NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2023-09-26 00:37 Összes olvasás: 40931| 561. | [tulajdonos]: Most élsz... | 2023-09-25 08:39 | Most élsz…
Megint kivilágosodott, s te rácsodálkozol,
hogy felkeltél ismét épen. Arcodon a mosoly
annak szól, nem vettél be fájdalomcsillapítót,
önszuggesztióval kerülted el az injekciót:
„Lazulj el” – mondtad ki ezerszer a zsolozsmádat,
válladat gyúrtad, s hogy elkerüld az izomlázat,
csínján bántál az erőddel, s csak lágyan simogattad,
az ellazítást valóban a szellemedre hagytad.
Sikerült. Bár alig aludtál -inkább csak éberen-,
forgolódtál. De túljutottál ezen az éjjelen.
S mennyi vár még rád! A fájdalmad csak egyre nő, nő,
szellemedé a munka: gondoz mint egy nevelőnő.
Most élsz, így hát a fájdalmad is becsüld, mert érték!
Fontos dolog: érzel. „Észak-fok, titok, idegenség”,
létezel, mint minden ember. De belőled csak egy van.
Szeresd hát magad, mint a ritmust egy ócska bluesban.
| |
| 560. | [tulajdonos]: Tragédia... | 2023-09-22 12:16 | Tragédia…
a biblia vagy a hit ellenzőinek egyik
legerősebb érve az hogy Ádám és Éva
utódai egymással közösülve vérfertőzés
útján szaporodtak és sokasodtak
ez valóban így van megírva nincs mese
azt sem tudjuk hogy Káin és Ábel
milyen nőktől kaptak gyerekeket
mert erről nem beszél a krónikás
ám a tragédia ebben a sztoriban az
hogy mindenféle logikát mellőzve
ítélik el a vérfertőzést a bibliában
és hülyézik le a hívő embereket
azok akik azt hiszik hogy az ember
egy majomtól származott persze
mondhatnánk miért is ne de azért
csak gondoljuk már végig a majom
vajon hogyan lett miből alakult ki
mert az evolúciós elmélet gyökeréig
leásva itt is kell találnunk egy első
párt akik utódai vérfertőző viszonyban
örökítették adták tovább a déenesüket
na ez az igazi tragédia amikor az ember
küzd és bízva bízik de saját elméjét
nem használja arra amire teremtetett
| |
| 559. | [tulajdonos]: Huxley XVI. | 2023-09-22 10:15 | XVI. fejezet
Az ember rejtett képességei
Ma a rejtett emberi képességek megvalósításának lehetőségéről, erről a mindenki számára hatalmas jelentőségű témáról szólok. Azt hiszem, szükségtelen azzal a képzelgéssel áltatnunk magunkat, hogy már minden velünk született képességünket kibontakoztattuk. Csaknem mindnyájan rengeteg olyan képességgel rendelkezünk, amelyet szabadjára engedhetnénk és működőképessé tehetnénk. Történelmi tény, hogy az emberi faj olyan képességeket és erőforrásokat bontakoztatott ki, amelyek a múltban teljességgel rejtve maradtak és így elképzelhetetlenek voltak. A késő kőkor óta biológiai meghatározottságunk nem igazán változott, ma azonban sokkal hatékonyabban használjuk ugyanazokat a természet adta képességeinket, mint tizenöt- vagy húszezer évvel ezelőtt. Ez a nagyon biztató tény azt mutatja számunkra, hogy az ember még sokkal-sokkal többre képes, anélkül, hogy biológiai változáson kellene keresztül mennie.
Mielőtt rátérnénk arra a kérdésre, hogyan hozhatjuk felszínre ezeket a rejtett tartalékokat, elöször is az emberi szükségletekről kell szót ejtenünk. Ugyanis képességekről csakis a szükségletekkel összefüggésben beszélhetünk. Kezdjük az ember alapvető biológiai szükségleteivel. Az embernek élelemre van szüksége, valamint arra, hogy a természeti elemektől, a természeti és emberi ellenségeitől megvédhesse magát. E két alapvető szükséglet kielégítésére az ember életben maradásához van szükség. Ezután, a skálán egy kicsit följebb egyértelmű pszichológiai szükséglet található: a szeretet adásának és kapásának szükséglete. Ez utóbbi szükségletet az utóbbi években az antropológusok és pszichológusok igen erőteljesen hangsúlyozták; ők mutattak rá arra, hogyha a csecsemő- és gyermekkorban nem elégítik ki az ember szeretet iránti igényét, akkor az pszichopatává vagy erkölcsi félkegyelművé fejlődik.
A szeretet iránti szükséglethez szorosan kapcsolódik a valahova tartozás igénye, az a szükséglet, amely kielégítését Adler Gemeinschaftgefühl-nak, a többi emberhez való tartozás érzésének hívott. Az embernek arra is igen erőteljes mértékben szüksége van, hogy a többi ember tisztelje és elismerje őt. Ennél kicsit ritkábban fordul elő az önbecsülés igénye, az hogy valamelyes önbizalommal gondolhassuk el magunkat.
Ezután egy még ritkábban előforduló, de mégis (bizonyos embereknél és kedvező körülmények között) igen erőteljes igény; a kíváncsiság és a nem feltétlenül a hasznos, hanem az önmagáért való tusás iránti vágy kielégítésének igénye; továbbá pedig a rend, az élet értelme és az önmagunk kifejezésének igénye. Az ember jelképteremtő állat, és érzéseink jelképekben való kifejezése nyilvánvalóan alapvető igényünk. Végül képességeink határáig kell fejlődnünk, és képességeink megújítására is szükségünk van. Ez az alapvető szükségletünk csupán kedvező körülmények között jelentkezik. Mallarmé Edgar Allan Poe-ról szóló szonettjének első sora jut eszembe, amely így hangzik:
,,Ahogy az örökkévalóság önmagává változtatja őt"1
Azonban nem kell szükségszerűen várnunk az örökkévalóságra, hitem szerint már ebben az életben is az egoizmust meghaladó legteljesebb módon önnönmagunkká válhatunk. A kísérlet legalábbis megéri a fáradságot.
A fenti felsorolásból kitűnik, hogy egyfajta hierarchiába rendeztem a szükségleteket. Amíg az elsődleges biológiai szükségletek kielégítetlenül maradnak, addig a többit egész egyszerűen nem is érzékeljük. Nem egyszerűen kielégítetlenül maradnak, hanem létük el sem jut tudatunkig. Az éhes embert csupán egyetlen gondolat, az étel gondolata foglalkoztatja. Valamilyen ember-alatti lénnyé redukálódik; üres gyomor lett és csont és bőr – semmi több. Ugyanez a biztonságra is igaz. Ha valakit állandóan üldöznek, akkor eléggé nehézkessé válik, hogy bármilyen magasabb rendű szükségletet érzékeljen. Ha az ember nem éhes, akkor érzékelheti és ki is elégítheti a szeretet és a valahová tartozás igényét, még akkor is, ha mindeközben állandó bizonytalanságban él, azonban a tudás és a fejlődés szükséglete, amelyek pedig mégiscsak alapvető emberi szükségletek, egészen biztosan nem jelentkeznek nála.
Ezután következnek az elsődleges pszichológiai szükségletek. Amíg a szeretet, a valahová tartozás, az elismerés és az önbecsülés igénye kielégítetlen marad, addig érzékelnünk is nagyon nehéz a tudás, a rend és az értelem, a kifejezés és a növekedés iránti igényünket, a gyakorlatban is megvalósítani ezeket pedig szinte lehetetlen. Ezeket a kifejezetten velünk született szükségleteket, egyfajta kvázi ösztönöknek is hívhatjuk. Tisztában vagyok vele, hogy manapság az ,,ösztön" szó rosszul hangzik. A pszichológusok egyáltalán nem szeretik, én azonban a nagy német etológussal, Konrad Lorenzzel értek egyet, aki azt mondja, hogy az ösztön szóról le kell hántani a negatív rárakódásokat, hiszen akárminek is nevezzük ezt a dolgot, ez akkor is csak a velünk született hajlamainkat jelenti. Ebben az összefüggésben nagyon hasznosnak tartom A. H. Maslow azon gondolatát, miszerint alapvető szükségleteinket egyfajta gyenge ösztönként is leírhatjuk. Ezek nem azok a fajta minden vagy semmi ösztönök, mely például a madarat fészekrakásra készteti, hanem inkább egyfajta feltételes ösztönöknek nevezhetjük ezeket, hajlamok, amelyek akkor jelentkeznek, amikor az ,,alacsonyabb rendű" biológiai és pszichológiai szükségletek kielégültek. Amikor ezek a magasabb rendű szükségletek jelentkeznek, akkor megvalósíthatjuk, vagy legalábbis megkísérelhetjük ezek megvalósítását, és ily módon rejtett képességeinket is kibontakoztathatjuk.
Úgy tűnik számomra, hogy az eddig elhangzottak fényében most már realistább módon közelíthetjük meg a környezetet-öröklés komplex kérdéskörét. Teljesen nyilvánvaló, hogy sem az öröklés, sem a környezet nem létezhet függetlenül. Egy adott testben, adott, velünk született szükségletekkel jövünk a világra, és egy meghatározott környezet vesz minket körül. De fordítva is, a meghatározott környezet egy meghatározott örökletes mintára gyakorol hatást. Ez a kettő mindig, folyamatosan és folytonosan együtt működik. A lényeg az, hogy az örökletes tulajdonságok csak akkor kerülhetnek a felszínre és nyilvánulhatnak meg a legoptimálisabb módon, ha a környezeti feltételek a lehető legkedvezőbbek. Egy rossz környezet még a legelőnyösebb örökletes tulajdonságokat is elfedheti vagy háttérbe szoríthatja; tehát a lehető legjobb környezetre van szükségünk ahhoz, hogy velünk született, rejtett képességeinket megvalósíthassuk. Tehát ha eugenisták akarunk lenni, akkor társadalmi reformerekké is kell válnunk, ugyanis semmi értelme sincs annak, hogy egy kiváló lehetőségekkel rendelkező fajt tenyésszünk ki, amely aztán a rossz körülmények között csak szenved, de képességeit nem tudja kiteljesíteni. De ez fordítva is igaz: a csodálatos környezet semmit sem ér, ha az ebben a környezetben létező örökletes anyag sekélyes minőségű csupán. A természetről és nevelésről, vagy a környezetről és öröklésről tehát mindig csak mint két, teljes mértékben elválaszthatatlan dologról szabad gondolkodnunk, és mindkettőt a lehető legteljesebb mértékben fejlesztenünk kell.
Milyen körülmények között bontakoztathatja ki képességeit és hozhatja felszínre rejtett tartalékaikat leginkább az ember? Az empirikus tapasztalat azt mutatja, hogy az emberi erő maximális kifejeződését kétfajta körülmény teszi lehetővé. Az egyik a válság pillanata. Mindnyájan megfigyelhettük már azt a nagyon különös tényt, hogy a válság pillanatában a legtöbb ember nemcsak, hogy helyesen viselkedik, hanem olyan képességei is megmutatkoznak, amelyeket azelőtt soha senki sem látott. A másik körülmény, amikor az emberi erő kivételes megnyilvánulásának, az öröm és kreativitás feltörésének, annak, amit Homérosz menosznak hívott, lehetünk tanúi. Ekkor valami isteni erő száll meg minket, és egy, a saját szintünknél jóval magasabb szintre emel.
Ahhoz azonban, hogy egy válság válság lehessen, rövidnek kell lennie. Az elhúzódó, krónikussá váló válság elkerülhetetlenül összeomláshoz vezet. Válság esetén a társadalom gyengébb tagjai meglehetősen hamar összeomlanak, az erősebbek tovább kitartanak, azonban előbb vagy utóbb ők is dezintegrálódnak. A tanulság egyszerűen az, hogy az elhúzódó társadalmi feszültségeket el kell kerülnünk, már csak azért is, mert mielőtt az emberek ténylegesen összeomlanának a élet általában olyanannyira korlátozottá, beszűkültté válik, hogy a magasabb rendű egyéni és társadalmi szükségletek megvalósulása lehetetlen lesz. Ehhez hasonlóan, nem várhatunk egész egyszerűen a feltörő öröm és kreativitás pillanataira. A szellem ott jár, ahol neki tetszik; és fogalmunk sincs, hogy mikor talál ránk az ihlet. Elképzelhető, ahogy ezt később kifejtem majd, hogy a jövőben valamelyest ellenőrzésünk alatt tarthatjuk az ihletettség pillanatait és egy bizonyos határig elő is idézhetjük ezeket, de a jelen pillanatban erre nem vagyunk képesek. Tehát sem a válságra, sem a feltörő erőre nem számíthatunk. Egyedül az emberek meglehetősen elfogadható teljesítményére számíthatunk egy olyan társadalomban, amely alapvető szükségleteiket kielégíti, és legalábbis lehetővé teszi, hogy felsőbbrendű szükségleteiket kielégítsék. Tényszerűen: valamelyest elfogadható társadalomnak, amely az emberi képességek legoptimálisabb kibontakoztatását lehetővé teszi, azt tartjuk, amelyben az emberek megfelelően táplálkozhatnak, és ahol nincsenek szörnyű frusztrációknak kitéve.
Idealisztikusan, ahhoz, hogy minden ember egyéni képessége a legteljesebb mértékben kibontakozhasson, tökéletes társadalomra volna szükségünk. Ez, bármilyen forrón vágyakozunk is rá, valószínűtlen, hogy az előre látható időben megvalósulhat. így tehát ebben az előadásban egyáltalán nem foglalkozom azokkal a társadalmi reformokkal, amelyek elősegíthetnék az emberek egyéni képességeinek kibontakoztatását. Mindez ugyanis túlságosan messzire vezetne. Ehelyett egyes nyilvánvaló fogyatékosságokról beszélek majd, és fontolóra veszem, hogyan lehetne ezeket az egyén, és közvetve a társadalom hasznára fordítani. Egy olyan társadalom hasznára, amely nem különbözik túlságosan a miénktől.
Tehát hogyan javíthatnánk az egyéni életkörülményeken oly módon, hogy magasabb rendű szükségleteinket is kielégíthessük? Milyen módszerekkel valósíthatjuk meg képességeinket? Engedjék meg, hogy csupán nagyon röviden érintsem az egyik lehetőséget, amely eddig nem valósult meg. Ezt a probléma gyógyszerészeti megközelítésének hívhatjuk. Nagyjából egy évvel ezelőtt jelentették be szovjet tudósok, hogy az ötéves terv keretében a mentális hatékonyság és kitartás olyan gyógyszerészeti növelésének lehetőségét kutatják, amely az emberi testre nem káros. Gyógyszerészek azt mondták erről nekem, hogy ez nem lehetetlen, sőt könnyen elképzelhető, hogy vannak olyan vegyületek, amelyek nem károsítják komolyan, vagy egyáltalán nem az emberi testet, és amelyek elősegíthetik a képességek kibontakoztatását.
Azokhoz a pszichikus energetizálókhoz hasonló vegyületeket, de azoknál sokkal magasabb rendű anyagokat képzeljünk el, amelyek már olyan jelentős mértékben segítették a depressziós emberekkel végzett pszichoterápiás munkát. Létezhetnek fantasztikus eufóriát, az öröm feltörését előidéző anyagok, amely pedig az emberi hatékonyság egyik előfeltétele, és olyanok is, amelyek a tudatos és tudatelőttes elmét egymástól elválasztó távolságot csökkentik. Ez lehetővé tenné, hogy az, amit Lawrence Kubie tudatelőttes vagy kreatív elmének hív könnyebben a felszínre kerüljön és így a művészi alkotáshoz szükséges ihletettséget és a hatékonyságot biztosítsa számunkra, amely pedig a teljes emberi fejlődéshez elengedhetetlen.
Létezhetnek olyan vegyületek is, amelyek lehetővé teszik, hogy éberebbek legyünk, hogy az elhúzódó feszültség állapotát elviseljük, vagy olyanok, amelyek türelmesebbé és barátságosabbá varázsolnak bennünket. Mindnyájan tudjuk, hogy bölcsebb dolog ebéd után beszélni a főnökkel, mint ebéd előtt – hiszen a főnök valószínűleg ebéd után kiegyensúlyozottabb, mint ebéd előtt, amikor még éhes. És mindnyájan megtapasztaltuk már milyen nagy hatással lehet hangulatunkra egy csésze kávé vagy tea. Feltételezhetjük tehát, hogy vannak olyan anyagok, amelyek a teához vagy kávéhoz hasonlóan ártalmatlanok, azonban az elmére gyakorolt hatásuk jóval intenzívebb.
Ugyanakkor teljesen nyilvánvaló, hogy a gyógyszerészet egyedül nem fog csodát tenni. Ehhez kapcsolódóan valamilyen fajta nevelési folyamatot is alkalmazni kell. Jelen pillanatban hasznos dolgokra tanítjuk gyerekeinket, arra, hogy tudják mi micsoda, és hogy civilizált lényekként viselkedjenek, amennyiben ez lehetséges. Azonban nem képezzük azt az elmét-testet, amelynek tanulnia kell, és amelynek élnie kell. Tudást és erkölcsi előírásokat adunk gyermekeinknek, azonban nem tanítjuk meg őket arra, hogyan is valósíthatnák meg ezeket az erkölcsi előírásokat. Jelenlegi erkölcsi és oktatási rendszerünk nagy gyengesége ez.
Vegyük számba, hogy mely területeken lenne számunkra hasznos az ilyen specifikus elme-test képzés. Az alapvető legfontosabb terület nyilvánvalóan az érzékelés. A túlélésünkhöz, szükségleteink, akaratunk és rejtett képességeink megvalósításához egy igazán jól működő érzékelő rendszerre van szükségünk. És mégis, az érzékelés képzésének fontosságát csak mostanában kezdjük felfogni. Vegyük csak azt, ahogy a rossz látás ellehetetleníti az emberi lényt: elégtelen olvasást, rossz iskolai teljesítményt eredményez, és mindenféle neurotikus és antiszociális magatartás kialakulását vonja maga után, amely akár fiatalkori bűnözéshez is vezethet.
A látás olyan, mint a beszéd és a járás: tanult cselekvés. Nem születtünk tökéletes látással. A tökéletes látást tanuljuk, és a látás cselekvése csak részben fiziológiai, nagy részben pedig mentális dolog. így tehát e képesség kibontakoztatásában nagy segítségünkre lehet, ha megtanítjuk a gyerekeknek, azt, amit egy néhány évvel ezelőtt írt könyvemben a ,,látás művészetének"2 hívtam. A látás e művészete az utóbbi években sok ortodox szakember figyelmét magára vonta, és meglehetősen jól szórakozom, amikor azt látom, hogy a téma úttörőjének, dr. W. H. Batesnak elképzelései, aki 1930-ban halt meg, hogyan törnek utat maguknak ma. Annak idején mindkettőnket bolondnak és sarlatánnak kiáltottak ki, most pedig nagyrészt az ő gondolatait alkalmazzák azok, akik a látással, ennek az oktatással való összefüggéseivel és az általános szociális problémákkal hivatásszerűen foglalkoznak.
Itt most nincs mód arra, hogy a látás művészetének és a gyógyító olvasás képességének tréningjével részletesebben is foglalkozzam. Hogy milyen hatással van a gyerekekre a rossz látás, és nem csupán a gyógyító olvasást, de más technikákat is, egy nagyon rövid, ám kiváló cikkben ismertet dr. James Curran. Az írás két évvel ezelőtt jelent meg az Optometrical Weekly című szaklapban. A cikkhez kiváló bibliográfia csatlakozik. Teljességgel nyilvánvaló, hogy ez a fajta tréning nem csupán terápiásan, hanem megelőző jelleggel is használható. Sőt minden tanítási módszer kiegészítőjeként is alkalmazható.
Azt hiszem általánosítva is kijelenthetjük, hogy minél részletesebb és pontosabb a megfigyelésünk, általános intelligenciánk annál magasabb lesz, Azt hiszem, a legtöbb ember egyetért ezzel a kijelentéssel. Tökéletesen igaz, hogy az intelligencia egyes formái, mint például a logikus elemzéshez szükséges intelligencia, létezhet egy különösebben fejlett érzékelő rendszer nélkül is. Azonban azt gondolom, hogy az élethelyzetekhez és a mentális tevékenységekhez kapcsolódó intelligencia kevésbé ritka és kevésbé specializált, mint ami a logikus gondolkodáshoz szükséges intelligencia. Ehhez az intelligenciához igenis kívánatos a magasan fejlett érzékelő képesség. Meg kell tanulnunk világosan érzékelni, hogy mik vagyunk, hol vagyunk. Ismernünk kell a minket körülvevő dolgokat ahhoz, hogy ezekre reagálhassunk, tudnunk kell mi történik a testünkben, és világosan tudnunk kell, hogy mit gondolunk, érzünk, mire vágyakozunk és mit akarunk. Más szavakkal, egész egyszerűen követnünk kell Szókratész utasítását – mely már az ő korában is ősrégi felszólítás volt – ,,Ismerd meg önmagad".
Mielőtt önismeretünk fejlesztésének pozitív módjait megtárgyalnánk, vegyük szemügyre az önismeret korunkban leggyakrabban előforduló akadályait. A tudatosság – az általános vagy az azonnali, elkülönítő jellegű tudatosság legfőbb akadálya a neurózis. A neurózis egyik aspektusa az élet egyetlen területére való fixációként is meghatározható. A világot egy torzító lencsén keresztül szemléljük, ami ezzel szorosan összefonódva azt is eredményezi, hogy képtelenek vagyunk az életet tágabb összefüggéseiben látni, valamint azt is, hogy nem érzékeljük reálisan, mi történik körülöttünk. Ahogy azt láthattuk, a neurózis a legtöbb esetben múltbeli, gyakran kora gyermekkorban bekövetkezett eseményeknek köszönhető. Egyszerűen az van, hogy most az akkor megtörtént események befolyásolnak bennünket, a jelenre a múlt fogalmaival reagálunk. A neurózis gyógyítása – akárhogy is történjen ez – abból áll, hogy az embert valahogy kisegítik ebből a tudattalan megszállottságból, és így lehetővé válik, hogy a jelen eseményeinek teljes mértékben, éberen legyen tudatában, továbbá lehetővé teszik, hogy megfelelően és reálisan viszonyuljon ezekhez a jelenben lejátszódó eseményekhez.
A nem neurotikus vagy viszonylag kevéssé neurotikus emberek tudatosságát is gátolja néhány dolog; ezeket az akadályokat az irodalom gyakran tárgyalja. Például az egyetlen dolog iránt mutatott monomániás érdeklődés, vagy egyetlen szenvedély, mint például a hatalomimádat vagy az önmagáért való szexuális élvhajhászat (tehát nem a szeretet) dominanciája. Mindaz, amit az ódivatú moralisták ,,szenvedély"-nek hívnak lényegében szűkíti tudatosságunkat és éberségünket. Olyan szemellenzők ezek, amelyek látásunkat egy szűk területre korlátozzák, és megakadályoznak minket abban, hogy önmagunkat és a körülöttünk zajló dolgokat tudatosan érzékeljük.
A tudatosság másik igen gyakran előforduló akadálya az egyfajta rosszul alkalmazott intellektualizmus. Ez a fajta intellektualizmus a szavakat és fogalmakat valahogy fontosabbnak tartja az aktuális történéseknél és dolgoknál. Goncourt naplójában nagyon mulatságos történetet olvashatunk egy igen kiváló férfiúról, aki ebben az intellektualizmusban szenvedett. A tizenkilencedik századi nagy francia tudós, Ernest Renan imádott az esztétikáról beszélgetni, és hosszasan tudott szónokolni a gyönyörű, az igaz és a többi mibenlétéről. Egy ilyen alkalommal Edmond Goncourt félbeszakította, és ezt kérdezte tőle: ,,Milyen színű a tapéta az ebédlőd falán?" Renannak fogalma sem volt. Nyilvánvalóan semmi tényszerű alapja sem volt annak, hogy a szépségről beszélhessen; és a szóhalmazok forgatásánál nem is jutott tovább. A szépség tapasztalatának egyetlen formája, az azonnali megtapasztalás, távol maradt tőle.
A tudatosság és éberség másik akadálya a szokás és a rutin. Ezek rendkívül hasznos dolgok, és rengeteg időt megspórolunk azzal, hogy lényegtelen dolgokat – már amennyiben lényegtelen dolgok vannak egyáltalán – gyorsan és hatékonyan elvégezzünk. Azonban nagyon veszélyesek is. Ha szokásaink és rutinjaink áldozataivá válunk, akkor a jelen eseményeire spontaneitás nélkül reagálunk. Arra hajlunk, hogy a múltban megtanult módon reagáljunk dolgokra, ahelyett, hogy az itt és most történéseire reagálnánk.
Ideálisan valahogy a két lehetőségből a legjobbat kell kihoznunk; valahogy mindig ez a tanulság jut osztályrészünkül. Hatékonyan tudatában kell lennünk minden egyes történés itt és most előforduló újdonságának és egyedüliségének, annak érdekében, hogy kellő spontaneitással reagálhassunk azokra. Ugyanakkor hatékonyan tudatában kell lennünk az egyedüli esemény múltbeli történésekhez való hasonlóságának is, annak érdekében, hogy így az azonnali tapasztalatra hatékonyabban reagálhassunk. Azonban túlságosan is sokszor az történik, hogy a szokásainkra, a szavakra és fogalmakra való hagyatkozásunk egyszerűen elhomályosítja előttünk az azonnali valóságot. Nagyon jó lenne, ha minden nevelési rendszerben megtanítanak a gyerekeket a szokás és a nem szokás fontosságára, bár, hogy ezt hogy lehetne elérni, nem tudom pontosan.
Most vegyük sorra azokat a dolgokat, amelyek segítségével érzékelő tudatosságunkat fejleszthetjük. Olvasásra ajánlok egy rendkívül értékes könyvet, melynek állításaiban nincs semmi új, ahogy azt majd néhány perc múlva bemutatom, több ezer éves hagyományokhoz nyúl vissza, de amely, tekintettel arra, hogy sajnálatos módon sok mindent elfelejtettünk, a jelen összefüggésben mégis újnak mondható. Perls, Hefferline és Goodman Gestalt terápia3 című művére gondolok. A neurotikus problémákat úgy kezelik,) hogy egyszerűen tudatosságra tanítják az embereket – ez terápiájuk kezdete – és aztán olyan dolgokat írnak elő, melynek segítségével az emberek külső eseményeket tudatosíthatnak. Azt ajánlják például, hogy a mondatainkat így kezdjük: ,,itt és most érzékelem a fényt a szememben, az előttem csillogó tárgyakat, ezt a vörös dolgot, azt a sárga papírt, hogy viszketek és különbözőfájdalmaim vannak" és a többi. Az ilyen rendkívül egyszerű és nyilvánvalóan gyermekded tudatossági gyakorlatok nagy segítségünkre lehetnek, hogy megszabaduljunk a múltra és jövőre való abszurd fixáltságunktól, az álmodozástól, a kellemetlen vagy kellemes emlékektől, amelyek pedig annyi időt és energiát rabolnak el tőlünk. Röviden elvezetnek bennünket a nem aktualitás mocsarából a jelenbe, és legalábbis lehetőséget kapunk arra, hogy reálisan és megfelelő módon reagáljunk életünk történéseire. A szerzők néhány más gyakorlatot is meghatároznak. Például megtanítják, hogy figyelmünk fókuszát a tárgyak hátterével való összefüggésére irányítsuk. A meglehetősen homályos dolgok határozottabbá válnak, ha odafigyelünk rájuk, és az addig előtérben lévő valami részletté vagy háttéré változik. Fontosnak tartják a test és az elme aktuális eseményeinek érzékelését is. Röviden az egész általuk alkalmazott folyamat nem más mint egy mindenre kiterjedő alapvető érzékelési, tudatossági tréning, azé az érzékelése és tudatosságé, amely azért létfontosságú számunkra, hogy az elme-test egyéb funkciói megfelelőképpen kibontakozhassanak.
A gestalt-terapeuták ilyen jellegű megközelítése századunkban korántsem új. Egy figyelemre méltó svájci terapeuta, az 1925-ben elhunyt dr. Roger vittoz, akinek módszeréről hallottam ugyan akkoriban, de soha nem találkoztam vele, nagyon nagy sikerrel gyógyított neurotikusokat. Amennyire ezt felmérhetjük, sokkal, de sokkal sikeresebb volt, mint a pszichoanalitikusok. A módszere abból állt, hogy egész egyszerűen megtanította a pácienseit a legtriviálisabb események tudatosítására is – de különben is, egyetlen esemény sem teljesen triviális – és arra, hogyan használhatják akaratukat helyesen cselekvéseikben. Halála után módszere teljesen feledésbe merült. Ez azon tragikus dolgok egyike, amely a gondolatok történetében folyamatosan ismétlődik. Kiváló gondolatok keletkeznek, és meg is valósulnak valamelyest, de különböző szociológiai okok miatt hosszú időre teljesen feledésbe merülnek. Vittoz gondolatai nem illeszkedtek a kor pszichológiai elképzeléseibe. Az emberek vittoz egyértelmű és egyszerű megközelítése helyett inkább a pszichoanalízis sokkal bonyolultabb és ritkábban alkalmazható módszerét részesítették előnyben, még akkor is, ha minden korabeli beszámoló szerint vittoz módszere sikeresebb volt.
Ebben az egészben az a rendkívül érdekfeszítő, hogy vittoz és a gestalt-terapeuták egyaránt olyan módszereket keltettek életre, amelyek a keleti filozófia egyes ágaiban és az ezer vagy kétezer évvel ezelőtti pszichológiában is megtalálhatók. Az a törekvés, hogy az ember aktuálisan tudatában legyen mindannak, ami belül vagy kívül történik, a buddhista, a tantrikus és a zen pszichológia alaptétele. Például van egy szöveg, amelyet a hatalmas Isten Shiva és felesége, Parvati közötti párbeszéd vezet be. Parvati megkérdezi Shivától mi a titka mélységes tudatosságának – a Tat Twam asi4, a megmérettetés tudatosságának, annak a tudatosságnak, amely tudja, hogy Atman Brahmannal egyenlő. Válaszul Shiva egy 108 tudatossági gyakorlatból álló listát nyújtott át neki, és azt mondta, e gyakorlatok végzése a végső tudatosság eléréséhez segíti hozzá a gyakorlót. Ezek a gyakorlatok a mindennapi élethelyzetek – olyan egyszerű dolgok, mint a vacsora elfogyasztása, tüsszentés, alvás, szeretkezés, álmodás és álmodozás tudatosítására szolgálnak. Ez az általam ismert összes tudatossági gyakorlatsor közül a legátfogóbb – és nagyon különösnek tartom, hogy ezt a mélységesen értékes pszichológiai felfedezést mind ez idáig valamilyen homályos keleti babonának tartottuk, amivel igazából nem is érdemes foglalkoznunk. Most, oly sok év után mi is megismerkedhetünk ezzel a tudással, mely értékét számunkra is kétségtelenül bebizonyítja majd.5
Engedjék meg, hogy most a tudatosság egy más gyakorlási módjával foglalkozzam, azzal, amely John Deweyt különösen foglalkoztatta. Arra a technikára gondolok, amelyet a nyolcvanévesen elhunyt Alexander dolgozott ki, és amely a helyes testtartás tudatosítására, elsősorban a törzs és a nyak helyes kapcsolatának kialakítására irányul, és amely pszichofizikai organizmusunk legjobb működését teszi lehetővé. Dewey, aki tanulmányozta Alexander módszerét és három könyvéhez is bevezetőt írt, az egyik bevezetőben meglehetős határozottsággal jelenti ki, hogy ezt a technikát az életre való nevelésnek tartja, annak, aminek a nevelésnek valójában lennie kell, és, hogy e módszer lehetővé teszi, hogy a neveléssel ténylegesen valami jót is tegyünk. És mégis, Dewey több ezer, az oktatásban tevékenykedő követője közül, amennyire én tudom, egyetlenegy sem alkalmazta az elme-test fejlesztésének e technikáját. így mindaz, amit Dewey pedig egyszerűen a nevelésben a legfontosabbnak tartott, feledésbe merült. Ma pedig az egész Egyesült Államokban csupán egyetlen iskola alkalmazza ezt a módszert. Ez tehát egy másik példa arra, hogy egy nagyon fontos gondolat, amit ráadásul egy elsőrangú filozófus nagy elméleti és gyakorlati jelentőségű felfedezésnek könyvelt el, feledésbe merülhetett, csakis azért, mert nem illeszkedett a kor akadémiai keretei közé.
