DOKK

 
2764 szerző 35049 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Hollósvölgyi Iván
  Ithaka-blues
Új maradandokkok

Fodor Fanni Dóra: Mélység, magasság
Várkonyi Miklós: Kastélykert
Lévai Attila: akinek nem inger
Tóth János Janus: séta a halállal
Bátai Tibor: szeplőtelenül
Bártfai Attila Márk: Vásári búcsú
Kosztolányi Mária: igazat a gólyákról
Bakos Fanni: csonk és bőr
Fodor Fanni Dóra: Nem akartam
Bara Anna: elszakadt
FRISS FÓRUMOK

Nagyító 1 perce
Várkonyi Miklós 4 perce
Fodor Fanni Dóra 5 perce
Gyors & Gyilkos 46 perce
Duma György 1 órája
Markovics Anita 2 órája
Tiszai P Imre 2 órája
Karaffa Gyula 2 órája
Pálóczi Antal 16 órája
M. Kiss Gábor 16 órája
DOKK_FAQ 18 órája
Bakos Fanni 1 napja
Vezsenyi Ildikó 1 napja
Kelebi Kiss István 1 napja
Bakkné Szentesi Csilla 1 napja
Szücsi Csaba 1 napja
M. Szabó Mihály 1 napja
Kiss Anna Mária 2 napja
Zsuzsanna Grande 2 napja
Sági Ferenc Dénes 2 napja
FRISS NAPLÓK

 Frady Endre 2 perce
Vajdics Anikó belepotyog 3 perce
weinberger 11 perce
Bátai Tibor 1 órája
Oswald Chesterfield Cobblepot 1 órája
Baltazar 2 órája
Készül az album 3 órája
Conquistadores 8 órája
nemoda 9 órája
P 10 órája
Nelli 13 órája
belső monológok 13 órája
mottoim 16 órája
kökényszemű 16 órája
Bara 18 órája
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: A vádlottak padján
Legutóbbi olvasó: 2018-05-25 05:37 Összes olvasás: 8454

Korábbi hozzászólások:  
Olvasói hozzászólások nélkül
152. weinberger: magyarköltő[tulajdonos]: Magyar költő2018-05-23 08:03
Volt jó egy emberöltővel ezelőtt egy kuplé, Major Tamás is elénekelte, a refrénje ez volt: "Jóságos ég, de randa pálya!" Sajnos, nem találtam se a szövegét, se hangzó anyagot...

151. [tulajdonos]: Magyar költő2018-05-23 07:46
Nem vagyok én semminek az őre,
italom is csak a cudar lőre,
hogyha telne esetleg tán másra,
ezt innám, mert szívemnek a vágya,
magam halálig teleitatni,
mert nem vár más, csak a hideg platni
odakinn a hulláknak házában:
Magyar költő nem ír, csak lázában!

Magyar költő nem ír, csak lázában,
nem olvas már senki a Hazában,
ez a Nem Olvasóknak a klubja,
a versét hát tudja, hová dugja;
Dugja fel... az Istenhez az égbe,
legyen annak inkább a vendége,
igaz ott se hallgatná meg senki:
Magyar költőt Isten se szereti.

Magyar költőt Isten se szereti,
mire vágyik, nem jön össze neki,
búsan borong, akár a harangok,
ez a bússág ad csak neki rangot.
Nem tud az mást, csakis nyavalyogni,
aztán látja, neki nem jut zokni,
se fa télre a meleg szobához:
Magyar költő nem áld, csupán átkoz!

Magyar költő nem áld, csupán átkoz,
nincs jó szava ehhez a világhoz.
Ha lenne is, inkább csendben lenne,
nehogy legyen, aki hinne benne.
Nem tudja a subát elviselni,
nem tud már a jóért feleselni,
inkább várja, csinálják meg mások:
Magyar költő rideg, mint a bádog.

Olvasói hozzászólások nélkül
150. Frady Endre: névtelenség[tulajdonos]: Az anyanyelv az életemben2018-05-22 16:44
Gyula, köszönöm ezt a mesés önéletrajzot! Érdekes volt olvasni. Jó dolog valakit mélyebben megismerni, megérteni. :)
Írod: "Előfordult, hogy úgy mondták a mesémet, hogy a nevemet sem említették!!"
Ezt én is megtapasztaltam már. "A süket király" c. gyerekszíndarabomat pl. egy csomó amatőr társulat és diák színjátszókör előadta, de a legtöbb helyen meg sem említették a nevemet, sőt, egy helyen népmesének aposztrofálták. :)

149. [tulajdonos]: Az anyanyelv az életemben2018-05-22 16:14
Nyíregyházán születtem, és egy kis nyírségi faluban, Pócspetriben nőttem fel. Apai nagyapám Karaffa János, nagyanyám Krich Franciska volt, azaz sváb és német származásúak. Krasznaira a családnevünket az 1950-es évek elején változtatták erős nyomásra, ám az unokatestvéri ágon a rokonok Karaffák maradtak. (Nagybátyám a Magyar Néphadsereg századosa volt, tiszti rangot még a második nagy háború előtt szerzett, de a háború utáni emberhiány miatt maradhatott a megalakult új néphadseregben. 1953-ban a Karaffa név miatti állandó zaklatást megunva, az egész családnak magyarosíttatta a nevét.) Maga a település is egy majd ezer éves falu, ahová németek is letelepítettek az idők során. A falubeliek a rendszerváltás után rádöbbenve, hogy milyen fontosak a gyökerek, meg is keresték azt a német várat, várost, ahonnan a levéltári adatok szerint Magyarországra származtak az egykori ősök. (Dél-Bajorország, Staufen vára.) A Pócspetribe települtek az évszádok során nem használták idetelepülésük előtti anyanyelvüket, hamar integrálódtak, s mindig is magyarnak vallották magukat. A körülbelül negyven kilométernyire fekvő Vállajról az 1700-as években svábok telepedtek Pócspetribe, így pl. feleségem egykori rokonai is odakerültek, akik családneve némi romlás, egy-egy betűváltozás után Konzoli, vagy Konzili lett. (Feleségem Konczili Éva) A vállaji, mérki idősebb svábok ugyan még manapság is beszélik a sváb nyelvet, de a Pócspetribe települtek annak használatát szintúgy elfeledték, mellőzték, mint az őslakosok. Anyai részről dédapám Mitrócsák Gergely „lengyel” Galíciából vándorolt Magyarországra, Máriapócsra, még a Monarchia idején, valamikor az 1800-as években. (Máriapócson ma is sok Jécsák, Doviscsák, Zelenyák, Mitrócsák, Muszák stb. nevű család él.) Felesége, dédanyám Lencsés Febrónia, valószínűleg már magyar származású volt. Ilyen háttérrel arra lehetne gondolni, hogy valamilyen nemzetiségi nyelvet vallok anyanyelvemnek, vagy két anyanyelvű vagyok, ám a történelem viharai az idetelepülteket szinte azonnal arra kényszeríttették, hogy anyanyelvüket lecseréljék, s asszimilálódva az új környezetbe, az új hazába, a magyarságba, a magyar nyelvet tekintsék utódaiknak átadandó anyanyelvnek. A német, vagy sváb nyelvet, de más nemzetiség nyelvét sem hallottam egyik nagyszülőmtől soha, így a magyar nyelv úgy lett anyanyelvem, ahogy anyámnak, vagy apámnak is, olyan természetesen, ahogy a levegőt vesszük. Nem volt kérdés, nem volt téma soha a hovatartozás odahaza, hisz ők is, és én is magyar voltak/vagyok.
Nos, ilyen bevezető után térjünk rá arra, hogy mit is jelent nekem az anyanyelv. Gyerekkoromban elég zárt közösségben nőttem fel. Egészen középiskolás koromig én sem láttam tovább a második-harmadik falunál, a nagyvilág ege úgy terült fölénk, hogy azt csak egy kicsinyke süvegnek hittük, ami alá néhány falu szorult, s azon túl talán nincs is semmi. Bizony akkoriban a szegénység süvege is reánk terült, és alóla csak a „fekete vonat” vihette el kőműves apámat Budapestre, hogy a mindennapi kenyérre való meglegyen a családnak. Ebben a zárt, nagy többségében szegény közösségben a tájnyelvről, vagy úgy általában a magyar nyelvről, mint anyanyelvről sem gondolkodtunk. Mindenki szó szerint az anyatejjel szívta magába a kifejezéseket, amik arra a településre, arra az emberi közösségre voltak jellemzőek. Petriben például alig volt a környező falvaktól eltérő szóhasználat, többnyire úgy beszéltünk, ahogy a „nyiregyiek”, a „bátoriak”, a „pócsiak”, ám a „t” betűt mi alaposan megnyomtuk, szájpadláshoz szorított nyelvheggyel ejtettük. A dupla mássalhangzókat röviden ejtettük ki, valahogy így: Ana, eni, ini kel. (Anna, enni, inni kell.) Ahogy visszaemlékszem, szókészletünk nem volt sem gazdagabb, sem szegényebb a környező falvakéhoz mérve. Én magam apám korai halála után, hét éves koromtól fogva sokat voltam egyedül, hiszen nővérem először dolgozni ment Nyíregyházára, majd férjhez ment alig tizennyolc évesen Budapestre. Anyám pedig a pénzkereset miatt napi tíz órában túrta a földet a téeszcsében. Az egyedüllét szorongását olvasással szelídítettem, s nyolcadik osztályos koromra a helyi könyvtár szinte valamennyi kalandregényét elolvastam. A gyerekirodalom, meseirodalom mellett komolyabb regényeket és útleírásokat, de még pszichológiai írásokat is olvastam. Érdekes, hogy a körülöttem beálló csendben a szavakat saját hangomon hallottam olvasás közben, és ez azt eredményezte, hogy szókészletem, hanghordozásom, kiejtésem a valóságban hamar különböző lett a környezetemétől. (Persze annyira nem, hogy jóval később Nógrád megyébe költözve, ne vették volna észre nyírségi származásomat a „jó palócok”.) Mondhatni, az irodalmi nyelvet kezdtem használni, s ahogy a szókészletem bővült, ahogy az olvasási igényeim nőttek, ahogy egyre komolyabb dolgokat olvastam, egyszerre magam is írni kezdtem. Természetesen először csak gyerekes négysorosokat, rövid versecskéket, de írás volt ez már, bizony, és álmodozás a költészetről, az alkotásról. Természetesen az irodalmi nyelv használata azt is magával hozta, hogy a távolodás a falutól, a gyerekkori élményektől, értékektől, elkezdődött életemben. Ez talán nem baj, ha helyette valami mást, értékeset kap az ember, és ha mindemellett megőrzi a gyökereit, ha származását nem szégyellve halad tovább a maga választotta úton. Ebben az időben a nyelvhasználatom annyiban is változott, hogy a testem fizikailag különös módon reagált a nyelvromlást ugyan még nem jelentő, (hiszen a magyar nyelvben mindig is jelen lévő) de annak monotonná, unalmassá, egysíkúvá, sokszor vulgárissá válását előidéző káromkodásokra. Szó szerint összerezzentem, ha környezetemben valaki a maga természetes módján „jóízűen” szókimondóan, vagy épp káromkodva beszélt. Ezek szerint (jöttem rá) az olvasmányélményeim irodalmi nyelvezete a nyelvi tabukat nem ismertette meg velem, hiszen nem olvashattam benne olyasmit, ami a hétköznapokban percenként elhangzott körülöttem. (Csak egy egyszerű példa: rokonaim, ismerőseim körében nem mondtam ki soha televíziónk márkanevét, a Fortunát, mert a „tuna” nálunk a női nemi szerv egyik szinonimája volt. Visszagondolva egyrészt nevetséges, másrészt érdekes, hogy már akkor „szétbontottam” a szót két részre, hogy ilyen idős koromban komplexebben, a szóösszetétel szerint láttam a márkanevet.) Nos, ezt a nyelvi kettősséget, ezt a kettéhasadtságot mind a mai napig különös érzékenységgel figyelem és érzékelem a magyar nyelvben. (A nyelvi tudatosság, a nyelvhasználat tudatossága felfogásom szerint életminőségi javulást jelent, vagy jelenthet. Én például felismerve ezt a kettősséget, a mai napig nem káromkodok, tudatosan nem beszélem a „szlenget”. Érteni nagyon is értem, hisz több mint tizenöt évig börtönben, hivatásos büntetés-végrehajtási tiszthelyettesként dolgoztam.) A mai, liberalizáltabb környezetben bizony még a közszolgálati TV-, és rádióadók műsorai is hemzsegnek a „hétköznapiságtól”, s egyáltalán nem mondható az, hogy irodalmi lenne a nyelvezete egy-egy beszélgető-shownak, vagy fiatalos műsornak. A személyi szabadság határainak kitolásával ellentétben, a nyelvhasználatban épp a határok szűkítése, a korlátok közé szorítás, a „területcsökkentés” látszik. Több tudatos szóhasználat, és kevesebb unalomig egyforma fecsegés csodálatosan sokszínű anyanyelvünket csak még értékesebbé tehetné!
Nyelvünk a technika fejlődésével párhuzamosan, egyre inkább elsivárosodik. A rövidítések, a „szóspórolás” nem vezet jóra akkor, amikor az írás-olvasásismeret annyira minimalizálódott a társadalom rétegeiben, amikor annyi funkcionális analfabéta van közöttünk, még felelős pozíciókban is, mint manapság. Sajnos a magyar nyelv szépségét mára már csak a hagyományőrzők, a mesemondók, a tájszólásukat nem szégyellők, és az írók, költők, tanárok ismerik el/fel, a nagy többség szókincse minimálisra zsugorodott, s az is csak a valamikori csodás magyar nyelv lebutított, zanzásított verziója.
No, de félre a nyavalygással! Dolgozatom célja nem az, hogy a hibákat, a negatív dolgokat citáljam, hanem az, hogy a pozitív, számomra jó és kellemes felfedezéseimet megosszam olvasóimmal, Önökkel.
1987-ben jelentem meg először országos irodalmi folyóiratban. Addig csak olvastam, és az asztalfióknak írtam. Magyarország a költők, írók országa! (Ez is árulkodik nyelvünk-, a leírt, kimondott szó spirituális energiáiról.) Akkori tapasztalataim, de későbbi, internetes tapasztalataim szerint is Dunát lehetne rekeszteni velünk, költőkkel, írókkal, annyian vagyunk! Ez tulajdonképpen jó dolog, hiszen azt jelenti, van véleményünk a környező világról, annak jelzéseit fogjuk, s ha kell, folyamatainak alakításába bele akarunk szólni. Teremtő módon. S mi lenne erre más jobb, ha nem a magyar nyelv, az anyanyelv? Magam is ezt a lehetőséget választottam, s fiatal korom ellenére (vagy tán épp azért) világmegváltó gondolatokat vetettem papírra. Később ezt természetesen „kinőttem”, és attól kezdve valóban verseket írtam. Több helyen el is ismertek, országos irodalmi lapokban való megjelenéseim bizonyították ezt.
Családalapítás után (négy gyerekem van) apámhoz hasonlóan én is felültem egy „fekete vonatra”, s ingázni kezdtem Nagyoroszi és Budapest között. (1989-ben költöztünk feleségemmel és anyámmal Szabolcsból Nógrád megyébe.) Az ingázás alatt szerzett élményeim nem sokban különböztek a munkám során szerzettektől, mindkét helyen a nyelvi durvaságot tapasztaltam. Munkatársaimra is ráragadt a „börtönstílus”, így nagyon nehéz volt közöttük megőriznem valamit egykori álmaimból, versíró késztetésemből. Az is igaz, hogy annyi verset soha nem írtam, mint épp azalatt a „börtönös” tizenöt év alatt! Ugyanis az éjszakai szolgálatok szinte adták magukat az elmélyülésre, a gondolkodásra, írásra, olvasásra. (A szolgálati szabályzat tiltotta ezt, kérem, ne említsék volt főnökeimnek, amit feljebb bevallottam! De legalább nem aludtam…) Talán tudattalanul, talán tudatosan, de egyre jobban érdekeltek a magyar nyelv értékei, a szólások, közmondások, (a börtönszleng is) s mindaz, ami ehhez kapcsolható. (Népviselet, néptánc, népzene, kézműves munkák.) Néhány évvel ezelőtt aztán meseírásra adtam a fejem. (A magyar népmesék mindamellett, hogy nyelvemlékeinket is őrzik, hagyományainknak azt a tudásanyagát mutatják fel, amit őseink az évszázadok alatt megszereztek. Olyanok a mesék, akár az emberi test DNS-e, tehát alaprajzok, tervek, leírások, útmutatók, használati utasítások. Mihez is? A normális, emberi élethez! Ahhoz, aminek forrása, az értékek, tapasztalatok átadásának módja és eszköze a nyelv.) Valami csapot nyithattam meg ezzel a fejemben, mert máig sem tudom, hogy honnan jönnek elő a mesék belőle. Leülök a monitor elé, és csak hagyom, hogy teljen a képernyő. És telik!
Meséim alapanyagául először a magyar szólásokat vettem. Olyan szólásokra találtam, amiknek eredetét, születését már nem ismerjük. Általában a szólások egy-egy személyhez, vagy településhez is köthetőek, (Betekint mint Bakó Gyulára; Azt kapja, amit Bugyi a tapasztásért; Belemarkolt, mint Bartók a csíkba; stb.) így a személyesség még zamatosabbá, ízesebbé teszi azokat. Ám, ezzel rejtély elé is állítja az olvasót a hagyomány, mert magyarázatot nem ad az általában csak élőszóban terjedő szólások eredeti jelentésére, kialakulásának történetére. Vettem magamnak a bátorságot, hogy magam adjak magyarázatot a szólások születésére. Privát hagyományteremtésbe kezdtem tehát azzal, hogy újragondoltam, „újrateremtettem” egy-egy szólást. Azt is hihetik egyesek, hogy ezzel meggyalázom a hagyományt. Én nem tartom blaszfémiának ezt a fajta szólásmagyarázatot, hiszen sem a szándékom, sem a végeredmény nem olyan, amivel kárt okoznék, sőt, meséimmel ráirányítom a figyelmet arra, hogy a szólások, közmondások népünk, anyanyelvünk, tudásunk, erkölcsünk tömény esszenciája.


