitartásuk. A földesúr, a bérlő, az ipari munkáltató, a kereskedő egy-két évig akkor is megél a tőkéjéből, ha egyetlen munkást sem foglalkoztat. Viszont sok munkás egy hétig sem él meg munka nélkül, csak nagyon kevés egy hónapig, és talán egy sem egy évig" - írja a láthatatlan kéz szellemi atyja. A bankári tevékenységgel kapcsolatban pedig kifejezetten szigorúbb törvényeket javasol. Rámutat, hogy kétes hitelű emberek sokszor súlyos károkat okoznak gyakori csődjeikkel azoknak, akiket az ő bankjegyeikkel fizetnek ki. Meglátása szerint az egész Királyságban öt fontban kellene a legkisebb kibocsátható címletet meghatározni, ami megnyugtató garanciát jelenthetne arra, hogy ilyen tevékenységbe valóban csak a megfelelő háttérrel rendelkezők fogjanak bele. Ezenfelül üdvösnek látná, ha csak annyi papírpénz kibocsátását engedélyeznék, ami az üzletemberek egymás közti forgalmához szükséges. Smith ennek kapcsán elismeri, hogy "Magánszemélyeket korlátozni abban, (...) hogy egy bankár akár kis, akár nagy összegű kötelezvényeit saját elhatározásukból elfogadják, vagy bankárokat az ilyen kötelezvények kibocsátásában korlátozni akkor, amikor minden ügyfelük hajlandó azokat elfogadni, egyértelmű annak a természetes szabadságnak a megsértésével, amelyet a törvény rendeltetésénél fogva nemhogy csorbítani, de biztosítani hivatott." A társadalmi érdekre hivatkozva mégis kitart a javasolt korlátozások mellett, s megjegyzi: "A tüzek tovaterjedését gátló tűzfalak építésének a kötelezettsége pontosan olyan megsértése a természetes szabadságnak, mint a banküzlet itt javasolt korlátozó szabályozása."
Nem állhat meg Smithszel szemben az a vád sem, hogy a kereskedők és vállalkozók érdekeinek egyoldalú ideológusa lett volna. Velük kapcsolatban ugyanis több alkalommal óvatosságra és gyanakvásra int. Epés megjegyzések kíséretében levezeti például, hogy a vállalkozói profit hizlalása sokkal nagyobb áremelkedést idéz elő, mint a munkások bérének sokat kárhoztatott emelése. Szó szerint azt mondja: "A munkabérek emelkedésének olyan a hatása az áruk árára, mint az egyszerű kamaté az adósság felhalmozódására. A profit emelkedése viszont úgy hat, mint a kamatos kamat. Kereskedőink és nagyiparosaink sokat panaszkodnak a béreknek az árakat emelő és ezáltal áruiknak mind hazai, mind külföldi eladását csökkentő káros hatásáról; mit sem szólnak azonban a magas profitok káros hatásáról. Saját nyereségeik pusztító következményeiről hallgatnak, csak a mások nyereségét fájlalják."
Később általánosságban is ír a közérdek és az üzletemberi mentalitás viszonyáról, és a meglátásai ezúttal még kevésbé hízelgőek: "Az üzletemberek érdeke valamiben persze mindig és minden téren különbözik a köz érdekétől, vagy éppen ellentétes vele. Lényegében mindig az az érdekük, hogy a piac táguljon, a verseny pedig minél szűkebb keretek között folyjon. A piac bővülése általában inkább jó a köz szempontjából, de a versenykeretek szűkítése mindig árt neki, s csak arra jó, hogy a természetesnél nagyobb profitot biztosítson az üzletembereknek, akik így a saját előnyükre képtelen adókkal terhelik polgártársaikat. Bármilyen új kereskedelmi törvényt vagy rendszabályt javasoljon is ez a réteg, a javaslatot mindig nagy elővigyázatossággal kell fogadni... Olyan emberektől származik ugyanis, akiknek érdeke sohasem fedi teljesen a köz érdekét, sőt általában az az érdekük, hogy a közönséget megtévesszék és a bizalmával visszaéljenek, s akik számos esetben nem is átallják sem a megtévesztést, sem a visszaélést."
Mindez persze távolról sem jelenti, hogy Smith ne hangsúlyozta volna a szabad vállalkozás erejét. Csupán azt mutatja, hogy nem volt dogmatikus a kérdésben. Vitán felül leszögezte: a fejlődés legmegbízhatóbb hajtóereje az egyének azon sajátossága, hogy helyzetükön szüntelenül javítani törekszenek. Kimondta, hogy a gazdaság önszabályozó potenciáljában jóval gyakrabban meg lehet bízni, mint az ő idejében megszokott volt. Hiszen ahol a tiszta verseny háttérfeltételei legalább elégséges szinten adottak, ott a láthatatlan kéz valóban azokat engedi felemelkedni, akik mások szükségleteire a legérzékenyebben reagálnak. Így - mintegy melléktermékként - segítik a közjó megvalósulását is.
Mennyire érdemes vagy szükséges a piacok működésébe szabályozással beavatkozni? Ebben a témában ma is gyakran hallhatunk ideológiai elfogultságok sugallta, érzelmileg, sőt morálisan fűtött szélsőséges véleményeket. Hazug szólam volna-e csupán a gazdaság önszabályozó képességének tana, amelyet az erőfölényben lévők azért hirdetnek, hogy helyzeti előnyükkel gátlástalanul a végtelenségig visszaélhessenek? Esetleg tudományos törvény, amellyel szemben csakis azok emlegethetnek szabályozást, akik valami lelki infantilizmus miatt boldogulásukat még mindig az állam atyáskodásától várják? Smith gyakran emlegetett (de talán ritkábban olvasott) könyvéből kiderül: a kérdésről már ő sem gondolkodott ilyen végletekben.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Publikálva: ÉS L./35., 2006.09.01
Kötetben: (https://www.es.hu/cikk/2006-09-03/pinter-ferenc/ketszazharminc-eves-a-lathatatlan-kez.html, )
Feltöltés ideje: 2026-02-17 15:55:01
Utolsó módosítás ideje: 2026-02-17 15:55:01