Most az elme-test fejlesztésének más módszereire térek át. A képzés egyik kétségtelenül fontos eszköze a képzelet fejlesztése. Ajánlom, hogy olvassák el Herbert Read Education Through Art című művét, amelyben Read kifejti, hogy a gyermekek képzelete oly módon fejleszthető, hogy vizuális képzeletüket – amellyel a legtöbb gyermek magától rendelkezik – későbbi életkorukban is megőrizhetik. A vizuális képzelőerő a pubertáskorban általában eltűnik, azonban semmi sem indokolja, hogy miért ne lehetne ezt a felnőtt emberi lények örömére és intellektuális boldogulására később is megőrizni. A gestalt terápia is nagyon sok olyan érdekes gyakorlatot használ, melyeknek az a célja, hogy megszabadítsa az elmét régi, berögzött gondolkodási és érzékelési szokásaitól. Mindent nem részletezhetek itt, de az utánajárás megéri a fáradságot. A gyakorlatok kimenekítenek bennünket rossz szokásaink teremtette hamis személyiségünk illúziójából.
Na már most, számomra teljességgel egyértelmű, hogy a tudatosság fejlesztése nyelvi és fogalmi tudásunk fejlesztésével kell, hogy együtt járjon. Ha tisztában vagyunk azonnali tapasztalásainkkal, akkor az azonnali tapasztalat, valamint a jelképek, a nyelv és a fogalmak világa közötti kapcsolattal is tisztában kell lennünk. Olyanok vagyunk, mint egy jéghegy. Az azonnali tapasztalásban lebegünk, de a doktrína szelei hajtanak bennünket, amikor az azonnali tapasztalás világából a fogalmak világába lépünk át. Ugyanis az is teljesen nyilvánvaló, hogy az abszolút azonnali tapasztalás nem létezik, hogy minden tapasztalatunkat valamilyen lingvisztikai sál ölel át, mint ahogy az sem kérdéses, hogy az azonnali tapasztalat világát sokkal jobban megközelíthetjük, mint amennyire általában megtesszük ezt. Tehát életbevágóan fontos, hogy tisztában legyünk az elénk táruló tapasztalat és azok között a szavak és fogalmak közötti kapcsolattal, amelyekkel ezeket kifejezni és magyarázni igyekszünk. Más szavakkal, a huszadik század általános nyelvészeti és szemantikai fejlődésének eredményeit az oktatás minden szintjén hasznosítani kellene. Azt gondolom, hogy az elme-test érzékelés tréningjét, a képzelet fejlesztését és a nyelvhasználatot párhuzamosan kéne tanítani. Mindezek egy adott lényegi ponton találkoznak egymással.
Vegyük észre, hogy a tudatosság problémájával szoros összefüggésben van a szeretet problémája. A tudás és a szeretet kéz a kézben járnak. A tudás nélküli szeretet nagyrészt impotens, és a szeretet nélküli tudás gyakran embertelen. A mai világunkban nyilvánvalóan rengeteg szeretettelen tudás és tudástalan szeretet van – hogy a minden nélküli tudatlanságról és, a szerencsétlenségünkre nagyon is markánsan felismerhető, tudatos gyűlöletről ne is beszéljünk. Az a feladatunk, hogy találjunk valamilyen utat, amely az emberi lények számára lehetővé teszi, hogy tudatosan és tudással irányított módon szerethessenek.
A szeretetet illetően csodálatos módon rengeteget tanulhatunk a primitív népektől. Az antropológusok az utóbbi években rengeteg olyan pszichológiai és társadalmi elrendezést tanulmányoztak, amelyek megfigyelésére laboratóriumi körülmények között soha sem lenne módunk. (Ezért nagyon fontos, hogy óvatosan és barátságosan figyeljük meg ezeket a primitív embereket, mielőtt teljesen elnyelné őket a homogenizált technológia és propaganda folyamatosan emelkedő dagálya.) A szeretettel kapcsolatban a primitív intelligencia gyönyörű példáival találkozhatunk. Margaret Mead leírta az arapeshek, egy pirinyó Új Guinea-i törzs fantasztikus életét, akik lényegében egy erőszakmentes és együttműködő társadalmat építettek fel. A szeretet és barátságosság a legfontosabb értékük, és a nevelésben a legkorábbi évektől gyakorolják a szeretet ideájának megvalósítását. A gyermekét szoptató arapesh anya folyamatosan suttogja a gyermeke fülébe, hogy ,,jó, jó" – és miközben ezt mormolgatja, odadörgöli a gyermeket a család kutyájához, disznójához, egy másik családtaghoz vagy egy családon kívüli emberhez, úgyhogy a gyermekben szinte feltételes reflexszerűen alakítja ki a bizalom, a szeretet és a másik ember jóként való elgondolásának érzését.
Azt mondhatják, hogy ez csupán feltételes reflex, azonban mindnyájunkat állandóan feltételes reflexek befolyásolnak, tehát érdemes volna arra törekednünk, hogy feltételes reflexeink inkább jók, mint rosszak legyenek. Úgy gondolom, ahogy ezt sok szociológus is megállapította már, mióta az arapeshekről szóló beszámoló megjelent, rengeteg tanulni valónk van ezektől az egyszerű emberektől, akik felfedezték azt a módszert, ahogy a társadalomban a szeretet mennyisége és minősége növelhető.
A primitív társadalmak egy másik elrendezése, amelyet szintén átvehetnénk, és amely szintén képes a szeretet növelésére és a frusztráció csökkentésére, az a polinéziai társadalmak összetett családformája. Ott a gyereknek potenciálisan sok otthona van. Egy egész embercsoport felel a gyermekért, akinek, attól a pillanattól fogva, hogy járni tud, szabadságában áll, hogy egyik helyről a másikra menjen. Mindenhol van valami joga és kötelessége. Ez a berendezkedés kiküszöböli mindazokat a szörnyű hátulütőket, amelyeket attól az extrém módon merev és szűk családi életformától szenvedünk el, amelyben felnőni kényszerülünk. A múltban a nyugati családformához is sokkal több ember tartozott, mint most, hiszen a faluban mindig több generáció élt, de ott voltak az unokatestvérek és a nagynénik is. Azonban a polinéz módszer jobb, mint ami itt valaha is volt, és sokkal jobb, mint amiben most élünk. Talán mulatságosnak tartják, de nem látom be, miért is ne lehetne például egy kölcsönös örökbefogadási rendszert kialakítanunk a mostanában a nyugati világban egyre népszerűbbé váló baby-sitting szövetségekből. Szerintem ez hatalmas előnyökkel járna.
Végül egy nagyon fájdalmas problémát vizsgáljunk meg az országon belüli és a nemzetközi előítélet, és a kölcsönös utálat problémáját. Az előítélet, és annak lehetséges csökkentése, a különböző vallási, faji és osztálycsoportok egymással kapcsolatos jó érzésének növelése tárgykörben már eddig is hatalmas munkát végeztek. A kutatások jellegét, a módszereket és az eredményeket Gordon Allport Az előítélet című könyve foglalja össze. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de Allport következtetése mérsékelten pesszimista. Azt mondja, hogy az amerikai felnőttek körülbelül négyötöde különböző mértékben előítéletes, és, hogy a kemény tudományos eredmények azt mondatják vele, hogy elképesztően nehéz lenne e ,,hatalmas arány" megváltoztatása. Az eddig használt módszerek – mégha komolyan vesszük is őket – a törvénykezés, a propaganda, a csoport-együttműködés, az egyéni terápia, az iskolai oktatás, és a többi, mind elégtelenek. Egyes módszerek hatékonyabbak ugyan, mint mások, és a jövőben újabbakat is felfedezhetünk, mégis, még így együttesen is elégtelenek. Allport úgy gondolja, hogy bár a dolog nem fest túlságosan rózsásan, mégis kötelességünk, hogy komolyan alkalmazzuk a jó érzések növelésére és a rossz érzések, valamint az előítéletek csökkentésére alkalmas technikákat.
William Blake következő epigrammája kiválóan érzékelteti az alapproblémát:
,,Le a fűzővel. Éljen a lazaság."6
Ez természetesen azt jelenti, hogy a negatív érzelmek pszichológiai jutaléka magasabb, mint amit a meglehetősen langyos pozitív érzelmekből nyerhetünk. A legnagyobb pszichológiai jutalékot kétségtelenül a szeretetből nyerhetjük, azonban a gyűlölet jutaléka sokkal nagyobb, mint az egyszerű toleranciáé vagy elfogadásé. Tragikus tény, hogy nagyobb pszichológiai nyereségünk származik a gyűlöletből, mint ezekből a meglehetősen szelíd erényekből. A kérdés az, hogy felválthatjuk-e az egyszerű tolerancia langyosságát valami melegebb és erőteljesebb dologgal? Pótolhatjuk-e a rossz érzések helyét – nem csupán a rossz érzések hiányával, hanem határozott jó érzésekkel? Azt gondolom, hogy hosszú távon a negatív érzelmek iránti vágyakozásunk minimumra csökkentését pont az érzékelés jobb fejlesztése szolgálhatja.
Semmi kétség sem fér ahhoz, hogy egy fejlett érzékelőképességgel rendelkező személy a világot sokkal érdekesebbnek tartja, mint az az ember, akinek érzékelőképessége fejletlen, és így sokkal kisebb szüksége van a westernfilmek, a gyilkossági történetek, vagy az ezeknél sokkal veszélyesebb faji előítéletek és nacionalista orgiák kínálta izgalmaknál. Úgy vélem, ha – és most ismét Blake egy megfogalmazását használom – mindenki letisztogatná érzékelése kapuit, akkor mindent olyannak láthatnánk, amilyen valójában: végtelen. És ha mindnyájan megtisztítottuk érzékelésünk kapuit, és ha világunkat végtelennek és szentnek látjuk, akkor nyilvánvalóan sokkal kisebb szükségünk lesz arra, hogy bikaviadalokra járjunk, hogy kisebbségeket üldözzünk, vagy hogy idegenek ellen gyűlöletet szítsunk. Mindezek a dolgok tehát összefüggenek egymással. Reménykedjünk, hogy előbb vagy utóbb megtaláljuk azt a módot, amely segítségével a tudatosságot a jó érzések fejlesztésével elegyíthetjük, és amely az emberi jóság mértékét valahogy növeli majd, sőt rejtett képességeink megvalósítását is lehetővé teszi.
Ezzel elérkeztünk a befejezéshez, és megköszönöm a türelmet, amivel ezeket, az attól tartok meglehetősen szerteágazó fejtegetéseket végighallgatták. Mindenki nagyon kedves volt velem. Az egyetlen kritikai megjegyzést W. H. Sheldonnal kapcsolatban kaptam, aki szerintem jelentőset alkotott. Tévedhetek ugyan, és természetesen Sheldon is tévedhet, de szerintem igaza van. Ezzel kapcsolatban csak megismétlem, amit egyszer már mondottam, nevezetesen, az, hogy egy adott elképzelés egy adott pillanatban ortodox, még nem jelenti szükségszerűen azt, hogy igaz is. Túl sok múltbeli tapasztalat mutatja, hogy a kor ortodoxiái később hamisnak bizonyultak. Ezt csak azok kedvéért teszem hozzá, akik szükségesnek tartják, hogy mindenből az ortodoxot részesítsék előnyben.
Oliver Cromwell a Skót Egyház közgyűléséhez 1650. augusztus 3-án kelt levele egy megjegyzésével zárom a mai alkalmat:
,,Krisztusra, könyörgök nektek, fontoljátok meg, tévedhettek."
Azt gondolom, hogy ezeket a szavakat aranyfestékkel kellene felfesteni minden szónoki emelvényre, minden előadóterem összes asztalára, és minden templomajtóra. Ez végső soron nem más, mint a modern idők nagy jelentőségű felfedezésének, a munkahipotézisnek egy sajátos megfogalmazása. A munkahipotézis felváltotta a dogmát és a doktrínát. Hipotézist fogalmazunk meg, de tökéletesen készen állunk arra, hogy elvessük azt, ha új tények kerülnek birtokunkba. Nem kell minden áron ragaszkodnunk hozzá, és nem is kell miatta másokból mártírt csinálnunk.
Remélem, el tudom képzelni, hogy tévedhetek – ezekkel a szavakkal hagyom önöket magukra.
| |
| 558. | [tulajdonos]: Huxley XV. | 2023-09-21 18:53 | XV. fejezet
A látomások természettörténete
Ezt az előadást egy kérdéssel kezdem. Ez az egyik olyan látszólag ártatlan, de rendkívül kutakodó és nagy jelentőségű kérdések egyike, amelyet kíváncsi gyerekek szoktak szüleiknek feltenni, és amelyekre a szülők egész egyszerűen nem tudják a választ, így azt mondják, hogy ne légy olyan butuska, csak játssz és rohangálj tovább. A kérdés így hangzik: Miért zöld a fű? Ahhoz, hogy megválaszolhassuk ezt a kérdést, a botanikában, a biokémiában, a fizikában, az asztronómiában, sőt a teológiában és a metafizikában is el kell mélyednünk. Ehhez hasonlóan most én is egy olyan kérdéssel kezdem, amely talán nem olyan sokrétű, mint a ,,miért zöld a fű?" kérdése, de hasonlóan messzire vezet minket. A kérdés az, hogy miért drágakövek a drágakövek? A rejtély megválaszolása során agyunk struktúrájának problematikáját, agyunk mélyebb, és elzártabb rétegeihez fűződő viszonyunkat, valamint életünk kulturális, vallásos és filozófiai vonatkozásait is számba kell vennünk.
Miért drágakövek a drágakövek? Abban a pillanatban, ha az ember elkezd gondolkodni erről a kérdésről, kimondhatatlanul furcsának tűnik, hogy a történelem során az ember ennyi rengeteg időt, energiát és pénzt áldozott arra, hogy átlátszó és különböző színű kavicsokat gyűjtsön, ezeket egybehordja, a legkülönbözőbb formákra csiszolja, és csatákat vívjon értük. Erre egészen nyilvánvalóan nincs megfelelő gazdasági magyarázat. Természetesen, abból a közmegegyezésből kiindulva, hogy a drágakövek drágakövek, akkor, ha valakinek van egy csomó drágaköve, ez számára gazdasági előnyt jelent. A drágakövek azonban semmilyen alapvető módon sem segítenek minket. Nem lehet őket megenni, nem lehet velük felásni a földet, tulajdonképpen haszontalanok.
A drágakövek drágasága kizárólagosan esztétikai nézőpontból nézve is nagyon különös. Az ember nem érti, miért találjuk olyan szépnek ezeket a tárgyakat. Nem állíthatjuk, hogy abban az értelemben gyönyörűek, ahogy például egy művészi alkotás gyönyörű. A műalkotás azért gyönyörű, mert egyes részei csodálatos harmóniában vannak egymással. Akár zenei, akár vizuális, akár költői alkotásról van szó, a műalkotás mindig rendszert alkot, míg a drágakő egyszerűen csak egy darab tárgy; olyan, mint egy zenemű kottájának egyetlen hangjegye. Na már most, ha egyetlen hangjegyet játszunk, akkor az elbűvölhet ugyan bennünket, mégsem érezzük azt mélységesen csodálatosnak. A drágakövek megszerzésére az emberek mégis rengeteg időt, energiát és pénzt fordítanak. Tehát kell, hogy legyen valami a drágakövekben, amelyhez az emberi agy sötét, és legyünk őszinték, megmagyarázhatatlan módon vonzódik.
A drágakövek iránti érdeklődésünk egyik magyarázatát különös módon a Phaidónban találhatjuk meg, ahol Szókratész az ideális világról, Platón alapvető metafizikai ideájáról szól. Szókratész azt mondja, hogy az anyagi világon túl és a fölött, van egy ideális világ, amelynek a mi világunk egy meglehetősen rossz másolata.
,,És ezen a földön, mely ilyenformán fest, ilyesféle növények is nőnek, fák és virágok és gyümölcsök; és a hegyeknek is ugyanúgy, meg a köveknek, ennek megfelelő a simaságuk és áttetsző mivoltuk, és a színeik is szebbek; ezeknek a részecskéi itteni kedvelt drágaköveiknek is, a karneol és a jáspis, meg a smaragd, és minden ilyesmi; ott pedig nincs semmi, ami ne ilyen lenne, vagy még ezeknél is szebb."1
Platón hozzáteszi, hogy:
,,ezek láthatóan teremnek ott, roppant nagyságban és mennyiségben, és temérdek helyén annak a földnek, úgyhogy azt a földet látni boldog szemlélőknek való látvány."2
Ez egy nagyon különös megjegyzés, hiszen ezáltal világossá válik számunkra, hogy amikor Platón az ideális világról beszél, akkor nem csupán egy metafizikai gondolatról szól. Ez a másik világ kövekkel és hegyekkel teli táj, kövei és hegyei pedig pontosan a mi világunkban fellelhető drágakövek minőségének felelnek meg. Sokkal több ez puszta filozófiai absztrakciónál. Ez a valami az emberi agyban létezik, belső világunk, gondolataink és érzéseink része, és ezt a valamit egy bizonyos értelemben láthatjuk is. Ezt a belső világot hívom én a látomások világának, amely valahogy nagyon közel van a drágakövek drágaságához. Azonban mielőtt hozzáfognék e kérdéskör tárgyalásához, engedjék meg, hogy általánosságban szóljak néhány szót az ember belső világának különböző területeiről.
Koponyacsontjaink között egy hatalmas, nagyon változatos és rendkívül különös területekkel tarkított világegyetem helyezkedik el, amely területek legtöbbször rejtve maradnak előttünk, de mégis mindig ott vannak. Ott van az emlékezet, a fantázia, a képzelet és az álmok világa, amelyek szoros kapcsolatban vannak mindazzal, amelyet Freud és Jung személyes tudattalannak hív. Archetipikus formáival és szimbólumaival ott van az a világ is, amelyet Jung kollektív tudattalannak hív, és amely láthatóan szintén minden ember sajátja. És végül ott van belső világunk legrejtettebbje, amelyet én a látomások világának hívok. Ez a világ tapasztalataink személyes világától nagyon különbözik, a szó szoros értelmében egy más(ik) világ.
Engedjék meg, hogy foglalkozzam egy kicsit e fenti elrendezés egyes elemeivel, ezek közül is elsőként az emlékezettel. Az emlékezet kimondhatatlanul furcsa valami, amit bárki, aki valaha is kissé elgondolkozott ezen a kérdésen, nyilvánvalóan megállapított már magában. Az emlékezet egyik legkülönösebb jellemzője, hogy két nyilvánvalóan eltérő részre osztható. Van az a fajta emlékezet, amelyet teljes emlékezetnek hívunk; ez egy múltbéli tapasztalat jelen idejű teljes átélése. És aztán van az a fajta emlékezet, amit általában, normálisan emlékezetnek hívunk, és amely az előbbinél sokkal homályosabb és koncentráltabb.
A teljes emlékezet képességével csak egyes emberek rendelkeznek. A nagy amerikai regényíróról, Thomas Wolfe-ról állították, hogy teljes emlékezettel bírt. íróként azt mondhatom erről, hogy bizonyos szempontból ez hatalmas előnyt jelenthet, de másrészt nagyon nehéz lehet ezzel a képességgel együtt élni, hisz az ember nem tudhatja, hol szabjon határt emlékeinek. Ha valaki abszolút és teljes mértékben emlékezik arra, ami vele történt, akkor pontosan annyit és annyi ideig írhat, mint amennyit már addig élt, anélkül, hogy bármikor is a végére érne a dolognak. Wolfe könyveiben pont ez történik. Művei arról tanúskodnak, hogy mindent elképesztő életszerűséggel volt képes megjeleníteni.
A legtöbben nem rendelkezünk akaratlagosan a teljes emlékezet képességével, de bizonyos körülmények között, például a hipnózis segítségével ez sok emberben előidézhető. A hipnotizált személy, a legapróbb részletességgel felszínre hozhat rengeteg, tudatosan már rég elfelejtett anyagot. A teljes emlékezéshez hasonló valami a merengés állapotában is előidézhető, főleg, ha hozzáértő pszichiáter vagy pszichológus segíti a merengés állapotában lévő személyt. Végül pedig bizonyos drogok is elősegíthetik a teljes emlékezést. A második világháborúban az idegösszeomlással járó fáradtságot, amely gyakran hisztérikus vaksággal, süketséggel vagy bénultsággal járt együtt, hipnózissal, vagy, ha a hipnózisra nem volt idő, akkor drogokkal, nevezetesen szódium amytallal vagy éterrel kezelték. Ezek az anyagok a tudatos és tudattalan közötti határt csökkentették, és így lehetővé tették a betegséget előidéző traumatikus esemény felidézését. Ez képessé tette a pszichiátereket arra, hogy a szerencsétlen katonákat kihozzák traumatizált állapotukból, úgy, hogy a páciens az adott eseményt megszüntetve kiélte.
A hipnózis és a drogok szolgáltatta bizonyítékok birtokában semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy minden tapasztalatunk az agyunkban tárolódik, és, hogy bizonyos kedvező körülmények között, teljes mértékben emlékezhetünk azokra. Legutóbb a kiváló kanadai sebész, Wilder Penfield agyműtét közben végzett érdekes kísérleteket, agykárosodás miatt epilepsziássá vált személyeken. Mint tudják, az agy nem érez semmilyen fájdalmat, így a műtéteket a koponya megnyitását lehetővé tévő helyi érzéstelenítés alatt végezték. Penfield egy apró elektródával érintette meg a műtőasztalon fekvő páciensek halántéklebenyét, így azok sok évvel azelőtti eseményeket idéztek fel. Így az a rendkívül furcsa jelenség állott elő, hogy a páciens egyszerre két világban létezett. Ott volt a műtószobában, és egy másik helyen is, sokszor több ezer kilométerrel távolabb, és sok évvel korábban, amely teljes intenzitású és érzelmekkel telített újraélését az elektróda érintése segített elő. Amikor az adott pontot újra megérintették, akkor ugyanaz az emlék ismét életre kelt, mintha csak egy lemezt játszottak volna újra. Hogy a helyhez kötött emlékezés e sajátos jelensége csak az epilepsziás emberekre jellemző vagy sem, azt gondolom, hogy senki sem tudja, és nagyon remélem, hogy nem is fog soha senki egészséges emberek fejébe lyukat fúrni, és így, kísérletek útján megtalálni a választ. Mindazonáltal azt azért láthatjuk, hogy a teljes emlékezés fizikai úton is előidézhető.
Azok a ritka alkalmak, amikor a teljes emlékezés megtörténik, különös jelentőséggel bírnak számunkra. Velem soha nem történt meg, de azok, akiknek volt már ilyen élményben részük, nagyon érdekesnek és gyógyító hatásúnak tartják. Minden olyan anyagtól megszabadulhatnak így, amelyek, hogy úgy mondjam, agyuk mélyebb részein rohadnak.
Közönséges emlékeinket, amelyek tökéletesen más nagyságrendűek, a teljes emlékezésen túl és azzal szemben kell elhelyeznünk. A közönséges emlékezet a múltbeli események egyfajta összegzése vagy emésztett változata, amelyet agyunk egyes részei, az, amit a pszichológusok tudatelőttesnek hívnak, a teljes emlékezetből állít elő számunkra. Ez az emésztett változat rendkívül hasznos számunkra, hiszen mindennapi életünket segíti, és nyilvánvalóan biológiai és társadalmi értékkel is bír. Teljes emlékezetünk ezen a tudatelőttes által előállított válogatása általános életfilozófiánk alapján készül, és alkalmazkodik a boldogságról alkotott általános elképzelésünkhöz. A közönséges emlékezetből kimarad mindaz, amely ugyan a teljes memória része, de amelyet traumatikusnak vagy lényegtelennek tartunk. Csakis a biológiailag vagy szociálisan releváns részek válnak a közönséges emlékezet részévé is.
Most pedig forduljunk a fantázia és a képzelet világához. Itt az egyes emberek közötti hatalmas különbségekkel találkozunk, de ugyanaz az ember különböző időben is nagy eltéréseket mutathat. A leghomályosabb fantáziákban, képzelődésekben és álmodozásokban lehet részünk, de a legbonyolultabbakat és legrészletesebbeket is megtapasztalhatjuk. A delíriumban tapasztalható teljes összefüggéstelenségtől a dramatikusan vagy elbeszélő módon elrendezett részletes és strukturált történetekig terjedhetnek. Részletesebb formájában ez egy olyan történetmesélő képességet rejt magában, amellyel kezdetleges és fejletlen formában ugyan minden ember rendelkezik, de amely csak nagyon keveseknél válik kifinomulttá.
Mielőtt azokkal foglalkoznék, akiknél a történetmesélő képesség igen fejlett, meg kell jegyeznem, hogy a hipnózis vagy a merengés (amely végül is nagyon hasonlít a hipnózishoz) állapotában ez a képesség olyanoknál is előidézhető, akik normálisan nem ilyenek. Az ilyen részletes történeteket gyakran olyanok magyarázzák, akik a korábbi atlantiszi vagy a lemuriai élet bizonyítékának tartják ezeket. Nem hiszem, hogy ezeket szükségszerűen igaznak kell tartanunk, hiszen a történetmesélés képességével mindnyájan. rendelkezünk, mások pedig még inkább mint mi, és ők könnyebben is létesítenek kapcsolatot az agy tudatelőttes részével, és könnyebben hozzák felszínre az ott található tartalmakat. Emlékszem, amikor kisfiú voltam, a kollégiumban lámpaoltás után gyakran meséltünk történeteket egymásnak. Szükségtelen is mondanom, hogy a legtöbb történet nagyon bugyuta volt, de volt egy fiú, akit soha nem felejtek el. Nem volt különösebben értelmes, de megvolt az a különleges képessége, hogy éjszakáról éjszakára, órákon keresztül, végeérhetetlenül a legkülönösebb kalandokkal szórakoztasson minket.
A regény világa ismer ilyen hatalmas történetmesélőket. Alexander Dumas a legkisebb nehézség nélkül, gyakorlatilag lélegzetvételnyi szünetet sem tartva írta meg a Monte Christo grófját vagy A három muskétást, ezek szó szerint kifolytak belőle. A művészet egy magasabb szintjén a történetmesélő-képesség egy nagyon érdekes példáját láthatjuk Robert Louis Stevenson esetében, aki nyilvánvalóan a tudattalan vagy tudatelőttes szintjén mozgott. Stevenson az Across the Plains című könyvében elmeséli, hogy elbeszéléseit tudattalanjából kapta, merengései közepette, vagy miközben aludt. Agya e másik részét a ,,kis barnák"-nak hívta. Kicsiny, a koponyájában lakó tündérek voltak ezek, akik olyan anyaggal látták el, amit tudatos állapotában aztán egyszerűen kidolgozott és leírt. Azt mondja, hogy gyermekkorában ezek a ,,kis barnák" elég esetlegesen juttatták anyaghoz, de amikor arra kényszerült, hogy íróként keresse meg kenyerét, akkor együttműködtek vele és jól eladható történeket meséltek.
Most elérkeztünk az álmok világához, amely a történetmesélés egy meglehetősen összefüggéstelen formája. Vannak közönséges álmok, melyek a személyes tudattalanunkat foglalkoztató kérdéseket jelenítik meg. Aztán ott vannak azok az álmok, amelyeket Jung nagy álmoknak hív; ezek a kollektív tudattalannal – az emberiség egész történetén keresztülvonuló és minden kultúrában megtalálható nagy és állandó emberi jelképekkel – mutatnak összefüggést.
Végül pedig mindezeken túl, ott van a látomásos tapasztalat világa, amely egy bizonyos értelemben egy valódi másik világ, amely elképesztő módon különbözik a személyes tudattalantól, de még a kollektív tudattalantól is. Van ezekben valami nagyon furcsa. Mielőtt azzal foglalkoznánk, hogy mi történik az agy e rejtett részében, hadd szóljak néhány szót arról, hogy mennyire megközelíthetők egyáltalán e távoli régiók tudatos részünk számára. Ha kiváló költők, zeneszerzők és festők életrajzait olvassuk, akkor láthatjuk, hogy közülük néhányuknak spontán bejárása volt a látomások világába. William Blakenek ez szinte bármikor sikerült. Igaz, hogy élete közepén jó néhány évig képtelen volt belépni ebbe a világba, de aztán később visszanyerte e képességét, és aztán egész életében oda-Vissza járt az asztalok és székek közönséges világa, és valami egészen más között. Ezt a világot költeményeiben és profetikus műveiben írja le, és kevésbé szerencsésen vizuálisan is megjeleníti, hiszen festőnek sokkal rosszabb volt, mint költőnek.
Nyugodtan állíthatjuk, hogy ezeken a nagy festőkön és költőkön kívül, akikkel most nem áll módomban részletesebben foglalkozni, meglehetősen sok olyan közönséges ember van – itt a közönségességet kizárólag kifejezőképességük fejlettségére értem –, akik szintén képesek arra, hogy belépjenek a látomások világába, és onnan ismét kilépjenek. Nem képesek ugyan arra, amit az ihletett költők és festők tudnak, hogy meg is jelenítsék azt, amit látnak, de ettől függetlenül arra azért képesek, hogy az agy e furcsa világába belépjenek.
A múltban a látomások látásának képességét nagyra értékelték, és az, akinek látomásai voltak, büszke lehetett erre. Manapság azok, akiknek látomásaik vannak, gyakran, attól való félelmükben, hogy elmegyógyintézetbe zárják őket, legtöbbször inkább befogják a szájukat. Azonban a látomásokban lényegében semmi egészségtelen sincs. A látomást látó személy csak akkor válik elmebeteggé, ha nem tudja, hogy látomást lát, és azt összekeveri a valóságos világgal, vagy ha annyira a látomás hatása alá kerül, hogy nem képes a valóságos világba visszatérni. Azok, akik képesek belépni a látomások világába, és onnan vissza is jönni, mind a két világot a legteljesebb mértékben élvezik.
Hogyan lépnek be az emberek a látomások világába? Eddig csak azokról beszéltünk, akik bármi okból is, de úgy vannak beállítva, hogy szabad átjárásuk van a közönséges világ és a látomások világa között. Nem tudják hogyan, egyszerűen csak közlekednek a két világ között. Azonban különböző módszerek is léteznek arra, hogy eljuttassák azokat az embereket a látomások világába, akik maguktól nem képesek erre. E módszerek egy része pszichológiai, más része pedig, amelyek működési mechanizmusát nem értjük, a test kémiai folyamatainak átalakításával teszi lehetővé, hogy az agy távoli területeinek tartalma tudatossá váljon. Azt is látjuk, hogy egyes emberek előtt a hipnózisban nem egyszerűen csak a történetmesélés, hanem a látomások világa is feltárul. Ez a jelenség meglehetősen ritka, de egyszer-egyszer igenis megtörténik.
A látomások pszichológiai eszközökkel való kiváltásának egyik módját, a teljes elszigetelődést empirikusan a világ több vallási hagyománya is felfedezte. Krisztus után a harmadik, negyedik században a thébai, egyiptomi keresztény szerzetesek felfedezték, hogy a sivatagba visszavonulva látomások előidézésére képesek. Ezek egy része mennyei minőséget képviselt, másik része pedig pokoli jellegű volt. Bárki, aki a világ nagy festménygyűjteményeit meglátogatja, rengeteg képet talál a középkori és kora reneszánsz festők kedvenc témájáról, Szent Antal megkísértéséről, amelyeken azt láthatjuk, hogy a remetét a legszörnyűbb látomások lepik meg.