Beszél, beszél a barát…

Vót eccer egy barát. Szőrcsuhája vót, meg kötözött bocskora, meg bornyubűr tarisznyája. Oszt csak járta a vidéket, oszt csak jött, ment, csángált. Oszt akármerre ment, mindenütt szapulta az embereket, merhogy azok bűnös életet élnek vala, megvetik az evangyéliomot vala, meg az imákot vala. Mán, ahogy ű mondta vót. Vala. Annyira nem szeretett mán az senkit hajják, hogy szabályosson rosszul lett, ha tanálkozott egy bűnös embervel. Mán csak az imáccságoknak élt.
No, bément eccer egy faluba. Mosolygott ottan mindenki hajják, láccott, hogy rendbe van minden ottan, jól élnek, nincsen nálluk semmi probléma. Tele vót ott a pajta szénával, tele a csűr szemesvel, tele az ól disznóval, tele a hodály birkával, tele az udvar szekérvel, tele az istálló marhával, meg lúval. Szép zsírossak vótak a férfijak, kerekek az asszonyok, szálassak a legények, szemérmessek a lejánykák. Oszt méges tanált hibát itt es a barát, oszt elkezdte üköt kijabálni, hogy hát micsoda istentelen emberek mán. No, eccer osztán ez a barát megéhült. De olyannyira, hogy a harmadik határba es ehallaccott a béle mormogása. Bément az egyik gazdáho, oszt elkezdett annak kedveskedni, udvarolni, hogy hát milyen szép es a portája, milyen szép es a marhája, hogy milyen dógos az asszonya, hogy milyen takaros a lejánkája. No, gondolta az ember, tán meglágyult ennek a barátnak az agya, hogy így dicsérgeti űtet? Osztán meghallotta ü es a barát gyomra morgását, oszt rögtön megértette a csizijót. Hát csak kérni akart a, semmi egyebet! No, azótátul mongya a magyar:

"Beszél, beszél a barát, alamizsna a vége"


Elosztoztak rajta…

A magyarok hőskorába állott egy vár a görzsi határba, a falu feletti dombon, ahogy a mán csak illik. Szép vár vót, benne vót az anyag, az építtők semmit sem spóroltak ki belőlle, még tán a saját feleségüket es hajlandójak lettek vóna beleépítteni, de nem kellett ahho, úgy állott a, akár a parancsolat. No, a várúr a görzsi nemzeccség egyetlen élő tagja vót, aki nem tanált magának feleséget, így osztán gyermeke se vót. Jó ember vót egyébiránt, szerette a parasztot, segítette es ahun csak tutta. Eccer pecsétes papírost kapott messzi idegenbül, magátul a királytul, oszt az állott benne, hogy híjja a Haza, szedelőzköggyön, szeggye összve a falubul es a köteles léccámot, oszt ennyi meg ennyi lúval egybe jelentkezzen itt és itt! No, úgy es vót. Mer a Haza minden előtt! Elmentek a legények, emberek, meg a várúr, oszt otthon mán csak a gyermekek, az öregek, meg az asszonyok maradtak vót, ahogy az lenni szokott ilyen esetekbe. Véget ért a háború, véget ért a veszedelem, de mán haza csak aligalig gyöttek az elmentekbül, a többijek ottmarattak, hogy vérükkel s testükkel trágyázzák ezt a magyar fődet az utódok boldogulássára. Gondolkottak a görzsi emberek, mosmán mi lesz a várral, hogy csak úgy áll, hasztalan, de dönteni sorsába egy se mert, még holtába es féltek a várúrtul. Annyit azér kimontak, hogy a vár romos állapotba van. Egy reggelre osztán eltünt a vár kapuja. Valaki látta ugyan a csizmadija portáján szétszedve, amint éppen aztat várta, hogy valami lesz belőle, de senki se szólt egy szót se. No, másnapra eltünt a bútorzat, harmadnapra eltünt a tető, negyednapra eltünt a fal. Ötödnapra nem vót azon a dombon mán semmi, csak a haszontalannak gondolt törmelék, semmi egyéb. Így osztán a magyar történelembül es elkopott még a híre es a görzsi várnak, meg a görzsi várúrnak, csak ez a szólás őrzi az emlékét, amit akkor szoktak használni a magyarok, mikor valami szétlopott dógot emlegetnek:

„Elosztoztak rajta, mint a görzsi várromon.”


Rálesünk…

No, eccer valahun odafe az égbe az Isten igencsak jókedvébe vót! Mán mér ne lett vóna jó kedvébe, mikor letekintett a fődre, oszt meglátta a magyarokat odale, hogy azok milyen okossok, hogy azok milyen dógossok, hogy azok milyen szerények… akarom mondani serények. No, örömébe nagyot kurjantott, de akkorát, hogy a mennyek kapujába es felébrett tülle a posztoló strázsa. Gyöjjön azonnal elém egy magyar az ittlevők közül! - atta ki az ukázt, oszt mán ott es vót egy magyar előtte, a Béla bácsi. No, itt vagyok a hívására Istenem, Uram, mán vélem tégyen kend, amit csak akar. Ne ijeggy meg, te, Béla bácsi, csak azér hivattalak, hogy jót tegyek véled. No! Most ebbe a minutumba visszakűdelek a fődre az én magyarjaimho, hogy örömhírt vigyél nékik, mer annyira megteccett nékem az ő hitük buzgalma, hogy idefenn lesznek vélem a paradicsomba mindahányan. Te meg még maradhacc a szeretteidvel egypár évet békibe. No, eriggy! Ment es a Béla bácsi, de mán csakcsak meg es állott, oszt visszafordult mentibül, hogy reálessen az Úristenre, nincs é béborozva, hogy ilyeneket mond és tesz. Odalopózott az Isten trónussa megé, oszt leselkedett vagy egy órát, de nem vót az Isten se bérugva, se megőrülve. Benne vót a Béla bácsi véribe, ahogy minden magyar véribe es a bizalmatlanság. No, ótán csak lement a fődre, vitte az örömhírt, hittek es neki meg nem es, élt es még egypár évet odale meg nem es, de azóta mongyák a magyarok, ha nem hisznek elsőre valamibe, hogy:

„Rálesünk, mint Béla bácsi az Istenre.”



Eredetmagyarázó meséimből született az Épphogy csak beszólok című kötetem, amit 700 példányban és magánkiadásban készítettem el. A mesék elfogadottságára, sikerére a sok könyvbemutató mellett jellemző, hogy a kinyomtatott példányokból már nincs egy darab sem, s az is, hogy a befektetett költségeket négy hónap alatt úgy hozta meg a könyv, hogy országos terjesztésbe nem kerülhetett be, azt csak én árusítottam. Meséimet több mesemondó is felhasználta már az elmúlt években, így örömmel tapasztalom, hogy „visszafolklorizálódott” néhány mesém, s élőszóban terjed. Előfordult, hogy úgy mondták a mesémet, hogy a nevemet sem említették!! Ez is bizonyítja, hogy néphagyományunk ma is élő és ható, hogy anyanyelvünk komplex egység, ami az irodalmi nyelvet, az élőbeszédet, és a mára sokszor tetszhalott, valamikori kifejezéseinket is jelenti, tartalmazza.
Szólásmagyarázó meséim után figyelmem a népi humor, így a viccek felé irányult. A viccek kialakulásában nagy szerepe van a népmesének. Sokszor a népmese története kacsint vissza egy-egy viccből, ám a mesével ellentétben a vicc rövid, sokszor a poénra, a csattanóra, a tömény igazságtartalomra van „kihegyezve”. Míg a mese csudálatos, varázslatos, tündéri, bőbeszédű, addig a vicc sokszor profán, durva, szókimondó, de nem szószátyár. Nem tudom, hagyományunkban mikortól beszélhetünk a szó igazi értelmében vett viccek kialakulásáról, de nem tartom kizártnak, hogy azok csak legújabb korunk „találmánya”, ahol a történetek hallgatására, olvasására, az adomázó életformára nem marad idő a rohanó élettempó miatt, ám a humor, a tréfálkozás igénye ennek ellenére nagyon is élő az emberek lelkében. Természetesen a népmesékből viccekké alakult adomák „visszamesésítésénél” is bátor voltam, s nagy szabadsággal kezdtem a „csunnyameséim” írásához. (A „csúnya mese” kifejezés dr.Burány Béla mesegyűjtőé, aki a Szomjas a vakló című kötetében adott közre 66 vajdasági erotikus népmesét.) Erotikus, pajzán meséimben igyekeztem a viccek durvaságát lecsiszolva, az emberi léthez hozzátartozó testiséget mégis egyszerű valóságában kezelni, bemutatni. A számomra egykori tabuszavak, a nemi élethez, a nemiséghez kapcsolódó cselekvések csakúgy hemzsegnek ezekben a mesékben, mégsem éreztem egy pillanatig sem kellemetlen helyzetben magam írásuk közben, sőt, bátran az olvasók elé álltam velük nevemet vállalva! Megint csak a tudatom alól elemi erővel feltörő hagyomány forrásaiból „ihattam”, mert megszületett egy újabb meséskönyvem, amiben 77 erősen dévaj mese szerepel. 500 példánya mind elfogyott, egyetlen családi példányomat is kölcsönadtam olvasásra.



A bosszú…

No, vót eccer valamék faluba egy igenhuncut ember. Vót annak háza es, meg abba asszonya es, de vót annak egy szomszédasszonya es, aki után állandójan ette a feketefene. Úgy kívánta aztat az asszont, hogy máncsak ha reánézett es, tizenkettőt mutatott a nagymutató az óráján, ha nem lett vóna ilyenkor kéznél a saját felesége, hát verhette vóna a faszát a maga kezivel lefele. Hát hogy férhetne ahho az asszonyho mán hozzá, merhogy igencsak őrizte aztat a férje, merhogy látta az a kanok pofáján az indulatot a felesége irányába, hát vigyázta es miatta! Dugva tartotta, na! De az asszony es hűsséges tipusu vót, annak se kellett idegeny sodrófa. Még, egyelőre. No, ezen törte a fejit álltó napokot a mi emberünk, oszt csak reágyött a megódásra, huncut vót, oszt kitanálta. Hát!
Eccer, mikor észrevette, hogy a szomszéggya elment otthonrul, fogta magát, oszt általlépett a szomszédasszonyához.
-Képzejje csak szomszédasszony! Mostan hallottam a faluba, hogy a maga ura, meg az én feleségem… háthogy öszvefeküttek. Na!
-Nem lehet a! - hitetlenkedett az asszony.
-Hát penig sajnos igaz! Mán az egész falu eztet beszéli, szégyellem es magamat mijatta, hogy a feleségem így elkurvult, oszt hogy pont a maga urával! Mi ketten bezzeg utójára szerzünk rulla tudomást hajja, mer mán csak ilyen hazug ez a világ! Lássa!
-Hát, ha ez igaz, akkor megölöm azt a disznó uramot! – monta a hírbe megcsalt feleség.
-Mán csak haggya, szomszédasszony! Nem kell ebbül akkora ügyet csányni! Aztat javallom inkább magának, bosszujjuk meg a rajtunk esett sérelmeket, oszt tegyük összve münk es amink van!
No, a megdühödött feleség még egy kicsike unszolásra béatta a derekát, ha az ura hűtlenkedett, akkor minek maraggyon tovább mán ű hűséges. Lehánta magárul a gúnyát mind az asszony, mind az ember, oszt megtették. Megbosszulták! Hát úgy megjáratta a brummogóját a szomszéd az asszony nagybőgőjébe, hogy még az atyaisten es hallotta a vonója szőrinek sercegéssét! Mikor mán jól kibosszulták magukat, pihentek egy fertájórát. Közbe a reászedett asszony csak monta a magájét, hogyaszonygya:
-Hhát ez a hála, hogy ezideig hűsséges vótam? Tuggya mit szomszéd? Bosszujjuk meg mégeccer magunkot! No, előkerült újfent a sodrófa, oszt úgy megdógoztatta azt a nyújtódeszkán a szomszéd, hogy mán a végin lisztezni es kellett, hogy foroghasson rajta! Miután másoccor es megbosszulták, az asszony továbbra se bírt megnyugodni. Mán pezsgett a vére!
-Hát szomszéd! Tuggya mit? Bosszujjuk meg harmaccor es!
Tán teccett annak az asszonnak a szomszéggya fasza, tán e vót néki a második, mit élettyibe látott, tán termetesebb es vót, mint az urájé, vagy csak jobban forgatta a szomszéd, affenese tuggya, de annyira kívánta mán aztat az asszony, hogy csak na! No, a szomszédnak mán a lelkesedésse kezdett lelelohadni, de azér csakcsak belement a dologba harmaccor es, oszt esment bétette a lécet a satuba, oszt fűrészeltek. Dóguk végeztivel esmét pihentek egy kicsinkét, de mán az asszony újfentcsak monta a magájét, csak dultfult tovább.
-Nohát az a disznó... no, csak gyöjjön haza! Adok én néki hűtlenkedést! Kitekerem a nyakát! Megölöm, vaj mittom én, hogy mit es csányok véle!
Végül a szomszédhoz fordulva kibökte:
-Tuggya mit, szomszéd? Bosszujjuk meg negyeccer es ezt a fertelmes sérelmet!
Hejj, a szomszédnak mán elfogyott a patroja a pisztolyábul, lehorgasztotta a fejit, osztaszonygya:
-Mán ne haraguggyon, szomszédasszon, de én mán nem haragszok a maga urára!
No, így vót. Vagy nem így vót? Nem tuggya aztat sénki, de hogy a világon minden sérelmet megbosszulnak eccer az emberen, a mán csak bizonyos!
A csere…