Indiában a teljes elszigetelődés technikáját emberemlékezet óta alkalmazzák. A régi hindu és tibeti hagyomány rendszeresen beszámol a Himalája magasságaiban található barlangokban élő hegylakókról, akik, magukat a teljes elszigetelés erejének kitéve, megnyitották magukat a látomások világa előtt. Az az érdekes, hogy az utóbbi években ezeket a folyamatokat különböző pszichológiai laboratóriumokban pontosan lemásolták és egy bizonyos értelemben tökéletesítették is. Itt elsősorban D. O. Hebb a McGill Egyetemen és John Lilly a Nemzeti Egészségvédelmi lntézetben3 végzett ,,korlátozott környezet" kutatásaira gondolok. Az embereket olyan helyre zárták, ahol se nem láthattak, se nem hallhattak semmit, és egyes esetekben langyos fürdőkbe fektették őket, hogy még a bőr érzékelésének változásait is kizárják. A résztvevőknek néhány óra múlva különös és erőteljes látomásaik támadtak.
Nyilvánvaló tehát, hogy csupán a külvilág folyamatos megtapasztalása akadályozza meg azt, hogy folyamatos látomásos tapasztalatokban legyen részünk. Amikor a külsődleges stimulánsok megszűnnek, akkor az agy és az elme, ezt a kettőt mindenképpen összetartozónak érezzük, olyan figyelemre méltó látomásokat produkál, amelyek egy része különösen elrettentő. Az előbb említett kísérletek egy részét azért kellett ideje korán befejezni, mert a látomások túlságosan kellemetlenek voltak. Azonban jelentkeztek csodálatos és pozitív látomások is.
A látomások világát pszichológiailag ezen a két módon közelíthetjük meg. Ezen kívül ismerjük azokat a módszereket is, amelyek a test kémiájának megváltoztatásával hívnak elő látomásokat. Ezek a kémiai változások közvetlen és közvetett úton is előidézhetők. A közvetett változások eszközével, böjt formájában, mely egy bizonyos idő elmúltával jelentős kémiai változásokat okoz a szervezetben, és így nyilvánvalóan elősegíti a látomások kialakulását, emberemlékezet óta minden kultúrában találkozhatunk. Ahogy azt az antropológusok kimutatták, a látomások elérése érdekében végzett böjtöt az indiánok ezen a földrészen4 mindenütt gyakorolták. A világ más nagy vallási hagyományai a böjtöt az önsanyargatás egy eszközeként tekintették, mely mögött az a gondolat húzódott meg, hogy ha itt, ezen a földön megbüntetjük a testet, akkor az a másvilágon elkerülheti a büntetést. Másrészt azért is böjtöltek, mert empirikusan bebizonyosodott, hogy a böjt elősegíti a látomások világába, sőt az azon túlra, a misztikum világába való belépést is.
A légzőgyakorlatokat, mely a test kémiájának másik megváltoztatási módja, Indiában széles körben gyakorolják. Hosszú távon ezek a légzés elnyújtott visszatartásával járnak együtt. Tudjuk, hogy a hosszan visszatartott lélegzet a vér magas szén-dioxid koncentrációját eredményezi, a tapasztalat pedig azt mutatja, hogy a szén-dioxid koncentrációja látomásos élményeket idéz elő. A szén-dioxid és oxigén keverékének belégzése nagyon gyorsan olyan különös mentális állapotot idéz elő, amely vagy rejtett mentális tartalmakat vagy látomásokat hoz felszínre.
Ismeretes továbbá a test kémiája megváltoztatásának közvetlen módja is. Vallástörténészek felfedték, hogy ezt a módszert, a látomásos élmények kábítószerek segítségével való előidézését, a világ csaknem minden vallási hagyománya alkalmazta időnként. A Közel-Keleten és az ókori görögök az alkoholt szabadon használták erre a célra – még az Ótestamentumban is találunk erre vonatkozó utalásokat. Sok kisebb próféta, akiket a más iskolákhoz tartozók mélyen lenéztek, azért fogyasztott alkoholt, hogy valahogy ennek segítségével közelítse meg a látomások világát. Nagyon sok más szert is, a hasist, az ópiumot és szinte minden egyebet felhasználtak erre a célra, amelyek többsége rendkívül káros. Egy része azonban olyan természetben is előforduló tudatmódosító szer, amely képes arra, hogy megnyissa a tudatot a látomások előtt, és amely fiziológiailag viszonylag ártalmatlan, és semmiképpen sem okoz függőséget. A leginkább ismert viszonylag ártalmatlan látomáselőidéző szer a mexikói szent gomba, amelyet Gordon Wasson barátom a Life magazinban mutatott be néhány évvel ezelőtt.5 E gombák psilocybinnek nevezett aktív hatóanyagát az a svájci Albert Hoffman állította elő tavaly szintetikus úton, aki a lysergic acid (LSD-25) névre hallgató különleges drogot is felfedezte. A másik, természetben is előforduló látomáselőidéző szer, amelyet Amerika délkeleti részén emberemlékezet óta használtak, és amelynek használata most már egészen Kanadáig terjedt, a peyote kaktusz. Ennek aktív hatóanyagát, a meszkalint, harminc-negyven éve szintetizálták. Manapság az elme rejtett területeinek felfedezői a leggyakrabban az LSD-t használják, amely már például a 0,0001 grammnyi mennyiségében is különös látomásos élményeket idéz elő.
Tehát ezek a látomások világának megközelítési módjai. Most pedig vegyük szemügyre e világ jellegzetességeit, és vizsgáljuk meg, hogyan kapcsolódik mindez eredeti kérdésünkhöz, miért drágakövek a drágakövek? A látomások világának vizsgálatakor néhány nagyon érdekes ténnyel szembesülünk. Például a látomások nagyon furcsák ugyan, de nem véletlenszerűek, bizonyos törvényszerűségeket követnek. Minden személy látomása páratlan, hiszen minden személy páratlan, mégis minden látomás nagyjából ugyanannak a családnak a tagja, mondhatnánk, egyetlen faj tagjai. Ezt a jelenséget meglehetős egyértelműséggel mutatják meg Heinrich Klüver a peyote kaktuszról szóló, több mint húsz évvel ezelőtt publikált monográfiájában olvasható esettanulmányok, valamint a közelmúltban az LSD-vel és a meszkalinnal végzett kísérletek eredményei.
A látomásos tapasztalatok leggyakrabban jelentkező közös jellemzője a szubjektív fény tapasztalata. Ez a látomás legáttetszőbb formájában jelenik meg, a látomás azon formájában, amely az egész kiteljesedett misztikus tapasztalatot is modulálja. E látomások legmagasabb rendű formáiban ez a fény meghatározatlan, olyan, amelyet a buddhista irodalom ,,az üres tér tiszta fényének" nevez. Különös erejű, bámulatos fehér fény. Az előttünk leginkább ismert hasonló tapasztalat Szent Pállal történt meg, aki a Damaszkusz felé vezető úton hirtelen megpillantotta ezt a mindent elöntő fényt, és ugyanakkor ezt hallotta:
,,Saul, Saul, miért üldözöl engem?"6
E szubjektív fény hatása olyannyira erőteljes volt, hogy Pál néhány napra teljesen megvakult. Szent Pál esete nem volt kivételes. A neoplatonista filozófus, Plotinus életében több hasonló tapasztalat is volt. Elmondja, hogy mindegyiket ugyanaz az erőteljes fény kísérte, és a saját tapasztalatai megvilágítására ugyanazt a szót használja, mint Platón is ötszáz évvel korábban az ideális világ leírásakor. Plotinus azt mondja, hogy a világon minden a legtisztább értelmet sugározza (ki magából), és hogy az érzékek világában a legszebb dolog a tűz.7 Ez a kijelentés már megvilágítja valamelyest, hogy miért is drágakövek a drágakövek: a látomások világának briliáns és ragyogó minősége a mi világunkban az olyan ragyogó dolgokban tükröződik vissza, mint a tűz.
A lenyűgöző fény megtapasztalásának másik ismert esete Mohameddel történt meg. Az őt prófétává tevő kinyilatkoztatás álmából ébresztette fel őt, és olyan hatalmas fénnyel párosult, hogy látásától elájult. Korban közelebb hozzánk, a tizenhatodik századból ismerjük a nagy katolikus misztikus, Keresztelő Szent János esetét. Megpróbálta megreformálni a rendet, melyhez tartozott, azonban szerzetestársai nem kívántak megreformálódni, így börtönbe csukták őt. A börtönben többször is volt része egy lenyűgöző erejű fény megtapasztalásában. Úgy tartják, hogy az egyik tapasztalat fényét fogvatartója, a rend egy másik szerzetese is látta. Végül is úgy szabadult ki börtönéből, hogy egy, a kivezető utat mutató fénysugarat követett. Nem sokkal később a nagy protestáns misztikus Jacob Boehme hasonló tapasztalatokról számol be; lenyűgöző erejű fény vette őt körül, és ölelte magába.
Az üresség tiszta fényének tapasztalata a legmagasabb rendű, a leginkább misztikus jellegű látomásos tapasztalat. Egy ennél jóval alacsonyabb szinten a fény inkább töredezetté válik, azaz különböző tárgyakban, személyekben és alakokban testesül meg. Mintha ez a hatalmas erejű fehér fény egy prizmán haladna keresztül és így megtörve különböző színű fényekké válna. A látomások ezen alacsonyabb rendű fajtájában a fény intenzitása valamilyen módon kapcsolódik a történetmesélési képességhez. Itt tehát nagyon komplex és részletes látomásokkal van dolgunk, amelyekben a fény ugyan fontos szerepet játszik, azonban ez nem a nagy isteni anyagiasulás tiszta fehér fénye.
A látomások alacsonyabb rendű fajtájainak színes fényeire hadd hozzam fel Weir Mitchell, a múlt század végi ismert pszichológus példáját, aki leírta a peyote kaktusszal kapcsolatos tapasztalatait. Először is színes háromdimenziós geometriai formákat írt le, amelyek később metszetekben, mozaikokban és szőnyegekben konkretizálódtak, később pedig egy hatalmas építészeti forma, egy gótikus torony jelent meg előtte, amelyet olyan hatalmas ékkövekkel raktak ki, hogy azok áttetsző gyümölcsöknek tűntek, majd mélységes és gyönyörűséges tájak tűntek fel a szeme előtt, amelyek szintén tele voltak ékkövekhez hasonló, fényt kibocsátó tárgyakkal. Az egész látomás az óceán képével ért véget, melynek hullámai csodálatos színűek voltak és tetejükön mintha csillogó drágakövek fodrozódtak volna.
Sok más ember is látott hasonló látomásokat, Blake spontán víziói például lényegében teljesen hasonló jellegűek voltak. E látomások egyik érdekes jellemzője, hogy amikor alakok is megjelennek abban, és gyakran megjelennek, akkor azok nem egyszerűen különösen fenségesek – Blake Seraphimnek nevezi ezeket és azt mondja, hogy százhúsz láb magasak – hanem, amennyiben arcuk is láthatóvá válik, akkor ez az arc nem olyan, amit a látomást látó ismert, vagy valaha is ismerhetett volna. Ehelyett elméje egy teljesen ismeretlen alakkal szembesíti őt.
Teológiai szempontból ez rendkívül érdekes, mégpedig azért, mert az angyalok teológiája szerint az angyalok nem eltávozott lelkek, ahogy ezt manapság sokan feltételezik. Az angyalok egy teljesen különböző faj, egyáltalán nem emberi jellegűek. Véleményem szerint az angyalok természetének e teológiai megközelítésének valódi pszichológiai alapja az, hogy amikor a látomásokban alakokat látunk, akkor azok számunkra ismeretlen emberek. Bármi is hozza létre fejünkben ezeket a látomásokat, akkor az alakok egy olyan teljesen új formában jelentkeznek, amelynek semmi köze sincs sem a magánéletünkhöz, sem az emberiség egészének archetípusos életéhez. Itt a szó szoros értelmében egy másik világ mutatkozik meg.
Biztonsággal feltételezhetjük, hogy sok gyereknek, nem csak csukott szemmel van ilyen jellegű látomásos tapasztalata, hanem természetes élénkséggel a külvilágban is képesek meglátni a látomásos világot. A látomásos tapasztalattal rendelkezők mind beszámolnak ilyen élményekről. Mintha a platóni ideális világ fénye valahogy átsugározna a normális világba is, amit mi, így átalakulva is, csodálatos szépségűnek tartunk. Azt hiszem, hogy elég sok gyermek képes így érzékelni a világot, de az idő előrehaladtával valahogy elveszítik ezt a képességüket. Ezt a veszteséget rendkívül élőn írja le Wordsworth a ,,Halhatatlanság intimitásai" című ódájában, amely így kezdődik:
,,valaha forrásokon, berkeken,
a földön, s mit csak láthatok,
úgy tűnt nekem,
hogy mennyei fényár ragyog,
álom, mely tündöklő és eleven"3
És mindez aztán tovatűnt lassacskán. Ahogy az idő haladt, Wordsworth szavaival ,,a börtön árnyéka"9 bezárult körülötte, és a világ, tükröződés nélkülivé, olyanná vált, ahogy azt közönségesen láthatjuk; poros és unalmas lett.
Szeretnék felolvasni egy csodálatos bekezdést Thomas Traherne A meditáció századai című művéből. Traherne másfél évszázaddal élt Wordsworth előtt, és prózában írta le gyermekkori tapasztalatait.
,,A kavicsok és az utca pora olyan drágaságos volt, mint az arany... A zöld fák, amikor egy kapun keresztül először megpillantottam őket, elvarázsoltak és lenyűgöztek, edésségüktől és szokatlan szépségüktől majd kiugrott a szívem, és az eksztázistól majdnem megbolondultam. Ilyen furcsák és gyönyörűek voltak a fák. És az ember! ! Milyen tiszteletre méltónak tűntek a felnőttek! Akár a halhatatlan kerubok! A fiatalemberek pedig angyali fényességben ragyogtak, a lányok az élet és a szépség különös, üdvözült megtestesülései voltak. Az utcán tolongó, játszó fiúk és lányok mozgó drágakövek voltak… Az örökkévalóság megnyilvánul t a napfényességében, és mindenben valami végtelen mutatkozott. (...) Aztán minden további nélkül korrumpáltak engem, megtanultatták velem a világ mocskát, amit most el kell felejtenem, és újból gyerekké kell válnom ahhoz, hogy beléphessek Isten Királyságába."10
Egy másik bekezdésben úgy beszél Isten Királyságáról, mint a látomásos módon megtapasztalt külső világról:
,,A világ csodálatos szépségű tükör, mégis, senki sem látja így. A magasztosság temploma, mégis, senki sem tiszteli így. A Béke és a Fény országa, és az ember felveri csendjét. (A világ) Isten paradicsoma. (...) az Angyalok lakhelye és a Mennyország kapuja."11
A látomásos tapasztalat ilyenné alakítja a világot, és ezt a világot sok költő, és nem költő is, megpillantotta már. Ez olyan tapasztalat, amelyben az embernek egy súlyos betegség végén lehet része, amikor hirtelen újra beleszületik a világba, és ezzel a látomásos képességgel megáldva, megpillantja annak varázslatos szépségét.
A közönséges napfény is hozzájárulhat a világ e látomásos megtapasztalásához. Wordsworth egy másik csodálatos költeményét olvasom fel, azt, amelyikben a napfény hatását írja le:
,,Hang sem hallik,
Csak csendes harmónia úszik
Lépésről lépésre mélyülő völgy
járja át a mezőt
Távoli képek közelednek
Fénylő sugárzással átitatott
Csodás erő hívja őket
Minden ékkőként csillog!
A lát(om)ásban minden tiszta,
Csordák rohannak a domboldalon,
Agancsikon fény csillan
Arany-nyáj érkezik
Tied ez a nyugodt óra, e Bíbor est,
És ha Isten, a szentséges úgy kívánja
Felvilágosítja szellemem
Nem hihetem, hogy ez a csoda
Csakis tiétek!
Hiszen a világot a nap sosem gyorsította,
Ajándékot kaptatok,
És az összeolvadó Menny pompája szétárad
A földön, melyen angol pásztorok járnak!"12
Ez gyönyörű, és megmutatja azt a spontaneitást, ahogy a költő a naplemente természetes jelenségét természetfeletti módon értelmezi. Ez teljességgel elkerülhetetlennek tűnik számunkra.
Most végül elgondolkozhatunk azon, hogy miért is drágakövek a drágakövek. Szerintem azért drágakövek, mert ezek a külvilág olyan tárgyai, amelyek leginkább emlékeztetnek minket azokra a dolgokra, amiket az emberek a látomások világában láthatnak. A rubin vagy a smaragd olyanok, mint az áttetsző gyümölcsök, amelyeket a misztikusok a látomások világának épületein és szikláin látnak. Ékkő minőségüket bizonyos körülmények között a külvilágban is megláthatják azok, akik maguk mögött hagyták látásuk természetes homályát. Az ékkövek nem csupán azért értékesek számunkra, mert emlékeztetnek minket a látomások világának eseményeire, hanem azért is, mert magukban is képesek valamilyen látomásszerű tapasztalat előidézésére. Legtöbbünknek meglehetősen ritkán van látomásos tapasztalata, de potenciálisan mindnyájunknak lehetne, és úgy vélem, hogy az olyan tárgyak, mint az ékkövek is, valahogy az agyunk hátsó régióiban zajló eseményekre emlékeztetnek, és mindeközben pedig e világ felé terelnek bennünket. Van egy, a régebbi irodalomban állandóan visszaköszönő kifejezés. Ez azt mondja, hogy a látomás ,,utaztató". A külvilág látomásos tárgyai a látomások világa felé utaztatnak, visznek minket, abba a bennünk található világba, amely emlékezetünk része, és amely valahogy mégis mindig tudatos. Pontosan ez a kettős funkció az, amely a drágaköveket drágává teszi: a látomások világának eseményeire emlékeztet minket, de ugyanakkor el is visz minket abba a világba.
A művészetnek vannak olyan aspektusai, amelyeket igazán csak akkor érthetünk meg, ha számolunk agyunk e furcsa, látomáslátó képességével is. Különböző módon készíthetünk látomásos műalkotásokat. Legnyilvánvalóbban olyan anyagok felhasználásával hozhatunk létre efféle alkotásokat, amelyek már maguktól is látomásgerjesztők. Ilyenek a drágakövek és a nemesfémek. Azt látjuk például, hogy minden vallás oltárát e látomásgerjesztő anyagok felhasználásával készítik el. A kelyheket drágakövekkel ékesítik, és a csillogó felületek kettős módon hatnak ránk. Egyrészt emlékeztetnek minket arra a különös világra, amelyet magunkban hordozunk, és legalábbis egy darabig, elkísérnek oda.
Még nagyon sok módon lehet látomásos műalkotásokat létrehozni, de mindezeket most sajnos nem áll módomban részletezni. Ehelyett arra a nagyon különös és érdekes tényre hívom fel a figyelmet, hogy a történelem legtöbb népszerű műalkotása valahogyan látomásos tapasztalaton alapszik. Vegyük például a középkorban rendkívül népszerű üvegberakás művészetét, amely különben az összes művészetek közül az egyik legcsodálatosabb.
Nyugat-Európában a drágakövek meglehetősen ritkák voltak, így a látomásos tapasztalatok megjelenítésére nagyon sokszor az üveget használták fel. A walesi hagyományban például az áldottak szigetét Ynisvitrinnek, az Üvegek Szigetének hívták. Ehhez hasonlóan a germán hagyományban volt egy üvegtündér és egy Üveghegy is, ahol pedig az eltávozott lelkek éltek. Az Apokalipszis Üvegtengerről és Jeruzsálem aranyutcáiról szól, amelyek pedig olyan áttetszők voltak, akár az üveg. De megtaláljuk ezt a hindu, a japán és a kínai irodalomban is. Visszatérően mindig, szinte szó szerint ugyanazzal a képpel találkozunk, azzal, amit a peyote hatása alatt, Weir Mitchell is látott.
Az üvegberakás művészetének népszerűségét nagyon világosan mutatja, hogy a tizenkettedik és tizenharmadik századi Európában, amikor a legtöbb nagy üvegberakás készült, minden templomban külön perselyben gyűjtöttek az üvegberakásos ablakok készítésére. A kortársaktól megtudhatjuk, hogy ezek a perselyek mindig telve voltak. Az emberek nyilvánvalóan szenvedélyesen vonzódtak ezek iránt a különös műalkotások iránt, amelyek képesek voltak arra, hogy egy egész katedrálist egyetlen hatalmas drágakővé változtassanak. Mindenki, aki valaha is betette a lábát Chartres-ba vagy a párizsi Szentek Kápolnájába, tudja milyen érzés egy olyan épületbe belépni, amely tulajdonképpen és valójában ékszer. A tapasztalat látomáselőidéző.
Más, emberemlékezet óta létező népszerű művészetek szintén különösen látomáselőidézők. A Római Birodalomban a nagy alapossággal előkészített tűzijáték rendkívül népszerű volt, majdnem olyan népszerű, mint a gladiátorjátékok. A kémia fejlődésével a tizenkilencedik században a tűzijáték tetőfokára hágott, az Egyesült Államokban ezzel emelték július 4-e, Franciaországban pedig július 14-e13, a koronázások és a szentté avatások fényét, amikor a tűzijáték központi szerepet kapott a szórakoztatásban, és amelyet a tömegek nagyra értékeltek.
A másik közkedvelt művészet a pompa művészete, amelyet a királyok és egyházi személyek előszeretettel használtak tekintélyük emelésére. Az egyházi és királyi személyek rendkívüli részletgazdagsággal elkészített gyönyörű ruhája nagymértékben növeli az ilyen viseletet hordható személy tekintélyét, ugyanakkor az is világos, hogy mindez hatalmas tömegeket nyűgözött le, akik hosszú mérföldeket utaztak például azért, hogy ezeket a vallási látványosságokat megszemlélhessék. A hozzánk közelebb álló idők egyik legkülönösebb ilyen eseménye, eltérően a múlt más, hasonló látványosságaitól, az utókor számára is megőrződött. II. Erzsébet megkoronázására gondolok, amely a fényszóróknak, a filmfelvevő gépeknek és a színes filmeknek köszönhetően csodálatos gazdagságban és részletességgel maradt ránk, és amelyre az emberiség így a pompa egy sajátos példájaként emlékezhet.
A látványossághoz szorosan kapcsolódik a színházi előadás, amely mindig is kéz a kézben járt a drámával. A dráma az emberi élet cselekvő pillanata, az előadás pedig az a látomás, ahogy ezt a színpadon bemutatjuk. Ennek legmagasabb rendű megnyilvánulásai a tizenhatodik és tizenhetedik századi Erzsébet- és Jakab-kori maszkok. Az utóbbi évek technikai fejlődése következtében az előadások sokkal inkább látomásosak lettek. A tizennyolcadik század végén, szűk fénynyaláb sugárzását lehetővé tévő parabolikus tükör felfedezése miatt, és a fényszóró 1824-es, valamint az elektromosság 1880-as években történt felfedezésének köszönhetően olyan fényt vethetünk színpadi, szárazföldi és a tengeri alakokra, mint korábban soha – és így intenzív természetfölötti színek és fények látomásos hatását varázsolhatjuk a színpadra. Mindennek végső megdicsőülését azoknak a nagyszerű színes filmeknek és nagy dokumentumfilmeknek megtekintésekor tapasztalhatjuk meg, amelyek valóban úgy hatnak ránk, akár a látomások.
Jóval szerényebb mértékben valami hasonlót láthatunk akkor is, amikor decemberben a karácsonyi díszekben úszó utcákon járunk. Ezek a dekorációk egy bizonyos értelemben a népszerű látomásos művészet példái. A kis, mágikusnak tűnő vibráló fények a más(ik) világra emlékeztetnek bennünket. Tündérlámpácskáknak hívjuk őket, ahogy a diapozitíves vetítőgépet varázslámpásnak14 nevezzük. Azt látjuk tehát, hogy köznapi tudatunk furcsa módon mindig is tisztában van és volt e látomásos világ létével, és a legnyersebb, legalpáribb látomásos művészetre is érzékenyen reagál. Van valami különösen megható a karácsonyi díszekben. Meglehetősen kommercializáltak ugyan, és szerencsétlenségünkre eléggé abszurdak is, azonban mégis azt a különös tényt jelzik számunkra, hogy agyunk hátsó felében mindnyájan magunkban hordozzuk azt a misztikus másik világot, amit en a látomások világának hívok.
| |
| 557. | [tulajdonos]: Huxley XIV. | 2023-09-20 15:45 | XIV. fejezet
Ember és vallás
Először János jelenésekről szóló könyvének 21. fejezetéből szeretnék felolvasni néhány sort. Ebben a fejezetben, mely az Új Jeruzsálem leírását tartalmazza, a következőket olvashatjuk:
,,A tizenkét kapu tizenkét drágagyöngy, és egy-egy kapu egy-egy drágagyöngyből áll. A város utcája színarany, mint az átlátszó üveg. Templomot nem láttam benne, mert az Úr, a mindenható Isten a temploma, és a Bárány."1
A szó közönséges értelmében ugyanígy az Édenben sem volt se templom, se vallás. A vallásgyakorlás szokásaira Ádámnak és Évának nem volt szüksége, hiszen mindkettőjük képes volt arra, hogy a kertben sétálva az Úr szavát hallja, ,,aki a kertben járkált az alkony hűvösén".2
Mózes könyvét elolvasva nyilvánvalóvá válik, hogy a szó konvencionális értelmében vett vallás csak Ádám és Éva Édenkertből való kiűzetése után kezdett kialakulni. A vallásgyakorlásra való első utalás megemlíti, hogy Káin és Ábel két oltárt épített. Ez egyben az első vallásháború kezdete is volt. Káin földműves volt és – csakúgy, mint Hitler – vegetáriánus, Ábel pedig vadász és húsevő. Különböző foglalatosságuk szenvedélyesen elválasztotta őket, és ez olyan fajta vallási kizárólagosságot eredményezett kettejük között, amelynek sajnálatos eredményét mindnyájan ismerjük.
Mózes 1. könyvének negyedik fejezete, Ádám harmadik fia, Szet születése után a vallás új szakaszának beköszöntét említi meg. Ezt olvashatjuk:
,,Szetnek szintén született fia, ezt Enósnak nevezte el; ő kezdte segítségül hívni az Úr nevét."3
Ez nyilvánvalóan annak kialakulását jelzi, amit a vallás fogalmi, verbalizált oldalának nevezhetünk.
Ez a kétfajta információ teljesen világosan illusztrálja, hogy a vallás két fő formában létezik. Létezik az azonnali tapasztalás vallása, azaz, Mózes könyvének szavaival élve az, amikor naplementekor a kertben sétálva Isten hangját halljuk. Ez a vallás a világ isteni részének közvetlen ismeretét jelenti. E mellett pedig létezik a jelképek vallása, a világ dolgaira való, verbális és nem verbális szimbólumokon keresztül, rend és jelentés tulajdonítása, ezek manipulációja; inkább az isteniről való tudás, mint Isten közvetlen ismeretének vallása. Ez a két vallás mindig is létezett, és a továbbiakban mindkettő természetet meg fogjuk vizsgálni.
Kezdjük a jelképek manipulálásán alapuló vallással, melynek célja, hogy a tapasztalatok áradatában rendet teremtsen és a dolgoknak értelmet tulajdonítson. A gyakorlatban kétfajta jelkép manipuláló vallást ismerünk: a mítoszt, valamint a hitvallás és a teológia vallását. A mítosz nyilvánvalóan egyfajta nem-logikus filozófia; amely valamilyen történet, vagy elég gyakran vizuális kép, sőt tánc vagy bonyolult szertartás formájában a világ természetéről, és az ember világgal kapcsolatos tapasztalatairól fejez ki valami általános érzést. A mítosz nem nagyratörő, nem törekszik kizárólagos igazságra. A mítosz a tapasztalatról szóló érzéseink csupasz kifejeződése. És bár filozófiája nem logikus, mégis gyakran nagyon is erőteljes filozófia ez, ráadásul pontosan azért, mert érvelése nem logikus és nem bizonyító jellegű. Lehetővé teszi, hogy történetben, képben, szoborban vagy táncban rakjuk össze tapasztalataink egymástól eltérő, egymástól jelentősen különböző, vagy akár egymással összeegyeztethetetlen különböző részeit. Mindezeket egyesíti, megmutatja, hogy ezek a dolgok pontosan úgy képeznek megbonthatatlan egységet, ahogyan megtapasztaljuk őket. Ebben az értelemben ez a legerőteljesebb szimbolizmus. Például a Nagy Anya mítosza, amely minden korábbi vallásban megtalálható, az anyát az élet, a gyümölcsözőség, a termékenység, a kedvesség és a tápláló együttérzés alapjaként ábrázolja; ugyanakkor azonban az Anya a halál és a rombolás alapja is. A hinduizmusban Káli egyszerre a végtelenül kedves és szerető anya, de ugyanakkor a rombolás félelmetes istennője is, akinek halálfejek vannak a nyakláncán, és aki koponyákból emberi vért iszik. Ez az ábrázolás mélységesen realista; aki életet ad, szükségszerűen halált is ad, hiszen az élet szükségszerűen halállal végződik, és csakis a halálon keresztül újulhat meg. Az a kérdés, hogy az ilyen mítoszok igazak-e vagy sem, teljességgel irreleváns, hiszen egyszerűen csak a világunk misztériumára adott reakciót fejezik ki.
Azt láthatjuk, hogy a korábbi nem logikus, mitikus vallások nagyon gyakran olyan elemeket használnak fel, amelyeket spirituális gyakorlatoknak szoktak hívni, azonban valójában pszicho-fizikai gyakorlatok. Az éneklés, a tánc, a mozgás valódi, őszinte kinyilatkoztatáshoz juttatja az embert. A félelemteljes és ego-központú élet következtében kialakult fizikai feszültségek feloldódnak. Ez a fizikai mozgás segítségével megvalósuló feloldás magában foglalja azt is, amit a kvékerek az élet erőteljesebb erői felé való ,,nyitásnak" neveznek, és amely lehetővé teszi, hogy ez az erő bennünk, de rajtunk kívül is, szabadabban áramoljon. Nagyon érdekes a saját hagyományainkban is érzékelnünk, hogy milyen erőteljes és hasznos hatása lehet annak, ha _az ember vallási célból alkalmanként teljesen elengedi magát. A kvékereket egész egyszerűen azért hívták kvékereknek, mert remegtek.4 A korai kvéker összejövetelek gyakran úgy végződtek, hogy a társaság nagyobb része a vallás által engedélyezett furcsa és meglehetősen vad testmozgásokba fogott, amelyek rendkívül felszabadítóak voltak, ugyanakkor lehetővé tették azt is, hogy a Szentlélek a táncolókba hatoljon.
Történelmi tény, hogy a kvékerek, mindaddig, amíg remegtek, a sugalmazottság legmagasabb szintjén álltak és spirituális erejük teljében voltak. Ugyanígy ezt láthatjuk a Shakereknél5, de a Subud névre hallgató kortárs vallási mozgalomnál is, azaz azt, hogy az összegyűlteken különösen erőteljes és akaratlan fizikai mozgás vesz erőt, amely felszabadító jellegű, és ugyanakkor megnyitja az utat a (Szentlélek) beáramlása előtt, valamint hogy mélységesen erőteljes spirituális erők ragadják magával az embert. Itt szeretném idézni a kiváló francia iszlámtudós, Emil Dermenghem egy mondását, aki szerint a modern Európa – és ebben természetesen a modern Amerika is benne foglaltatik – csaknem egyedül áll abban a tekintetben, hogy kultúrkörében a burzsoá tiszteletreméltóság és a gall puritanizmus a testet a szellem megközelítéséből teljes mértékben kizárta.6 Indiában és az iszlám világban a dalok, a ritmusok és a táncok spirituális gyakorlatok. Nálunk azonban csak hagyományunk eldugott zugaiban figyelhető meg a test használatának engedélyezése, hogy a szellemet merik néha szabadon engedni, pedig ez a gyakorlat a keleti vallásokban teljességgel elfogadott.
A legfontosabb vallás Nyugaton, amely tulajdonképpen hittételek rendszere, teljesen más jellegű. A vallás két típusa, az istenivel való közvetlen kapcsolat vallása és a hittételek rendszerének vallása valaha egyaránt létezett Nyugaton. A misztikusok azonban a hivatalos jelkép-manipuláló vallások között mindig is kisebbséget alkottak, és a kettő közötti kapcsolat soha nem volt több egyfajta kényes szimbiózisnál. A hivatalos vallás képviselői a misztikusokra mindig is nehéz, bajkeverő emberekként tekintettek. Még a nevükből is viccet gyártottak, amikor a miszticizmust ,,ködös szakadásnak" (,,mystischism"), azaz zavaros, antinomista doktrínának hívták, amellyel a tekintélyelvű nézőpont vagy személy csak kevéssé tud megbékélni. A maguk részéről a misztikusok viszont nem igazán megvetéssel – hiszen ők nem vetnek meg senkit –, hanem inkább egyfajta szomorúsággal vegyes együttérzéssel beszéltek a jelképvallás követőiről, hiszen véleményük szerint a jelképteremtés és azok manipulációja egyszerűen elégtelen ahhoz, amit ők a legmagasabb célnak, az Istennel való egyesülésnek tekintenek. William Blake, aki a dolgok lényegét tekintve misztikus volt, elég erőteljes lenézéssel beszélt azokról, akik nem értettek vele egyet. Egyik kis versikéje így hangzik:
,,Jer csak ide fiacskám, mondd csak el, mit látsz ott."
És a fiú így válaszol:
,,Ott egy bolond, a vallás foglya."7
A nyugati keresztény hagyomány a misztikusokat a kora keresztény fejlődés során kialakult helyzet fenntartásával, amelyet kegyes csalásnak hívnak, tolerálta. A hatodik század környékén néhány keresztény neoplatonista írás jelent meg Areopagita Dionüsziosz tollából. Ezeknek az írásoknak azért tulajdonítottak csaknem apostoli értéket, mert Dionüsziosz Szent Pál első tanítványa volt. Valójában ezeket az írásokat az ötödik század végén, vagy a hatodik század elején írták Szíriában. Az ismeretlen szerző csak azért használta az Areopagita Dionüsziosz nevet, hogy az a hallgatóság körében jobban hangozzék. A szerző kereszténységre áttért neoplatonista volt, aki a kereszténység elveivel ötvözte a neoplatonista filozófia elveit és eksztatikus gyakorlatait. Ez a kegyes csalás nagyon sikeresnek bizonyult. A könyvet a kilencedik században a filozófus Scotus Erigena latinra fordította, és így az a nyugati egyház hagyományának részévé lett, majd pedig az Egyházon belüli misztikus kisebbség védőbástyájává vált. A csalás mibenlétét csak korunkban fedezték fel. Mindeközben a nyugati keresztény hagyományban, a történelem egyik páratlan, ironikus fordulata következtében, ez a különös kis csalás nagyon fontos és nagyon jótékony szerepet kapott.
Most vegyük szemügyre az azonnali tapasztalás vallása és az elsősorban jelképeket használó vallás közötti kapcsolatot. Ebben az összefüggésben idézzük fel John Chapman bencés apát, a huszadik század egyik nagy spirituális vezetőjének igen tanulságos megjegyzését. Spirituális levelei rendkívül érdekesek. Nyilvánvalóan maga is mélységes spirituális tapasztalattal bírt, és ráadásul arra is képes volt, hogy másokat segítsen ezen az úton. Egyik levelében arról ír, hogy milyen nehézségekkel jár a miszticizmus és a kereszténység nem csupán egyesítése, hanem valódi összehangolása.
,,Keresztelő Szent János akár egy szivacs, úgy van telítve a kereszténységgel: az utolsó cseppig kicsavarhatjuk belőle a kereszténységet, és akkor teljes egészében csak a misztikus elméletet találjuk ott. Ebből következően tizenöt éven keresztül gyűlöltem Keresztelő Szent Jánost, és ráadásul buddhistának hívtam őt. Imádtam Teréz anyát, és mindig újraolvastam írásait. Ö elsősorban keresztény, és csak másodsorban misztikus. Ezután hirtelen felfedeztem, hogy az imával kapcsolatban elvesztegettem tizenöt évet."8
Chapman apát itt az ,,ima" szó alatt természetesen nem a kérelmező imát értette. Arról beszélt, amit a csend imájának, az éber passzivitás állapotában az Úrra való várakozás imájának hívunk, amikor megengedjük, hogy az agyunk legmélyebb tartalmai is felszínre kerüljenek. A Misztikus teológiában, és más könyveiben is Areopagita Dionüsziosz sokszor hangsúlyozta, hogy annak érdekében, hogy közvetlen ismeretségbe kerüljünk Istennel, és ne csak tudjunk Róla, túl kell lépni a jelképeken és fogalmakon. Dionüsziosz szerint ezek ugyanis akadályozzák az isteni közvetlen megtapasztalását. Ezt a megállapítást tényszerűen minden keleti és nyugati mester egyaránt alátámasztja. Ennek feltűnő példáját a tizenhetedik század ismert spirituális vezetője, Jean Jacques Olier írásaiban találhatjuk meg, aki XIII. Lajos korában élve a francia ellenreformáció és a misztikus teológia terméke volt. A következőt írta:
,,A hit szent fénye olyannyira tiszta, hogy ezzel összehasonlítva még a különleges megvilágosodottság is tisztátalan. Még a szentek, az áldott Szűz, vagy akár Jézus Krisztus gondolatai is eltakarják előlünk a tiszta Istent,"9
Ez, különösen egy, az ellenreformációt képviselő teológustól igen furcsa és bátor kijelentés, mégis, egész világosan csupán azt ismétli meg, amit a misztikusok mindig is mondtak. Azt, amit Olier a ,,tiszta Isten látványának" hív, pszichológiai nyelven misztikus tapasztalatnak hívjuk. Ez az egyik dolog, és az Istenről szóló elképzelésekben, a dogmákban és teológiai kijelentésekben való hit, és az ezeken a kijelentéseken alapuló liturgiák rendszere valami teljesen más dolog.
Ebben az összefüggésben idézni szeretném egy kiváló kortárs dominikánus teológus victor White szavait. White rendkívül érdekes szerző, pszichológus és teológus egyszerre, sokat dolgozott Junggal, és nagyon jól ismeri a modern pszichológiai elméletet és gyakorlatot. Ezt mondja:
,,Az, hogy Freud a vallást egyetemes neurózisként fogja fel, nem teljesen hamis és értéktelen állítás – legalábbis, ha nyelvhasználatát pontosan megértjük. Emlékeznünk kell arra is, hogy számára nemcsak a vallás, hanem az álmok, a hívatlan fantáziák, az elszólások és félreírások, a teljes tudatosság megvalósíthatatlan ideájának hiánya, mind abnormális és patologikus.10 Azt azonban a teológia is megerősíti, hogy a hitvallások és a külsődleges kultuszok formájában megnyilvánuló vallás az ember relatív tudattalanjából, a világegyetemen túli kreatív elme meg nem értéséből, és az azzal való diszharmóniájából, továbbá saját belső konfliktusaiból és megosztottságából származik. így, a teológia nyelvén, a vallás az eredeti ártatlanság és integritás elvesztésének eredménye, annak, hogy ezen a földön az ember eltávolodott az isteni látvány(á)tól."11
Az isteni közvetlen megtapasztalásának vallását korábban csupán néhány ember privilégiumának tartották. Személy szerint nem gondolom, hogy ez szükségszerűen így van. Véleményem szerint gyakorlatilag mindenki képes a közvetlen megtapasztalásra, feltéve, ha megfelelőképpen áll hozzá, és hajlandó megtenni mindazt, ami ehhez szükségeltetik. Egyszerűen készpénznek vettük, hogy a misztikusok elenyésző kisebbséget alkotnak a nagy többség között, akiknek viszont meg kell elégedniük a hitvallások és jelképek, a szent könyvek, a liturgiák és a szervezetek vallásával.
A hit hatalmas jelentőségű kérdés. Az utóbbi évek egyik sikerkönyvének címe A hit ereje. Ez egy nagyon jó cím, hiszen a hit hatalmas erőforrás. Erőt ad a hívőnek, és azt is lehetővé teszi, hogy erejét másokon gyakorolja. Egy bizonyos értelemben hegyeket is megmozgathat. A hit, mint az erő vagy hatalom bármely más forrása, használható jóra és rosszra is. Korunkban láthattuk Hitler rémisztő mutatványát, melyben majdnem az egész világot legyőzte. Ebben egy olyan hit ereje segítette, amely nemcsak nyilvánvalóan téves, hanem rémségesen gonosz is volt.
A hit ilyen szörnyűségesen erős ténye, amelyre pedig a jelkép-manipuláló vallások oly jelentős mértékben építenek, szükségszerűen ambivalens. Ebből következik, hogy a vallás mint hittételek rendszere, mindig is nagyon ambivalens erőt képviselt. Egyszerre szüli meg az alázatot, és azt, amit a középkori költők ,,kevély főpapnak", egyházi tirannusnak hívnak. A művészet legmagasabb formáit és a legsötétebb babonát egyaránt megszüli. Meggyújtja a jótékonyság tüzét, de az inkvizíció lángját is fellobbantja, azt a lángot, amely Kálvin Genfében elégette Servetiust. Megszüli Szent Ferencet és Elizabeth Fiyt, de világra hozza Torquemadát, Kramert és Springert is, a Malleus Maleficorum, a boszorkányüldözők azon kézikönyvének szerzőit, amelyet pontosan abban az évben jelentettek meg, amikor Columbus felfedezte Amerikát. Megszüli George Foxot, de világra hozza Laud érseket is. A vallásnak mint teológiai rendszernek e hatalmas ereje mindig is ambivalens volt, ráadásul pontosan a hit különös természetéből és az ember azon furcsa képességéből következően, hogy amikor filozófiai spekulációkba fog, akkor gyakran kirívóan furcsa és fantasztikus eredményekre jut.
Mindent összevetve, a mítoszok, abból következően, hogy pontatlanabbak és kevésbé nagyra törőek, mint a teológiai rendszerek, azoknál sokkal veszélytelenebbek is. A teológiai rendszerek a múlt és a jövő eseményeiről, valamint a világegyetem szerkezetéről szóló állításait abszolút mértékben igaznak tartják, ezek el nem fogadását pedig olyan Isten elleni véteknek, amely jogosan vonja maga után a legszörnyűbb büntetéseket is. Tényszerűen azt látjuk pedig, hogy a történelem során ezeket a rendszereket minden fajta erőszakos és imperialista terjeszkedés igazolására használták fel. Alig van a történelemben olyan nagyarányú bűntett, amelyet ne Isten nevében követtek volna el. Ezt sok évszázaddal ezelőtt már Lucretius is megfogalmazta egy hexameterében.
,,Tantum religio potuit suudere malorum"12
Azt is hozzá kellett volna tennie, hogy ,,Tantum religio potuit suadere bonorum." (A vallás a legjobb dolgok megtételére késztette az embert.) A jó azonban aligha elégséges az elkövetett rossz jóvátételére.
A vallás, mint teológiai rendszer viszályt szító jellege nemcsak az egyik vallás a másik ellen folytatott dzsihádjait és keresztes hadjáratait hívta életre, hanem rengeteg benső feszültséget is okozott ugyanazon a valláson belül. Az odium theologicum, a teológiai gyűlölet egyik jellemzője rendkívüli életképessége, a tizenhatodik és tizenhetedik század vallásháborúi a kegyetlenség egy olyan szintjén működtek, amelyen minden vallásnak keresztül kell mennie. Szerintem ebben az összefüggésben emlékeznünk kell arra, amit régebben mondogatni szoktunk, hogy ,,a naturalista filozófia milyen rengeteg kárt okozott a világnak" – de a történelmi hűség kedvéért azt is meg kell állapítanunk, hogy a naturalizmus-felettiség legalább annyi rosszat, ha nem még többet idézett elő. Nem szabad megengednünk, hogy ilyen retorika befolyása alá kerüljünk.
Már említettem korábban a filozófusok és teológusok azon különös képességét, mely lehetővé teszi számukra, hogy fantasztikus dolgokat ötöljenek ki, amelyeknek aztán a dogma vagy a kinyilatkoztatás nevében próbálnak tiszteletet keríteni. Ennek példájaként szeretnék néhány tényt idézni a kereszténység egyik alapvető ideája, a bűnbánat gondolatköréből. Az itt következők egy kiváló íráson, Hastings Encyclopedia of Religion and Ethics című művében található hosszú esszén alapulnak, melyet Adam Brown írt, aki a New York-i Union Theological Seminary teológia professzora volt, Rendkívül érzékletesen tárgyalta, majd foglalta össze e doktrína történetét. Engedjék meg, hogy itt röviden ismertessem mondandóját, hiszen nagyon jól érzékelteti a jelkép-manipuláló vallások veszélyességét.
A kereszténység legkorábbi időszakaiban Krisztus halálát vagy egyezményes áldozatnak tekintették, azaz valami ahhoz hasonlónak, ami a húsvéti bárány volt a zsidóknál, vagy váltságdíjnak, ahhoz hasonlatosnak, amit a rabszolgának vagy a hadifogolynak kellett fizetnie szabadsága megszerzése érdekében. Az evangéliumok mind a két lehetőségre utalnak. Később, csak az evangéliumok utáni teológiában bukkant fel az a gondolat, hogy Krisztus halála az áteredő bűn miatti bűnhődés volna. Ez azon a rendkívül ősi gondolaton alapult, hogy minden helytelen cselekedetet vagy a bűnös, vagy a bűnöst helyettesítő személy vezeklése kell, hogy kövessen. Az Ótestamentumban azt olvashatjuk, hogy Dávid azon bűnét, hogy népét megszámlálta egy szörnyű járvány követte, amely alattvalói közül hetvenezer embert megölt, azonban Dávid maga életben maradt.
A korai egyházatyák idejében hatalmas különbséget tapasztalunk a görög és a latin teológusok között. A görög teológusokat Krisztus halála kevéssé foglalkoztatta, ők az életet tanulmányozták, és számukra a halál csupán az élet egyik eseménye volt. A vezeklésről az volt a véleményük, hogy annak nem az a célja, hogy az embert a bűntől megóvja, hanem, hogy megszabadítsa őt attól a romlottságtól, amelybe Ádám és Éva bűnbeesése után került. Ebből következően tehát az élet fontosabb volt, mint a halál. Ireneusz azt mondja, hogy Krisztus azért jött el, hogy az ember életét élje, hogy aztán az ember is hozzá hasonló életet élhessen – és a vezeklés megváltó jellege is ebben rejlik.
A latin atyák teljesen máshová helyezték a hangsúlyt. Ők azt mondták, hogy az ember már megváltódott, és nem elsősorban a romlottságtól, hanem a bűntől. Attól a büntetéstől váltódott meg, amely Ádám bűne miatt hárult reá. Amíg a görög teológusok Istent az elsődleges Abszolút Szellemnek tartották, addig a latinok Istent Kormányzónak és Törvényhozónak tekintették, akinek elméje egy római jogászéhoz volt hasonlatos. A doktrína lassanként alakult, de Szent Ágoston már folytonosan hangsúlyozza az áteredő bűn szörnyűséget, és azt, hogy az emberi faj minden tagja teljes mértékben örökölte a bűnt, amely következtében egy megkereszteletlen gyermek szükségszerűen és közvetlenül a pokolra jut.
Ez a gondolat századokon keresztül fejlődött, és hosszú időszakon keresztül a váltságdíj kérdésén vitatkoztak. Krisztus halálának váltságdíjat tulajdonképpen kinek fizették meg? Sok teológus azt hangoztatta, hogy a váltságdíjat a Sátánnak fizették meg, mert Isten átadta a világot a Sátánnak, azonban vissza akarta azt venni, de ezért a Sátán hatalmas árat követelt tőle. Más teológusok szerint viszont a váltságdíjat Isten dicsőségének kielégítésére kellett megfizetni. Istent végtelen módon támadták, és e végtelen támadás jóvátételének egyetlen módja a végtelen kiegyenlítés, mégpedig Krisztus, az Istenember halála által.
Ez utóbbi álláspont található meg abban a többé-kevésbé hivatalos doktrínában is, melyet Szent Anzelm fogalmazott meg a tizenkettedik században. Anzelm azt állította, hogy a végtelen Személy halála a kiegyenlítés egy olyan fölösleget, és így az érdemek egy olyan tárházát hozta létre, amely a bűnök általi megváltásra is használható. A középkori Egyház e tanítás alapján terjesztette ki a bűnbocsátó cédulák áruba bocsátásának gyakorlatát, mely gyakorlat később aztán a reformációhoz vezetett.
A reformáció Kálvinja szerint a büntető igazságosság Isten jellemének lényegi része, és Krisztusnak az ember büntetése jutott osztályrészül. E szavakat használta:
,,Krisztusra az isteni harag súlya nehezedett (...) és a bosszúálló és mérges Isten minden jelét megtapasztalta."13
Ezt a nézetet a tizenhatodik, tizenhetedik századi arminiaiak és socininaiak, valamint Grotius módosították valamelyest, és így a modern protestantizmust egy etikusabb és spirituálisabb irányba mozdították el.
Most pedig idézni szeretnék egy bekezdést, amelyben Brown professzor ezt az egész furcsa történetet összefoglalja:
,,Krisztus halálának vezeklő jellegét egyrészt szenvedésének bűnhődő, másrészt engedelmességének erkölcsi minősége adja. Egyszer a Sátán fogságából való megmenekülésnek mutatják be azt, másszor Isten dicsőségének elismeréseként, megint másszor pedig igazságossága által megkövetelt büntetésnek, Szükségességét egyszer a dolgok természetével igazolják, máskor pedig Isten kedvtelésének megfelelő elrendezés eredményének, vagy annak megválaszolásának tartják, hogy valójában kit tartott megfelelőnek. A mód, ahogy ennek jótéteményei az emberhez eljutnak igen. különböző lehet. A görög szakramentum teológusok szerint mindez misztikus úton éri el az embert. A protestánsok szerint azonban törvényesen, úgy, ahogy ezt a tulajdonítás gondolatában megfogalmazták. Az újabb kori személyesebb protestáns elméletekben ismét inkább erkölcsi és spirituális úton jut mindez az emberhez. Az ilyen feltűnő különbözőségeket figyelembe véve, az embert megkísérti a kérdés, ahogy az sok kritikust is megkísértett már, hogy valóban a keresztény tanítás egy lényegi elemével állunk-e szemben, vagy valamilyen primitív gondolat továbbélésével, amelynek a keresztény rendszerben való további jelenléte inkább döbbenetet okoz, semhogy a hit kialakulásához vagy fennmaradásához hozzájárulhatna. Azonban az itt tapasztalt különbözőségek semmivel sem nagyobbak, mint bármely más, a keresztény tanításon belül megfigyelhető eltérés."14
E különbözőségek, és egyes más tanítások közötti eltérések oka abban a nagyon alapvető különbözőségben rejlik, ahogy az ember Istent, és az Isten a világhoz való kapcsolatát elképzeli. Ott, ahol Istent az Abszolút Szellemnek tartják, a megváltás pontosan úgy éri el az embert, ahogy a görög teológusokat is elérte; a római katolicizmus és a korai protestantizmus teológiája Istent pedig elsősorban irányítónak és ítélkezőnek tartotta, és e jogi szóhasználat a vallásos hit természetes kifejezőeszközének tűnt. Ahogy pedig a megváltás modernebb elméleteiben az etikai tanítások kerültek előtérbe, úgy inkább etikai és spirituális nyelvezetet kezdtek használni. Ez a zavar teljesen világosan megmutatja azokat a nehézségeket, amelyekkel akkor szembesülünk, amikor fogalmi és jelképi terminusok segítségével akarjuk elvégezni a tapasztalat szisztematikus teologizálását. Mindazokat az előnyöket, amelyek a pontos teológiai megfogalmazásból kétségtelenül fakadnak, számomra nyilvánvalóan ellensúlyozzák azok a tényezők, amelyekkel a szervezett vallások története tanulmányozása során sajnálatos módon találkozhatunk.
Milyen attitűdökkel találkozhatunk az azonnali megtapasztalás vallásában a jelképekben megnyilvánuló vallással szemben? Eckhart mester, a középkor nagy misztikusa igen határozottan fogalmaz:
,,Miért kéne Istenről beszélni? Bármit mondunk
Róla, az úgysem igaz."15
Itt érdemes egy rövid kitérőt tennünk az "igazság" szó vallásos irodalomban való használatáról. Az ,,igazság" szót legalább három értelemben használják. Használják a valóság szinonimájaként, amikor azt mondjuk ,,Isten az Igazság", ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy Isten az első tény. Használják ugyanakkor az azonnali tapasztalás értelmében is, hiszen János evangéliumában azt olvashatjuk, hogy ,,Az Isten lélek, és akik őt imádják, lélekben és igazságban kell őt imádniuk"16, azaz az Isteni valóság azonnali érzékelésének értelmében. Végül a szó köznapi értelmében is használják, a jelképi megfelelés és a tény, amelyre a jelképi megfelelés mutat, közötti kapcsolat értelmében is. Eckhart teológus is volt, nem csupán misztikus, így biztos elismerte volna, hogy a szó harmadik értelmében vett igazság valamilyen módon a teológiában is elképzelhető. Azt biztosan elismerhette, hogy egyes teológiai kijelentések igazabbak másoknál. Azonban azt a nézetet valószínűleg elutasította volna, hogy az Istennel való egyesülés, az ember végső célja (a második értelemben vett igazság) teológiai jelképek manipulálása által elérhető lehetne.
Az Istennel való egyesülés végső céljának elérésében a szimbolikus vallás hatástalanságát minden keleti vallás hangsúlyozza. A hindu irodalom, a mahayana buddhizmus és a taoizmus is ezt írja. Huineng azt állítja, hogy Buddha soha nem hirdette az igazságot, hiszen belátta, hogy azt mindenkinek saját magában kell megtalálnia. Amit Buddha tanításaként ismerünk, az nem Buddha tanítása, mert Buddha tanítása szerint annak belső megtapasztalásnak kell lennie. Ekkor a következő paradox kijelentéssel szembesülünk: ,,Mi Buddha végső tanítása? Nem értheted meg, amíg el nem éred." A szerző még ennél is tovább megy, amikor azt mondja, hogy ,,ne légy oly tudatlan, hogy a holdat összekevered a rá mutató ujjal", és azt állítja, hogy az a szokás, hogy a holdat összetévesztjük a rá mutató ujjal, minden, a valósággal való egyesülést szolgáló törekvés teljes kudarcát okozza. Sőt, egyes zen mesterek azt tanácsolják, hogy mindenki, aki kiejti száján a ,,Buddha" szót, azonnal szappannal mossa ki száját, mert ezáltal igen távol került az azonnali megtapasztalástól.
A misztikusok mindig mindenhol így vélekedtek, de főleg keleten, ahol a filozófia egy nagyon fontos ponton lényegében különbözik a nyugati filozófiától. A keleti filozófia mindig is, ahogy én hívom, egyfajta transzcendentális operacionalizmus volt; valaki elkezd csinálni valamit saját Énjével, és aztán, tapasztalatai birtokában, végiggondolja és elméleti keretbe önti e tapasztalás jelentőségét. A nyugati filozófia, és főként a modern nyugati filozófia ezzel ellentétben elméleti tudáson alapuló tiszta spekuláció, amely sajnálatos módon kizárólag elméleti következtetéseket eredményez. Természetesen, elsősorban a misztikusok között, sok kivételt találunk, akik, csakúgy, mint keleti társaik, pontosan ugyanolyan határozottan hangsúlyozták a közvetlen tapasztalás szükségességét, valamint a jelképek és a szokásos leíró gondolkodás teljes hatástalanságát. Keresztelő Szent János határozottan kijelenti:
,,Amit elképzelhetünk, vagy amit az értelmünk felfoghat, nem visz minket közelebb az Istennel való egyesüléshez ebben az életben."17
Ugyanezt fogalmazta meg a 18. századi nagy anglikán misztikus, William Law is:
,,Istent a valóságban ismerni, vagy megtalálni, bármi külsődleges bizonyíték, vagy bármi egyéb által, amit nem maga Isten nyilvánított ki, vagy tett magától értetődővé számodra, teljességgel lehetetlen akár itt, akár bárhol máshol. Sem Istent, sem a mennyországot, sem a Poklot, sem az ördögöt, sem a húst nem értheted meg másképp, csakis saját létezésük által, és, ha benned azok megnyilvánulnak. Minden tettetett tudás, vagy bármi hasonló, a magától értetődő érzékenység saját magunkon belüli megszületése nélkül, olyan, mint a vak tudása a fényről, amit sohase látott."18
Mi a misztikus tapasztalat? Úgy tartom, hogy a misztikus tapasztalat az, amikor az élőlény tud a tiszta tudatosságról, és egészen addig, amíg a tapasztalat tart, azonosul is a tiszta tudatosság egy formájával, a strukturálatlan, transzperszonális tudatossággal, amely, hogy így mondjam, a mindennapi, közönséges, diszkurzív tudatosság felett helyezkedik el. Ez nem egoista, formátlan és időtlen tudatosság, amely az időben létező, elkülönülő ego tudatossága alatt van, és egyben annak alapját is képezi.
Miért tartanánk az ilyen tudatosságot értékesnek? Azt gondolom két okból. Először is az értékek magától értetődő érzékenysége miatt tartjuk ezeket fontosnak. Ahogy William Law mondaná, ez lényegében értékelendő, csakúgy, ahogy a szépség tapasztalata is lényegében értékelendő, csak annál sokkal inkább. Másodszor pedig azért értékelendő, mert az empirikus tapasztalás okán olyan gondolati, jellembeli és érzésbeli változásokat okoz, amelyet a tapasztaló és azok, akik tudnak erről, határozottan kívánatosnak tartanak. A világgal való egység és szolidaritás érzését teszi lehetővé. Lehetővé teszi azt a nem értékelő, és nem megítélő szeretetet és együttérzést, amelyet az evangéliumok olyannyira hangsúlyoznak. Krisztus ezt mondja:
,,Ne ítéljetek, hogy el ne ítéljenek titeket."19
Sienai Szent Katalin halálos ágyán határozottan hangsúlyozta ezt:
,,Soha, semmilyen okból ne ítéljük meg más lények tetteit vagy motivációit. Még akkor is, ha azt látjuk, hogy ez bűn, ne ítéljük azt meg, hanem szent és őszinte együttérzés legyen bennünk, és alázatos és jámbor imával ajánljuk azt fel Istennek."20
A misztikus képes arra, hogy így éljen. Képes arra, hogy szervesen értse meg az olyan csodás kijelentéseket, amelyeket a közönséges emberek csak nagy nehézségek árán tudnak felfogni; mint például az ilyen kifejezést, hogy ,,Isten a szeretet"?1
A misztikus tapasztalat más gyümölcsöt is terem. Egyszerűen elmúlik a haláltól való félelem, kialakul a meggyőződés, hogy a lélek eggyé vált az Abszolút Elvvel, és ez a meggyőződés a továbbiakban is, az Ó teljességében minden pillanatban kifejeződik. Eredményezi még a szenvedés elfogadását, ugyanakkor mások szenvedését szenvedélyesen szeretné csökkenteni. A Prajnaparamita (a túlpart bölcsessége) és Mahakaruna (egyetemes együttérzés), ahogy a buddhisták nevezik, kombinációja alakul ki. Eckhart pedig azt mondja, hogy amit a kontemplációval veszünk magunkhoz, azt szeretetben adjuk tovább. Ez a tapasztalás értéke. Ennek teológiája csodálatosan egyszerű, összefoglalható három szóban, amely a szó szoros értelmében minden indiai vallás és filozófia alapja. A ,,Tat Twam asi"22 az az érzet, hogy a lélek legmélyebb része egyenlő az Isteni természettel, hogy az Atman, a mélylélek egyenlő Brahmannal, az Egyetemes Elvvel. Vagy Eckhart szavaival élve, a lélek földje ugyanaz, mint Isten földje. Ez a belső fény, a scintilla animae (a lélek szikrája) gondolata, amelyet a skolasztikusok technikai terminussal ,,synderisnek" hívtak.
Most, nagyon röviden arról is szólnom kell, hogyan érhető el ez az állapot. Folyamatosan hangsúlyozták, hogy ez nem érhető el értelmi aktivitás vagy diszkurzív okoskodás által, hanem a folyamat lényeges része, az, amit Roger Fry a művészetről beszélve ,,éber passzivitásnak", a modern amerikai misztikus, az írások nagy magyarázója és tanítója, Frank Laubach ,,determinált érzékenységnek" hívott. Semmit sem teszel, de elkötelezetten érzékeny vagy, és hagyod, hogy történhessen veled valami. Ezt a spirituális élet nagy mesterei Nyugaton is hangsúlyozták. Szalézi Szent Ferenc tanítványához, Szent Jeanne Chantalhoz a következőket írja:
,,Azt mondod, semmit nem teszel, miközben imádkozol. De mi mást szeretnél tenni az imával, minthogy Istennek semmiséged felmutasd ?"23
Szent Jeanne Chantal pedig így ír egyik levelében:
,,Isten jóságában adományozta nekem az imádat e módját, amely egyszerűen csak isteni jelenlétének érzékeléséből és felfogásából áll, amelyben teljesen elmerültem, és amely teljesen magába szívott, és amelyben benne pihentem. És ez a kegy még tovább is folytatódott, bár hitetlenségem nagyban gátolt, és megengedte, hogy a haszontalanságtól valófélelem költözzön értelmembe, az az érzés, hogy ebben az állapotban haszontalan vagyok. így, az a vágy, hogy én is tegyek valamit, mindent tönkre tett."24
Az imádság mestereinek e hozzáállása végső olvasatban pontosan ugyanaz, mint amelyet bármely pszichofizikai készség tanára is tanácsol. Aki golfozni vagy teniszezni, énekelni vagy zongorázni tanít ugyanezt mondja: valahogy össze kell egyeztetni a tevékenységet az ellazultsággal, annak érdekében, hogy megtalálhassuk magunkban ezt a mélyebb ént, amely, ha kapcsolatba kerülünk vele, csodákat tesz majd, és valahogy meg kell szabadulni a ragadozó személyes éntől.
Egy bizonyos értelemben azt állíthatjuk, hogy mindnyájan csak a saját fényünk közelébe szeretnénk férkőzni. Felületes Énünk elhomályosítja mélyebb Énünket, így gátolja e fény erejét, azt, hogy e pártatlan és tárgyilagos részünk megnyilvánulhasson. Hatásában az előremenetel ezen egész technikája minden területen, beleértve a spirituális előremenetel legmagasabb formáit is, egy homályosulásellenes folyamat, annak a folyamata, hogy megpillanthassuk saját fényünket. Természetesen nem fontos, hogy ezt az egész folyamatot teológiai fogalmakkal írjuk le. A magam részéről azt hiszem, hogy a bennünk található mélyebb Én valamilyen módon a világegyetem értelmének folytatása; de bármilyen más névvel is illethetjük. Ahogy már mondottam, nem fontos, hogy elfogadják ezt.
Láthattuk, hogy a vallás misztikus és tudományos megközelítése nem áll konfliktusban egymással, mert a miszticizmus nem kötődik egyetlen száraz és kész, a világegyetem szerkezetéről szóló kijelentéshez sem. A miszticizmus kizárólag pszichológiai alapon, és – az ortodox vallások fogalmi rendszereitől eltérően – teljesen vallástalan alapon is gyakorolható, és mégis eljutunk majd a tudáshoz, a gnózishoz. És e tudás gyümölcse a lélek gyümölcse lesz majd: szeretet, öröm, béke és a mások szeretésének képessége. És, ahogy azt Krisztus mondotta az evangéliumokban:
,,A fát ugyanis a gyümölcséről lehet megismerni."25
| |
| 556. | [tulajdonos]: Huxley XIII. | 2023-09-20 08:43 | XIII. fejezet
A művészet
Következő előadásom kimeríthetetlen témája a művészet, valamint a művészet és az individuum kapcsolata. Ha elgondoljuk, mekkora szerepet játszottak a művészetek az emberiség történetében, és azt, hogy az ember mindig is mekkora jelentőséget tulajdonított a művészetnek – akkor láthatjuk, hogy ez a legfurcsább dolgok egyike. Fel kell tennünk a kérdést, mi az oka ennek, és azt, hogy mi kapcsolja össze az emberi életet a művészettel. E terjedelmes tárgykör különböző vonatkozásait csupán óvatosan közelíthetem meg.