Vót eccer egy falu. Abba a faluba emberek éldegéltek, ahogy illendő ezen a világon. Vót azoknak csalággyuk es, meg rokonyságuk, meg vót azoknak egyéb tulajdonuk es, úgymint a templom, meg a pap. Merhogy az es az övék vót, a pap es. No, eccer férjhe ment egy lejány, oszt ahogy illik, összve es atta űköt a pap a legényvel, oszt hazament a násznép a templombul, hogy megüjjék a lakodalmot. Azt es csak úgy, ahogy illik. Mer falun mán csak így ment az élet. Illedelmessen!
Ahogy szokás vót, hivatalos vót a pap es a lakodalomba, oszt az es ott eszegetett, ott iszogatott vélük, mán csak egyedül a dévajkodásba nem vót közös azokval az emberekvel, egyebekbe csakcsak olyan vót ű es, akármék más falusi paraszt. No, eccercsak érzi a pap, hogy teli van a hólyagja. Mán majnem behugyozott, hát nem vót mit tenni, fogta magát, oszt ahogy a többijek es szokták vót, kiment a kertvégibe a keritéshe, oszt elővette a locsollóját, oszt elkezte eregetni magábul kifele a lét. No, épp akkor kellett az örömapának es kimenni, hát az es odaállott a keritéshe, oszt az es eregette kifele a hugyot magábul. Hát eccercsak reánézett a pap locsollójára. De hajják, az olyan szép nagy darab vót, rögtön az jutott az örömapa eszibe, milyen kár ezér a fiatal faszér! Mánhogy mer pap a gazdája, osztán nem használhassa evégbül másra. No, aszongya a papnak:
-Plébános uram, hájde jó vóna, ha a mi teremtőuristenünk megengedné, hogy münk szerszámot cserélhetnénk!
-Há’ oszt mér, Jóska báttyám? -kérdett vissza a pap.
-Hácsak azér hajja, mer maga az enyémvel még tudna misézni, én meg a magájéval megént tudnék baszni!
Hogy így vót? Nem így vót? Kérdezzék meg a papgyerektül!


Nótaszó…
    
Eggy tanyán éldegélt apóka anyókával. Igen csendess, megfontolt ember vót ez az apó, e mindent csak lassan szépen, csendessen tett, akármit es csányt. Csendessen trágyázott, halkan étetett, még halkabban kapált, kaszált, oszt mán soká es élt, s ha így marad, s száz esztendőt megél, akkor biza nagyon hosszú élete lészen néki! Ez az igasság!
No, eccer kint jártak a határba anyókával, valami munkát végeztek a főggyükön, tán kapáltak. Hajják ám, hogy valahunnan, arrul az erdő felől nótaszó kerekedik feléjük, de az es olyan szép lassú vót, olyan igenyös, olyan teccős, olyan nékik való csendességes, hogyaszonygya:
Este a fonóba jártam,
ottan szép lejánt tanáltam,
szép lejánnak gyönge karja
az vitt éngem kárhozatba.
No, hallgassák, hallgassák a nótát, de mán csak kiváncsijak vótak, honnan eredhet, hát utánnanéztek. Hát hajják, mit es láttak! A bokrok ajján eggy csóré legény fekütt eggy csóré lejányon, oszt a danolt, oszt a ritmusra húzta-nyomta, húzta-nyomta. Fűrészeltek, no. Teccett az anyókának amit látott, no, apjuk, próbájjuk csak münk es ki eztet a mókát, monta. Hát letették a kapát, oszt ük es bébuttak egy bokor alá, oszt bé es tette az apó a köpcijit, mer még tehetős vót. No, bétette, oszt kezdi ű es a fűrészelést, így e:
Este a fonóba jártam,
ottan szép lejánt tanáltam,
szép lejánnak gyönge karja
az vitt éngem kárhozatba.
Hát, ahogy fűrészel, mán az anyóka meglevesedett, kívánta vóna a kutyakocogóst, hát reászólt az apóra:
-Te, papa, nem lehetne inkább aztat énekelnyi, hogy kispilisi faluvégen folyik el a kanális?
No, mivel az apó es ott tartott mán, hát biza reácsörditett erre az új nótára, oszt adott az anyónak! Úgy elfűrészelték magikat, hogy aznap mán egy métert se kapáltak többet!
No, lássák, néha bizony elég egy jóüdőbe hallott nótaszó, hogy felizzon a parázs a lélekbe! Hát legyenek maguk es nótázók gyakrabban!



Miután megírtam a Csunnyamesék című könyv meséit, máris újabb téma felé fordultam. Életünkben nagy hagyománya van a népi vallásosságnak, tárgyi és verbális emlékeinek. A bibliai szenteket általában úgy ábrázoljuk, hogy saját gúnyánkat adjuk rájuk, saját életünk történéseit meséljük el főhősségükkel. Érdekes szintén az is, hogy ezeknek a történeteknek semmi lealacsonyító ízük nincs, épp ellenkezőleg, az egyszerűség, a hit, a „lelki szegénység” érződik ki belőlük. Újabb meséskönyv megírásába kezdtem, ami Mikor Jézus köztünk járt címmel készül, s az Épphogycsak beszólok meséivel együtt kerül majd kiadásra.



Mikor Jézus…


No, mikor még Jézus köztünk járt, eccer uttyába került egy fogadó. Megéhült Szentpéter es, Jézus es, az apostolok es, hát bémentek, leültek egy asztalho, oszt mongya Jézus a fogadósnak:
- Fogadós uram, aggyon mán valamit az éhünkre, de úgy aggyon kend, hogy fizetnyi csak a munkánkval tunnánk. Ase baj, ha bort nem ád, de mán csak valami falnivalóval tisztejjen meg kend münköt!
No, úgy es vót, ellátta űket a fogadós, de csak valami maradékot tett az asztalikra, miket más asztalokrul sepert egybe. Fukar vót, kaparós, nem becsülte az a vendéget, az utonjárót, hajják! Semmi baj, az es étek, hát jóízüjen béfalta Jézus meg Szentpéter, meg az apostolok aztat es. Mikoron béfalták, ittak es vón, merhogy száraz vót a gigájuk, háthogy poros vót az út, miken jártak vala, azér. Állott az asztalon egy kancsóba valami zavaros langyosvíz, gondolta Jézus, majcsak bort csány abbul magiknak. Rejátette a kezit, oszt hajják, mi történlett, hát eccercsak borrá vállott az a poshatt víz. No, körbeatták, megitták a kancsó bort, hejj, dejólesett a nékik, oszt mán ótán várták, mivel es kell majd fizetnyi. Kileste a fogadós az esetet, reágyütt, hogy csudát látott az ű kis porféckibe, hát gondolta, mosmajd joól megfizetteti azt a moslékot, mit étek helyett eléjük tett.
- Hallod e te, - monta Jézusnak – láttam ám, hogy micsinyáltál, hát azzal fizessél nékem, hogy legyössz vélem a pincémbe, feltőttöm az üres hordójimot vízvel, oszt te asztat szépen mindet borrá váltosztatod. Hát jó lesz a, elég lesz a nékem fizeccségnek, de ha aztat meg nem teszed, hallod, maradhattok kerittést épittenyi hónapután estvelig az ételem fejibe!
No, gondolta Jézus, majd elintézi ennek a kapzsi fogadósnak a sorsát, de úgy, hogy az öszves ilyen rosszember es tanujjon belülle ha híre megyen, s mígcsak élet van a fődön. Lement hát a pincébe a fogadósval, szépen sorba állottak annak a hordóji odale, egyik sorba a piross, másikba a fejérbor, egy sarokba meg az üressek. No, hezzákezdett a fogadós, hogy feltőccse vízvel mindahányat, mi üres vót, oszt míg horta lefele a vizet a hordókba, Jézus szépen csendbe a telikbe a bort mindet vizzé váltosztatta. No, megtellettek az üres hordók, hát a huncuccság kedvijér rejátette a kezit Jézus, oszt mongya:
- Vájjatok borrá, ennek a tisztességes fogadósnak hasznára, életinek boldogulására!
Nézi a fogadós, nézi, hát sémmi. De az égatta világon sémmi. Nemhogy borrá vállott vóna az a víz, még meg es bedesedett a hajják. El es zavarta mérgessen Jézust az összes apostollal egybe az az ember, még a kerittésrül es megfeletkezett dühibe, űk meg ki es mentek, oszt továbmentek dógukra, hirdetni az evangyélijomot.
No, ment az élet tovább csendbe, oszt eccer lemén a fogadós a pincébe borér, merhogy odafe elfogyott, hát lássa ám, hogy mind a piross, mind a fejér bora vizzé van válva. Hejjj, majbeleőrűt a hajják a bajba, haját tépte, ruváját szaggatta, hamvat szórt a fejire, debiza csak víz vót, mi víz vót, na.
Lássákcsak! Mögmutatta Jézus, hogy akinek van, oszt sajnájja mástul, attul aza es elvétetik, mije vagyon! Hát úgy vigyázzanak kentek es, oszt se a bort, se az étket, se semmijüket mástul ne sajnájják! Mögértették kendtek?



Mikor állott…

Eccer Jézus bément egy faluba, hol tanitványival letelepedett egy nagy fa alá, oszt elkezdett nékik, meg azoknak, kik kiváncsiak vótak, tanittani a mennyeknek országirul. Ámde hejába es, merhogy ebbe a faluba olyan hitványok éltek hajják, hogy nemhitték el rulla, hogy ű a Jézuskrisztus. Akarmit es tett, vagy mondott, máncsak istentagadónak, meg gyalászkodónak monták, mignem eccercsak eléállott a tömeg elé egy vénségessen vén öregember.
No, mongya a tömegnek az öreg, majd én kiszedem ebbül az emberbül, hogy valóban ű é a Jézuskrisztus, mer van énnékem egy bisztos móccerem erre, van eggy kérdésem, mire ha tuggya a választ, amán csak valóba ű. Oszt akkor jobb, ha nem pickájjuk, hanem szót fogadunk néki mindenbe, hajjátok!
No, odament az öregember Jézusho, oszt mongya néki:
- Moncsak nékem te ember, ha tudod, meg ha te vagy a Jézuskrisztus, hogy mikor es állott élettyibe Jézus féllábon? He?
- Hát báttyám, erre a kérdésire nem nehéz a válasz, hát akkor állottam én féllábon életembe hajja, mikor felléptem arra a szamárra, mi Jérusálembe bévitt éngemet.
- Hijjnye, azáldóját, hajjátok, - monta az öregember – ebbiza valóba a Jézuskrisztus, hát menten süvegejjük meg, hajcsunk térgyet es néki, oszt fogaggyunk szót az égi üdvünk mián!
No, így esett, hogy felismerték színrül színre a Jézuskrisztust, oszt megtért a bűneitül abba a faluba a sok ember, meg asszony, meg gyerek, oszt lássák, mindez csak egy tanálóskérdésnek vót köszönhető. Meg egy bőcs öregnek. Meg egy szürke szamárnak.
Hejj, ha minden ilyen eccerű vóna a fődön, de jó es vóna!



Meggyógyítta…


Valamék faluba élt eccer egy asszony, de az világcsufjára abbul élt, mit a teremtőuristen a lába közibe rakott, mikoron az emberi testet alkotá vala. Tuggyák, mi kívül szőröss, bévül leves, s éjjelnappal kóbászt keres. No, nem baj a, ha kóbászt keres, merha egy kóbásszal beéri. A baj abbul vagyon, ha ugyanazval bé nem éri. Hát e nem érte bé ugyanazval. Meg egyvel sem. Több es kellet néki.
Eccer arra járt Jézus a Szentpétervel, oszt ahogy mennek befele a faluba, eléjük állott ez a luvnya, oszt mongya Jézusnak:
-Gyere bé hezzám, te szép szőke herceg, ollyat mutatok én tenéked, mit nem lácc mindennap!
Gondolta Jézus, mi lehet a dologba, de mivel tapasztalata nem vala asszonyszemélyekvel, hát bément véle fedél alá. Meg gondolta, sínre teszi az asszony sorsát. Jóra.
Eccercsak majnem csórén, nagy jajjveszékelve szalatt kifele az asszony:
-Jajjjajjjajjj! Mittettél vélem! Jajjjajjjajjj! Mileszmán vélem!
Kérdi a Szentpéter Jézustul:
-Moncsak uram, mi történt odabe a szárnyékba?
-Hácsak a, Péter, hogy leveté ez az asszony a pendelyit előttem, s mikoron megláttam a két lába közt azt a fertelmes nagy veres sebet, megszántam, oszt meggyógyíttám!
Így esett, hogy elveszítette a munkáját az az asszony, de tán az idvességit épp ezvel nyeré meg. Merhogy eztán pina nekül nem kurválkodhatott sohase, amán bizonyos!




Összefoglalva mondandómat: Számomra az anyanyelv a hétköznapi emberi érintkezésen kívül izgalmas intellektuális játékot is jelent. A meseírással, versírással kifejezhettem magam, rátalálhattam őseim hagyományára, azt saját magam-, és remélem mások számára is élővé tehettem. A mai kor önmegvalósításra csábító „kihívásai” nekem semmit sem jelentenek! Csak nevetni tudok a sok hiábavalóságon, amit ennek az „új vallásnak” az ürügyén tesznek, mondanak sokan. Számomra az anyanyelv, a meseírás épp a visszanézést, a már kipróbált értékek megbecsülését, a megelégedettséget, a nyugalmat jelentik. Egy olyan süveg, kucsma az anyanyelv, ami alatt mindannyian elférünk, s az azt beszélőkkel sorsközösséget vállalhatunk. Bár idegen nyelvet nem beszélek, elképzelni sem tudom, hogy anyanyelvén kívül máshogy is gondolkodhat bárki is. Beszélni még csakcsak! De gondolkodni!?