Láthattuk, hogy az ember rendalkotási és céltételezési kényszere általában igen erős. Idegrendszerünk a tapasztalás olyan bőséget biztosítja számunkra, hogy gyakran a bőség zavarát éljük át. Ezért sokszor még akkor is rémültek vagyunk, amikor idegrendszerünk már eltávolodott a pillanatnyi realitástól, és rémületünket kezelnünk kell valahogy. Arra vágyunk, hogy egy koherens, értelmezhető világban élő következetes lénynek gondolhassuk magunkat. Azonban annak érdekében, hogy egy ilyen világban élhessünk, meg kell teremtenünk azt; tapasztalati világunkat a rend és a cél mintázatával kell ellátnunk. Ezt jelképrendszerek alkalmazásával valósítjuk meg.
Azt mondhatjuk, hogy a tudomány, a művészet és a filozófia világunk értelmezésének három lehetséges útja. A tudomány és a filozófia a világ lehetséges legkevesebb általános fogalommal való leírására törekszik, amely egyszersmind lehetővé teszi az idegrendszerünk elénk tárta bőség értelmezését is. A művész által keresett cél és értelem, és annak a világ bőségére és zavarára való alkalmazása azonban más jellegű. Nem törekszik arra, hogy a szépség felől közelítve magyarázza azt. Clive Bell kifejezésével élve, a művész a világban ,,a szignifikáns forma" felől közelítve teremt rendet. Bár ez meglehetősen homályos megfogalmazás, mégis még mindig használhatónak tartom. A természetben található formák érzékelésével próbálkozik, majd jelképes megfelelőket keres ezekre, amelyeket ezután alkalmaz a világra, annak érdekében, hogy egy általa rendkívül fontosnak ítélt rendet teremtsen. És valóban, ez a rend mindannyiunknak nagyon fontos.
A művész a szépség és a szignifikáns forma e rendjét mind a külső, mind pedig a belső valóságra alkalmazza. Mindig arra törekszik, hogy saját magát a világ összefüggésében láthassa és, hogy ennek olyan harmóniáját teremtse meg, amelyben mindkettő megtalálható. így aztán a művészet a legtöbb tudományágtól feltűnően különbözik, mivel tudatosan egyszerre számol a külső és a belső világgal.
A művész alkalmazta rendezési elvek és célok természetesen nagyon különböző minőségűek. Jó és rossz rend alakulhat ki. Lehet jó és rossz cél. Elképzelhető, hogy a rend nem eléggé rendezett – ekkor kaotikus művészettel találkozunk; vagy túlságosan is rendezett lehet – ennek formalitása merev, konvencionális és unalmas művészetet eredményez. Vagy találkozhatunk olyan renddel, amelyben a jelképrendszer egyes elemei kiválóak, de a teljes elrendezettség hibás. Vagy fordítva: előfordul nem megfelelő elemek jó általános elrendezettsége is. Néhanapján pedig kiváló elemek kiváló elrendezésével találkozunk – és ekkor mesterműről kell beszélnünk. Azt azonban tudjuk, hogy a művészetben a mesterművek rendkívül ritkák.
Hasonlóan az előzőekhez, a kiválóság különböző fokozatait figyelhetjük meg a tekintetben is, hogy milyen értelmet, célt tulajdonít a művész a világnak. Vannak nemes és nemtelen célok. Vannak olyan tartalmak, amelyek megfelelnek a természet igazságának és valóságosnak érezzük azokat. Vannak mélységesen valótlan tartalmak. Találkozhatunk alantas és kellemetlen tartalmakkal, és vannak kifinomultak és fontosak is. Ezen a ponton a művészet társadalmi jelentőségébe ütközünk. Azt mondhatjuk, hogy egy adott korban és társadalomban az életstílust, legalábbis egy bizonyos fokig, a korszak uralkodó művészete diktálja. Ha jó ez a művészet, ha az emberek törődnek is vele, akkor az is, amit életstílusnak nevezünk, nagyjából jó lesz. Ha az uralkodó művészet rossz, akkor az életstílus az elegancia és nemesség hiányában szűkölködik. így tehát azt láthatjuk, hogy esztétikai hibáknak és hiányosságoknak társadalmi következményei lehetnek. Egy rossz mű a társadalom elleni támadás is lehet, ugyanis árthat másoknak – vagy legalábbis nem képes arra, hogy jót tegyen. A legjobb művek valahogyan segítségünkre vannak saját magunk és a világgal való kapcsolatunk megismerésében, míg a rossz és alantas munkák gyengeségeinket, valamint egy teljességgel érdektelen és nem szignifikáns világlátás kialakulását erősítik.
Ebben az értelemben azt mondhatjuk tehát, hogy Julius Caesar polgárának igaza volt, amikor azt kiáltotta: ,,rossz verseiért marcangoljátok darabokra."1 valamilyen bűnt követ el a társadalom ellen az, aki rossz verset ír.
A nagy művész útja a megértésen és az együttérzésen keresztül vezet. A nagy művész nagysága éppen együttérzése mélységéből és intenzitásából fakad. Természetesen voltak olyan rendkívül tehetséges művészek, akik világlátása szerfelett szűk volt. Szerény keretek között alkottak rendkívülit, de általánosságban mégis azt mondhatjuk, hogy a világ mindig a legmélyebb együttérzésre képes művészeket tartotta a legnagyobbra. Azok, akik a művészi intenzitást szélesen kiterjesztve valósítják meg, nagyobb anyag felett rendelkeznek, nagyobb anyagban teremthetnek rendet, mint a náluk kisebb művészek.
Walt Whitman érdekes dolgokat mond az együttérzésről:
,,Minden nagy költő arra kéri a nőket és férfiakat, hogy egyenlő módon közeledjenek hozzá. Csak ekkor érthetik meg őt, hiszen semmivel sem vagyunk különbek. Amit mi megértettünk, ti is megérthettek, aminek mi örülünk, ti is örülhettek. Azt feltételeztétek volna, hogy csak egyetlen Legfelsőbb létezik? Biztosíthatlak titeket arról, hogy számtalan Legfelsőbb van, és az egyik nem zárja ki a másikat, ugyanúgy, ahogy az egyik szemhatár sem fedi el a másikat."2
Van a Magam énekének egy sora, ahol Whitman azt mondja, hogy:
,,bárki, aki akár csak egy ötöd kilométert is megtesz együttérzés nélkül, az, halotti leplébe burkolva, saját temetése felé halad"3
És a kötet másik híres sora így hangzik:
,,Az ember én vagyok (...) én szenvedtem (..) én voltam ott"4
Az együttérzés e sorait az azonosulások feltűnő sora követi, amikor a költő a szenvedő emberiség különböző osztályaival azonosítja magát. Azonosul az üldözött rabszolgával, az alamói vérfürdő áldozataival, Bonhomme Richard tengerészével. Érdekes összehasonlítanunk ezt a meghatározóan gyönyörű whitmani rapszódiát ugyanennek a gondolatnak egy klasszikusabb megfogalmazásával, ami Matthew Arnold Stmyed Reveller című művében található. A költő itt legalább olyan tisztán látja a világot, mint az istenek, de tőlük eltérően is látja azt, hiszen azonosul a látottakkal, és együtt szenved a szenvedőkkel.
A verset e szavak foglalják össze:
,,Az Istenek azt kérik a dalért fizetségül, hogy azzá legyünk, amit dalolunk."5
Az átalakulás folyamatának ábrázolása a lehető legerőteljesebb és legáthatóbb jelképekkel való kifejezése annak, amivé váltunk. Az együttérzés azonnali megtapasztalásának jelképes megfelelőjét kell megtalálni és azt a lehető legnemesebb és legfinomabb formába önteni. A rossz művészet problémájával és ennek lehetséges társadalmi következményeivel akkor szembesülünk, amikor a művész képtelennek bizonyul arra, hogy tapasztalatait általunk nemesnek érzékelt módon formálja meg.
Most egy rövid kitérő erejéig a művészet két, mindig jelenlévő vonását érinteném. A művészet lehet kommunikáció és terápia is. Minden költő kiemeli a tényt, hogy a művészet gyógymód is egyben. Újból és újból hangsúlyozzák a művészet erejét, hogy az képes megszabadítania költőt az őt kínzó fájdalmas érzelmektől és gondolatoktól – egyszerűen az azokra való odafigyeléssel, majd kifejezésük segítségével. A művészet e katartikus, terápiás oldalát a modern pszichoterápia igen nagyra értékeli. Számtalan pszichológiai problémával küzdő ember számára hatalmas felszabadulást jelent gondolataik művészi megfogalmazása. A fájdalmas belső nyomás így lazulhat valamelyest ezekben az emberekben, és ennek következtében képesek sokkal hatékonyabban folytatni életüket.
Sajnálom, hogy így van, de a tapasztalat azt mutatja, hogy sokan, akik amatőrként művészettel foglalkoznak és ez számukra nagyon élvezetes, a művészet két funkcióját összekeverik. Csupán azért mert az általuk előállított művészet számukra terápiás értékű, azt képzelik, hogy az mások számára is élvezhető. Ez, 6 borzalom, nem szükségszerűen igaz. Lehet, hogy nekem nagyon jót tett a kép, amit festettem, látványa azonban megbetegítheti a másikat – és ezt sajnálatos módon. sok ember nem képes felfogni. Véleményem szerint egyértelműen tisztázni kell, hogy á művészet, mint kommunikáció csak különösen tehetséges emberek számára adatott meg; ellenben a művészet, mint terápia olyasvalami, amit saját jól felfogott érdekében vélhetően mindenkinek gyakorolnia kellene. Ha tisztázzuk tehát, hogy a terápiás művészet nem szükségszerűen egyenlő a kommunikációs művészettel, akkor ezzel elkerülhetjük azt a csüggesztő zavarodottságot és csalódottságot is, amely sok amatőr művészre oly rossz hatással van.
Most térjünk vissza ahhoz: miben különbözik a művészet a tudománytól és filozófiától. A tudomány és filozófia a valóság magyarázatának két fő módját ismeri. Az egyik az elemi részecskékre koncentrált figyelem metódusa.
A klasszikus korból ezt Demokrétosz és Lucretius munkái reprezentálják, de ez a Galileivel és Newtonnal kezdődő modern fizika és kémia alapmódszere is. A pszichológia területén a behaviorizmus alkalmazza.
A másik módszer a természet formáira, mintázataira való koncentrált figyelmen alapszik. Itt a nagyobb arányokban előforduló formák és mintázatok tanulmányozásáról van szó. A klasszikus korban Platón és Arisztotelész különbözőképpen alkalmazta ezt a formális megközelítést, a modern tudományokban pedig a taxonómia (osztályozástan), az összehasonlító anatómia és a morfológia használja. A "morfológia" (alaktan) kifejezés egyébként Goethe találmánya, így az jelentős művészi és költői felhanggal is bír. Egyébiránt pedig a modern pszichológiában a Gestalt iskola alkalmazza.
A művészetet legtöbbször a valóság második típusú értelmezése izgatja, bár elemi részecske típusú megközelítésekkel is találkozhatunk. A modern irodalomban erre láthatunk példát D. H. Lawrence: Women in Love című művében, Dorothy Richardson regényeiben és James Joyce regényeinek egyes részeiben, amelyekben az apró, szinte atomi szintű pszichológiai elemekre való figyelem-koncentráció oly erős, hogy egy jellem és elbeszélés alatti szinten találjuk magunkat.
Itt a fizika és kémia által vizsgált legkisebb elemi részekkel való analógiára bukkanunk. A kémiában a molekulák szintje a szín és a hőmérséklet szintje alatt található. Az atomi és szubatomi részek még ennél is alacsonyabban, már a kémia kutatási területe alatt helyezkednek el. Mégis az ,,elemi részecskék" mind a tudományban, mind az irodalomban, amennyiben megfelelően közelítenek hozzájuk, képesek a valóságról alkotott képünk figyelemre méltó gazdagítására.
A zenében valami hasonlóra bukkanhatunk a francia zeneszerző, Pierre Boulez munkáiban, aki jóval a dallam és szokványos szerkesztési módok alatt található – csaknem atomi – tónusokat használ. Ilyesmit figyelhetünk meg a nem reprezentatív művészet egyes megnyilvánulásainál is. Szerintem Jackson Pollock egyes festményei is ilyenek, tekintettel arra, hogy a művész a forma elemi részeire koncentrált – melyek jóval a szokványos értelemben vett minta szintje alatt találhatók, és amelyek teljes bizonyossággal a természeti tárgyak megjelenítésének szintje alatt vannak.
Bár ezek az elemi megközelítések, helyes megvalósításuk esetén rendkívül érdekesek lehetnek, egy idő múltán mégis unalmassá válnak. Általában tehát a művészet nem arra koncentrál, ahogyan az atomok létrehozzák a valóságot, hanem a formai elemekre, azaz a dolgok általános mintázatára. A művészet a külvilágban is ezeket a mintázatokat, valamint jelképes megfelelések segítségével a zavarba ejtő valóság rendjét és értelmét keresi.
Itt egy rövid kitérő erejéig szót kell ejtenünk a művészek választotta jelképes formák természetéről. A művészetet két fő csoportba oszthatjuk. Egyes műalkotások a térben, mások az időben megnyilvánuló realitással foglalkoznak. Megfigyelhetjük, hogy a művészek mindkét esetben olyan jelképeket használnak, melyek kapcsolatba hozhatók a külvilágban is megtalálható mintázatokkal. Legelőször a szimmetria és aszimmetria kérdését figyeljük meg, amely nem csupán a térbeli művészet, hanem az élő természeti világ egyik alapeleme is. Élőlények vizsgálatakor a szimmetria két fő formájával találkozhatunk. A szabadon mozgó állat szimmetriája bilaterális. Az állat két oldala egyforma, azonban feje és farka különbözik és irányváltó mozgásra képes. Ez radikálisan különbözik a sugaras típusú szimmetriától, mely a virágok és az olyan állatok sajátja, amelyek vagy letapadtak valahova és így nem mozognak, vagy szabadon mozognak ugyan, de csak lebegni képesek, és szándékolt helyváltoztatásra alkalmatlanok.
Ha megvizsgáljuk, hogyan használják a művészek a szimmetriát jelképeikben, akkor láthatjuk, hogy a sugaras szimmetria jelképes használata mindig a nyugalom és nyugtalanság ideájával hozható összefüggésbe. A bilaterális szimmetria jelképei inkább dinamikusak, erőteljesek. Ez rögtön szembeötlik, ha például összehasonlítjuk a bizánci és a román stílusú építészet kerek boltíveit a gótika csúcsíveivel. Az előbbiek a nyugalom és mozdulatlanság érzetét keltik bennünk, míg az utóbbi a dinamikus szándékoltság, mozgás és irányultság erőteljes megnyilvánulásai. Láthatjuk tehát, hogy erős és szoros kapcsolat létezik a jelképek jelentése és a külvilág azon tényei között, amelyeket megfigyelünk, és amelyeket tudattalanul jelképeinkbe integrálunk.
A külvilág mintázatainak matematikai összefüggései sokszor nagyon közel állnak vagy megegyeznek az általunk kielégítőnek tartott jelképes művészi formákkal. Az aranymetszés például, amely gyakorlatilag az egész nyugati művészet szerkesztési folyamatán keresztülvonul, a természetben is gyakran előfordul. Az olyan matematikai összefüggések pedig, mint a Fibonacci-sorozat és a logaritmikus spirál (is) a természetben és a művészetben egyaránt előfordulnak és látványuk mélységes megelégedéssel tölt el bennünket. Azok a matematikai összefüggések, amelyeket az állatok alkalmaznak, és amelyeket a modern etológusok ,,felszabadító mechanizmusoknak" (releasing mechanism) hívnak, rendkívül egyszerű és feltűnő mintázatok. Ezeket még a primitív állatok is nagyon könnyen felismerik, számunkra pedig esztétikailag szignifikánsak.
Ugyanígy azt tapasztaljuk, hogy az idősíkon mozgó jelképekben természeti ritmusokat használunk. Végül is az időbeli művészet formái (költészet, színjátszás, elbeszélés, tánc, zene) ugyanazokat az elementáris jelképeket használják. Ezek az ismétlés, a variációk egy témára, a többé-kevésbé körkörös, vagy, hogy így mondjam, egy egyenes vagy hullámos vonal mentén leírható folyamatos természetű ritmusok. Mindezek analógiáit megtalálhatjuk a természetben is. Az égitestek mozgásának, a növekedési ciklusoknak, a légzésritmus, a szívverés, a bélmozgás és a többi és a többi, csakúgy, mint az olyan rendszertelenebb ritmusok, mint az éhség és jóllakottság analógiái fellelhetők mindazokban a művészetekben, amelyek az időelemet is felhasználják. Az ember a külvilágra tekint, érzékeli a különböző kozmikus és fiziológiai ritmusokat, időbeli művészeteiben megteremti ezek analógiáit, valamint azt, amit Alfred North Whitehead az ,,érzékelés dermesztő áradatának" nevez, (flux of perceptional perishing), egy ritmikusan ismétlődő mintázatot. Rendezi és jelentéssel tölti meg a még rendezetlent, a rémisztőt – a jövő elkerülhetetlen sötétje felé tartó elmozdulást. Az ember azért kényszerül e mintázatok megteremtésére, hogy valamilyen értelemmel és összefüggéssel lássa el az időfolyamot. E mintákat természeti elemekből származtatja, jelképrendszerével megerősíti, majd ismételten természeti jelenségekre vonatkoztatja azokat. így alakítja saját maga számára koherenssé a természetet az emberi értelem.
Most vizsgáljuk meg mi történik, amikor a művész alkotni kezd. A folyamat pszichológiailag durván a következőképp írható le. Saját magában vagy a külvilágban figyelmet szentel valaminek, ami érdekli, amit jelképekbe kíván kényszeríteni, majd kifejezésre juttatni. Ezután nyitottá válik bármi iránt, ami éppen eszébe jut és megsokszorozza gondolatait arra vonatkozóan, amire figyelme éppen irányul, hogy így pontosabb és finomabb elrendezésű jelképrendszert alkothasson. Ennek során bármit felhasználhat, ami eszébe jut: múltja eseményeivel összefüggő asszociációkat, tudományos, filozófiai vagy történelmi tudástöredékeket, a külvilág itt-ott megfigyelt tényeit. Aztán a képzelet segítségével mindezt egységes egésszé harmonizálja, és az adott művészi formának megfelelő jelképes terminusokban juttatja kifejezésre.
Coleridge képzeletmeghatározása rendkívül híres és valószínűleg Önök előtt sem ismeretlen, azonban talán mégis érdemes újraolvasnunk:
,,olyan erő, amely ellenkező vagy ellentmondó minőségeket hoz egyensúlyba és békít ki egymással, az egyezőséget a különbözőséggel, az általánosat a konkréttal, a gondolatot a képpel, az egyénit a reprezentatívvel, az újdonság és frissesség érzését ;: régivel és megszokottal."6
Minden művészi megfontolásban rendkívül fontos az egymással összeegyeztethetetlen és gyakran nyilvánvalóan lényegtelen vagy akár egymást kölcsönösen kizáró tudás és tapasztalatdarabkák egy füst alá hozása, majd azok egységesítése.
Az irodalomban a képzelet erejét a metafora, amely a művészet ,,molekuláris szintjén" található, illusztrálja nagyon világosan. A metafora lényegét tekintve alapvetően összeegyeztethetetlen és irreleváns képzeleti elemeket egyesít, és egy olyan új egészet teremt, amely nem csupán egyes elemeit, hanem az illusztrálandó tárgyat is új megvilágításba helyezi.
Hadd hozzak néhány példát rá. Először Macbeth metaforáját említem az alvásról;
,,Az álom, mely a gondot kibogozni"7
Itt egy selyemgombolyagot gabalyított össze egy kismacska, az álom pedig kisimítja és újból elrendezi azt. Ez rendkívül erőteljes és gyönyörű metafora.
Figyeljük meg a metaforát, amikor Prospero ezt mondja a viharban:
,,... minden eskü szalma … A vér tüzének"8
Ez ismét erőteljes metafora. Érdemes megjegyeznünk, hogy ezek a költői képek erősen összefüggenek az adott társadalmi és szociális kontextussal is. A városi lakásban felnövő gyereknek ez biztos semmit sem jelent, hiszen szalmát sohasem látott, és – ha modern lakásban lakik – talán még tüzet sem. Ő így fogalmazna: ,,A legnagyobb eskü celluloid a véráramban." De ha mégis olyan szerencsések voltunk, hogy ódivatúan nőhettünk fel, és láthattunk tüzeket, akkor ez erőteljes és elkápráztató metafora. Az erő, erőszak és vágyakozás hasonló káprázatát juttatja kifejezésre Shakespeare egy másik metaforája: is:
,,hattyúkeblük
Szemedbe szúr az ablakrácson át...."9
Az elszigetelődött ego rémisztő állapotáról szólva Gerard Manley Hopkins a következő szembeötlő metaforát használja:
"poros bánatban kelesztődik a szellem"10
Az egzotikus, önmagával is szembenálló Isten vallási tragédiáját erőteljesen illusztrálja a kovász a kenyérben képe, ez a kirívóan házias jellegű kép.
A Julius Caesarban pedig Portia ezzel a gyönyörű metaforával szól Brutushoz:
,,Csak külvárosában Lakom kegyednek? Ó, így
Portia
Ágytársa csak Brutusnak, nem neje"11
George Herbert Imádság című különleges szonettjét teljes egészében ide szeretném idézni. A vers tulajdonképpen meglehetősen extravagáns, ám gyönyörű metaforák sorozata és kiválóan illusztrálja, hogyan segíti az eltérő elemek összekapcsolása azt, amiről a költő szólni kíván:
,,Imádd a templomok áldozatát, az Angyalok korát
Mikor Isten lehelete születéskor az emberbe tér,
A lélek kifejeződése, a szív zarándoklata ez,
A mennyen és földön átívelő keresztény mérőón;
A Mindenható, a bűnösök tornya ellenében tervez,
Visszafelé szúr a Krisztust átdöfő szeg,
A hatnapos világ egy óra alatt átalakul
E gy dallam, amelyet minden dolog hall, tisztel és fél;
Lágyság és békesség és öröm és szeretet és üdvözülés,
Egzaltált Manna, a legjobb boldogsága
Közönséges ruhába öltözött menny,
A Tejút, a Paradicsom madara,
A csillagok mögött hallatszó templomharang, a
lélek vére,
A fűszerek földje; valami megértetett"
A befejezés megdöbbentő: az extravagáns metaforák sorozata ,,valami megértésével" ér véget. És valóban, ezek a képzelet által különböző helyekről együvé összehordott metaforák lehetővé teszik az imádság misztikus folyamata megértését, azét az imádságát, amelyről Herbert, a rajongó keresztény beszél. Érdekes megvilágításba helyezi a metaforák kérdését a kínai írásrendszer. A kínai írásjelek sok esetben kikristályosodott metaforák. Egymástól eltérő elemeket bizonyos gondolatokat szemléltető jellel fejeznek ki. A ,,jó" jele, egy gyönyörű érzelmi szimbólum, például két jelből tevődik össze, a nőéből és a gyermekéből. A kínaiak ugyanakkor nagyon realisták, és tisztában vannak vele, hogy – Bacon kifejezésével élve – a nő és a gyerek a boldog jövő záloga; és hogy az a férfi, akinek megadatott a boldog jövő záloga, sok tekintetben erősen korlátozott. Ebből következően tehát a ,,nő" jelének egy másik jellel, a "négyzettel" való kombinációja ,,akadályt" jelent. A kínai, aki az írásjeleket tanulmányozza, egyben arra is ösztönözve érzi magát, hogy a jelképek jelentéséről és jelentőségéről gondolkozzon. Ezt a mi alfabetikus írásmódunk, bár ez kétségtelenül hatékonyabb és bizonyos szempontból hasznosabb is, nem teszi lehetővé.
A művészet kis elemi összetevőit és az ennél sokkal hatalmasabb mintázatokat a képzelet nagyszerű egésszé, teljes művészetté harmonizálja. Hangsúlyoznom kell valamit, amit én nagyon pontosan érzek, bár tisztában vagyok azzal, hogy a kortárs kritikusok közül sokan nem értenek velem egyet. Határozottan érzékelem a különböző tökéletességek közötti hierarchiát. Kis léptékben is megvalósulhat a művészi tökéletesség, de ez mégis egy alacsonyabb rendű tökély, mint a nagy léptékben megvalósuló tökéletesség, amely a tapasztalás különböző szintjeinek harmonizációját valósítja meg. Az ,,Apád öt ölnyi mélybe pihen"12 strófa tökéletes. Kétely sem férhet hozzá, hogy ez egy meglepően gyönyörű kicsiny költészetdarabka. Azonban bizonyossággal állíthatom, hogy ez mégis alacsonyabb szintű tökéletesség, mint a Macbeth vagy a Hamlet tökélye, amely elképesztő anyagmennyiséget sűrít művészi egységbe.
A vizuális művészetek területére kalandozva pedig láthatjuk, hogy egy Sung kerámia tökéletes alkotás ugyan, tökéletessége mégis alacsonyabb rendű, mint például a legjobb Sung tájképeké, amelyek sok részelemet harmonizálnak.
Egy szövés vagy egy szőnyeg lehet tökéletes ugyan, de tökéletessége alacsonyabb rendű, mint El Greco Assumptionja, Piero Nativityje vagy Goya Dos de Mayoja. Ha a kortárs művészetek kritikájára vetemedhetek, akkor azt kell mondanom, hogy sok nem reprezentatív jellegű munka – bár némelyikük valóban csodálatos – tökéletessége alacsonyabb szintű, mint a fentebb említett alkotások tökélye, már csak azért is, mert sokkal kevesebb elemet egyesítenek. Az olyan képek, mint a Nativity vagy a Dos de Mayo nem csupán egy rendkívül bonyolult forma- és színrendszert harmonizálnak, hanem az emberi érzések és etikai értékítéletek sokaságát is.
A modern puritán felfogás szerint a művészi alkotásokból az ilyen úgynevezett irodalmi ítéleteket teljes egészében száműzni kellene. Nem tudom felfogni, miért kéne ennek így lennie, hiszen az emberiség az utóbbi ötezer évben pont ezen ítéletek kifejezésére használta a művészetet. Nekem mindenesetre az a véleményem, hogy az a művészet, amely mindezen elemek egyenrangú egyesítésére képes, magasabb rendű tökélyt hoz létre, mint az, amelyik csak néhány elemet egyesít.
Most térjünk át a különböző művészeti formák kérdésére. Százötven évvel ezelőtt az volt a kiindulópont, hogy a képzőművészet egyetlen igazán kielégítő megvalósulási formája a görög vagy római jellegű művészet. Ezt a felfogást egész egyszerűen azért sikerült magunk mögött hagynunk, mert ma már többet tudunk, mint elődeink. A fényképezés és az antropológia az utóbbi több ezer év művészetét ismertette meg velünk. Ismerjük már az őskőkori ember művészetét, teljes új kultúrák tárultak fel előttünk, amelyek ismeretlenek voltak például még az én gyerekkoromban is. Ma már tudjuk, hogy nagyon sok fajta művészet létezik, vagy ahogy Whitman mondja, a kiválóság különböző formákban jelentkezik, és létezése megalkotására mindegyik egyenlő joggal bír.
A vizuális alkotások stílusa a kezdet kezdetétől erőteljesen különbözik egymástól. A franciaországi Lascaux barlang festményein láthatjuk, hogy az emberek fantasztikusan naturalista állatábrázolásra voltak képesek már húszezer évvel ezelőtt is. Azt a ,,Vizuális képzelőerőt"13 alkalmazták, amely lehetővé tette a látottak abszolút hűséggel való falra helyezését. Azonban sok ezer évvel később, a neolitikum korában ettől teljesen eltérő megközelítéssel találkozunk: mindent kizárólagosan szimbolikusan jelenítenek meg. Az ember- és állatábrázolások a legabsztraktabb expresszionizmus formáját öltöttek.
Sok, úgynevezett primitív művészet – az afrikai, a polinéz és a prekolumbiai is – a mély és heves expresszionizmussal ültet belső érzéseket külső formákba, amelyeket aztán jelentősen átformál az a különleges érzelmi erő, amellyel megtöltötték. Ismerjük továbbá az empatikusnak nevezhető művészetet is, amelyet leginkább a kínai tájképfestészet és az impresszionizmus képvisel. Létezik még a kizárólagosan dekoratív művészet is, az arabeszk, amelyet a mohamedánok azért kénytelenek gyakorolni, mert számukra az emberábrázolás tilos. És aztán ott van még a geometriai formákra építő architektonikus művészet, melyre a kubizmust hozhatjuk példaként. Végül ismerjük még a tiszta fantázia művészetét, a szürrealizmust is. Mindezek a művészeti formák különböző helyeken és időben nyilvánulnak meg, és nyilvánvalóan mindegyik teljesen legitim módon teremt rendet és értelmet a világban. Az egyik a másikat nem értékteleníti el. Egymással mindegyik egyenértékű, a teljesség belül létrehozható tökéletes alkotás lehet.
Végül a zenéről, a legnehezebben megközelíthető művészeti formáról szólnék néhány szót. A zene azért olyannyira misztikus művészeti forma, mert a zenei jelek idegenek közvetlen tapasztalatainktól. Az irodalomban szavakat használunk, melyek már előzetesen is jelentenek valamit, a festészetben pedig a külvilágban is fellelhető formákat. A zenében azonban hangokat használunk, melyeknek mintha saját életük lenne, és ritmusokat, amelyek, bár hasonlítanak a természeti ritmusokhoz, különös módon mégis függetlenek azoktól. Mindazonáltal, ahogy ezt minden nagy zeneművész hangsúlyozza, és ahogy ezt minden értő zenehallgató megállapíthatja, mégis van valami kognitív értelem a zenében. A zene az univerzum természetéről állít valamit. Beethoven rendkívüli határozottsággal kardoskodott e mellett, és majdnem minden nagy zeneszerző tett hasonló kijelentéseket. Mély meggyőződésük, hogy az, amit kifejeznek, több, mint egyszerű hangmintázat.
Szigorúan individuális alapon ezek a bonyolult ritmusok valahogy leképezik az ember belső életének hasonlóan bonyolult ritmusát. Ez szavakban kifejezhetetlen, de hát annyi minden leírhatatlan szavakban. A zene szavakban történő lehetetlenségével szembesülünk akkor is, amikor ilyen mondatokat olvashatunk: ,,Itt Beethoven a szerelmétől való elválás fájdalmát juttatja kifejezésre." vagy: ,,Itt Beethoven az emberi élet komikumát figurázza ki."
Mindez csupán azt bizonyítja, hogy a szavak különösen alkalmatlanok a zenei értelem kifejezésére, amely tulajdonképpen a test, a szellem és a lélek titokzatos és bonyolult, egymásra ható mozgása. A zene ugyanakkor a minket körülvevő világegyetemről is szól. Úgy tűnik a zene valahogy a külvilág tiszta, nem fizikai dinamizmusát is képes kifejezésre juttatni. Mintha valami olyasmiről is szólna, amiről Bergson, William Jamesről írt:
,,A különleges pillanatok a lelket felkavaró erőteljes érzetei pontosan ugyanolyan valóságos erők, melyek például a fizikust foglalkoztatják. És ugyanúgy nem az ember teremti azokat, ahogyan a fény vagy a meleg sem emberi alkotások. James szerint nagyívű spirituális események légköri örvénylése pörget minket."14
Ez akár a zene és minden más művészet misztikus megközelítésének is tűnhet, azonban én úgy érzem, ez mégis mélységesen igaz.