Olvasói hozzászólások nélkül
148. weinberger: társszerző[tulajdonos]: Az anyanyelv az életemben2018-05-22 13:50
Amikor a címet megláttam, nagyon megörültem - hát hogyne! Ugyanolyan izgalom fogott el, mint amikor egy ékszerész az arany történetéről, egy asztalos a legkeményebb élőfákról, egy szakács a természeti népek étkezési szokásairól olvashat, és így tovább. Az anyanyelvet ugyanis, amióta csak írogatok, legalább felerészben társszerzőmnek tekintem, és persze ugyanakkor - amint ki is tértél rá - az egyik legizgalmasabb rejtvénynek, játéknak, labirintusnak (de nem "útvesztő" értelemben, éppen ellenkezőleg: eddig bejáratlan utak, ösvények felfedezésének lehetőségével). Nagyon sokat tudnék írni, beszélni erről. Éppen a nyelvünk játékossága tanított meg arra, hol van az ésszerű határa annak, hogy mennyire vegyük komolyan versíróként önmagunkat.

A hosszú bejegyzésednek csak az életrajzi és az esszéisztikus részeit olvastam el, a fiktív történeteket egyelőre nem. Egyetlen eltérésre hadd térjek még ki: kedvtelésem is, megélhetési forrásom is volt hosszú időn keresztül az idegen nyelvek használata. Meggyőződésem, hogy fordítói munkásságom nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az anyanyelvemben sokkal jobban eltájékozódjam, tudatosítsam az eltérő közelítéseket, nyelvi fordulatokat.

147. [tulajdonos]: Az anyanyelv az életemben2018-05-22 11:27
Nyíregyházán születtem, és egy kis nyírségi faluban, Pócspetriben nőttem fel. Apai nagyapám Karaffa János, nagyanyám Krich Franciska volt, azaz sváb és német származásúak. Krasznaira a családnevünket az 1950-es évek elején változtatták erős nyomásra, ám az unokatestvéri ágon a rokonok Karaffák maradtak. (Nagybátyám a Magyar Néphadsereg századosa volt, tiszti rangot még a második nagy háború előtt szerzett, de a háború utáni emberhiány miatt maradhatott a megalakult új néphadseregben. 1953-ban a Karaffa név miatti állandó zaklatást megunva, az egész családnak magyarosíttatta a nevét.) Maga a település is egy majd ezer éves falu, ahová németek is letelepítettek az idők során. A falubeliek a rendszerváltás után rádöbbenve, hogy milyen fontosak a gyökerek, meg is keresték azt a német várat, várost, ahonnan a levéltári adatok szerint Magyarországra származtak az egykori ősök. (Dél-Bajorország, Staufen vára.) A Pócspetribe települtek az évszádok során nem használták idetelepülésük előtti anyanyelvüket, hamar integrálódtak, s mindig is magyarnak vallották magukat. A körülbelül negyven kilométernyire fekvő Vállajról az 1700-as években svábok telepedtek Pócspetribe, így pl. feleségem egykori rokonai is odakerültek, akik családneve némi romlás, egy-egy betűváltozás után Konzoli, vagy Konzili lett. (Feleségem Konczili Éva) A vállaji, mérki idősebb svábok ugyan még manapság is beszélik a sváb nyelvet, de a Pócspetribe települtek annak használatát szintúgy elfeledték, mellőzték, mint az őslakosok. Anyai részről dédapám Mitrócsák Gergely „lengyel” Galíciából vándorolt Magyarországra, Máriapócsra, még a Monarchia idején, valamikor az 1800-as években. (Máriapócson ma is sok Jécsák, Doviscsák, Zelenyák, Mitrócsák, Muszák stb. nevű család él.) Felesége, dédanyám Lencsés Febrónia, valószínűleg már magyar származású volt. Ilyen háttérrel arra lehetne gondolni, hogy valamilyen nemzetiségi nyelvet vallok anyanyelvemnek, vagy két anyanyelvű vagyok, ám a történelem viharai az idetelepülteket szinte azonnal arra kényszeríttették, hogy anyanyelvüket lecseréljék, s asszimilálódva az új környezetbe, az új hazába, a magyarságba, a magyar nyelvet tekintsék utódaiknak átadandó anyanyelvnek. A német, vagy sváb nyelvet, de más nemzetiség nyelvét sem hallottam egyik nagyszülőmtől soha, így a magyar nyelv úgy lett anyanyelvem, ahogy anyámnak, vagy apámnak is, olyan természetesen, ahogy a levegőt vesszük. Nem volt kérdés, nem volt téma soha a hovatartozás odahaza, hisz ők is, és én is magyar voltak/vagyok.
Nos, ilyen bevezető után térjünk rá arra, hogy mit is jelent nekem az anyanyelv. Gyerekkoromban elég zárt közösségben nőttem fel. Egészen középiskolás koromig én sem láttam tovább a második-harmadik falunál, a nagyvilág ege úgy terült fölénk, hogy azt csak egy kicsinyke süvegnek hittük, ami alá néhány falu szorult, s azon túl talán nincs is semmi. Bizony akkoriban a szegénység süvege is reánk terült, és alóla csak a „fekete vonat” vihette el kőműves apámat Budapestre, hogy a mindennapi kenyérre való meglegyen a családnak. Ebben a zárt, nagy többségében szegény közösségben a tájnyelvről, vagy úgy általában a magyar nyelvről, mint anyanyelvről sem gondolkodtunk. Mindenki szó szerint az anyatejjel szívta magába a kifejezéseket, amik arra a településre, arra az emberi közösségre voltak jellemzőek. Petriben például alig volt a környező falvaktól eltérő szóhasználat, többnyire úgy beszéltünk, ahogy a „nyiregyiek”, a „bátoriak”, a „pócsiak”, ám a „t” betűt mi alaposan megnyomtuk, szájpadláshoz szorított nyelvheggyel ejtettük. A dupla mássalhangzókat röviden ejtettük ki, valahogy így: Ana, eni, ini kel. (Anna, enni, inni kell.) Ahogy visszaemlékszem, szókészletünk nem volt sem gazdagabb, sem szegényebb a környező falvakéhoz mérve. Én magam apám korai halála után, hét éves koromtól fogva sokat voltam egyedül, hiszen nővérem először dolgozni ment Nyíregyházára, majd férjhez ment alig tizennyolc évesen Budapestre. Anyám pedig a pénzkereset miatt napi tíz órában túrta a földet a téeszcsében. Az egyedüllét szorongását olvasással szelídítettem, s nyolcadik osztályos koromra a helyi könyvtár szinte valamennyi kalandregényét elolvastam. A gyerekirodalom, meseirodalom mellett komolyabb regényeket és útleírásokat, de még pszichológiai írásokat is olvastam. Érdekes, hogy a körülöttem beálló csendben a szavakat saját hangomon hallottam olvasás közben, és ez azt eredményezte, hogy szókészletem, hanghordozásom, kiejtésem a valóságban hamar különböző lett a környezetemétől. (Persze annyira nem, hogy jóval később Nógrád megyébe költözve, ne vették volna észre nyírségi származásomat a „jó palócok”.) Mondhatni, az irodalmi nyelvet kezdtem használni, s ahogy a szókészletem bővült, ahogy az olvasási igényeim nőttek, ahogy egyre komolyabb dolgokat olvastam, egyszerre magam is írni kezdtem. Természetesen először csak gyerekes négysorosokat, rövid versecskéket, de írás volt ez már, bizony, és álmodozás a költészetről, az alkotásról. Természetesen az irodalmi nyelv használata azt is magával hozta, hogy a távolodás a falutól, a gyerekkori élményektől, értékektől, elkezdődött életemben. Ez talán nem baj, ha helyette valami mást, értékeset kap az ember, és ha mindemellett megőrzi a gyökereit, ha származását nem szégyellve halad tovább a maga választotta úton. Ebben az időben a nyelvhasználatom annyiban is változott, hogy a testem fizikailag különös módon reagált a nyelvromlást ugyan még nem jelentő, (hiszen a magyar nyelvben mindig is jelen lévő) de annak monotonná, unalmassá, egysíkúvá, sokszor vulgárissá válását előidéző káromkodásokra. Szó szerint összerezzentem, ha környezetemben valaki a maga természetes módján „jóízűen” szókimondóan, vagy épp káromkodva beszélt. Ezek szerint (jöttem rá) az olvasmányélményeim irodalmi nyelvezete a nyelvi tabukat nem ismertette meg velem, hiszen nem olvashattam benne olyasmit, ami a hétköznapokban percenként elhangzott körülöttem. (Csak egy egyszerű példa: rokonaim, ismerőseim körében nem mondtam ki soha televíziónk márkanevét, a Fortunát, mert a „tuna” nálunk a női nemi szerv egyik szinonimája volt. Visszagondolva egyrészt nevetséges, másrészt érdekes, hogy már akkor „szétbontottam” a szót két részre, hogy ilyen idős koromban komplexebben, a szóösszetétel szerint láttam a márkanevet.) Nos, ezt a nyelvi kettősséget, ezt a kettéhasadtságot mind a mai napig különös érzékenységgel figyelem és érzékelem a magyar nyelvben. (A nyelvi tudatosság, a nyelvhasználat tudatossága felfogásom szerint életminőségi javulást jelent, vagy jelenthet. Én például felismerve ezt a kettősséget, a mai napig nem káromkodok, tudatosan nem beszélem a „szlenget”. Érteni nagyon is értem, hisz több mint tizenöt évig börtönben, hivatásos büntetés-végrehajtási tiszthelyettesként dolgoztam.) A mai, liberalizáltabb környezetben bizony még a közszolgálati TV-, és rádióadók műsorai is hemzsegnek a „hétköznapiságtól”, s egyáltalán nem mondható az, hogy irodalmi lenne a nyelvezete egy-egy beszélgető-shownak, vagy fiatalos műsornak. A személyi szabadság határainak kitolásával ellentétben, a nyelvhasználatban épp a határok szűkítése, a korlátok közé szorítás, a „területcsökkentés” látszik. Több tudatos szóhasználat, és kevesebb unalomig egyforma fecsegés csodálatosan sokszínű anyanyelvünket csak még értékesebbé tehetné!
Nyelvünk a technika fejlődésével párhuzamosan, egyre inkább elsivárosodik. A rövidítések, a „szóspórolás” nem vezet jóra akkor, amikor az írás-olvasásismeret annyira minimalizálódott a társadalom rétegeiben, amikor annyi funkcionális analfabéta van közöttünk, még felelős pozíciókban is, mint manapság. Sajnos a magyar nyelv szépségét mára már csak a hagyományőrzők, a mesemondók, a tájszólásukat nem szégyellők, és az írók, költők, tanárok ismerik el/fel, a nagy többség szókincse minimálisra zsugorodott, s az is csak a valamikori csodás magyar nyelv lebutított, zanzásított verziója.
No, de félre a nyavalygással! Dolgozatom célja nem az, hogy a hibákat, a negatív dolgokat citáljam, hanem az, hogy a pozitív, számomra jó és kellemes felfedezéseimet megosszam olvasóimmal, Önökkel.
1987-ben jelentem meg először országos irodalmi folyóiratban. Addig csak olvastam, és az asztalfióknak írtam. Magyarország a költők, írók országa! (Ez is árulkodik nyelvünk, a leírt, kimondott szó spirituális energiáiról.) Akkori tapasztalataim, de későbbi, internetes tapasztalataim szerint is Dunát lehetne rekeszteni velünk, költőkkel, írókkal, annyian vagyunk! Ez tulajdonképpen jó dolog, hiszen azt jelenti, van véleményünk a környező világról, annak jelzéseit fogjuk, s ha kell, folyamatainak alakításába bele akarunk szólni. Teremtő módon. S mi lenne erre más jobb, ha nem a magyar nyelv, az anyanyelv? Magam is ezt a lehetőséget választottam, s fiatal korom ellenére (vagy tán épp azért) világmegváltó gondolatokat vetettem papírra. Később ezt természetesen „kinőttem”, és attól kezdve valóban verseket írtam. Több helyen el is ismertek, országos irodalmi lapokban való megjelenéseim bizonyították ezt.
Családalapítás után (négy gyerekem van) apámhoz hasonlóan én is felültem egy „fekete vonatra”, s ingázni kezdtem Nagyoroszi és Budapest között. (1989-ben költöztünk feleségemmel és anyámmal Szabolcsból Nógrád megyébe.) Az ingázás alatt szerzett élményeim nem sokban különböztek a munkám során szerzettektől, mindkét helyen a nyelvi durvaságot tapasztaltam. Munkatársaimra is ráragadt a „börtönstílus”, így nagyon nehéz volt közöttük megőriznem valamit egykori álmaimból, versíró késztetésemből. Az is igaz, hogy annyi verset soha nem írtam, mint épp azalatt a „börtönös” tizenhárom év alatt! Ugyanis az éjszakai szolgálatok szinte adták magukat az elmélyülésre, a gondolkodásra, írásra, olvasásra. (A szolgálati szabályzat tiltotta ezt, kérem, ne említsék volt főnökeimnek, amit feljebb bevallottam!) Talán tudattalanul, talán tudatosan, de egyre jobban érdekeltek a magyar nyelv értékei, a szólások, közmondások, (a börtönszleng is) s mindaz, ami ehhez kapcsolható. (Népviselet, néptánc, népzene, kézműves munkák.) Néhány évvel ezelőtt aztán meseírásra adtam a fejem. (A magyar népmesék mindamellett, hogy nyelvemlékeinket is őrzik, hagyományainknak azt a tudásanyagát mutatják fel, amit őseink az évszázadok alatt megszereztek. Olyanok a mesék, akár az emberi test DNS-e, tehát alaprajzok, tervek, leírások, útmutatók, használati utasítások. Mihez is? A normális, emberi élethez! Ahhoz, aminek forrása, az értékek, tapasztalatok átadásának módja és eszköze a nyelv.) Valami csapot nyithattam meg ezzel a fejemben, mert máig sem tudom, hogy honnan jönnek elő a mesék belőle. Leülök a monitor elé, és csak hagyom, hogy teljen a képernyő. És telik!
Meséim alapanyagául először a magyar szólásokat vettem. Olyan szólásokra találtam, amiknek eredetét, születését már nem ismerjük. Általában a szólások egy-egy személyhez, vagy településhez is köthetőek, (Betekint mint Bakó Gyulára; Azt kapja, amit Bugyi a tapasztásért; Belemarkolt, mint Bartók a csíkba; stb.) így a személyesség még zamatosabbá, ízesebbé teszi azokat. Ám, ezzel rejtély elé is állítja az olvasót a hagyomány, mert magyarázatot nem ad az általában csak élőszóban terjedő szólások eredeti jelentésére, kialakulásának történetére. Vettem magamnak a bátorságot, hogy magam adjak magyarázatot a szólások születésére. Privát hagyományteremtésbe kezdtem tehát azzal, hogy újragondoltam, „újrateremtettem” egy-egy szólást. Azt is hihetik egyesek, hogy ezzel meggyalázom a hagyományt. Én nem tartom blaszfémiának ezt a fajta szólásmagyarázatot, hiszen sem a szándékom, sem a végeredmény nem olyan, amivel kárt okoznék, sőt, meséimmel ráirányítom a figyelmet arra, hogy a szólások, közmondások népünk, anyanyelvünk, tudásunk, erkölcsünk tömény esszenciája.