A művészet, bár saját tapasztalatainkhoz fűződő kapcsolatunkról szól elsősorban, mégis a világ természetéről, az általunk érzékelt misztikus erőkről, és a néha-néha az ember megpillantotta kozmikus rendről is közöl velünk valamit.
| |
| 555. | [tulajdonos]: Káosz... | 2023-09-19 08:35 | Káosz…
nem az egyenes érdekes
hanem a görbe (bár lényegében
ugyanazon pontok halmaza)
nem a szimmetrikus a szép
hanem az amorf (bár mindkettő
egyforma részekből épül fel)
nem a rend a megnyugtató
hanem a káosz (bár mindkettőben
ott az emberi zavarodottság)
| |
| 554. | [tulajdonos]: Huxley XII. | 2023-09-18 17:56 | XII. fejezet
A nyelv
A nyelvről szóló előadást különböző szerzőktől való, a témát megvilágító idézetekkel kezdem. Az első idézet Helen Keller tollától származik, aki leírja, hogyan fedezte fel gyermekkorában a nyelvet.
,,A nevelőm odahozta a kalapomat, és tudtam, sétálni indulunk a meleg napsütésben. Ez a gondolat, már amennyire egy szavak nélküli szenzációt gondolatnak hívhatunk, arra késztetett, hogy örömömben ugrálni kezdjek.
A kis ösvényen a ház felé tartottunk, amelyet teljesen körülölelt a lonc illata.
Valaki a vizet rajzolta, és a nevelőm a vízköpő alá tartotta a kezem. Ahogy a hideg folyam a kezemre csorgott, azt suttogta a fülembe, hogy 'víz', előbb lassan, majd gyorsabban. Nyugodtan álltam, egész lényemmel ujjam mozdulását figyeltem. Hirtelen valami elfelejtett dolog ködös tudatosságát éreztem meg – egy visszatérő gondolat remegését; és valahogy a nyelv misztériuma megnyilvánult előttem.
Tudtam, hogy a 'v-í-z' az ujjaimon áramló csodálatos hűvös valamit jelenti. Ez az élő valami felébresztette lelkem, megvilágította azt, reménnyel, örömmel töltött el, felszabadított! Még voltak ugyan akadályok, de ezek mind olyan akadályok voltak, amelyektől idővel megszabadulhatok majd.
Tanulásra éhesen fordultam vissza a háztól. Mindennek volt neve, és minden név egy új gondolat megszületését segítette elő. Ahogy hazaértünk, minden tárgy új élettel telt meg. Ez azért volt, mert mindent, egy új, különös fényben láttam."1
Vegyünk szemügyre néhány más idézetet is, először is Goethétől. Nagyon érdekes, hogy Goethe, a szavak nagymestere és azok manipulátora állandóan a nyelvet szidalmazza. Ezt mondja:
,,Gefühl ist alles; Name ist Schall und Rauch."2
Híres sora pedig így hangzik:
,,Grau, teurer Freund, ist alle theorie,
Und grün des Lebens goldner Baum."3
És ismételten:
,,Túl sokat beszélünk. Kevesebbet kellene beszélnünk, és többet kellene rajzolnunk. Személy szerint nekem egyáltalán nem kéne beszélnem, és minden mondandómat, mint valami egyszerű lény, vázlatokban kellene kifejeznem. Ez a fügefa, a kis gyíkocska és a hernyó az ablakomon, mind csöndesen várnak jövőjükre, ők mindnyájan a pillanat jelei. Amennyiben egy ember képes értelmüket valóban is megfejteni, úgy előbb-utóbb képes lesz arra is, hogy elhagyja a beszélt és az írott szót. Minél többet gondolkozom ezen, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy a beszédben van valami kicsinyes, középszerű, sőt valami nyeglén beképzelt is."4
A 19. század eleji nagy francia diplomata és a gyakorlati élet egyik nagymestere, Talleyrand azt mondta, hogy ,,a beszéd arra való, hogy elrejtse az ember gondolatait"5 – és ez az ő esetében minden kétséget kizáróan így is volt. A másik érdekes nyelvi megfigyelés a nagy keresztény egzisztencialista filozófus, Kierkegaard nevéhez fűződik, aki azt mondta, hogy a nyelv arra való, hogy az ember megmagyarázhassa cselekedetei hiányát. Ez a kijelentés valamilyen értelemben annak a továbbfejlesztése, amit a Bibliában is olvashatunk:
,,Nem mindenki, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram«, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van."6
Tehát nem teológiai spekulációkra, hanem megfelelő cselekedetekre van szükség. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a nyelv a legszörnyűbb módon alkalmas a cselekvésre, különösen a rossz cselekvésre való ösztönzésre. Hitler ezt írta:
,,Minden hatékony propagandának elégséges csak néhány pontra szorítkoznia, és ezeket jelszavakként használnia."7
Szent Pál leveleiben utal néhányszor a nyelv a vallással való kapcsolatára is; és ez akkor a legfurcsább, ha meggondoljuk, hogy a keresztény kort, ezerkilencszáz éven keresztül, pontosan Szent Pál leveleinek nyelvezete határozta meg. Egy jól ismert helyen Pál ezt mondja:
,,... mert a betű öl, a Lélek pedig éltet."8
Továbbá azt mondja, hogy:
,, ... új lélekben szolgáljunk, és nem az elavult betű szerint."9
Végül pedig álljon itt John Locke egy, a nyelv a filozófiához fűződő kapcsolatáról szóló bekezdése. Bár ez a szöveg már csaknem háromszáz éve íródott, még most is rendkívül aktuálisnak érezzük:
,,A beszéd homályos és lényegtelen formái, és a gorombáskodó nyelvhasználat oly sokáig a tudomány misztériumának tűntek, és a rosszul használt szavakat oly sokszor tartották mély tudásnak, valamint az érvelés magasiskolájának, hogy nem lesz könnyű meggyőzni sem azokat, akik beszélnek, sem azokat, akik a beszélőket hallgatják, hogy mindez csupán a tudatlanság álcája és a valódi tudás elérésének kerékkötője"10
Ezek az idézetek nagyon világosan szemléltetik, hogy a nyelvhez mindig is különösen ambivalensen viszonyultunk. Szent János nyitómondata szerint ,,Kezdetben volt az Ige"11 és ez, ugyan csakis az emberi világ kezdetére, de igaz. Semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy a szigorúan vett emberi élet akkor vált lehetségessé, amikor az ember képessé vált megszólalni. A nyelv tesz minket emberré. Sajnálatos módon azonban a nyelv túlságosan is emberré tesz minket. A nyelv egyrészt a tudomány és a filozófia szülőanyja, másrészt pedig minden babona, előítélet és őrület nemzője is. Segít és tönkretesz minket; lehetővé teszi a civilizáció kialakulását, de a civilizációt fenyegető félelmetes konfliktusokat is kialakítja.
Na már most, az emberi viselkedés pont abban különbözik az állati viselkedéstől, hogy az ember tud beszélni, az állat pedig nem tud. Azt láthatjuk, hogy a legokosabb állatok, mivel nem képesek beszélni, még azokat a legegyszerűbb dolgokat sem tudják megtenni, amikre pedig a gyerekek is képesek, már abban a pillanatban, ahogy megtanulnak beszélni.
Az évekig csimpánzokkal dolgozó nagy német gestalt pszichológus, Wolfgang Köhler nevéhez egy nagyon érdekes kísérlet fűződik. Észrevette, hogy a csimpánzok a botokat szerszámokként használták, hogy a bottal húzzák magukhoz azokat a banánokat, amelyeket különben nem értek el. Elég okosak voltak annak felismeréséhez, hogy tudják, ezt a szerszámot – a botot – karjuk meghosszabbításaként használhatják, és így elérhetik a banánt. Köhler azonban azt is észrevette, hogy az állatok csak akkor használták a botot a banán elérésére, amikor egyszerre látták mind a kettőt. Amikor azonban a banán előttük, a bot pedig mögöttük volt, nem tudták felhasználni a botot, ugyanis nem tudták elég hosszú ideig észben tartani a banánt, körbenézni, hogy megtalálják a botot, hogy aztán annak segítségével elérjék a banánt.
Ennek oka elég világos. Az embernek a banánra és a botra egyaránt van szava, és ez lehetővé teszi számunkra, hogy akkor is gondolkodjunk ezekről a dolgokról, amikor éppen nem látjuk ezeket. Még egy kisgyermeknek is, ha ismeri a ,,banán" és a ,,bot" szót, van valami elképzelése a kettő közötti kapcsolatról, és ebből következően képes a ,,botot" összekötni a ,,banánnal", és még akkor is, amikor a bot mögötte van, elég ideig emlékszik ahhoz, hogy a botot a banán elérésére használja fel.
Az a tény, hogy az állatok képtelenek hosszabb ideig észben tartani dolgokat, és hogy ebből következően dolgok érdektelenné válnak számukra, a felelős a számunkra sok helyzetben lehetetlennek és nevetségesnek tűnő viselkedésükért. Folyamatosan félbeszakítanak egy cselekvést, hogy valami mást csináljanak, majd ismét az első dolgot kezdik csinálni, vagy az egészet úgy, ahogy van, elfelejtik. Egy bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy a nyelv lehetővé teszi az ember számára, hogy hidegvérrel tegyen jót és rosszat. Az állat csak forróvérű állapotban, a szenvedély hatalmában képes ilyesmire.
Ezt a folyamatosságot nem csupán az egyén életében figyelhetjük meg, ez nagyon egyértelműen felfedezhető egész társadalmak életében is, amelyekben a nyelvnek az a szerepe, hogy a jelent a múlttal és a jövővel összekösse. És bár a szerzett tulajdonságok örökletességének lamarcki elképzelése teljességgel elfogadhatatlan és biológiailag téves; mégis társadalmi, pszichológiai és nyelvészeti szinten megállja a helyét. A nyelv ugyanis valóban lehetővé teszi, hogy a múlt tapasztalatainak gyümölcsét előnyünkre használjuk fel. Létezik társadalmi örökletesség. Elődeink vívmányait az írott és a beszélt nyelv közvetíti számunkra, és ez pedig a hagyományokon, és nem a sejteken keresztül, a szerzett tulajdonságok átörökítését is lehetővé teszi számunkra.
Szerencsétlenségünkre a hagyomány jó és rossz dolgokat is közvetíthet. Az előítéleteket és babonákat is ugyanolyan hatékonyan hagyományozza át, mint ahogy a tudományt és a kedvező etikai normákat. Ebben az esetben is e különös adomány furcsa kettőségét figyelhetjük meg. Olyan ez, mint a tündérmesékben, ahol van jó és rossz tündér, itt azonban a jó tündér ajándéka, a nyelv elképesztő tüneménye, a rossz tündér adománya is egyben. Rendelt sorsunk egyik iróniája, hogy az a csodálatos dolog, amelyet Helen Keller oly kifejezően a gondolat teremtőjének és éltetőjének ír le, egyszerre legveszélyesebb és legrombolóbb tulajdonunk is.
Mint kizárólagosan emberi kaland, az emberi élet kezdetén volt a Szó. De mi van akkor, ha nincs nyelv? Mi van a nagyon kicsiny gyerekekkel és az állatokkal? Milyen az az élet, amelyet azonnalos tapasztalásnak hívunk? Ezen a ponton érdemes egy rövid kitérő erejéig megvizsgálnunk az indiai filozófia néhány gondolatát. Az indiai filozófusok mindig azt állították, hogy sajátosan emberi világunkat a namarupa (név-és-forma) alkotja. A nevet szubjektivált formaként határozhatjuk meg, a forma pedig a név a külvilágba való vetítése; ez a kettő együttesen adja az emberi lényeknek a különböző tárgyak időben létező világát. Azonban a felvilágosult egyén átlépi a nyelv határát. Úgynevezett ,,nyelv-áthatolási-tapasztalatban" van része, amely lehetővé teszi számára, hogy a világ isteni folyamatosságát megtapasztalja, hogy a sokban állandóan az egy megnyilvánulását lássa. A felvilágosult ember a nyelv születését meghaladta; azaz a nyelvben él, majd túllép azon. Azonban milyen a nyelv születése előtti világ? Milyen lehet az azonnalos, nem verbalizált tapasztalat világa?
Egy jellemző meghatározással William James az azonnali tapasztalat világát ,,virágzó, zengő-bongó zavaradottságnak"12 hívta, mely azt a gondolatot rejti magában, hogy az állat és a kisgyermek az érzékelt dolgok káosza közepette él. Azonban az állati viselkedés és a gyermeki érzékelés területén végzett legújabb kutatások szerint az azonnali tapasztalat közel sem olyan virágzó és zengő-bongó, ahogy azt James feltételezte. A legújabb tudományos kutatások legfeltűnőbb eredménye, hogy az érzékelés nem a külvilág anyagának passzív érzékelése csupán, hanem a válogatás és a mintázatok alkalmazásának aktív folyamatát jelenti. Az állatok és az emberek idegrendszere úgy van megalkotva, hogy az a virágzó, zengő-bongó zavarodottságból azonnal kiválasztja azokat az elemeket, amelyek biológiailag hasznosak lehetnek számára. Ami az állatokat illeti, a kaotikusból pontosan azokat az elemeket válogatja ki, amelyek túlélését segítik. Az állat a világ tárgyait csak két csoportra osztja: az ehetőre és a veszélyesre.
Az állatvilág tanulmányozása során többek között megtudhatjuk, hogy sok állat léte mennyire korlátozott, és mennyire furcsa némelyikük. A nagy német biológus, báró J. J. Von Uexküll rengeteget írt arról, amit ő az állatok umweltjének nevezett, hogy a különböző fajok és osztályok teremtményei különböző világokban élnek. A téma rendkívül izgalmas. Azzal a ténnyel kell szembesülnünk, hogy a valóságról alkotott képünk mennyire homályos, holott a mi valóságról alkotott képünk kétségtelenül sokkal árnyaltabb, mint akár a magasabb rendű állatok képe. Egyikünk sem tudhatja, hogy egy sokkal finomabb érzékekkel és kifinomultabb aggyal rendelkező élőlény hogyan érzékemé a világunkat!
Hogy megvilágíthassam Önök előtt, milyen különös világokban élhetnek az állatok, engedjék meg, hogy elmeséljem a béka esetét, amelyet nem olyan rég Patrick D. Wall osztott meg velem. A legújabb kutatások kimutatták, hogy mechanikusan a békák szeme elég jó ugyan, mégis csak nagyon korlátozottan képesek látni. Nyilvánvaló, hogy a béka érzékeli ezt a zengő-bongó valóságot, azonban, hogy az idegrendszere mit válogat ki a látókörébe került dolgokból, az azon múlik, hogy melyik dolog mozdul meg. Képzeljük el, hogy a béka a tavirózsa levelén üldögél, és nézi a vizet. A vízben egy halacska úszik, és amíg úszik, addig a béka látja őt, de ha csak egy pillanatra is megáll, eltűnik a béka világából. Ahogy újra megmozdul, úszni kezd, ismét a béka világának része lesz. A béka világa ezért nyilvánvalóan nagyon különös, tárgyak folyamatos megjelenésének és eltűnésének váltakozása. Milyen lehet tehát a béka filozófiája, milyen lehet a felbukkanás és eltűnés metafizikája? Lehet, hogy vannak béka-Platónok, akik, talán a legelképesztőbb rendszereket találják ki, hogy e fantasztikus valóságot leképezzék valahogy.
A békánál alacsonyabb szinten található állatok világa még a béka világánál is korlátozottabb. Még az olyan fejlett állatok, mint a kutya és a majom is, a miénktől teljesen eltérő világban élnek. Egyszerűen nem vesznek észre olyan dolgokat, amelyek számunkra pedig jelentősek. A kutya nem érzékeli a naplementét vagy egy fa virágait, bár ezek számunkra nagyon fontosak. Egyszerűen csak megszagolja a fa tövét, és ott valami elképesztően finom illatot talál!
Az emberek esetében azt tapasztaljuk, hogy az emberi idegrendszer ugyanúgy kiválogat dolgokat a zengő-bongó valóságból, de semmit sem válogat ki alaposan. Az emberi tudathoz sokkal több információ jut el, mint az állatok, még akár a magasabb rendű állatok agyához. Annyi rengeteg valóság jut el az emberi agyhoz, akkora hatalmas anyagmennyiség, és ebben Jamesnek kétségtelenül igaza van, az idegrendszerben lezajlódó szelekció és absztrakció ellenére ez a sokféleség valójában zavarodottság. És ebben a pillanatban lép be a nyelv. A nyelv segítségével az absztrakció egy magasabb szintjére juthatunk el, és' tudatosan, félig tudatosan vagy tudatos előttien kiválogatjuk azokat az anyagokat, amelyek számunkra biológiailag hasznosak, és tekintettel arra, hogy nem vagyunk teljes mértékben kiszolgáltatva biológiai szükségleteinknek, kiválogatjuk azokat az anyagokat is, amelyek társadalmilag vagy esztétikailag értékesek számunkra.
Az absztrakció segítségével megkapott anyagokat azonnal, számunkra érthető jelképekre fordítjuk le. Nyilvánvalóan valahogy megvan bennünk az a hajlam, hogy minden tapasztalatunkat találó vagy kevésbé találó jelképekké formáljuk, amely abból is következik, hogy valahogy rendet és értelmet kell teremtenünk a dolgok között. Rengeteg nem verbális jelképünk is van, de a legfontosabb és legjobban szervezett jelképrendszer mégis a nyelv. A nyelv segítségével teremthetünk szimbolikus rendet és adhatunk szimbolikus értelmet annak a hatalmas, ránk zúduló információáramnak, amely, ha közvetlenül ér minket, akkor túlságosan is zavaros számunkra.
Az absztrakció és szelekció ezen folyamata biológiai nézőpontból rendkívül hasznos számunkra. Azaz, teljesen nyilvánvaló, hogy e nélkül nem tudnánk létezni. A tudósokat és technológusokat a környezet ellenőrzésében segíti. Mint társas lényeknek is fontos számunkra. Itt azonban ismét a nyelvészeti és jelképteremtési folyamat ambivalenciájával szembesülünk. Ahogy rendet teremtünk az azonnali tapasztalat világában és értelmet tulajdonítunk neki, úgy egyaránt lehetséges, hogy rossz rendet teremtünk és rossz értelmet tulajdonítunk, mint az, hogy jó rendet teremtünk és jó értelmet tulajdonítunk a dolgoknak. Úgy élvezzük a jelképteremtés folyamatát, mintha a folyamat maga l'art pour l'art örömet okozna nekünk. De nagyon sokszor azt tapasztaljuk, hogy abbéli lelkesedésünkben, hogy tapasztalatainkban szimbólumok segítségével teremtsünk rendet és alkossunk értelmet, egy olyan szimbólumvilágot hozunk létre, amely aztán csak bajba sodor bennünket.
Érdemes néhány példával megvilágítanunk, hogyan vihet minket félre ez a jelképteremtési késztetés. Az asztronómia olyan terület például, ahol az emberek szintén megpróbálkoztak értelemteremtéssel és jelképalkotással. Az ember már a legkorábbi időktől fogva az égre tekintett, megfigyelte az égitesteket, a napot, a holdat, a csillagokat, a bolygókat, és létezésük misztériumán rendkívül elcsodálkozott. Erre a misztikus jelenségre olyan jelentést próbált találni, amely minden emberi lény számára érthető, sok esetben, ahogy azt számára a történelem tanulmányozása megmutatja azonban, olyan hatalmas hibákat követett el, amelyek majdnem társadalmi és egyéni életébe kerültek.
Vizsgáljuk meg, hogyan viszonyult az ember például a fogyatkozásokhoz. Emberemlékezet óta katasztrófák előhírnökeinek tartották őket. Mindig azt érezték, hogy a fogyatkozások valamilyen módon, és ráadásul veszélyesen közel vannak az emberi élethez. Krisztus előtt 413. augusztus 27-én holdfogyatkozás volt. Ez a holdfogyatkozás különös jelentőséggel bírt, ugyanis Niceas és az athéniak is megfigyelték, akik ekkor Syracusát ostromolták Szicíliában. Nagy bajban voltak, és teljesen nyilvánvaló volt, hogy haza kellett volna menniük, ha a még nagyobb bajt el akarták kerülni. Az athéniak jelképrendszerében a fogyatkozás nagy szerencsétlenséget jelzett, a világegyetem értelmének és céljának kutatásakor arra a megállapításra jutottak, hogy soha nem szabad utazást kezdeni bármilyen fogyatkozás közelében. így tehát Niceas úgy döntött, hogy legalább egy hónappal elhalasztja a visszautat Athénbe, ami teljes flottája pusztulását eredményezte, és a syracusaiak egész seregét foglyul ejtették. Ha az ember ennyire szomjazik és ennyire éhezik a rend és az értelem után, és ha nem elég türelmes ahhoz, hogy a rend és értelem valódi természetét megismerje, hanem egyre csak azt szeretné, hogy a világegyetem az emberi vágyak és kívánságok szerint legyen értelmes, akkor előbb-utóbb biztos bajba kerül.
Az aztékoknál egy hasonló példát találhatunk arra, mennyire veszélyes is lehet, ha a világegyetem jelenségeit hibás jelképekké alakítjuk. Ők is valamilyen rendet akartak teremteni maguknak az égi jelenségek között, és elsősorban a napra koncentráltak. Szerencsétlenségükre azonban teljesen antropomorfizálták a napot, és úgy tartották, annak érdekében, hogy a nap életben maradhasson, állandóan táplálni kell, többek között az áldozatok vérével. Mindenki, aki ismeri az azték történelmet, tudja, az áldozatok kitépett szívét tartották a nap felé, ami mégiscsak igen kellemetlen dolog. Az az elképzelés, amely szerint a napnak folytonosan emberi vérre van szüksége, az aztékokat egy olyan külpolitika kialakítására késztette, amely szomszédai állandó lerohanását jelentette. Ráadásul a csatában nem akarták megölni az ellenséget, inkább élve ejtettek foglyokat, visszavitték őket Mexikóvárosba, ahol évente húszezer embert áldoztak fel. Szükségtelen hangsúlyozni, hogy ennek eredményeként az aztékok szomszédaik körében nagyon népszerűtlenek voltak, és amikor a spanyolok megérkeztek, akkor az azték királyság szomszédai közül sokan a spanyolok oldalára álltak, így valójában ennek köszönhető, hogy Cortez kicsiny serege olyan csodálatos módon legyőzte az azték birodalmat.
Ez a két példa azt mutatja, mennyire veszélyes dolog, ha jelképes értelmet és jelentést tulajdonítunk a világnak, mielőtt valójában megértenénk azt. Azonban mindig is fogunk hasonló dolgokat tenni, hiszen az ember csak nagy nehézségek árán képes arra, hogy a misztikust, azt, amit a teológus Rudolph Otto a világ mysterium tremendumnak nevez, elfogadja. Ez olyan szörnyű és tulajdonképpen felfoghatatlan, hogy az ember mindig jelképekből készült füstfüggönyt húz a világ és maga közé. Azt is mondhatjuk, hogy a nyelv egyik funkciója, hogy a misztikust megfossza a misztikumtól. Mindig is így tettünk, és a jövő történészei kétségtelenül meg fogják állapítani, hogy ma is pontosan ezt tesszük, talán nem olyan elképesztő módon, ahogy a görögök és aztékok tették, de még mindig elég rosszul.
Azt a tendenciát, hogy előzetes rendet teremtsünk és véleményt alkossunk a világegyetemről, a középkorban is kiválóan megfigyelhetjük. Ahogy azt a nagy francia történész, Emile Male megállapította, egy dolog ideája a középkorban mindig fontosabb volt, mint a dolog maga.13 Az a lehetőség, hogy a dolgokat csak saját magáért tanulmányozzák, a gondolkodó embert valójában nem foglalkoztatta. A természetet tanulmányozó diák feladata az volt, hogy azt az örök igazságot fedezze fel, amellyel Isten minden egyes dolgot felruházott. Most már azt a kérdést is feltehetjük, hogy mik voltak azok a dolgok, amelyek segítségével az örök igazságot kifejezték a középkorban. Ezek nem egyszerűen csak a tények megfigyelésén alapuló alázatos általánosítások voltak. A külvilág illusztrálásából csak az érdekelte őket, amelyet vagy az írásokban, vagy a tekintélyes a görög filozófusoknál olvastak.
Azt mondhatjuk, hogy a dolgok és a szavak közötti megfelelő kapcsolat a középkorban teljesen megfordult. Feltételezem, hogy a megfelelő kapcsolat az, ha a szavakat csupán a dolgok önkényes jelképeinek tartjuk. A középkori ember azonban ezt fordítva gondolta. Úgy tartotta, hogy a dolgok valamely, Arisztotelésznél vagy az írásokban található általános absztrakt elv illusztrációi. Ha középkori szövegeket olvasunk, akkor remekül elszórakozhatunk az allegorikus botanika jelenségen, vagy a természettörténet paraboláin, esetleg a jóslásra használt asztronómián. Azonban már rövid idő múlva, legalábbis engem, nagyon idegesít a természet ilyen mértékű humanizációja. Az embernek az az érzése támad, hogy egy olyan világba taszítják, ahol azoknak a dolgoknak is fojtogatóan emberi jelleget adnak, amelyekben pedig semmi emberi sincsen. Gerard Manley Hopkins szavával élve a középkorban ,,minden az embertől koszos és bűzös".14 Csak amikor az új tudományos érdeklődés következtében a dolgok és szavak közötti fordított kapcsolat megváltozott, léptünk be egy olyan világba, amelyben a természet frissítő módon különbözik a túlságosan is emberi világtól.
Jelen korunkban is azt látjuk, hogy életünk legszörnyűbb dolgai pontosan a szavak és dolgok közötti rossz kapcsolatnak köszönhetők. Korunk minden totalitárius rendszerében a jelképek és a szavak közötti helytelen kapcsolatot figyelhetjük meg: a jelképek nem egyszerűen a dolgokat jelentik, hanem a dolgok a szavak illusztrációi.
Például az egész náci doktrína nem alakulhatott volna ki, ha az egyes zsidó és Cigány embert annak nézték volna, ami: különálló személyiségnek. De nem ez történt. Ehelyett minden egyes embert tulajdonképpen egy pejoratív címke illusztrációjává redukáltak; a ,,zsidó" és ,,cigány" szót kategóriákként kezelték. És az egyes embereket, akik természetesen az egyetlen valóságos dolog voltak, ezekbe a kategóriákba sajtolták, akik ráadásul kizárólag egy rossz kategóriát illusztrálhattak, és így tökéletesen jó lelkiismerettel kiirthatók voltak. Hiszen az, amit kiirtottak, az nem valóságos ember volt, hanem csupán egy gondolat illusztrációja.
Ugyanezt megfigyelhetjük a kommunista rendszerekben is, amely az egyes embert csak a kapitalizmus, az imperializmus, a kannibál burzsoázia termékeként látta, és így tulajdonképpen egy emberalatti lényként tekintett rá, amelyet nyugodt szívvel ki is lehetett irtani. Semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy ez a legveszélyesebb dolgok egyike, amellyel szembesülhetünk. Ez a legmagasabb ár, amit a nyelv birtoklásáért fizetünk. Annak az elfogadására kényszerülünk – mert nyelvünk grammatikáját és szintaxisát is elfogadjuk –, hogy a valódi létező dolgok egész halmaza valójában csupán valamilyen ördögi elv kifejeződése.
Végül is azt mondhatjuk, hogy háborúkat csak akkor lehet megvívni, ha a benne részt vevő egyéneket semmibe veszik, és a túloldal embereit pedig egyszerűen a rossz koncentrációjának tartják. Tulajdonképpen minden háborús propaganda egyforma: elhitetjük saját embereinkkel, hogy a másik oldal emberei kizárólag rosszak. Úgy tűnik, hogy a demokratikus államok nem mennek olyan messze, mint a diktatórikusak, de teljesen nyilvánvalóan ugyanezt a mechanizmust követik.
Most pedig vegyük számba, mi a veszélye annak, ha egyéni szinten van helytelen elképzelésünk a világ értelméről és jelentéséről. Néhány évvel ezelőtt elkezdett érdekelni az, amit eleinte ,,állati magnetizmus"-nak, később pedig hipnózisnak neveztek el. Ha megvizsgáljuk e nagyon különös dolog tizenkilencedik századi történetét, akkor egészen megdöbbenünk a hivatalos orvoslás és kisebb mértékben a hivatalos tudomány hozzáállásától. Abból következően, hogy a viktoriánus Weltanschauung már valamelyest kialakult, és a rend és jelentés iránti vágyakozás erőteljesen kihangsúlyozta azt a tényt, hogy az anyagi dolgok valóságosabbak, mint a pszichológiai történések, gyakorlatilag teljesen lehetetlen volt bármely orvos vagy tudós számára, hogy az állati magnetizmus vagy a hipnózis jelenségéről a legkisebb mértékben is tudományosan, vagy akár racionálisan gondolkozzon.
1846-ban James Esdaile még a kloroform és éter felfedezése, valamint a fertőzésmentes sebészet kialakítása előtt teljes egészében kidolgozta a hipnotikus altatás elméletét. Esdaile nemcsak olyan nagy műtétek elvégzésére volt képes, amelyek korábban nem voltak lehetségesek, hanem az operációt követő halálozást, ami korábban 29% volt, 5%-ra csökkentette. Az ember azt gondolná, hogy az orvostársadalom felfigyelt erre jelenségre, azonban Esdaile-t sarlatánnak és kuruzslónak nevezték, majd egész egyszerűen teljes mértékben eltiltották az orvoslástól. Elképesztő, hogy dr. Milton Marmor, a Los Angeles-i Libanoni Cédrus kórház altatóorvosa legújabban megjelentetett szakkönyvében pontosan ott folytatja, ahol Esdaile 113 évvel ezelőtt abbahagyta, hogy egyszerűen a szokatlan gondolatok iránti tudományos és akadémikus ellenszenv azt eredményezhette, hogy ez a mélységesen értékes eljárás több mint egy évszázadon keresztül kihasználatlan maradt.15 Ez nem sima rosszindulat volt, az orvostársadalom azon tagjai, akik Esdaile-t és követőit üldözték, teljes mértékben a saját, a megelőző két évszázadban kialakult rendjük és véleménytartó rendszerük foglyai voltak, és ebből nem szabadulhattak.
A jövő kétségtelenül megmutatja majd, hogy ma is több olyan szemantikai csapda vesz körül bennünket, amely megakadályozza, hogy komolyan és egyenesen gondolkozzunk fontos dolgokról. A száz évvel későbbi történészek számára teljesen nyilvánvaló lesz, hogy hol húzódnak ezek a csapdák, nekünk azonban jelenleg fogalmunk sincs erről. Csak abban lehetünk biztosak, hogy rengeteg ilyen csapda vesz körül bennünket.
| |
| 553. | [tulajdonos]: Huxley XI. | 2023-09-18 08:27 | A tudattalan
A tudattalan minden körülmények között hatással van ránk. A tudattalan hatása lehet pozitív vagy negatív, kreatív vagy destruktív, előnyünkre, de hátrányunkra is befolyásolhat bennünket. Az ortodox freudi elmélet sokkal többet foglalkozik a tudattalan negatívnak nevezhető oldalával, mint a pozitívval. Tekintettel arra, hogy az elméletet terápiás környezetben alakították ki, ez nem is lehetett másképp. Végső soron Freud a 19. századi Bécs neurotikusaival dolgozott.
A kreativitás és a tudattalan címmel nemrég Freud írások jelentek meg. A kötet átlapozásakor meglepődünk, milyen kevés szó esik a kreativitásról. Még akkor is, amikor annak pozitív oldaláról lenne szó, Freudnak nem sok mondanivalója akadt.
A tudattalan pozitív oldalával kapcsolatban Freud tevékenységénél az úttörő pszichológus F. W. H. Myers munkája sokkal lenyűgözőbb. Myers körülbelül tizenöt évvel volt idősebb Freudnál, de nála negyven évvel hamarabb halt meg. Az emberi személyiség és a testi halál túlélése1 című nagy művét halála után, 1902-ben adták ki – és még csaknem hatvan év elmúltával is a téma, azaz a tudattalan pozitív és kreatív oldala tanulmányozásának nélkülözhetetlen kincsesbányája. A leghatározottabban ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, akit a pozitív oldala is érdekel annak, amelynek negatív oldalával Freud foglalkozott.