Beszél, beszél a barát…

Vót eccer egy barát. Szőrcsuhája vót, meg kötözött bocskora, meg bornyubűr tarisznyája. Oszt csak járta a vidéket, oszt csak jött, ment, csángált. Oszt akármerre ment, mindenütt szapulta az embereket, merhogy azok bűnös életet élnek vala, megvetik az evangyéliomot vala, meg az imákot vala. Mán, ahogy ű mondta vót. Vala. Annyira nem szeretett mán az senkit hajják, hogy szabályosson rosszul lett, ha tanálkozott egy bűnös embervel. Mán csak az imáccságoknak élt.
No, bément eccer egy faluba. Mosolygott ottan mindenki hajják, láccott, hogy rendbe van minden ottan, jól élnek, nincsen nálluk semmi probléma. Tele vót ott a pajta szénával, tele a csűr szemesvel, tele az ól disznóval, tele a hodály birkával, tele az udvar szekérvel, tele az istálló marhával, meg lúval. Szép zsírossak vótak a férfijak, kerekek az asszonyok, szálassak a legények, szemérmessek a lejánykák. Oszt méges tanált hibát itt es a barát, oszt elkezdte üköt kijabálni, hogy hát micsoda istentelen emberek mán. No, eccer osztán ez a barát megéhült. De olyannyira, hogy a harmadik határba es ehallaccott a béle mormogása. Bément az egyik gazdáho, oszt elkezdett annak kedveskedni, udvarolni, hogy hát milyen szép es a portája, milyen szép es a marhája, hogy milyen dógos az asszonya, hogy milyen takaros a lejánkája. No, gondolta az ember, tán meglágyult ennek a barátnak az agya, hogy így dicsérgeti űtet? Osztán meghallotta ü es a barát gyomra morgását, oszt rögtön megértette a csizijót. Hát csak kérni akart a, semmi egyebet! No, azótátul mongya a magyar:

"Beszél, beszél a barát, alamizsna a vége"


Elosztoztak rajta…

A magyarok hőskorába állott egy vár a görzsi határba, a falu feletti dombon, ahogy a mán csak illik. Szép vár vót, benne vót az anyag, az építtők semmit sem spóroltak ki belőlle, még tán a saját feleségüket es hajlandójak lettek vóna beleépítteni, de nem kellett ahho, úgy állott a, akár a parancsolat. No, a várúr a görzsi nemzeccség egyetlen élő tagja vót, aki nem tanált magának feleséget, így osztán gyermeke se vót. Jó ember vót egyébiránt, szerette a parasztot, segítette es ahun csak tutta. Eccer pecsétes papírost kapott messzi idegenbül, magátul a királytul, oszt az állott benne, hogy híjja a Haza, szedelőzköggyön, szeggye összve a falubul es a köteles léccámot, oszt ennyi meg ennyi lúval egybe jelentkezzen itt és itt! No, úgy es vót. Mer a Haza minden előtt! Elmentek a legények, emberek, meg a várúr, oszt otthon mán csak a gyermekek, az öregek, meg az asszonyok maradtak vót, ahogy az lenni szokott ilyen esetekbe. Véget ért a háború, véget ért a veszedelem, de mán haza csak aligalig gyöttek az elmentekbül, a többijek ottmarattak, hogy vérükkel s testükkel trágyázzák ezt a magyar fődet az utódok boldogulássára. Gondolkottak a görzsi emberek, mosmán mi lesz a várral, hogy csak úgy áll, hasztalan, de dönteni sorsába egy se mert, még holtába es féltek a várúrtul. Annyit azér kimontak, hogy a vár romos állapotba van. Egy reggelre osztán eltünt a vár kapuja. Valaki látta ugyan a csizmadija portáján szétszedve, amint éppen aztat várta, hogy valami lesz belőle, de senki se szólt egy szót se. No, másnapra eltünt a bútorzat, harmadnapra eltünt a tető, negyednapra eltünt a fal. Ötödnapra nem vót azon a dombon mán semmi, csak a haszontalannak gondolt törmelék, semmi egyéb. Így osztán a magyar történelembül es elkopott még a híre es a görzsi várnak, meg a görzsi várúrnak, csak ez a szólás őrzi az emlékét, amit akkor szoktak használni a magyarok, mikor valami szétlopott dógot emlegetnek:

„Elosztoztak rajta, mint a görzsi várromon.”


Rálesünk…

No, eccer valahun odafe az égbe az Isten igencsak jókedvébe vót! Mán mér ne lett vóna jó kedvébe, mikor letekintett a fődre, oszt meglátta a magyarokat odale, hogy azok milyen okossok, hogy azok milyen dógossok, hogy azok milyen szerények… akarom mondani serények. No, örömébe nagyot kurjantott, de akkorát, hogy a mennyek kapujába es felébrett tülle a posztoló strázsa. Gyöjjön azonnal elém egy magyar az ittlevők közül! - atta ki az ukázt, oszt mán ott es vót egy magyar előtte, a Béla bácsi. No, itt vagyok a hívására Istenem, Uram, mán vélem tégyen kend, amit csak akar. Ne ijeggy meg, te, Béla bácsi, csak azér hivattalak, hogy jót tegyek véled. No! Most ebbe a minutumba visszakűdelek a fődre az én magyarjaimho, hogy örömhírt vigyél nékik, mer annyira megteccett nékem az ő hitük buzgalma, hogy idefenn lesznek vélem a paradicsomba mindahányan. Te meg még maradhacc a szeretteidvel egypár évet békibe. No, eriggy! Ment es a Béla bácsi, de mán csakcsak meg es állott, oszt visszafordult mentibül, hogy reálessen az Úristenre, nincs é béborozva, hogy ilyeneket mond és tesz. Odalopózott az Isten trónussa megé, oszt leselkedett vagy egy órát, de nem vót az Isten se bérugva, se megőrülve. Benne vót a Béla bácsi véribe, ahogy minden magyar véribe es a bizalmatlanság. No, ótán csak lement a fődre, vitte az örömhírt, hittek es neki meg nem es, élt es még egypár évet odale meg nem es, de azóta mongyák a magyarok, ha nem hisznek elsőre valamibe, hogy:

„Rálesünk, mint Béla bácsi az Istenre.”



Eredetmagyarázó meséimből született az Épphogy csak beszólok című kötetem, amit 700 példányban és magánkiadásban készíttettem el. A mesék elfogadottságára, sikerére a sok könyvbemutató mellett jellemző, hogy a kinyomtatott példányokból már alig van, s az is, hogy a befektetett költségeket négy hónap alatt úgy hozta meg a könyv, hogy országos terjesztésbe nem kerülhetett be, azt csak én árusítom. Meséimet több mesemondó is felhasználta már az elmúlt években, így örömmel tapasztalom, hogy „visszafolklorizálódott” néhány mesém, s élőszóban terjed. Ez is bizonyítja, hogy néphagyományunk ma is élő és ható, hogy anyanyelvünk komplex egység, ami az irodalmi nyelvet, az élőbeszédet, és a mára sokszor tetszhalott, valamikori kifejezéseinket is jelenti, tartalmazza.
Szólásmagyarázó meséim után figyelmem a népi humor, így a viccek felé irányult. A viccek kialakulásában nagy szerepe van a népmesének. Sokszor a népmese története kacsint vissza egy-egy viccből, ám a mesével ellentétben a vicc rövid, sokszor a poénra, a csattanóra, a tömény igazságtartalomra van „kihegyezve”. Míg a mese csudálatos, varázslatos, tündéri, bőbeszédű, addig a vicc sokszor profán, durva, szókimondó, de nem szószátyár. Nem tudom, hagyományunkban mikortól beszélhetünk a szó igazi értelmében vett viccek kialakulásáról, de nem tartom kizártnak, hogy azok csak legújabb korunk „találmánya”, ahol a történetek hallgatására, olvasására, az adomázó életformára nem marad idő a rohanó élettempó miatt, ám a humor, a tréfálkozás igénye ennek ellenére nagyon is élő az emberek lelkében. Természetesen a népmesékből viccekké alakult adomák „visszamesésítésénél” is bátor voltam, s nagy szabadsággal kezdtem a „csunnyameséim” írásához. (A „csúnya mese” kifejezés dr.Burány Béla mesegyűjtőé, aki a Szomjas a vakló című kötetében adott közre 66 vajdasági erotikus népmesét.) Erotikus, pajzán meséimben igyekeztem a viccek durvaságát lecsiszolva, az emberi léthez hozzátartozó testiséget mégis egyszerű valóságában kezelni, bemutatni. A számomra egykori tabuszavak, a nemi élethez, a nemiséghez kapcsolódó cselekvések csakúgy hemzsegnek ezekben a mesékben, mégsem éreztem egy pillanatig sem kellemetlen helyzetben magam írásuk közben, sőt, bátran az olvasók elé állok velük nevemet vállalva! Megint csak a tudatom alól elemi erővel feltörő hagyomány forrásaiból „ihattam”, mert megszületett egy újabb meséskönyvem, amiben 77 erősen dévaj mese szerepel. (Jelenleg kiadót keresek megjelentetéséhez.)




A bosszú…

No, vót eccer valamék faluba egy igenhuncut ember. Vót annak háza es, meg abba asszonya es, de vót annak egy szomszédasszonya es, aki után állandójan ette a feketefene. Úgy kívánta aztat az asszont, hogy máncsak ha reánézett es, tizenkettőt mutatott a nagymutató az óráján, ha nem lett vóna ilyenkor kéznél a saját felesége, hát verhette vóna a faszát a maga kezivel lefele. Hát hogy férhetne ahho az asszonyho mán hozzá, merhogy igencsak őrizte aztat a férje, merhogy látta az a kanok pofáján az indulatot a felesége irányába, hát vigyázta es miatta! Dugva tartotta, na! De az asszony es hűsséges tipusu vót, annak se kellett idegeny sodrófa. Még, egyelőre. No, ezen törte a fejit álltó napokot a mi emberünk, oszt csak reágyött a megódásra, huncut vót, oszt kitanálta. Hát!
Eccer, mikor észrevette, hogy a szomszéggya elment otthonrul, fogta magát, oszt általlépett a szomszédasszonyához.
-Képzejje csak szomszédasszony! Mostan hallottam a faluba, hogy a maga ura, meg az én feleségem… háthogy öszvefeküttek. Na!
-Nem lehet a! - hitetlenkedett az asszony.
-Hát penig sajnos igaz! Mán az egész falu eztet beszéli, szégyellem es magamat mijatta, hogy a feleségem így elkurvult, oszt hogy pont a maga urával! Mi ketten bezzeg utójára szerzünk rulla tudomást hajja, mer mán csak ilyen hazug ez a világ! Lássa!
-Hát, ha ez igaz, akkor megölöm azt a disznó uramot! – monta a hírbe megcsalt feleség.
-Mán csak haggya, szomszédasszony! Nem kell ebbül akkora ügyet csányni! Aztat javallom inkább magának, bosszujjuk meg a rajtunk esett sérelmeket, oszt tegyük összve münk es amink van!
No, a megdühödött feleség még egy kicsike unszolásra béatta a derekát, ha az ura hűtlenkedett, akkor minek maraggyon tovább mán ű hűséges. Lehánta magárul a gúnyát mind az asszony, mind az ember, oszt megtették. Megbosszulták! Hát úgy megjáratta a brummogóját a szomszéd az asszony nagybőgőjébe, hogy még az atyaisten es hallotta a vonója szőrinek sercegéssét! Mikor mán jól kibosszulták magukat, pihentek egy fertájórát. Közbe a reászedett asszony csak monta a magájét, hogyaszonygya:
-Hhát ez a hála, hogy ezideig hűsséges vótam? Tuggya mit szomszéd? Bosszujjuk meg mégeccer magunkot! No, előkerült újfent a sodrófa, oszt úgy megdógoztatta azt a nyújtódeszkán a szomszéd, hogy mán a végin lisztezni es kellett, hogy foroghasson rajta! Miután másoccor es megbosszulták, az asszony továbbra se bírt megnyugodni. Mán pezsgett a vére!
-Hát szomszéd! Tuggya mit? Bosszujjuk meg harmaccor es!
Tán teccett annak az asszonnak a szomszéggya fasza, tán e vót néki a második, mit élettyibe látott, tán termetesebb es vót, mint az urájé, vagy csak jobban forgatta a szomszéd, affenese tuggya, de annyira kívánta mán aztat az asszony, hogy csak na! No, a szomszédnak mán a lelkesedésse kezdett lelelohadni, de azér csakcsak belement a dologba harmaccor es, oszt esment bétette a lécet a satuba, oszt fűrészeltek. Dóguk végeztivel esmét pihentek egy kicsinkét, de mán az asszony újfentcsak monta a magájét, csak dultfult tovább.
-Nohát az a disznó... no, csak gyöjjön haza! Adok én néki hűtlenkedést! Kitekerem a nyakát! Megölöm, vaj mittom én, hogy mit es csányok véle!
Végül a szomszédhoz fordulva kibökte:
-Tuggya mit, szomszéd? Bosszujjuk meg negyeccer es ezt a fertelmes sérelmet!
Hejj, a szomszédnak mán elfogyott a patroja a pisztolyábul, lehorgasztotta a fejit, osztaszonygya:
-Mán ne haraguggyon, szomszédasszon, de én mán nem haragszok a maga urára!
No, így vót. Vagy nem így vót? Nem tuggya aztat sénki, de hogy a világon minden sérelmet megbosszulnak eccer az emberen, a mán csak bizonyos!
A csere…

Vót eccer egy falu. Abba a faluba emberek éldegéltek, ahogy illendő ezen a világon. Vót azoknak csalággyuk es, meg rokonyságuk, meg vót azoknak egyéb tulajdonuk es, úgymint a templom, meg a pap. Merhogy az es az övék vót, a pap es. No, eccer férjhe ment egy lejány, oszt ahogy illik, összve es atta űköt a pap a legényvel, oszt hazament a násznép a templombul, hogy megüjjék a lakodalmot. Azt es csak úgy, ahogy illik. Mer falun mán csak így ment az élet. Illedelmessen!
Ahogy szokás vót, hivatalos vót a pap es a lakodalomba, oszt az es ott eszegetett, ott iszogatott vélük, mán csak egyedül a dévajkodásba nem vót közös azokval az emberekvel, egyebekbe csakcsak olyan vót ű es, akármék más falusi paraszt. No, eccercsak érzi a pap, hogy teli van a hólyagja. Mán majnem behugyozott, hát nem vót mit tenni, fogta magát, oszt ahogy a többijek es szokták vót, kiment a kertvégibe a keritéshe, oszt elővette a locsollóját, oszt elkezte eregetni magábul kifele a lét. No, épp akkor kellett az örömapának es kimenni, hát az es odaállott a keritéshe, oszt az es eregette kifele a hugyot magábul. Hát eccercsak reánézett a pap locsollójára. De hajják, az olyan szép nagy darab vót, rögtön az jutott az örömapa eszibe, milyen kár ezér a fiatal faszér! Mánhogy mer pap a gazdája, osztán nem használhassa evégbül másra. No, aszongya a papnak:
-Plébános uram, hájde jó vóna, ha a mi teremtőuristenünk megengedné, hogy münk szerszámot cserélhetnénk!
-Há’ oszt mér, Jóska báttyám? -kérdett vissza a pap.
-Hácsak azér hajja, mer maga az enyémvel még tudna misézni, én meg a magájéval megént tudnék baszni!
Hogy így vót? Nem így vót? Kérdezzék meg a papgyerektül!


Nótaszó…
    
Eggy tanyán éldegélt apóka anyókával. Igen csendess, megfontolt ember vót ez az apó, e mindent csak lassan szépen, csendessen tett, akármit es csányt. Csendessen trágyázott, halkan étetett, még halkabban kapált, kaszált, oszt mán soká es élt, s ha így marad, s száz esztendőt megél, akkor biza nagyon hosszú élete lészen néki! Ez az igasság!
No, eccer kint jártak a határba anyókával, valami munkát végeztek a főggyükön, tán kapáltak. Hajják ám, hogy valahunnan, arrul az erdő felől nótaszó kerekedik feléjük, de az es olyan szép lassú vót, olyan igenyös, olyan teccős, olyan nékik való csendességes, hogyaszonygya:
Este a fonóba jártam,
ottan szép lejánt tanáltam,
szép lejánnak gyönge karja
az vitt éngem kárhozatba.
No, hallgassák, hallgassák a nótát, de mán csak kiváncsijak vótak, honnan eredhet, hát utánnanéztek. Hát hajják, mit es láttak! A bokrok ajján eggy csóré legény fekütt eggy csóré lejányon, oszt a danolt, oszt a ritmusra húzta-nyomta, húzta-nyomta. Fűrészeltek, no. Teccett az anyókának amit látott, no, apjuk, próbájjuk csak münk es ki eztet a mókát, monta. Hát letették a kapát, oszt ük es bébuttak egy bokor alá, oszt bé es tette az apó a köpcijit, mer még tehetős vót. No, bétette, oszt kezdi ű es a fűrészelést, így e:
Este a fonóba jártam,
ottan szép lejánt tanáltam,
szép lejánnak gyönge karja
az vitt éngem kárhozatba.
Hát, ahogy fűrészel, mán az anyóka meglevesedett, kívánta vóna a kutyakocogóst, hát reászólt az apóra:
-Te, papa, nem lehetne inkább aztat énekelnyi, hogy kispilisi faluvégen folyik el a kanális?
No, mivel az apó es ott tartott mán, hát biza reácsörditett erre az új nótára, oszt adott az anyónak! Úgy elfűrészelték magikat, hogy aznap mán egy métert se kapáltak többet!
No, lássák, néha bizony elég egy jóüdőbe hallott nótaszó, hogy felizzon a parázs a lélekbe! Hát legyenek maguk es nótázók gyakrabban!



Miután megírtam a Csunnyamesék című könyv meséit, máris újabb téma felé fordultam. Életünkben nagy hagyománya van a népi vallásosságnak, tárgyi és verbális emlékeinek. A bibliai szenteket általában úgy ábrázoljuk, hogy saját gúnyánkat adjuk rájuk, saját életünk történéseit meséljük el főhősségükkel. Érdekes szintén az is, hogy ezeknek a történeteknek semmi lealacsonyító ízük nincs, épp ellenkezőleg, az egyszerűség, a hit, a „lelki szegénység” érződik ki belőlük. Újabb meséskönyv megírásába kezdtem, ami Mikor Jézus köztünk járt címmel készül.



Mikor Jézus…


No, mikor még Jézus köztünk járt, eccer uttyába került egy fogadó. Megéhült Szentpéter es, Jézus es, az apostolok es, hát bémentek, leültek egy asztalho, oszt mongya Jézus a fogadósnak:
- Fogadós uram, aggyon mán valamit az éhünkre, de úgy aggyon kend, hogy fizetnyi csak a munkánkval tunnánk. Ase baj, ha bort nem ád, de mán csak valami falnivalóval tisztejjen meg kend münköt!
No, úgy es vót, ellátta űket a fogadós, de csak valami maradékot tett az asztalikra, miket más asztalokrul sepert egybe. Fukar vót, kaparós, nem becsülte az a vendéget, az utonjárót, hajják! Semmi baj, az es étek, hát jóízüjen béfalta Jézus meg Szentpéter, meg az apostolok aztat es. Mikoron béfalták, ittak es vón, merhogy száraz vót a gigájuk, háthogy poros vót az út, miken jártak vala, azér. Állott az asztalon egy kancsóba valami zavaros langyosvíz, gondolta Jézus, majcsak bort csány abbul magiknak. Rejátette a kezit, oszt hajják, mi történlett, hát eccercsak borrá vállott az a poshatt víz. No, körbeatták, megitták a kancsó bort, hejj, dejólesett a nékik, oszt mán ótán várták, mivel es kell majd fizetnyi. Kileste a fogadós az esetet, reágyütt, hogy csudát látott az ű kis porféckibe, hát gondolta, mosmajd joól megfizetteti azt a moslékot, mit étek helyett eléjük tett.
- Hallod e te, - monta Jézusnak – láttam ám, hogy micsinyáltál, hát azzal fizessél nékem, hogy legyössz vélem a pincémbe, feltőttöm az üres hordójimot vízvel, oszt te asztat szépen mindet borrá váltosztatod. Hát jó lesz a, elég lesz a nékem fizeccségnek, de ha aztat meg nem teszed, hallod, maradhattok kerittést épittenyi hónapután estvelig az ételem fejibe!
No, gondolta Jézus, majd elintézi ennek a kapzsi fogadósnak a sorsát, de úgy, hogy az öszves ilyen rosszember es tanujjon belülle ha híre megyen, s mígcsak élet van a fődön. Lement hát a pincébe a fogadósval, szépen sorba állottak annak a hordóji odale, egyik sorba a piross, másikba a fejérbor, egy sarokba meg az üressek. No, hezzákezdett a fogadós, hogy feltőccse vízvel mindahányat, mi üres vót, oszt míg horta lefele a vizet a hordókba, Jézus szépen csendbe a telikbe a bort mindet vizzé váltosztatta. No, megtellettek az üres hordók, hát a huncuccság kedvijér rejátette a kezit Jézus, oszt mongya:
- Vájjatok borrá, ennek a tisztességes fogadósnak hasznára, életinek boldogulására!
Nézi a fogadós, nézi, hát sémmi. De az égatta világon sémmi. Nemhogy borrá vállott vóna az a víz, még meg es bedesedett a hajják. El es zavarta mérgessen Jézust az összes apostollal egybe az az ember, még a kerittésrül es megfeletkezett dühibe, űk meg ki es mentek, oszt továbmentek dógukra, hirdetni az evangyélijomot.
No, ment az élet tovább csendbe, oszt eccer lemén a fogadós a pincébe borér, merhogy odafe elfogyott, hát lássa ám, hogy mind a piross, mind a fejér bora vizzé van válva. Hejjj, majbeleőrűt a hajják a bajba, haját tépte, ruváját szaggatta, hamvat szórt a fejire, debiza csak víz vót, mi víz vót, na.
Lássákcsak! Mögmutatta Jézus, hogy akinek van, oszt sajnájja mástul, attul aza es elvétetik, mije vagyon! Hát úgy vigyázzanak kentek es, oszt se a bort, se az étket, se semmijüket mástul ne sajnájják! Mögértették kendtek?



Mikor állott…

Eccer Jézus bément egy faluba, hol tanitványival letelepedett egy nagy fa alá, oszt elkezdett nékik, meg azoknak, kik kiváncsiak vótak, tanittani a mennyeknek országirul. Ámde hejába es, merhogy ebbe a faluba olyan hitványok éltek hajják, hogy nemhitték el rulla, hogy ű a Jézuskrisztus. Akarmit es tett, vagy mondott, máncsak istentagadónak, meg gyalászkodónak monták, mignem eccercsak eléállott a tömeg elé egy vénségessen vén öregember.
No, mongya a tömegnek az öreg, majd én kiszedem ebbül az emberbül, hogy valóban ű é a Jézuskrisztus, mer van énnékem egy bisztos móccerem erre, van eggy kérdésem, mire ha tuggya a választ, amán csak valóba ű. Oszt akkor jobb, ha nem pickájjuk, hanem szót fogadunk néki mindenbe, hajjátok!
No, odament az öregember Jézusho, oszt mongya néki:
- Moncsak nékem te ember, ha tudod, meg ha te vagy a Jézuskrisztus, hogy mikor es állott élettyibe Jézus féllábon? He?
- Hát báttyám, erre a kérdésire nem nehéz a válasz, hát akkor állottam én féllábon életembe hajja, mikor felléptem arra a szamárra, mi Jérusálembe bévitt éngemet.
- Hijjnye, azáldóját, hajjátok, - monta az öregember – ebbiza valóba a Jézuskrisztus, hát menten süvegejjük meg, hajcsunk térgyet es néki, oszt fogaggyunk szót az égi üdvünk mián!
No, így esett, hogy felismerték színrül színre a Jézuskrisztust, oszt megtért a bűneitül abba a faluba a sok ember, meg asszony, meg gyerek, oszt lássák, mindez csak egy tanálóskérdésnek vót köszönhető. Meg egy bőcs öregnek. Meg egy szürke szamárnak.
Hejj, ha minden ilyen eccerű vóna a fődön, de jó es vóna!



Meggyógyítta…


Valamék faluba élt eccer egy asszony, de az világcsufjára abbul élt, mit a teremtőuristen a lába közibe rakott, mikoron az emberi testet alkotá vala. Tuggyák, mi kívül szőröss, bévül leves, s éjjelnappal kóbászt keres. No, nem baj a, ha kóbászt keres, merha egy kóbásszal beéri. A baj abbul vagyon, ha ugyanazval bé nem éri. Hát e nem érte bé ugyanazval. Meg egyvel sem. Több es kellet néki.
Eccer arra járt Jézus a Szentpétervel, oszt ahogy mennek befele a faluba, eléjük állott ez a luvnya, oszt mongya Jézusnak:
-Gyere bé hezzám, te szép szőke herceg, ollyat mutatok én tenéked, mit nem lácc mindennap!
Gondolta Jézus, mi lehet a dologba, de mivel tapasztalata nem vala asszonyszemélyekvel, hát bément véle fedél alá. Meg gondolta, sínre teszi az asszony sorsát. Jóra.
Eccercsak majnem csórén, nagy jajjveszékelve szalatt kifele az asszony:
-Jajjjajjjajjj! Mittettél vélem! Jajjjajjjajjj! Mileszmán vélem!
Kérdi a Szentpéter Jézustul:
-Moncsak uram, mi történt odabe a szárnyékba?
-Hácsak a, Péter, hogy leveté ez az asszony a pendelyit előttem, s mikoron megláttam a két lába közt azt a fertelmes nagy veres sebet, megszántam, oszt meggyógyíttám!
Így esett, hogy elveszítette a munkáját az az asszony, de tán az idvességit épp ezvel nyeré meg. Merhogy eztán pina nekül nem kurválkodhatott sohase, amán bizonyos!




Összefoglalva mondandómat: Számomra az anyanyelv a hétköznapi emberi érintkezésen kívül izgalmas intellektuális játékot is jelent. A meseírással, versírással kifejezhettem magam, rátalálhattam őseim hagyományára, azt saját magam-, és remélem mások számára is élővé tehettem. A mai kor önmegvalósításra csábító „kihívásai” nekem semmit sem jelentenek! Csak nevetni tudok a sok hiábavalóságon, amit ennek az „új vallásnak” az ürügyén tesznek, mondanak sokan. Számomra az anyanyelv, a meseírás épp a visszanézést, a már kipróbált értékek megbecsülését, a megelégedettséget, a nyugalmat jelentik. Egy olyan süveg, kucsma az anyanyelv, ami alatt mindannyian elférünk, s az azt beszélőkkel sorsközösséget vállalhatunk. Bár idegen nyelvet nem beszélek, elképzelni sem tudom, hogy anyanyelvén kívül máshogy is gondolkodhat bárki is. Beszélni még csakcsak! De gondolkodni!?



146. [tulajdonos]: egy emberöltő2018-05-22 11:02
Bizony, igencsak nehezen tellett az élet Misák Ábris mellett, no, nem mindenkinek, csak az asszonynak. Nagytermészetű, vadember hírében állott Ábris, akinek ha arra volt kedve, hát kimaradozott, idegen szoknyák után kujtorgott, ha meg arra, hát az ő gilicéjét, az ő Mariskáját csókolgatta, abajgatta álló napon keresztül. De jó kedve is kerekedett az asszonynak ilyenkor! Megelégedett volt a sorsával egy-egy ilyen nap után, és az emlékekkel bírta akár hónapokig is a mást. Azt látta odahaza, abba nőtt bele, hogy az asszonynak tűrni kell a háznál mindent, még ha nem tetszik is. Barna Maris tűrt békésen.
Korán a munka alá hajlott a dereka, korán kifeslett a bimbaja virágja, szép szőke haja, barna, cipószín bőre, a szoknyája alól elősejlő formája miatt hamar kést nyitottak egymásra a fonó udvarán a legények, de Maris csak kinevette mindet sorba. Nem tudta még akkor, mi is az a szerelem, mi is az az örökidőktől tartó nyavalya, ami miatt a legszelídebb legény is megvadul, mint a kormos bika, s a legártatlanabb leány is odahagyja a szülői házat és lesz világcsúfjára elhált menyecske! Maris csak kacagott a legények fájdalmán, könyörgésein, huncutkodásain, csak bolondította őket, még akkor is, ha azt se tudta, mi is az a legénybolondítás. Szép volt és egészséges, az Isten is asszonynak, anyának teremtette, már csak az esküvő idejét kellett kijelölni odafenn a magas égben a nagyszakállú Teremtőnek, meg azt, hogy ki legyen majd a gyerekei apja. Sokáig egy legény se dobogtatta meg a szívét, mígnem aztán egyszer bekeveredett a faluba ez a Misák Ábris. Lovon jött, szép fekete csődörön, nyeregben ült, nem patracon, fényes csizma volt a lábán, hímzett ködmönében, fekete szalagos kalapjában olyan volt, hogy még a férjes asszonyok is utána fordultak, persze csak titkon. Ez a faluba bekeveredés lett a veszte a Marisnak. Olyan hevület jött reá mikor reápislantott erre a lovon ülő legényre, úgy megdobbant a szíve, hogy eltitkolni sem tudta volna, odaadná magát neki, ha kérné! Mit számít a szerelembe a pénz, a vagyon, a föld, ha a legénynek csak egy vászongatyája van, ha a leánynak csak egy pendelye, akkor is az övék a világ - gondolta. Neki könnyű volt így gondolkodni, hiszen szegények voltak, amolyan templomegerei. Ámde Ábris édesei tehetősek, gazdagok, akik egész életükben csak gyűjtöttek, csak raktak, kuporgattak. Hogy legyen. Mert lenni kell, ez a legnagyobb Isteni parancs, errefelé falun.
Egykének jött erre a világra Ábris, nem osztozott senkivel hát, erős lett, szépszál legény, szép ruhákban járt, jókat evett, ivott, és hamar az övé lett a szülői vagyon is, a gazdagság. Jól élt vele, megbecsülte. Tudta, mi a dolga. Hogy tovább kell vinnie az életet! Most hát ezért jött át a szomszéd faluba, lányért jött, és meg is találta a Marist! Még az alatta prüszkölő Fecske is megugrott, mikor Ábris reánézett a leányra, merthogy olyat szorított a lábaival a ló bordáin.
-Gyere mán ide, te jány!
-Hát oszt mér’ mennyek?
-Hát, hogy megnézzelek közelebbrül. Meg hogy félsz i a lútul.
-Nem félek én, hisz’ az is csak egy teremtménye az Istennek. Szép lova van magának, hajja!
-Van, kinek van! No, jösszte!
Ment a Maris, mint a tejes bárány az anyja után. Egyszer csak Ábriséknál találta magát, odabenn a tisztaszobában, benne a paplanos ágyban, túl az esküvőn, túl a költözködésen, a leányságán, csórén, ahogy az Isten megteremtette. Hogy tudta szeretni ez az ember akkor! Védte, óvta az első időkben még a széltől is. Aztán, ahogy továbbszaladt az élet velük, akár egy jól befűtött gőzmozdony, úgy jöttek a gyerekek sorba, s egyre többet maradt a Maris egyedül a nagyszobában, a paplanos ágyban, ruhástól. Valami megváltozott. Pedig nem vastagodott meg, nem csúnyult el sem a teste, sem a lelke, még ugyanúgy remegett a lába, mikor az ura hazajött, mikor hozzászólt, mikor hozzáért. Pedig lószagu volt, meg izzadtságszagú is az ember, néha meg szerelmeskedés utáni szaga volt. Idegen asszonyszaga. Még akkor is szerette Maris. Az ura volt!
Sorra temették el az öreg szüléket, a rokonokat, meglisztesedett mindkettejük feje, meg az Ábris bajusza is. Hiába, az idő az olyan, hogy legyen bármi, az csak folyik, akár a Tisza!
Nem szeretett odabenn ücsörögni a házban az ember, mindene a gazdaság lett öregkorára, az állatok, a lovak, a birkák. Marisnál, meg a gyerekeknél is többet érő. Rakta a hegyre a halmot, szaporította a vagyont. Kellett! Nem tehetett mást! De volt is a Misák portán minden! Telve a kamrák, telve a padlás, a hombár, számolatlan a jószág, több tagba a szántóföldek, szőlők, erdők, rétek. Mindenhez gépeket állított be a gazda, még a padlásra is szállítószalag vitte fel a zsákokat. Modernizálódott. Csak a házasságban nem lett más, abban a régi maradt. Neki szabadott csalni, kimaradni, ha kedve úgy tartotta szárnyékba bújni a cselédlánnyal, az asszonyra rá sem nézni, vagy épp ráragadni, akár a pióca. A Marisnak nem volt szabad csak egy, csendben maradni. Sokat sóhajtozott emiatt, az évek múlásával még az is megfordult a fejében, hogy rá se kellett volna pislantani egykoron arra a lovas legényre, hogy egy másikkal, egy magafajta szegénylegénnyel tán szebb sora lenne most.
A gyerekek sorra elhagyták a szülői házat, ki erre került el, ki arra, de mind tanult ember lett, Maris örömére. Ez legalább sikerült, nekik már jobb sorsuk, nem falusi életük lesz. Csak az elsőszülött fiuk, a kisebb Ábris maradt odahaza, aki csendesen, békésen várta, apja mikor adja át a gazdaságot neki, hogy mikor mehet át a szomszéd faluba szép fekete csődörön, nyeregben, fényes csizmával a lábán, hímzett ködmönében, fekete szalagos kalapjában, hogy leányt találjon magának az eljövendő, szépreményű életéhez.