Kezdjük a negatív tudattalannal, ezen belül fordítsunk figyelmet bizonyos állandóan használt frázisokra. A nyelv tele van ősi bölcsességgel, és sok idiomatikus kifejezés rávilágít az emberi problémákra. Ilyen és hasonló kifejezéseket használunk: ,,Nem tudom mi történt velem" ; ,,őrült voltam" ; ,,nem voltam magamnál"; ,,nem volt magánál, amikor ezt tette"; ,,fogalmam sincs, mi szállt meg". Ez utóbbi kifejezés a homéroszi és bibliai démoni megszállásra utal. Rendkívüli jelentőségű, hogy ezek a kifejezések egy, irracionális erőktől körülvett ego képét tárják elénk, egy olyan egóét, amelyet ezek az erők állandóan megtörnek, kihívások elé állítanak, sőt arra kényszerítik, hogy olyan dolgokat tegyen, amiket nem akar megtenni.
A tudattalan nyilvánvalóan az elme bizonyos fizikai anomáliáinak reprezentációjaként is felfogható, nevezetesen a negatív tudattalan hatás egyik típusa bizonyos veleszületett rendellenességeknek köszönhető. A tudattalan szintjén a rendkívül alacsony intelligenciahányados fizikai defektusa, vagy valamilyen deformálódás szörnyű kisebbségi érzést eredményez, amelyet aztán valahogy túl kell kompenzálni. Az endokrin rendszer hibás működése mindenféle furcsa pszichológiai dolgokat eredményez, amelyeket az egyén a tudattalan szintjén megjelenő gátaknak, akadályoknak, kényszereknek érzékel, amelyek a tudatos Énnel harcolva akadályozzák, hogy az egyén azt tegyen, amit akar.
Figyelembe kell vennünk azt is, hogy mi történik az olyan emberekkel, akik egyfajta vérmérséklettel születnek, de olyan társadalomban élnek, amely ezt a vérmérsékletet alulértékeli vagy éppenséggel abnormálisnak, esetleg gyalázatosnak bélyegzi. Ebben az összefüggésben egy megható William Blake verset idézek:
,,Oh, miért születtem ilyen arccal?
Miért nem születtem olyannak, mint mások?
Ha nézek, megijednek! Ha beszélek, támadok;
Csöndes és passzív lettem, és elvesztek minden
barátot,
Utálom verseimet, képeim lebecsülöm,
Személyem leszólom, jellememtől szabadulnék;
A toll az én terrorom, a ceruza a szégyenem;
Minden tehetségem eltemetem, jó hírem a halál"2
Ez a vers nagyon érzékletes képet fest arról, hogy mi történik az olyan emberrel, aki egy olyan társadalomban el, amely az ilyen jellemet nagymértékben alulértékeli, és amelyik csak más típusú jellemeket tart erkölcsösnek és értékesnek. Az a nehéz helyzet, amelyben a szélsőségesen introvertált gyermek az iskolában találja magát, ahol elvárják tőle, hogy mindenkivel barátkozzon, sőt állandóan másokkal legyen, bolondságokat tegyen, és a többi, csupa olyan dolgot, amely teljességgel ellenkezik legmélyebb természetével – ugyanennek a jelenségnek egy másik példája. Ennek eredményeként tudattalanjában zavar támad, és nagyon gyakran neurotikus lesz. Freud részben maga is felelős volt ezért a ,,szomatotonikus forradalomért". Sok helyen határozottan állítja ugyanis, hogy az extrovertált életmód mindenki számára egészséges és megfelelő. Freud maga agresszív típusú extrovertált volt, és ez az életmód számára kétségtelenül egészséges volt, de a megfigyelések alapján teljességgel nyilvánvalónak tűnik, hogy sok ember számára az egészség útja nem ez, és minden olyan kísérlet, amely arra irányul, hogy ezek az emberek legmélyebb és vele született késztetéseik ellen éljenek, a legzavaróbb hatást fejti ki a tudattalanukra.
A fizikai hatások között tartjuk még számon a betegség, főleg a krónikus betegség hatásait; és sok krónikus betegség pszichoszomatikus eredetű. A tudatos ego elkezd beleszólni abba, amit Arisztotelész ,,vegetatív léleknek" hívott, azaz a test bölcsességébe. Ekkor a test elromlik, a normális pszichológiai folyamatok felszámolódnak. Az ego ekkor még inkább frusztráltnak érzi magát, és ennek következtében még inkább beleszól a test normális működésébe, és így ez a folyamat egy rémes ördögi körre alakul, amely során az elme és a test egyre rosszabb állapotba hozzák egymást.
Minden nagy vallás foglalkozik az emberi szenvedéssel. A keresztény vallás szerint a lét tulajdonképpen a siralomvölgy maga, a buddhisták pedig ,,felmutatják a bánatot", ami alatt a minket körülvevő világot értik, és ,,megmutatják a bánatból kivezető utat" is, amely pedig a megszabadulás útja. Na már most, az emberi szenvedés egyharmada valószínűleg egész egyszerűen azért elkerülhetetlen, mert az ember érző lény, és egy olyan érzéketlen univerzumban létezik, amelyet jóllétünk hidegen hagy. Azonban szenvedéseink kétharmada szigorúan ,,saját gyártmány", tudatlanság, butaság és kisebb mértékben rosszindulat következménye. A tanulság, amit a hercegnő is mondana az Alice Csodaországban, hogy szabaduljunk meg a butaságtól és a tudatlanságtól. Természetesen ezt sokkal könnyebb mondani, mint megtenni.
Most vegyük közelebbről is szemügyre a negatív tudattalan szerepét, amely a pszichoanalízis specifikus tárgya, és amely nyilvánvalóan a teljes kép fontos részlete. A tudattalan ezen oldalát az elfojtás reprezentálja. Freud maga azt mondta, hogy a tudattalan elmélete az elfojtás elméletéből következik. Az történik, hogy főleg gyermekkorunkban, mindenféle olyan késztetésünk, vágyunk és célunk van, amelyek nem egyeznek a minket körülvevő kulturális normával, és amelyeket hamarosan megtanulunk szégyenletesnek tartani. így tehát az elménk egy olyan területére száműzzük ezeket a gondolatokat, ahol már nem vagyunk ezek tudatában. Akárhogy is, az elfojtott késztetések továbbra is léteznek, rendkívüli és veszélyes hatást gyakorolnak ránk, tudatos szinten megnyilvánuló gondolatainkra, érzelmeinkre és cselekedeteinkre. A kulturális nyomás hatása a csecsemő- és gyermekkorban a legkifejezettebb, az elfojtás legnagyobb része ebben a korban gyökerezik.
Nem csupán a szégyenletes vágyakat, késztetéseket és célokat fojtjuk el, hanem olyan történéseket is, amelyek gondolatát túl fájdalmas lenne elviselnünk. Egyszerűen képtelenek vagyunk arra, hogy bizonyos, korábban megtörtént dolgokra gondoljunk, ezért egyszerűen száműzzük látókörünkből ezeket, A neurózisban tehát korábban elkövetett tetteinkért, valamint azokért a dolgokért, amik velünk megtörténtek, sőt az elnyomott vágyainkért és késztetéseinkért is bűnhődünk.
A negatív tudattalan történetében a kulturális ideák és a kötelesség nevében elkövetett belső elfojtás mellett a külső kondicionálás is szerepet játszik. A kondicionálás a szubjektum bármely állapotában megtörténhet, azonban, ahogy azt Pavlov kimutatta, akkor a leghatékonyabb, ha a szubjektum nagy fizikai vagy mentális stressz alatt áll. Ha az egyénnek fájdalma van, retteg valamitől, vagy valamely hatalmas érzelem – düh vagy akár öröm – kerítette hatalmába, akkor még könnyebben kondicionálható. Manapság, a csökkent általános ellenállás idején a kondicionált reflexek könnyebben kialakíthatók, és tartósabbak is. Pavlov csak nagyon nehezen tudta feloldani azt a kondicionálást, amelyet nagy stressz alatt álló kutyáknál alakítottak ki. És pontosan ilyen pavlovi agymosástechnikákat alkalmaznak ellenségeken és barátokon egyaránt. (Az agymosást talán még intenzívebben alkalmazták a kommunista munkásokon Kínában, mint a koreai háború hadifoglyain.) Miközben teljességgel világos, hogy bizonyos kondicionálások nélkülözhetetlenek és nagyon jók, az is nyilvánvaló, hogy sok kondicionálás nem kívánatos, és később különböző problémák forrása.
Láthatjuk tehát, hogy negatív tudattalanunk nagy része az elfojtásnak és a korábbi nemkívánatos, gyakran stresszhelyzetben kialakult kondicionálásnak köszönhető, amely továbbra is a poszthipnotikus szuggesztióhoz hasonló módon fejti ki hatását. A neurózis a tudatos ego kudarca, hogy az eseményekkel az adott pillanatban megfelelően foglalkozzon. A helyett, hogy azzal foglalkozna, ami most van, a neurotikus ember a múlt elfojtott érzelmeivel és rejtett emlékeivel foglalkozik, amelyek teljességgel irrelevánsak abból a szempontból, ami éppen most történik. Azt mondhatjuk, hogy egy bizonyos értelemben minden pszichoterápia az emlékezet tavaszi nagytakarítása. Nem az a cél, hogy tényekre ne emlékezzünk, hiszen a szorzótáblára, a földrajzórák anyagára és a többire emlékeznünk kell. Az a cél, hogy a memóriánkból töröljük azokat a fájdalmas érzelmi állapotokat, amelyek következtében a jelenben teljesen oda nem illő módon: nem a mostra, hanem az akkorra reagálunk. Ebből következően minden, amit így, a múltból reagálva teszünk, teljességgel fölösleges és értelmetlen.
Az emberiség már régóta tudja, hogy a tisztátalan memória olyan veszélyes tulajdonságokkal bír, ami nem tesz jót nekünk. A buddhista irodalomban erről sok érdekes dolgot olvashatunk, és nem olyan rég Keresztelő Szent János, 16. századi spanyol misztikus szerző írásaira bukkantam, aki szintén érdekes dolgokat ir a memóriáról. Azt mondja, hogy:
,,... az emlékezet kiürítése, bár kétségtelenül nem annyira fejlett módszer, mint az egység állapotának elérése, már csupán azért is, mert a tökéletlenségek és bűnök mellett a bánattól, a szomorúságtól is képes megszabadítani a lelket; már önmagában is nagyon előnyös módszer."3
Lehetnek ugyan kétségeink afelől, hogy a katolikus kolostorokban alkalmazott, meglehetősen mechanikus memóriakiürítési gyakorlatok mennyire voltak hatékonyak, az azonban mégis teljességgel nyilvánvaló, hogy ezek az emberek jó úton jártak. Nyilvánvaló, hogy a hatékony terápiás módszer a vallásokban használt eszközöket kombinálja az elemző, analitikus és megszüntető terápiás eszközökkel; amelyek valójában modern memóriatisztító módszerek.
Ennyi talán elég is a tudattalan negatív oldaláról – a fizikai hatások, valamint a külső elnyomás és kondicionálás következtében kialakult negatív tudattalanról. Most az ennél fontosabbal foglalkozzunk: a tudattalan pozitív oldalával. Először ismét azokat a köznyelvi kifejezéseket vegyük számba, amelyek a tudattalan életünkre gyakorolt pozitív hatását szemléltetik. Olyanokat mondunk, hogy: ,,hirtelen belém nyilallt", ,,hirtelen eszembe jutott", ,,zseniális gondolatom támadt", ,,csodálatos sejtelem szállt meg", ,,a zongorista ihletett módon adta elő a darabot", ,,úgy beszélt, mintha sugalmazás alatt állt volna". Itt tehát ismételten az ősi bibliai és homéroszi természetfeletti megszállottság gondolatával szembesülünk, ez alkalommal azonban a jó, és nem a rossz megszállottsággal. Homérosz a múzsáktól kér segítséget, és arról beszél, hogy a lantosok ,,az istenekből" énekelnek; figyeljük meg ezt a figyelemre méltó megfogalmazást. A későbbiekben pedig arról a delphoi Pythiáról tudósít a görög történelem, aki a jóslatokat közvetlenül Apollótól kapta.
Tehát amikor például, anélkül, hogy ebbe különösebben belegondolnánk, azt mondjuk, hogy ,,ihletett", akkor tulajdonképpen az ősi hagyományt folytatjuk. A Biblia is tele van ilyen megfogalmazásokkal. Szent Pál a zsidókhoz írott levelében így szól: ,,Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által".4 Amikor a próféták tevékenységét vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy azok gyakran csupán passzív és vonakodó eszköznek tartják magukat. Ugyan nem félnek különösebben attól, hogy valamely nem racionális és náluknál hatalmasabb erő befolyása alá kerüljenek, de nincs is más választásuk. Később pedig, a kora keresztény korban olyan beszámolókkal találkozunk, amikor a korai keresztények passzív, nem önkéntes módon kapják a ,,karizmát", a Szentlélek adományát, amelyhez az egyes emberek kéretlenül jutottak hozzá.
Most vegyük szemügyre a pozitív tudattalan mindennapi életben tapasztalt hatását is. Ha alaposan szemügyre vesszük mindennapi tapasztalatainkat, azt látjuk, hogy a tudatos ,,Én" ritkán hozakodik elő igazán briliáns ötlettel, az ,,Én" felfogóképessége meglehetősen nehézkes. Folyamatosan az a benyomásunk, hogy legjobb ötleteink elménk nem tudatos szegletéből kerülnek elő. Az ,,eszembe jutott" jellegű" kifejezések jól szemléltetik ezt a tényt.
A tudattalan mechanizmusa nagyjából a következőképp zajlik: tudatosan befogadunk valamely információt, amely aztán a tudattalan egyik színtjébe jut. (Freud ezt a szintet tudatelőttesnek hívja, én azonban azt gondolom, hogy ez az információ az elnyomott tudattalan mögötti, azon túli, mélyebb szintekre kerül.) Itt aztán megemésztődik, átrendeződik, és aztán valamilyen olyan ötlet formájában jelentkezik a tudatosság szintjén, amelyet gyakran rendkívül bravúrosnak és fénylőnek érzünk, és amelyet a tudatos elme egymagában biztosan képtelen lett volna kiizzadni.
Ez olyannyira mindennapos jelenség, hogy nyugodtan készpénznek vehetjük, és ezért nem is kell ezzel többet foglalkoznunk. Ugyanakkor határozottan meglep minket a hasonló típusú, és mégis szokatlanabb jelenség: a művészi ihletettség. Jelentőségteljes tény, hogy számos indoeurópai nyelvben a ,,költőt" és a ,,látnokot" ugyanazzal a szóval jelölik. A latinban a vates, az ír nyelvben pedig a fili szó jelent egyszerre költőt és látnokot. E mögött az a gondolat húzódik meg, hogy a költő nem csupán az öntudatos elmétől, hanem más forrásból is meríti inspirációját. Figyelemre méltó, hogy sok modern költő hasonló tapasztalatokról számol be. Goethe ezt mondta: ,,A dalok alkottak engem, nem én a dalokat."5 Lamartine, a francia költő ezt írja: ,,Nem én vagyok az, aki gondolkodik, a ideáim gondolkodnak helyettem."6 Alfred Musset szerint: ,,Az ember nem dolgozik igazán, ehelyett figyel. Olyan, mintha valami idegen suttogna a fülébe."7 Shelley pedig a következő, nagyon különös dolgot jegyzi meg: ,,Az alkotó elme olyan, akár a parázsló szén, amely egy láthatatlan hatás következtében, mint például enyhe szellő, áttetszőfényre lohad."8
A német romantikus filozófus, Franz von Baader írásaiban található egy feltűnő bekezdés, amely tulajdonképpen egész munkásságát összefoglalja. Baader azt állítja, hogy:
,,Descartes hatalmasat tévedett, amikor azt állította, hogy))gondolkodom, tehát vagyok (Cogito ergo sum). Ehelyett azt kellett volna mondania, hogy »elgondoltak, tehát vagyok« (Cogitor ergo sum) Annyiban))gondolkodom, tehát vagyok, amennyire tudatos Én vagyok. Azonban amennyiben kreatív tudattalan vagyok, és amennyiben tudatos Énem a kreatív tudattalan közreműködését igényli, annyiban))elgondoltak, tehát vagyoka, és ez sokkal fontosabb, mint lenne akkor, ha kizárólag a tudatos Énemmel gondolkodnék; ugyanis saját gondolkodási mechanizmusom erősen korlátozott."9
Zsenialitásnak talán leginkább a tudattalan mélységeiből feltörő segítségünkre lévő anyagot hívjuk, amelyet aztán a tudatos önt valamilyen elfogadható formába. Edison azt mondta, hogy a zsenialitás kilenctized részben verejtékes munka, és csak egytized részben ihletettség, azonban a később elvégzendő munkához először mégis az ihletettség szükségeltetik. A zsenialitás létezésünk két részének harmonikus együttműködése. A tudattalanunk mélyén levő dolgok iránt nyitottnak kell lennünk, aztán pedig képesnek kell lennünk arra, hogy ezt az anyagot olyan formába öntsük, amely mindezt közölhetővé teszi más emberek számára, arra, hogy átadjon valamit a művész által tapasztalt eredeti jelentésekből és érzésekből.
Ne gondoljuk, hogy az ilyen feltörő ötletek mindig jó minőséget képviselnek. Szerencsétlenségünkre a tudattalanból a legmélyebb ostobaság és butaság is felszínre törhet. Ezt a tényt fájdalmasan szemlélteti voltaire példája, aki elsősorban tragikus költőnek tartotta magát. Voltaire, sajnálatos módon, tragikus költőnek nagyon rossz volt. Egy figyelemre méltó levelében leírja a Catilina című tragédiájának születését, amely egy öt felvonásos, alexandrinusban szedett, egy hét alatt papírra vetett mű. Azt írja, hogy az, aki nem ismeri a zsenialitás sugallatát, képtelen az ilyen páratlan remeklést elképzelni.10 Ez kétségtelenül igaz ugyan, a darab azonban teljességgel olvashatatlan. Ebben az adott esetben a zsenialitás állapota nem eredményezett zseniális művet.
A legtöbb ilyen, nem zseniális típusú ihletettséget azoknál az embereknél tapasztaljuk, akik az automatikus írás képességével rendelkeznek, tollal a kezükben leülnek, és hirtelen megtelik előttük a papír. Az így keletkezett írások elsöprő többsége teljességgel érdektelen és értelmetlen, azonban pontosan ugyanúgy a mélységekből törnek fel, ahogy a zseniális ihletettség megjelenik a zseni számára. A különbség csupán annyi, hogy a zseniben feltörő gondolat eredetileg is jobb minőségű, és aztán ezen a gondolaton tudatos állapotban elvégzett munka olyan alkotást eredményez, amelyet más emberek is képesek élvezni, és amelyet fontosnak és jelentőségtelinek tartanak.
A feltörő kreatív tudattalan másik, igen különös példáját a fejszámoló fiúk esetén vizsgálhatjuk. Néha hallunk vagy újságban olvasunk olyan gyerekről, aki a legmeglepőbb fejszámolást is képes elvégezni; például ötven másodperc alatt kiszámolja egy hétjegyű szám négyzetgyökét és a többi, Engedjék meg, hogy egy angol fejszámoló fiú, Blyth aranyos történetét elmeséljem. A fiú 1819-ben született. A bátyja ezt mesélte róla:
,,A kisfiú reggeli előtt sétálni ment az apjával, mert az apja kedvelte a reggeli gyaloglást. A fiú hirtelen megkérdezte az apját:
- Papa, melyik órában születtem?
- Hajnali négykor – válaszolta az apja.
- És most hány óra van?
- Hét óra ötven.
A fiú ezután szótlanul ment néhány száz jardon11 keresztül, majd egy másodpercekben megadott számot mondott, amely azt jelezte, hogy pontosan mennyi időt élt. A fiú ekkor körülbelül hat éves volt. Az apa ekkor meg sem kísérelte, hogy utána számoljon, otthon azonban ceruzával és papírral pontosan utánajárt, majd némileg győzelemittasan közölte a fiával:
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy kihagytál 172.800 másodpercet.
A fiú így válaszolt:
- Oh, papa, elfelejtkeztél az 1820-as és 1824-es szökőévről.
Az apa nagy veresége volt ez."12
Mitől van egyes gyerekeknek ekkora ereje, és milyen értelmük van, amely képessé teszi őket az ilyen dolgokra? Az elmúlt évszázadokban két olyan fejszámoló fiúról is tudunk, akik elsőrangú zsenivé nőttek fel. A francia Andre Marie Amperere, és a német Karl Friedrich Gaussra gondolok. Volt néhány olyan eset is, amikor fejszámoló fiúk tehetséges matematikusok, értelmes emberek lettek, de sok esetben teljesen középszerű vagy éppenséggel félhülye felnőttek váltak belőlük. A legfurcsább ilyen eset Németországban történt, egy, a 19. század közepén élt Dase nevű fiúval. Euclides első könyvét sem volt képes megérteni, de olyan elképesztő módon tudott fejben számolni, hogy a porosz kormány egész életére szóló fizetést adott neki azért, hogy megtalálja minden, 7 és 8 millió közötti szám faktorát. Egész életében iszonyatos sebességgel dolgozott ezen a feladaton. Semmilyen érvelésre vagy következtetésre sem volt képes, de ezekkel a rendkívüli számokkal, amelyekkel manapság elektromos gépeken dolgoznak, kiválóan megbirkózott.
Most ejtsünk néhány szót az alvás témájáról is. Csak azért vagyunk jól és viszonylag egészségesen, mert az ego minden nap harmadát szabadságon tölti. Ha állandóan ébren lennénk, akkor vagy nagyon betegek, vagy meglehetősen őrültek lennénk. Az alvás ideje alatt az ego nincs jelen, de mindeközben az, amit a vegetatív léleknek nevezünk, a tűrhetetlen én és személyes tudattalan befolyásától mentesen, továbbra is működik, és így egészségesen tart bennünket.
Alvás közben azért van cselekvés is. A legtöbb álom természetesen az álom előtti nap vagy a közelmúlt eseményeire reflektál; de néhány álom, ahogy arra a freudisták rámutattak, szimbolikus módon utal előttünk elrejtett anyagra. Más álmok pedig abba a kategóriába tartoznak, amit Jung ,,nagy álmoknak" hívott, és a sokkal mélyebb szintű tudattalan archetipikus tartalmaira utalnak. Egyes álmok pedig látszólag még erre sem vonatkoznak, hanem olyan jellegűek, amelyeknek tulajdonképpen semmi közük sincs az egyéni emberi lélekhez.
Ezek az archetipikus és teljesen másvilági álmok a tudattalan egy más furcsa jelenségéhez, a látomások világához vezetnek minket, amelyeket a mai napon csak érinteni fogunk, részletesebben egy későbbi előadásban tárgyalom majd.
A spontán látomások meglehetősen gyakoriak. Blake-nek állandóan voltak látomásai, és ezek természetéről van néhány különös leírás. A következőkben megtudhatjuk például hogyan rajzolta le a skót hőst, Sir William Wallace-t és I. Edwardot:
,,Blake meditációban ült, mint oly sokszor, és most a skót hős (Sir William Wallace) nagyszerű cselekedetein és nehéz sorsán meditált, amikor egy fénylő pillanatban a nemes ember állt előtte; akit valaki azonnal Sir William Wallace-ként ismert fel. Érezte a spirituális megjelenést, amely olyan gyorsan eltűnhet, ahogy jött, megragadta tehát a pillanatot, és megkérte a hőst, hogy maradjon még néhány percig, amíg lerajzolja őt. Látomásában a harcos skót, nagyon hasonlatos volt a történelmileg kialakult lelki képéhez, nemes árnyéka volt az ismert személynek, és így, megszokott kedvességével mosolygott a fiatal festőre; majd a fantom eltűnt. I. Edward is, mielőtt ismét köddé vált volna, szintén elég hosszan maradt Blake-nél ahhoz, hogy lerajzolhassa."13
John varley nagyon érdekes módon számol be Blake híres medúzafejének születéséről:
,,Munkastílusa bebizonyította számomra, hogy valóban képet látott maga előtt. Egy adott pillanatban abbahagyta, amit éppen rajzolt, és egy másik képbe fogott; a medúza száját kezdte rajzolni, amit a szellem éppen kitátott, és az első rajzot nem is tudta folytatni addig, amíg az száját újból be nem csukta."14
A 18. század ünnepelt vizionáriusa a svéd tudós és közhivatalnok, Swedenborg volt, aki az elkövetkező világról látott hatalmas erejű és nagyon részletes víziókat, olyannyira, hogy azok teljesen valóságosnak tűntek számára. Az egyházi hagyomány pedig egész sor vizionáriust tart számon, kezdve a 13. századi svéd Szent Brigittával, aki Krisztus szenvedéseit látta elképesztő részletességgel, majd utoljára a 19. század elején elhunyt Emmerich Katalinnal.
Sajnálatos módon ezek a látomások nincsenek kapcsolatban egymással, így tehát teljességgel lehetetlen eldönteni, hogy bármelyik valódi, kognitív látomás-e. A legtöbb esetben valószínűleg olyan esetekkel van dolgunk, amelyek a tudat mélyén található történetmesélési emberi képességgel hozhatók összefüggésbe. Ezzel a nagyon különös képességgel kisebb-nagyobb mértékben minden elme rendelkezik, és ezek különböző, később ismertetendő módszerekkel is előidézhetők, bár egyes esetekben spontán módon is megtörténnek.
Itt érdemes megjegyeznünk, hogy Homérosz és az őt követő költők, amikor a Múzsák segítségét kérték, nem költői tehetségért fohászkodtak. Anyagot kértek, Ezt mondták: ,,Kérlek, mondd el nekem, mi történt valóban a trójai csataban (vagy a többi mitológiai történetben)." Hesziodosz nagyon örül, amikor a Múzsa néhány új nevet tudat vele. A múzsáktól tehát elsősorban olyasmit kérnek, ami elménknek ezt a történetmesélő képességét segíti. A megfelelő stílust illetően az ókori költők eleget tudtak ahhoz, hogy tudatos elméjük segítségével már könnyűszerrel formába önthessék a művet.
Most egy nagyon kényes témához, nevezetesen a parapszichológiához érkeztünk. Egyes akadémiai körökben már a témát is obszcénnak, egyfajta intellektuális pornográfiának tekintik. És valóban, vannak olyan körök, ahol tiszteletreméltóbb dolog mondjuk Sade márki munkáit tanulmányozni, mint Dr. J. B. Rhine munkásságát. Mégis azt gondolom, hogy a telepátia, a tisztánlátás, valamint a dolgok előzetesen való megsejtése) létező jelenségek. Azt hiszem, ha tanulmányozzuk azt a hatalmas mennyiségű bizonyítékot, amelyet a Society for Psychical Research egybegyűjtött, és újságja hasábjain megjelentetett, valamint a Duke-ban és más egyetemeken végzett kísérletek eredményeit, akkor nem is juthatunk más következtetésre.
Mi okozza azt, hogy a különben nyitott gondolkodású tudósok még a bizonyítékok tanulmányozására sem hajlandók? Az, hogy a tények, már amennyiben tényekről van szó, a Weltanschauung fogalmaival, amelyeket pedig többé-kevésbé axiomatikusnak fogadunk el, teljességgel értelmezhetetlenek. Továbbá az emberi természetről és annak a világegyetemhez fűződő hagyományos kapcsolatáról alkotott hagyományos elképzeléseink szerint is értelmetlen jelenségekről van szó. Valójában ugyanis, tudattalanul még mindnyájunkat befolyásol Descartes az ember természetéről és a világhoz fűződő viszonyáról alkotott véleménye. Descartes hangsúlyozta, hogy a világ két részre, félig anyagra és félig elmére, az ember pedig testre és lélekre osztható. Úgy tartotta, hogy a világ anyagi felét egy összetevő, mentális felét viszont megszámolhatatlan összetevő alkotja, hiszen minden egyéni emberi tudat lényegi természetű különálló, kifürkészhetetlen egység. Egyetlen egység sem képes arra, hogy közvetlenül más egységekkel kapcsolatba lépjen, az anyaggal pedig csakis saját teste anyagának közvetítésével létesíthet kapcsolatot.
Descartes azt bizonygatta, hogy e mentális szubsztancia lényege a tudatosság volt. Előzetesen már elvetettük ezt a felfogást, most azonban úgy tűnik, hogy a modern pszichológia és a parapszichológia fényében még inkább felül kell vizsgálnunk ezt a karteziánus nézetet. Egyrészt hangsúlyoznunk kell, hogy az elme egy hatalmas tudattalan részt is magában foglal, másrészt, hogy a tudattalan nem kapcsolódik a tudathoz. Ehelyett inkább egyfajta pszichikus médiumot alkot, amelyből aztán minden egyéni elme kikristályosodik, és ezen a pszichikus médiumon keresztül válik képessé arra, hogy más elmékkel kapcsolatba kerüljön.
A tiszta dualizmus karteziánus rendszere tulajdonképpen figyelmen kívül hagyja az embert. Ezt a felfogást egy három összetevőből álló emberképpel kell helyettesítenünk. Először is itt van a test, amelyet a nyugati filozófusok tiszta egónak, a keleti filozófusok pedig atmannak hívnak, és amelyet pedig Szent Pál pneumanak15 nevezett. Aztán itt van a lélek, amely nem egy élesen elkülönülő egység, hanem inkább egy megkomponált valami. Vannak bizonyos, a lelket alkotó alapvető pszichológiai részecskék, ideák, a szó lehető leghomályosabb értelmében. Ezek az alapvető részecskék aztán komplexumokat alkotnak, olyasmiket, amiket buddhisták skandháknak hívnak. Ez az egész egy meglehetősen ingatag és instabil egységet alkot, amelyet Énnek (Self) hívunk. Az Én instabilitását kiválóan megfigyelhetjük a mentális betegségek, sőt még a mindennapi élet stresszes helyzeteiben is.
Itt van tehát ez az ingatag és instabil Én, amely sem lefelé, sem felfelé nem zárt, hanem inkább mindkét irányban nyitott, kapcsolatban áll a tudattalannal, ami lehetővé teszi, hogy más tudatokkal, sőt egy külső Tudattal is kommunikáljon. Ez az elképzelés, tekintettel arra, hogy egész egyszerűen nem illeszkedik kielégítően jelenkori általánosan elfogadott világképünkbe, meglehetősen kényelmetlen filozófiai pozícióba kényszerít minket. Ezt a problémát két kiváló kortárs filozófus, a cambridge-i C. D. Broad és az oxfordi H. H. Price vitatta meg részletesen, kielégítő válasszal azonban egyikük sem szolgált.
Pillanatnyilag tehát arra kényszerülünk, hogy az emberi természet egy meglehetősen ambivalens képét fogadjuk el. A leggyakorlatiasabb okok miatt valamilyen semleges monizmus16 fogalmaiban kell gondolkodnunk, azt kell elképzelnünk, hogy a test és a lélek ugyanannak a szubsztanciának két megnyilvánulási módja. Sőt, a parapszichológia tényeinek fényében azt is el kell fogadnunk, hogy a lélek valamilyen mértékben független a testtől, hogy létezhet valamilyen pszichikus közvetítőként is, hogy az ideáknak saját életük lehet, és arra is képesek, hogy úgy jelentkezzenek saját gondolkodási rendszerünkben, amely számunkra csaknem felfoghatatlan. El kell fogadnunk, hogy az ideák még azután is sokáig tovább élhetnek, miután a tudat elvesztette kapcsolatát azzal a testtel, amelyben eredetileg megformálódtak, mert meghalt a test. Elképzelhető, hogy a mentális élet egy hatalmas tározóval bír, abban leledzik, amelyből mindnyájan meríthetünk, amelyet aztán befedünk és értelmezünk, William James ,,kozmikus tudatosságnak", Henri Bergson pedig ,,Tudatnak" hívta ezt, és lehet, hogy pillanatnyilag nekünk is valami hasonló kiindulóponttal kell beérnünk.