Olvasói hozzászólások nélkül
145. weinberger: mágnes[tulajdonos]: a világ vége2018-05-21 09:50
Hinnye, dejó vóna eggy hangfölvétel...

144. [tulajdonos]: a világ vége2018-05-21 09:36
No, vót eccer egy ember, meg annak egy asszonya. Pócspetribe élt ez az ember, s tán én vótam az, kise tuggya, döncsék el maguk, de amit mesélek mingyán, az mind igaz vót. oszt ez az ember eccercsak fogta a kisfejszéjit, reáaggatott egy tarisznyát a jobbikbul, felszerszámozta a kamarábul aztat szalonnával, kinyérvel, kis borval es, oszt világgá ment. Azaz, csak ment vóna, ha tutta vóna, merre van a világ! Mer ahogy körbenézett, csak a Novák András kaszálóját látta vót maga előtt, meg az Oroszi Ferkó szántóját a szilvafájival egyetembe. Ott ugattak rajt a kutyái es, oszt azoktul való félelmibe, vagy a fene se tuggya mér, hát elindult valamerre. Arra. Nem bírt mán az asszonyval. Azér. No, gondolta, majcsak megmutassa annak a nagyszájú asszonnak, hogy hollakik az úristen, ha ember nincs a háznál! Vágja mosmán magának a fát, meg abrakolja a marhákot az istállóba, de étesse a kocát es az ólba egyedül, meg javiccsa a zárat, ha nem nyílik. Ű mán effélét nem tészen, mígcsak foggal bírja a szalonnát! Hát! No, ment, mendegélt, oszt ahogy elhatta vót a faluja határát napnyugot irányába, hát egy irdatlan nagy legelő került az uttyába. Ahogy megy, mendegél, hát marhákot látott azon a legelőn, de egy ember se őrizte azokat a marhákat, csak úgy magikba falatozták a jóízű füvecskét vót. Szóval, sehon se látta a gulyást, hát mán csak úgy magátul es elkezdte hajkurászni azokat a marhákot. Öszvefele. Hogy aszonygya, tülled te, eriggycsak Manci, hóha Juci, hajhahóóó! No, hogy mit akart a hajkurászásval, csak ű tudta vót, de tán még ű se. Ahogy kajabál, eccercsak tán a főd alól, elésírült a gulyás. No, te ecceri ember, olyan jól térítetted a marhájimot, hogy felfogadnálak én magam mellé, ha eljönnél. Három nap a világ, negyedik a számadás, hát csapj a tenyerembe, oszt kezdheted a munkát, nékem haza kell ugranom az asszonyhoz egy kicsikét! Belecsapott az ecceri ember annak a gulyásnak a tenyeribe, pedig azt se tutta, ki fija bornya, de mán csakcsak elege vót a világgámenésbül, hát azért es. Terelgette, etetgette, őrizgette a marhákot három kerek napig, oszt a negyedik nap reggelén újfent elősírül a gulyás. No, te ecceri ember, látom, jól végezted a munkádot, mongyadcsak, hát mér kellett neked világgá menned? He? Hát mit es mondhatott vóna az ecceri ember, hogy es mondhatta vóna el, hogy űvele a felesége mint a kutyával, hogy csak odaki pipázhatott a pitvarba, hogy csak eccer ihatott egy nap, akkor es csak háromcentet meg egy pohár bort, hát kitanálta, azt mongya, hogy kincset megyen keresni. No, te ecceri ember, hát ha kincset mégysz keresni, itten van a szógálatodér ez a darutoll. Eztet ha a kalapod karimájába biggyeszted, olyan, de olyan forgószél kerekedik, hogy akármerre vagy es, hazaviszen tégedet! Vidd, ez a fizeccség! No, megyen csak, megyen a mi ecceri emberünk, oszt ahogy halad, hát mán kituggya hanyadik falura járt az otthonátul, hát látott egy órijási rakás fát, de csak úgy, összvedobálva, úgy álltak azok a hasábok, akár az asszony kontya felkeléskor. Hámán csak nem nézi, hogy ilyen összevisszaság legyen, a világba mán csak rendnek kell lenni, hát hozzákezdett, hogy összvepakolja glédába azokat a fákat. Oszt el es kezdte. Rakta a fát, rakta, de mán csak feltűnt néki, hogy ezeknek sincs gazdájuk, akár az előbb a marháknak. Azér csak rakta. Ahogy rakja, eccercsak elésírül egy favágó. No, te ember, de jó, hogy erre jártál, hát nékem eztet a fát három nap alatt összve kell, hogy rakjam glédába, de nincsen nékem arra időm, mer mennék haza az asszonypajtáshoz egy kicsinyég, hát felfogadlak én tégedet erre a munkára. Mikor visszajövök, megkapod a fizecsséget es. No, pakolta a mi emberünk derekasan a fát, összve es pakolódott az olyan szép glédába, hogy öröm vót arra nézni es, hátmég a gazdájának lenni! No, a negyedik nap reggelén ott es vót a favágó. Meg vót elégedve a munkával, oszt ki es fizette vón a mi emberünket, de előtte mán csakcsak rákérdett, ugyan, mongya mán el, mivégbül járja a világot? Mit es mondhatott vóna a mi emberünk, tán aztat, hogy mindennap csak pityóka van a háznál, hogy este meg csak csupor tejvel rágja az üres kinyeret? Hát ezt mán mégse mondhatta, hát újfent aztat hazudta vót, hogy kincset megyen keresni. No, ha kincsér mész, itten van ez a faháncs, ha eztet kidobod a kertedbe, azon minutumba meglesz a téli tüzelőd, kerítésed, mindened, mi fábul való vóna. Hát eriggy! Azzal ment tovább a mi emberünk. Ahogy megy, mendegél, hát előtalál egy magtárat. De az es csak úgy, gazda nélkül állt vót, pedig milyen szépen elé vót borogatva a búza, hajják, parasztembernek ez a látvány olyan, akár a városinak a vásárcsarnok. No, hozzá es látott, hogy bélapátolja aztat a búzát a fedett helyre, nehogy megáztassa aztat az isten fellege. Ahogy lapátol, eccercsak elésírül egy gazdaféle, oszt mongya néki. No, te ecceri ember, de jó, hogy errefelé vetett a jóisten, mer felfogadnálak, hogy bélapátold eztet a búzát, nékem nincs időm, mer haza kell mennyek a feleségemhe egy kicsinykét. Három nap, oszt itt vagyok, negyedik nap elszámolunk. No, tette es a dógát az ecceri ember, bé es lapátolódott az a búza, úgy, ahogy kell. No, negyedik nap reggelén jön ám a gazdaember, oszt lássa ám, bé van a búza takarva, hát igencsak meg vót elégedve. De mán a fizetés előtt csakcsak kifaggatta a mi emberünket, hogyhát mér es járja a kerek világot. Mit es mondhatott vóna a mi emberünk, tán aztat, hogy mindég csak a trágyahordó csizmája van a lábán, hogy mindég csak a fótos gatyája az ülettyén? Mán aztat csak nem mondhatta vót, hát ennek es azt mondta, hogy kincset megyen keresni. No, te ecceri ember, hát, ha kincset keresel, itten van ez a búzaszem, ha elveted a fődedbe, olyan gazdagságod lészen, mint másnak se a környéken. Hát ez a fizeccség, mosmán csak eriggy! No, ment, mendegélt a mi emberünk, de mán csak úgy epekedett az asszony után, mint a láncos kutya a szaladásra, meg az igazat megmondva, a saját ágya es hijányzott mán néki, de nagyon. Hát fogta magát, oszt a kalapja karimája mögé gyugta a darutollat. Várt, várt, hogy mi lészen, oszt nem lett semmi. Se szél, se fuvallat, semmi, de semmi, az égadta egy világon! No, de rászedett ez a gaz gulyás, verném széjjel a száját! Kidühöngte magát, oszt azzal a saját lábán elindult visszafele. Ment, mendegélt, oszt ahogy hazaért, hát mán várta az asszony. Annak es hijányzott mán az ember, mert alig bírt az állatokval, meg nem szeretett a se egyedül, abba a nagy ágyba. No, merre járt kend, kérdezte, oszt mér ment világgá, mongya csak nékem! Hát a mi emberünk elmondta vót, hogy mér. Elmondta a pipát, a pályinkát, a pityókát, az üres kenyeret, a szaros csizmát, meg a fótos gatyát es, de mosmán minden másképp lészen, te asszony, mer kaptam én a munkámér két kincset es. A harmadikrul nem szólott vót. Azzal fogta, oszt az udvarra hagyította a faháncsot, oszt várta, mi lesz. Hát semmi se nem lett. Elvetette a búzát es, oszt abbul se nem lett semmi. Hinnye, hogy azta kaporszakállú atyaúristenit ezeknek a gazembereknek, hát így hálálták meg énnékem a munkámat? De mán csak elcsitította az asszony, lássa kend, aztat a munkát itthon es elvégezhette vóna a magájéba, nagyobb kincs a, akkor mán előrébb vónánk. Eztet tán megtanulhassa kend ebbül a világjárásbul, hogy az otthon a legrangosabb. Én meg fogadom, eztán jobban becsülöm magát es, meg a munkáját es, mert nem jó egyedül egyikőnknek se, az a jó, ha együtt vagyunk, mink ketten. No, azóta élnek, míg meg nem halnak, oszt azóta kerek a világ arrafelé, oszt azóta nem kell eztet a kerekséget sohase körbejárni, mer elég, ha az ember a maga helyén elégedett. Hát tanulják meg ezt magik es, oszt ne szaladgájjanak annyit! Jónapot!