Tekintettel arra, hogy fogalmam sincs mi a probléma megoldása, és nem is ismerek senkit, akinek erről kielégítő elképzelése lenne, egy megoldatlan filozófiai problémával való kínos szembesüléssel kell lezárnom ezt a témát. Azt azonban biztosan érzem, hogy előbb-utóbb megtaláljuk e probléma megoldását. Addig is együtt kell élnünk ezzel a visszás helyzettel, amelyben már többé-kevésbé magunkra találtunk.
| |
| 552. | [tulajdonos]: Huxley X. | 2023-09-17 12:30 | X. fejezet
Az ego
Ebben az előadásban arra a rendkívül nehéz kérdésre igyekszem modern fogalmakkal válaszolni, hogy kik is vagyunk valójában.
Kezdjük az ,,Én" fogalmával, amely a mai napig azt jelenti nagyjából, amit már Homérosz idején is jelentett, azaz azt az öntudatos lényt, aki verbális szimbólumokat használ, aki racionálisan gondolkodik, aki a múltba és a jövőbe tekint. Lényegi formájában ezt az ,,Én"-t Descartes gondolkodó lényként határozta meg: ,,Cogito ergo sum" (gondolkodom, tehát vagyok). Újabban pedig, a 18. századi Maine de Bitannal kezdődően, majd Schopenhauerral, Nietzschevel, később pedig Henri Bergsonnal, William Jamesszel és John Deweyvel folytatva az ,,Én"-t akarattal rendelkező lényként is elgondolták. Szerintük a ,,Cogito ergo sum" helyett inkább azt kellene mondanunk, hogy ,,valo ergo sum" (akarok, tehát vagyok).
Én azonban azt mondanám, hogy az ,,Én" egy olyan öntudatos lény, aki akar és gondolkozik is. Ez a teremtmény szükségszerűen szembesül azzal, amit Maine de Biran ,,organikus ellenállásnak" hív. Röviden: az ,,Én"-t saját organizmusán belül nagy számú ,,nem-Én" veszi körül; a nagyon fontos és dinamikus faktorok között az ,,Én" csupán egy a sok közül.
Ezeket a ,,nem-Én"-eket először a test fizikai szintjén tárgyalom, mert a tudattalan nyilvánvalóan ezen az alapvető szinten működik elsősorban. Legmélyebb szintjén a tudattalan a test maga. Fizikai organizmusunkat az a fura értelem irányítja, amely magától teszi a dolgát, és egészen elképesztő dolgokat művel anélkül, hogy tudnánk, hogyan teszi ezeket. Egyik nyilvánvaló példája annak, hogy mire képes a test az ,,Én" nélkül, amikor az ,,Én" utasítást ad a testnek. Azt akarom, hogy a kezem felemelkedjen. Akarom, és még ez rendben is van, de arról fogalmam sincs, hogyan valósul meg ez a cselekedet. Hosszú és kimerítő vizsgálódások után felfedeztük, hogy a kéz felemelését megvalósító folyamatok rendkívül összetettek, nekem azonban, mint öntudatos lénynek fogalmam sincs e folyamatok mibenlétéről. Csupán parancsot adok és ,,valaki más" hajtja azt végre. Ez a ,,valaki más" ráadásul, ha hagyjuk, hogy testi létezésünk főbb folyamatait végrehajtsa, csaknem csalhatatlan. A szívdobogás, az emésztés, a légzés, a mirigyelválasztás, sőt a gyógyulás folyamata is – mind anélkül történik, hogy az ,,Én" képes lenne ezeket elősegíteni. Sőt, a pszichoszomatikus betegségek valójában az ,,Én" és a személyes tudattalan mélyebb önvalónk csalhatatlan folyamataiba való beavatkozásának köszönhetőek.
Mi a csuda ez a fiziológiai szinten megnyilvánuló ,,mélyebb önvaló"? Jelenleg nincs rá megfelelő szavunk, bár a múltban már különböző kifejezésekkel illettük ezt. Az arisztotelészi pszichológia és fiziológia a lélek hármasságát ismerte: volt racionális lélek, amely tulajdonképpen az ,,Én"-hez tartozó lélek, és volt vegetatív és állati lélek is, melyek a test fiziológiai folyamatait felügyelték. Tehát e furcsa fiziológiai intelligencia fogalmaiban kell gondolkoznunk, amely vigyáz ránk, de fogalmunk sincs, hogyan teszi ezt, és amelynek segítségére nem lehetünk ugyan, de amelyet befolyásolhatunk.
Egyes állatokban is megfigyelhetjük ennek a fiziológiai intelligenciának a jelenlétét. Először is, itt van a már önmagában is figyelemre méltó és évmilliók alatt, az evolúció során fejlődött ösztönök intelligenciája. Azonban a ,,nem-Én" (a vegetatív lélek vagy entelechial) ösztöncélú cselekedetem túl, és azok fölött vannak olyan cselekedetek, amelyek egyáltalán nem ösztönösek, és mégis az értelem és cél kivételes szintjéről árulkodnak.
Az ilyen jellegű fizikai intelligencia egyik legfantasztikusabb példája talán a papagáj emberi hangot utánzó képessége. Feltételezhetően a papagáj tudatosan, már amennyire egy papagáj tudatos, bár szerintem tudatos, odafigyel az emberi hangra, valamennyire érdeklik az elhangzottak, és – csak a jó ég tudja, miért – mindezt meg akarja ismételni; és ekkor valami más veszi át a cselekvést. A papagájban leledző figyelemre méltó fiziológiai intelligencia, amely végtelenül okosabb, mint a papagáj maga, a papagáj hangképző szervei izmainak százat mozgatja meg, egy olyan hangképző szervét, amely teljes mértékben különbözik az ember hangképző szerveitől. A papagájnak nincsenek fogai és puha szájpadlása, a nyelve és hangszálai is teljesen mások, ráadásul még csőre is van. És mégis olyan hűen képes a tagolt emberi beszéd utánzására, hogy az néha még magát az embert is megtéveszti. Gyakran, különös humoruktól vezérelve, a papagájok azzal bosszantják a kutyákat, hogy a gazda hangját utánozva szólítják a kutyát. Minél többet gondolkozik az ember ezen a különös viselkedésem, annál furcsábbnak tűnik számára. Ennek ugyanis semmi köze sincs az ösztönökhöz és a biológiai túléléshez. A papagájok azonban, valami ismeretlen ok következtében, az utánzásra vágyakoznak, és fiziológiai intelligenciájuk képessé teszik őket arra, hogy a megfelelő izmok mozgatásával olyan pontosan utánozzák a hallott hangot, amelyre talán egyetlen más tudatos elme sem képes.
Valami hasonlót figyelhetünk meg nagyon kicsi gyerekeknél is. Az, hogy a csecsemő már nagyon korán visszamosolyog a reá mosolygó arcra, utánzó folyamatnak köszönhető. Amikor a csecsemő mosolyogni lát valakit, akkor benne valami az izmok elrendeződésének olyan folyamatát indítja be, amely következtében megismétli a mosolyt.
Láthatjuk, hogy ezeken a vegetatív funkciókon (a szívverés, a légzés, az emésztés és a többi) túli és feletti fiziológiai intelligencia rendkívül figyelemreméltó ad hoc cselekedetekre képes. Tudatos életünkben állandóan ilyen dolgok történnek. Látunk valamit, és meg akarjuk azt tenni, és az már meg is történt; nem az ,,Én" tette meg, hanem a bennünk lakó különös valami. Ez az egyik olyan alapvető fiziológiai adottság, amelyhez az ,,Én" kapcsolódik, az egyik olyan erő, amellyel az ,,Én"-nek együtt kell élnie.
A másik olyan fiziológiai tény, amellyel az ,,Én"nek együtt kell élnie, az a test morfológiája, adott alakja és struktúrája. Hogyan hatnak ezek a dolgok pszichológiai folyamatainkra? Ennél a pontnál az emberi lények legkülönösebb jellemzőjével szembesülünk, amely egyúttal azt az evolúciós tételt is szemlélteti, hogy minél feljebb haladunk az evolúciós létrán, az egyes fajokon belüli különbözőségek annál jelentősebbek; nevezetesen, hogy az emberek nagyon különböznek egymástól.
E morfológiai különbözőségek mellett figyelemre méltó biokémiai eltérések is vannak az egyes emberek között, és meglehetősen különböző biokémiai adottságokkal is lehetséges az emberi élet. Ez a biokémiai különbözőség a gyógyszerkészítőket bosszantja leginkább, ugyanis ugyanarra a szerre különböző emberi lények teljesen különböző módokon reagálnak; miközben minden tudós egy alkalmazható sztenderdre vágyakozik, az emberi lény azonban a legkevésbé sem sztenderdizálható. Fizikai organizmusunk hatalmas különbségein alapul a demokrácia jóságába, a tolerancia értékébe, az élni és élni hagyni elvébe vetett hitünk is.
Meglehetősen nyilvánvalónak tűnik tehát, hogy az egymástól fizikailag ilyen nagy mértékben különböző lények, pszichológiailag is különböznek egymástól. Nagyon meglepő lenne, ha az egyének közötti örökletes különbségek nem függenének össze viselkedésük és általános pszichológiai beállítottságuk különbözőségeivel. És valóban, a lelki viselkedés és a fizikai struktúra kölcsönös összefüggését már az ókorban is megfigyelték. Hippokratész, a nyugati orvostudomány atyja két fő fizikai típust különböztetett meg, amikor a ,,tüdővészre" és a ,,gutaütésre"2 hajlamos emberről beszélt. A gutaütéses típus az a nagydarab, testes vagy inkább kövér ember, a tipikus politikus vagy üzletember, akinek vese és keringési problémái lesznek. Az emberi lények e típusát ma még mindig felismerhetjük. A tüdővészes típus felállítása tévedés volt. Hippokratész nyilvánvalóan azt gondolta, hogy a vékony, nyúlánk alkatú ember különösen hajlamos a tuberkolózisra vagy a sorvadásos tüdővészre, azonban ezt az állítását semmi sem bizonyítja.
Arisztotelész rendkívül furcsa módon viszonyult a test-lélek problémához, amikor a lelki jellemzőket csupán egyetlen fizikai jellemzőnek próbálta megfeleltetni. Öt például rendkívüli módon érdekelte az orr alakja. Az a megfigyelés is izgatta, hogy egyes emberek nagyon hasonlítanak egyes állatokra, és ebből következően az embereket ilyen módon osztályozta. így az oroszlánra hasonlító embereknek oroszlán jellemet tulajdonított, vagyis inkább olyan jellemet, amit az oroszlánokról feltételezünk, mert különben fogalmunk sincs, hogy az oroszlánok jelleme milyen. Valami van ebben is, például, ha megnézzük Garibaldi portréját, akkor látjuk, hogy pont úgy néz ki, mint egy oroszlán, és ő valóban oroszlánszerű ember volt. Azonban ez mégis meglehetősen elnagyolt rendszer.
Jelen korunk kezdetén Galen egy jóval alaposabban kidolgozott tipológiát alkotott. A lélek és a test közötti korrelációt négy folyadék, a vér, a fekete és a sárga epe, valamint a nyál segítségével fejezte ki. Nagyon érdekes, hogy ennek a régi pszichológiai elméletnek a nyomai még mai szókészletünkben is fellelhetők. Még mindig szangvinikus, phlegmatikus, kolerikus és a fekete epe túlsúlyától szenvedő melankolikus emberekről beszélünk. Ezek a meglehetősen adekvát elképzelések – az orvosok és fiziológusok még végig a tizennyolcadik században is ezt a keretrendszert használták – hozzásegítettek az embereket ahhoz, hogy a lélek és a test alapvető összefüggéseiről gondolkozzanak.
A tizennyolcadik század legvégétől a probléma tudományosabb megközelítésével találkozunk. Ezen a területen a franciák végezték az úttörő munkát. Leon Rostan az emésztő, az izmos és az agyas (type digestíve, type musculaire, type cérébral) embertípust különböztette meg. Ez a felosztás nagyon pontos megfigyelést tükröz. Ugyanebben a században az olasz G. Viola egy szintén hármas felosztást alkotott, amelyben makro-zsigeri, normo-zsigeri és mikro-zsigeri testtípusokról beszélt. Ezek a fogalmak nagyjából mind ugyanazt jelentik, Rostan szerint az első a hosszú lábú, rövid törzsű vékony embert, a második a közepes törzsű izmos embert, a harmadik pedig a viszonylag hosszú törzsű, súlyos embert jelöli.
Korunkban Ernst Kretschmer tanulmányai érdemelnek figyelmet, aki megállapította a testtípusok és az egyes őrületek közötti összefüggést. Először ő is egy hármas rendszert dolgozott ki, melyben az atletikus, a piknikus és az asztenikus típust különböztette meg, azonban rendszerét (szerencsétlen módon) később kettőre módosította: a piknikus, kövérkés, nehézkes, és a leptoszóm, sovány, gyenge testalkatra.
Újabban Dr. William H. Sheldon és munkatársai dolgoztak ki egy tudományosabb és alaposabb rendszert, amelyben egy hárompólusú keretrendszer segítségével mérhetővé és elemezhetővé tette az emberek közötti fizikai különbségeket. Sheldon tipológiáját néhány nappal ezelőtt röviden már tárgyaltuk.
Sheldon a három különböző pólust endomorphiának, mesomorphíának és ectomorphiának nevezte el. Az endomorphikus pólus legszélső végén nagydarab, kövér, puhány embereket találunk, akik reakciói lassúak, hízásra hajlamosak, és akik öregségükre rendkívül kövérek lehetnek. Ezek az emberek valamilyen módon ,,belesek". Bélrendszerük gyakran kétszer olyan hosszú, és kétszer olyan súlyos, mint az extrém ectomorph emberek bélrendszere. Rendkívüli asszimilációs képességgel rendelkeznek, és nagyon otthonosan mozognak a földön, hiszen hatalmas étvágyuk van, és hallatlanul életképesek. A mesomorph emberek ,,izmosak", csontozatuk nehéz, és izmaik erősek. Képük nap mint nap látható az újságok sportoldalain, és a profi futballisták is ezen erőteljes típus tagjai. Nyakuk gyakran igen vastag, bőrük durva, és arcukon a ráncok igen hangsúlyozottak. Kitartásuk és küzdőképességük jelentős, és ahogy a temperamentum összefüggéseit is vizsgáljuk, láthatjuk, hogy agresszivitásra is hajlamosak. Ők gyakran politikusok, üzletemberek, katonák és a többi. Az ectomorph típusok vékonyak, könnyűek, inkább inas alkatúak, felületi kiterjedésük arányaiban igen magas, így idegrendszerük is sokkal inkább a felszínhez közel található, mint a mesomorph vagy endomorph típusé. Testük szinte egy idegrendszer körüli építmény, amely így, a külvilághoz közelebbi állapotban, sokkal sérülékenyebb és érzékenyebb, mint a másik két típusé.
Sheldon kidolgozott egy módszert, amely lehetővé teszi az egyénben az egyes komponensek arányának mérését. Mindegyik típus aránya egy hétpontos skála egy pontjával fejezhető ki; így egy egyén jellemzői három számjeggyel írhatók le. A magam részéről én 1-2-7 vagyok. Ez azt jelenti, hogy minimális endomorphia, egy nagyon kicsiny, éppen csak annyi mesomorphia van bennem, hogy életben maradhatok, viszont maximális mennyiségű ectomorphiával rendelkezem. Ez a kép nem túl átlagos; a legtöbb ember értékei leginkább középtájon helyezkednek el. Sheldon egyszer azt mondta nekem, hogy a legtöbb hasonló értékkel bíró ember elmegyógyintézetben tartózkodik, és így én nagyon szerencsésnek tudhatom magam, hogy ezt sikerült megúsznom.
Sheldon hangsúlyozza, hogy a fizikai felépítés egyik rendkívül fontos jellemzője a ,,dysplasia"3, azaz a test különböző területei közötti diszharmónia. Az egyes testtájékokban az egyes faktorok más-más arányban lehetnek jelen. Ennek köszönhető például a ,,majdnem atléta" tragédiája is: egy fiúban például elegendő mesomorphia van ahhoz, hogy atléta legyen, azonban szerencsétlenségére túlságosan is ectomorph ahhoz, hogy valóban azzá válhasson, vagyis karja, csuklója és bokája nem elég erős ahhoz, hogy atlétikusi ambíciói megvalósulhassanak. Atléta szeretne lenni, de nem lehet az. Ezek a dysplásiák talán a fiatalkori bűnözés kialakulásában is jelentős szerepet játszanak. Egy másik, szintén gyakran előforduló dysplasia, hasonló módon, pszichológiai zavarokat okozhat. Például egyes nők törzse teljesen klasszikus felépítésű, azonban szerencsétlenségükre csípőjük eltorzult módon hatalmas; ezt a problémát némely helyeken lokálisan, nagyon elszántan kezelik. Egy másik, ide kapcsolódó tényezőt Sheldon gynandromorphiának hív. Mindnyájunkban van valami, inkább a másik nemre emlékeztető jellemző, de néhányunkba több ilyen tulajdonság szorult. A gynandromorphia magas szintje teljes dsyplasiát eredményezhet, és jelentős pszichológiai problémákat okozhat.
Most már tehát számba kell vennünk a fizikai különbözőségek és a vérmérséklet közötti kapcsolatot. Sheldon bármely egyén fizikai jellemzői és vérmérséklete közötti összefüggést egy intenzitás skála segítségével tette mérhetővé. Hatvan alapvető pszichológiai jellemzőt felhasználva, húszat-húszat minden egyes csoportra, azt találta, hogy a fizikai és a vérmérsékleti mintázat közötti összefüggés meglehetősen szoros. A kettő közötti különbség általában nem több egynél. Azokban az esetekben, amikor a vérmérsékleti és fizikai jellemzők pontjai közötti különbség a kettőt is eléri, akkor az illető személy folyamatosan magas stressz alatt áll. Kettőnél nagyobb eltérést kizárólag elmegyógyintézetek lakóinál találtak.
Az eltéréseket az okozza, hogy a társadalmi nyomás egy bizonyos viselkedést követel az emberektől, amely különbözik a fizikai felépítményüknek megfelelő viselkedéstől. Antropológusok hívták fel a figyelmet arra, hogy, különösen a primitív társadalmakban, milyen erős lehet(ett) ez a nyomás. Például Margaret Mead kutatásai kimutatták, hogy a puebló indiánok jelentős mértékben elítélnek minden mesomorph jellegű viselkedést. Nem szeretik az erőszakos, irányító természetű, erős késztetésekkel bíró embereket. Az alkalmazkodó típusokat szeretik, az olyanokat, akik úgy viselkednek, mint a törzs többi tagja.
A mi kultúránkban pedig az oktatás szinte kizárólag a mesomorphikus, és valamelyest az endomorphikus típust részesíti előnyben. A zárkózott tendenciákkal született szerencsétlen gyerekek arra kényszerülnek, hogy állandóan a többiekkel együtt rohangáljanak, és így teljesen nyomorultak lesznek, hiszen nekik inkább a magánszférára van szükségük, és arra, hogy ne álljanak állandóan a többi ember nyomása alatt. Azonban manapság ez a divat, úgy, ahogy korábban a mesomorph és endomorph típus elnyomása volt szokásban. Korábban a túláradó, pletykás endomorph típus sztoikus önkorlátozása, és a szertelen energiájú mesomorph típus kvázi fizikai megfékezése volt divat. Más, korábbi kultúrák vizsgálata segítségével felfedezhetjük, hogy mely társadalmi normák szolgálták ezt a célt.
Mindig is nagy problémát jelentett, hogy mit kezdjenek az olyan erőteljes felépítésű, nagyon izmos emberekkel, akik uralkodási késztetése igen jelentős volt. A középkorban az ilyen emberek rendszerint lovagrendekbe kerültek, és azután elküldték őket harcolni a mohamedánokkal. így, ami az európaiakat illeti kellő távolságra kerültek, és a különböző hagyományok és szabályok segítségével pedig kellőképpen korlátozták őket. Ugyanekkor az introvertált, a jelentős izomerő nélküli emberek védelmére pedig olyan rendeket hoztak létre, amelyekbe azok kedvükre visszavonulhattak. Ez lehetővé tette, hogy a különböző emberek megtalálják a társadalom számukra legmegfelelőbb szegletét, és még a leginkább erőszakos típusokat is megvédte attól, hogy embertársaik rovására túl sok bűnt kövessenek el.
Néha mégis előfordul, hogy a vérmérséklet és fizikum kategorikus belső késztetései egyes egyénekben olyan erősek, hogy még a jelentős társadalmi nyomás ellenére is Napóleonként kezdenek viselkedni, amely aztán azt eredményezi, hogy a társadalom előbb-utóbb helyreutasítja őket. Ez tehát azt mutatja, hogy az embert alapvető, fizikailag determinált vérmérsékleti késztetései jelentős társadalmi jellegű. bajba sodorhatja. Mindebből az a tanulság, hogy az embereket nem szabadna az emberi erkölcsről alkotott népszerű elképzelések pillanatnyi kalodájába szorítani, hanem, amennyire csak lehetséges, lehetővé kell tenni, hogy saját vérmérsékletüknek megfelelően fejlődjenek.
Most tehát röviden vegyük számba a három fizikai jellemzővel, az endomorphiával, a mesomorphiával és az ectomorphiával összefüggő vérmérsékleti jellemzőket. Az endomorphok, a kerekded, kövérkés, beles emberek nyugalmukkal, kényelemszeretetükkel, szertartásosságukkal tűnnek ki, és azzal, hogy nagyon szeretnek – legfőképpen nyilvánosan – enni. Jól viselik a rutinszerű dolgokat, és egyetemesen, megkülönböztetés nélkül barátságosak. Nagyon jól elvegyülnek, szeretik az embereket, és nincsenek kommunikációs problémáik. Egész egyszerűen állandóan kommunikálnak. Érzelmeik fölfokozottan extrovertáltak. Alkohol hatása alatt még kedvesebbek és barátságosabbak lesznek, mint annak előtte.
A szélsőséges mesomorph egy olyan vezető személyiség, aki szereti a hatalmat, mások iránt közömbös, hajlamos arra, hogy átgázoljon másokon, és érzéketlen legyen. Ó a tipikus agresszív ,,megszerző" típus. Lehet éppen nagyon udvarias is, de akkor is agresszív megszerző alkat. Hangoskodásra hajlamos.
Hangosan nevet. Hangosan horkol. Hangosan beszél, és a hatékony katona és politikus minden jellemvonásával rendelkezik. Ha megnézik Nyikita Hruscsov képét, aki nemrég az Egyesült Államokba látogatott, láthatják, hogy nyilvánvalóan egy endomorphikus mesomorph személyről van szó. Elég endomorph ahhoz, hogy szívélyes legyen, amikor ki akar jönni az emberekkel, és kommunikálni akar, de a mesomorphiával együtt járó szomatikus vérmérséklet rendkívüli akaratereje is megvan benne. Borban az igazság (in vino veritas), és ennek megfelelően alkohol hatása alatt a kirívóan szomatikus ember még agresszívabbá válik, mint rendesen. Az ilyen emberek bonyolódnak kocsmai verekedésekbe, és válnak nagyon kellemetlenné; és rendkívüli módon különböznek az endomorphikus jóindulatú részegektől.
Az ectomorph, a cerebrotonikus ember lényegében introvertált, és az állandó korlátozottság állapotában létezik. Cselekedetei is korlátozottak. Jelentős kommunikációs nehézségei vannak. Nem tud jól elvegyülni. Úgy érzi, hogy az endomorph, aki azonnal kiönti magából, amit érez, felületes, triviális, sok esetben vulgáris; ugyanakkor a mesomorph ember hajtóereje elijeszti. Kedveli a magányt, és nem túl zajos. Alkohol hatása alatt egyszerűen betegnek érzi magát.
Elég is ennyi a fizikum és vérmérséklet leginkább tudományos összefüggéséről. Különös, hogy a freudi és neo-freudi pszichológia ezt olyannyira elhanyagolja, de szerencsétlenségünkre az emberi lélek tanulmányozása során a legtöbb jelenkori pszichológiai iskola is teljességgel alábecsüli az örökletes fizikai tényezők fontosságát. Egy rövid részletet szeretnék Norman Brown Az élet a halál ellen4 nemrégiben megjelent könyvéből. Brown rendkívül kritikus a neofreudistákkal, és azzal vádolja őket, hogy kizárólag pszichológiai fogalmakban gondolkoznak, valamint támadja Freud ,,materializmusát". Ezt mondja:
,,A test a freudi materializmus oltárán való elvesztése következtében a pszichológia a neo-feudisták, de a jungiánusok kezében is, ismét pontosan ugyanolyan lesz, mint amilyen a freudi forradalom előtt volt. A pszichológia az autonóm lélek pszichológiájává válik."
Amikor az általánosítások után megvizsgáljuk a specifikus tényeket is, látjuk, hogy Norman Brown, aki különben szenvedélyes freudista, azt mondja, hogy ,,a test freudi materializmusa" tulajdonképpen csak két testtáj eseményeivel, a szájjal és a végbélnyílással foglalkozik. Egészen meglepő, hogy ,,a test freudi materializmusa" a teljes fizikai organizmus csak ezen két piciny részletére fordít figyelmet. Végül is sokkal többek vagyunk, mint testünk e két része, sőt azt is tudjuk, testünk nagy hatást gyakorol viselkedésünkre, sőt mások viselkedésére is.
A pszichológusok testetlen lelkekre, vagy mint olyan lelkekre tekintenek ránk, akik csak az emésztőcsatorna egyik vagy másik végével állnak kapcsolatban. így aztán még inkább feltűnő, hogy a nagyon pontos és filozofikus pszichiáter-író Erich Fromm, a neo-freudisták egyike, a vérmérsékletet az alkatilag adott testben gyökerező lelki minőségként határozza meg. Ez csodálatra méltó meghatározás. Valamint, hogy ezeket a vérmérsékletbeli különbségeket a pszichológusoknak figyelembe kell venniük. És azt is mondja, hogy a jövőben ez majd minden bizonnyal meg is történik. Ó maga a továbbiakban nem foglalkozik ezzel, nem törődik azzal, hogy a témának már eddig is hatalmas irodalma van, a meglévőhöz semmit sem tesz hozzá.
Nem csupán a legfontosabb pszichiátriai iskolák közömbösek a fizikum és a pszichikum összefüggései iránt, de a behaviorizmus is. Például B. F. Skinner Tudomány és emberi viselkedés5 című műve teljes tudományossággal taglalja az emberi viselkedést, mintha az a mozgás törvénye lenne. Azonban a mozgás törvényét másképp illusztrálja egy hullám, egy repülő nyílvessző vagy egy pillangó. Számomra magától értetődőnek tűnik, hogy a viselkedési törvényszerűségek megnyilvánulását befolyásolja az adott személy fizikuma és vérmérséklete is, azonban ebben a könyvben alig esik szó az emberek közötti alapvető fizikai és vérmérsékletbeli különbségekről.
Sheldon a mentális betegségek területén is értékes munkát végzett. Háromezer kórházi ápolás alatt álló skizofrén beteg fényképe alapján érdekes következtetésekre jutott. Megállapította, hogy Kretschmer korábbi észrevétele, miszerint a skizofrénia az ectomorphia túlsúlyával jár együtt, helytálló. Azonban tovább ment, és azt is észrevette, ami Kretschmer figyelmét elkerülte, hogy a skizofréneknél nemcsak az ectomorphia túlsúlya volt jelentős, hanem a páciensek teste sok esetben diszharmonikus is volt. Ebből következően figyelembe kell venni, hogy bár a skizofrénia kialakulását traumatikus események nyilvánvalóan elősegítik, ezeket csak azért érzik traumatikusnak, mert azok fejlődési zavar jeleit mutató, ectomorph jellegű emberekkel történtek. Az eseményeknek önmagukban nem lett volna olyan szörnyű hatásuk, ha más testbe született emberekkel történtek volna meg.
Itt ismét Sheldon gondolatainak szociológiai fontosságával szembesülünk. Ha meg tudjuk különböztetni azokat az embereket, akik, hogy úgy mondjam skizofréniára predesztináltak, akkor ennek megelőzése érdekében rengeteget tehetünk értük. Olyan nevelésben-oktatásban részesülhetnének, mely megóvná őket a zavaró sokkoktól. És talán a farmakológia is tehet valamit, hiszen teljességgel nyilvánvaló, hogy a legtöbb skizofrén ember valamilyen biokémiai anomáliával is bír. A traumatikus esemény feltehetően felerősíti azt a biokémiai anomáliát, amitől skizofrénné válik valaki, amely aztán még jobban kiszolgáltatja őt a traumatikus eseményeknek – és egy ördögi körrel állunk szemben. A modern embert fenyegető veszedelmek közül a skizofrénia az egyik legfontosabb; az Egyesült Államokban a kórházi ágyak több mint felét skizofrén emberek töltik meg, ezért is fontos lenne, ha találnánk valamilyen megoldást. Pillanatnyilag ez a legfőbb egészségügyi probléma, és a pillanatnyilag rendelkezésre álló pszichoterápia nem nyújt megoldást, már csak azért sem, mert teljesen figyelmen kívül hagyja a betegség fizikai összefüggéseit.
A fizikum és a jellem összefüggésének rendkívül érdekes példája a hagyományos Krisztus-kép. Krisztust már kétezer éve ábrázolják, és ha megfigyeljük ezeket az ábrázolásokat, akkor láthatjuk, hogy mindig rendkívül ectomorph emberként jelenítették őt meg. Több száz kép tanulmányozása alapján Sheldon megállapította, hogy Krisztus alakja a keresztény művészetben 2-3-5, azaz némi, a kommunikációt és az együttérzést lehetővé tevő endomorphia valamivel több mesomorphiával társul. A messianisztikus és az üzenet továbbításához szükséges erő ebből következik. Mindez az ectomorphia magas szintjével jár együtt, és ebből következik az a befelé tekintő és visszavonult élet, amely az egész ortodox kereszténységet is olyannyira meghatározza. Mit lehet kezdeni a kirívóan mesomorph alkatokkal? Ez a kereszténység egyik fő problémája. A múltban különböző lovagrendekben, szigorú oktatási folyamatnak alávetve tartották őket kordában, melyeknek alapja az önfegyelem és önkorlátozás volt.
Teljesen nyilvánvalóan a keresztények intuíciója szerint ez a Megváltó egyik elkerülhetetlenül megjelenő fizikai formája. Érdekes, hogy amikor a hagyományostól eltérő ábrázolásokat látunk, mennyire megdöbbenünk. Egyes művészek Krisztust inkább mesomorph emberként ábrázolták. Piero della Francescának van egy híres feltámadás-képe, amelyen egy hatalmas, atléta termetű ember száll ki a sírból. Lenyűgöző ez a kép, de teljességgel hagyományellenes. Rubensnél is találhatunk erős, izmos Krisztusokat. Amikor William Blake megismerkedett ezekkel az ábrázolásokkal a következő kis versikét faragta:
,,Uram,
megértettem, Krisztus ács volt,
nem serfőző-szolga."6
Itt kell megjegyeznünk, hogy Krisztust egyetlen művész sem ábrázolta magas fokú endomorphiával. Ezen a ponton a kereszténység jelentősen különbözik a konfucianizmustól, hiszen a kínai szent alakok közül jó néhány tipikusan endomorph jellemzőket mutat: nagydarabok, puhányak és kényelmesek. Sőt, a konfuciusi rendszer alapvetően endomorph jellegű. A konfucianizmus a lazítás, a család tiszteletének, a szertartásosság rendszere – és így teljesen különbözik a keresztény rendszertől. A két rendszer vérmérsékleti háttere különböző.
Azt látjuk tehát, hogy legmélyebb szinten tudattalanunk megegyezik alkatunkkal; fizikumunk és vérmérsékletünk határoz meg minket. Természetesen a környezet szerepe is jelentős, de szerepe partikuláris csupán, hiszen mindnyájan különbözőek vagyunk. N agyon fontos, hogy e legmélyebb fizikai szintről kiemeljük a tudattalant, hiszen meglehetősen értelmetlen dolog a tudattalanról beszélni, ha nem érzékeljük a bennünket egyéniséggé formáló alkati különbséget.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