143. [tulajdonos]: volt egyszer2018-05-19 11:46
Pócspetrinek volt egy vize…



Pócspetri és Kispetri települések az 1800-as években még víztől elzárva, száraz földúton megközelíthetetlenül, külön léteztek. Pócspetri körül egyébként is mocsaras részek, vízállásos rétek, és a mélyen fekvő részeken apró tavacskák jelezték, hogy a Kárpát-medencében a víz az úr. Ám lehet a víz az úr, ha a sok apró emberke erejét összeadva erősebb, mert ha szükségleteinek kielégítéséhez földterületre van szüksége, akkor lecsapol, szelídít, mederbe terel, hogy legyen szántó, hogy legyen „élet”, s hogy a marhájának, lovának legyen télen is mit ropogtatnia a jászolból. Mert élni kell! Az isteni parancs szerint az ember fontosabb a környezeténél, az emberi élet több, mint a „vadállatok” élete, mióta az uralma alá hajtotta a földkerekség minden szegletét.
No, hogy mondandómat ne feledjem: A Kispetrit és Pócspetrit elválasztó vadvizeket az 1800-as évek végén egy épített patakmederrel lecsapolták, elvezették, s ezzel ismét győzött az ember, újabb területet nyert a mezőgazdasághoz, a telkekhez, az építésekhez. Összenőtt így hamarost Pócspetrivel Kispetri, aminek szerves része lett, sőt, később a vízelvezető patak túlsó részén, Kispetriben alakították ki a „közöst”, a téeszcsét, a fóliatelepet, állattartó telepeket, és persze itt nőtt a legjobb dohány, és itt piroslott a legszebb alma is. Emberi dolog ez a természetátalakítás, kár moralizálni rajta, hiszen az embernek épp az élettér az egyik legfontosabb kincs ezen a világon. Annak kialakításhoz pedig bizony sokszor nem gondolja végig tetteinek következményeket, vagy épp tudatosan vállalja azokat, s még jó az az eset, amikor nem visszafordíthatatlan átalakításokat végez. Ám végzett, végez, és végezni fog. Mindig, míg csak él!
Nevesincs „folyó” ez a pócspetri vízelvezető, ám a Máriapócsi főfolyamba torkollik, ami a Lónyai-csatornába, ami pedig a Tiszába. Így lehet aztán a névtelen kis vízgyűjtő patakocskából Európa egyik legnagyobb folyamának, majd a Fekete tengernek része, amiben már nehéz elkülöníteni, hogy melyik vízcsepp származik Pócspetriből. A kis patakocska a „nagy egész” része lesz, a léte így kap értelmet, így hoz hasznot az embereknek s visz hírt arról, hogy a vízgyűjtő területeken is élnek emberek, ukránok, szlovákok, magyarok, szerbek, románok, bolgárok s más egyéb nációk. Gyermekkoromban ebben a vízelvezető „folyóban” oly sokat játszottunk, amiről szinte beszélni sem lehet! Mégis megpróbálom.
Mi a „Cserében” laktunk, ami a falu déli-délnyugati részének három utcából álló új telepe volt. A „Csere” utcái a „Csikósra” futottak ki, egy rétre, aminek a kellős közepén folydogált a „folyó”. A neve talán a „csíkos”-ból alakult ki, ugyanis a rétet átszelő patak még a hetvenes évek elején is telve volt csíkkal. A „Csikós” a gyakori tavaszi magas vízállástól alaposan elöntve, szinte embermagasságúvá növesztette a vadvirágok, a gyógynövények, a sás, a vadsóska, a lóhere és más egyéb növény szárait. Csakúgy sárgállott néha a rengeteg gólyahírtől! Míg intenzív legeltetés is volt a faluban, addig a „Csikós” a falu egyik legelőjeként szolgálta a Közt. Ám, amikor olyan mértékben lecsökkent a legelő jószág száma a faluban, hogy közös legeltetésre már nem volt mód, mert nem tudtak gulyást megfizetni, minden állattartó gazdának aki kérte, ki volt „mérve” egy-egy darab a „Csikósból”, amin a kevéske saját jószág téli takarmányának való szénát megtermelhette, lekaszálhatta. A „Csikós” szélén állt a csordakút, egy igazi gémeskút vályúval, aminek vize szinte állandóan tele volt békákkal, jelezve, hogy ivásra tökéletes minőségű. Ittuk is, ha arra járva, kimelegedve a játéktól, megszomjaztunk. Öröm látni álmaimban, amikor a hatalmas termetűeknek tűnő férfiak, Sónyák János, Novák András, Oroszi Ferenc, Pekk András, Csé Herczku József, Pundzsák József, Lencsés Ferenc és a többiek nekikezdtek a kaszálásnak a „Csikósban”: Csengő hangú kaszájukat élesre fenték a „fenkűvel”, amit az oldalukon lógó tehéntülökben, vízben tartottak. Így ugyanis kevésbé marta az acélt a kő, csak élezte. Hallom ma is, ahogy a kövér „fűbe” belevág a kasza, a hersegő hangot, ahogy lendül a parasztkézben, s nyomában pedig egyre gyűlnek a „rendek”, a földre fektetett szénának való. Soha nem fogtam kaszát a kezembe egészen 1990-ig, amikor is ezekre a mozdulatokra visszaemlékezve, magam is rendre vágtam (és szinte azonnal úgy, ahogy illik) a kecskéimnek a szénának valót. Amikor a fű száradt, és a szélirány a házsorok felé hozta az illatot, semmihez sem hasonlítható élményben volt részünk. Az a csodás, száradó fűillat, szénaszag minden más falusi szagot elnyomott! A gyógynövények, a vízimenta illata elnyomta a disznóólak orrfacsaró bűzét, a trágyahalmok erjedő savanyúságát! Ráadásul a meg nem ázott száraz széna a legcsodálatosabb eledel télen a marháknak, lovaknak, egyéb kérődzőknek, s nem csodálom azt sem, ha a szénapadlások bódító illatában annyi „szerelemgyerek” fogant annak idején, falun, így Pócspetriben is!
A „Csikóst” szinte mértanilag megfelezve, egy szekérút vágott át nyugati irányba, amin gyalogosan legalább jó félórával hamarabb odaértünk a téesztelepre, mint körbe, az aszfaltúton. A parasztszekerek is gyakran jártak erre, még akkor is, ha az út legelején át kellett vágniuk a kis patakocskán, egy e célra kialakított, vagy inkább kitaposott „gázlón””. Ez a „gázló” egy merőlegesen körülbelül négy méter széles, és (hogy nagyon mély ne legyen) tíz méter hosszú, lapos része volt a patakmedernek. Természetesen állt benne a víz még nyáron is, így nem messze tőle egy fapalló is le volt fektetve, amin a gyalogosok kelhettek át száraz lábbal. A „gázló” ezzel a kialakításával tulajdonképpen elsimította a patak két oldalán magasra halmozott gátat, ezért a tavaszi olvadáskor, vagy nagy esőzésekkor a „Csikós” lába rögvest vízben állott. Még a patakparti káka, sás és nádtorzsa sem tudta megakadályozni, hogy kiöntsön a rétre. Mondanom sem kell, madárparadicsom alakult ki így hamarosan a tocsogókban, a magas fűszálak között. Bíbicek, gólyák, vadkacsák, énekesmadarak repkedtek állandóan fejünk körül, ha erre jártunk. Édesanyámmal keltünk át egyszer gyalogosan a „Csikóson”, a patakon át a „háztájiba” kapálni. Pacsirta dalolt az égen, vad, még tavaszi zöldben pompázott a rét, s én a kis gyereklábammal poroszkáltam anyám után el-elcsavarogva. Egyszercsak alig az orrom előtt repült fel egy fácán, s ahol madár van, ott fészek is kell legyen, nosza, meg is kerestem! Hét fácántojás lapult a fű között, aztán már a zsebeimben, majdnem teljes volt már a fészekalj, de bevallom, kiraboltam. Hazavittem a tojásokat, s megkértem anyámat, süsse meg nekem. Aki még nem evett jót, olyan rántottát kívánok neki, legalább egyszer életében!
A kis patak gyermeki lelkünket nevelte is. Erkölcsre, összefogásra, csapattá szerveződésre. Történt egyszer ugyanis, hogy egy esős nyáron egy „Csikóson” átszekerező gazda nehézre rakta a szekerét. A patak gázlója aztán megfogta. Úgy leült az a szekér a felázott mederben, hogy se ide, se oda, a ló is csak toporzékolt tehetetlenségében. Húzta volna, de nem bírta. Habot vert patáival, sáros habot. No, a mérges gazda aztán elővette az ustorát, s adott neki! A saját tehetetlenségét a lován verte le, de olyan kegyetlenül, hogy először csak mi, gyerekek dörgöltük bátran az orra alá, hogy ezt nem szabad, aztán a keserves lónyerítés és a gazda kiabálása odahívta a felnőtteket is. Ők már nem voltak olyan angyallelkűek a gazdával, megmondták neki egyenesen a szemébe, hogy mit és hová veregessen! Közös erővel kirángattuk a szekeret a gázló sarából, de az a gazda még nagyon sokáig sáros maradt az emberek előtt! Mi magunk pedig megszerettük a lovat, s meggyűlöltük az állatot kínzót.
A patak medrében általában nyáron is legalább térdig érő víz folydogált. Elég volt ez ahhoz, hogy a kétéltűek, hüllők, rovarok százait-ezreit táplálja. Itt fogtam először kecskebékát a kezembe, itt ragadt nadály először a lábamra, itt sikerült csíkot fognom kosárral, és itt ijedtem halálra a vízisiklótól. Halvány emlékeimben fel-felbukkan egy-egy mocsári teknős képe is, de arra már nem merném letenni a nagyesküt, hogy az is élt benne. A fűzfák viszont ott hajbókoltak partján, és olyan, de olyan fűzfasípot lehetett „kerekíteni” ágaikból, hogy csak úgy zengett a falu, ha rákezdett a fütyülésre a soktagú „banda”, a barátaim és én magam.
Ugyancsak a patak medrét követve juthattunk el a falu temetőjéhez a legrövidebb úton. A temetőbe járás így válhatott gyerekkorom egyik kiemelkedő élményévé, hiszen amíg kiértünk a temetőbe apám sírjához, annyi látnivaló csábított lemaradásra, hogy anyám nem győzte a „gyere már fiam”-okat. A temető felé a patak a „Páskom” nevű rétre érkezett. A „Páskom” egy hatalmas sík terület volt akkoriban, ahol ugyancsak a gulya legelt, már, amíg volt gulya. A patak itt is óriási területeket tudott elönteni mikor nagy esőzések voltak, ilyenkor akár egy tenger, akkora lett a „Páskom”. Elcsentük otthonról a fa mosóteknőket, s kineveztük azonnal magunkat kalózoknak, vérszomjas harcosoknak, akik előtt egy cél lebeg, behajózni a hatalmas tengert, s uralmunk alá hajtani a rajta csónakázó bikficeket. Persze voltak „szerencsétlenségek” is, amikor egy-egy fateknő léket kapott, vagy kiesett a dugó belőle, vagy csak egyszerűen szerencsétlenül evezett a gazdája. Ilyenkor a harcosok „bokáig süllyedtek a feneketlen sárba”, azaz egyszerűen felálltak a vízben, nyakig húzták fel a lecsúszott klottgatyájukat, visszaültek a hajójukba, s eveztek tovább. Ebben a „feneketlen” tengerben úsztam először, illetve, ha igazat akarok mondani, csak a sáros vizet nyeldekeltem. Nem zavart senkit, hogy Kispetri összes libája is ide járt úszni, s bizony néha zöldellt a víz mögöttük! Talán ennek a tápanyagokban gazdag víznek is volt köszönhető, hogy a mélyebb részekben itt már kárászok, keszegek éltek, amikből vesszőbotunkkal sokat levegőre hoztunk.
A „Páskom” és a kis patak adta a petri cigányok pénzkereseti lehetőségeit is. Innen származott ugyanis a falu majd összes házának alapanyagául szolgáló vályog, amit mély gödrökből kitermelt agyagos földből, szalma vagy szénapelyvából, és természetesen a patak vizéből gyúrtak, formáztak, majd a „Páskom” sík területein szétrakva, a napon szárítottak. Néhány fillért kértek a régi időben darabjáért, de mivel sok ezer kellett egy házhoz, tisztes fizetést hozott a cigány családoknak. Nem beszélve arról, hogy az általuk vetett vályogból épített házhoz később is visszajárhattak „kéregetni”, s egy háziasszony sem zavarta el őket. Anyám is sorra adogatta nekik a szalonnát, a kenyeret, a babot, a zsírt, mígnem kihalt az utolsó vályogvető generáció. A „tégla-kor”, meg a „géptej” pedig a halálát jelentette a „Páskomnak” is. Nekünk, a „cseresieknek” valamiféle határt jelentett a patakon átívelő kis híd, ami szétválasztotta a „Csikóst” és a „Páskomot”. Onnantól kicsit idegennek éreztük magunkat, nem is jártunk gyakran arrafelé játszani! No, meg hogy őszinte legyek, féltem egyedül arra járni a híd alatt fészkelő vándorpatkány miatt.
A „Csikóst” nedves őszökön szinte teljesen elöntötte a víz. Mivel eleve mélyen fekvő részen terült el, így a kiöntött vizet nem tudta gyorsan eltüntetni, ezért gyakran egész télen megmaradt a vízfelület, természetes korcsolyapályát adva nekünk, gyerekeknek. Miután „beállt” a jég, már egy-két centis vastagságúra is rámehettünk, hiszen a víz mélysége eleve nem volt több tíz-húsz centinél. Ha hó esett rá, először közös munkával megtakarítottuk, kijelöltük a pályát, és magunk faragta botokkal kergettük a rongylabdát. Még nem tudtuk azt, hogy modernebb eszközökkel játszva ezt jégkorongozásnak hívják. Volt egy förcsitalpú cipőm. Illetve Egy fröcsitalpú cipőm volt, ami a kislábújjamnál már kilukadt. Mégis ebben jártam télen iskolába, mert hazafelé ez csúszott a legjobban a „Csikós” jegén. Ha befagyott a patak vize is, csúszkálva barangoltunk rajta, néha orrunkkal érintve a felszínét, bámulva a jég alatti világot.
Délnyugat felé, a Nyíregyházát Nyírbátorral összekötő út felé igazi vadvilágon keresztül lehetett gyalogosan eljutni. Miért jártunk hát arra?- kérdezhetik joggal. Mivel a gépi-, és nagy tagokba való szövetkezeti művelést a föld adottsága (vizes, fás, füzes, nádasokkal tarkított részek) nem tette lehetővé, ezért itt mérték ki a téesztagoknak a rendes járandóságát, a „háztájit”. Ez a bevitt értéktől, illetve a végzett munka fontosságától függően egy-két hold volt csupán, ám azt okosan megművelve, ellátta az egész családot kukoricával (így hússal is), tökkel, babbal, napraforgóval. Zécsi várnak hívtuk ezt a területet, ahol a patakunk olyan fekete földet öntözött, amilyet Debrecen környékén látni! A főúton túl már a Kislétaiaké volt a terület, de az út menti még vadabb területek eleve kizárták, hogy arra is földet mérjenek.
Sokat jártunk gyalogosan a háztájiba dolgozni anyámmal, útközben alig győztük kerülgetni a tocsogókat, vízállásokat, gödröket. Mire kiértünk, már annyira fáradt voltam sokszor, hogy azt lestem, hogyan tudnám elbliccelni a munkát. Egyszer anyám kapája hatalmasat döndült a földben, ahogy belevágta. Úgy megijedtünk mindketten, hogy azonnal hazaindultunk. A legenda szerint a valahai földvár, az Ercsi vár kincseiből, régiségeiből találtak a gazdák a szántás, kapálás alatt, de hogy nekünk miért nem kellett a kincs, máig sem értem. Talán a megtalálókra nem hoztak szerencsét a tárgyak? Sokat gondolkodtam, vissza kellene menni, és megnézni, mi volt az a döndülő hang, de a babonás legendáktól való félelmem ebben megakadályozott. Megelégedtem hát a varjúfészkek kiszedésével, a nyúlfiak elfogásával, és a terményt ősszel hazaszállító szekér zörgésével.
Fenntebbieket nem azért mondtam el, hogy kontrasztosak legyenek a most következő soraim, hanem csak azért, merthogy így volt. Az én gyerekkorom volt, Pócspetri vize volt. Volt.
Már jó harminc éve elköltöztem szülőfalumból, így amikor hazamegyek, erősebben látom azt, mi változott. Valaha hatalmasnak tűnt itt minden. Hosszú, beláthatatlanul hosszú utcák, akár több órás távolságok, és hatalmas terek jelentették nekem Pócspetrit. Mára minden összezsugorodott. Karnyújtásnyira van a temető a „Cserétől”, és szinte összenőtt a szomszéd faluval, bocsánat, várossal, Máriapóccsal. Hogy mi lett a „Páskomból”? Feltöltötték gödreit, talajegyengetés után utcasorok, házak állnak rajta. Mivel a víz egyre fogy, (észre kellene már vennünk végre!) ma már az egykori szűk kis patakmeder is el tudja vezetni. Ha nem, hát akkor a temető előtti azóta nőtt nyárfást önti el, s a nyárfák árnyékában nem terem más, csak a vérszívók nemzetsége, a szúnyogok. A „Csikós” egykor vadvilágtól hemzsegő területe is domesztikálva lett. A patakot alig látja már az arra járó, mert eltakarják a gazdasági épületek, a vállalkozások üzemcsarnokai. Kispetri és Pócspetri teljesen összenőtt, az egykori gyalogutakat benőtte az aszfalt, most már mindig száraz lábbal lehet eljutni a „közös” felé.

Pócspetrinek volt egy vize! Vajon a mai gyerekek is olyan élmények hatása alatt nőnek emberré, amikben nekünk volt részünk? Nem várok választ. Maguknak feleljenek!



A napló folytatása
A napló jelszava:
Tartalom:
Add meg a biztonsági kódot: j09c  


Olvasói megjegyzés
Feladó:Tartalom:
Add meg a biztonsági kódot: 0lo4  


Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2018-05-25 09:55 Bakkné Szentesi Csilla
2018-05-21 23:23 Vezsenyi Ildikó
2018-05-17 21:57 Vajdics Anikó
2018-05-14 11:04 Pataki Lili
2018-05-03 14:16 P. SZ.
2018-04-28 01:12 Iványi Mónika
2018-04-11 23:30 Fekete Orsolya
2018-04-11 00:19 furim
2018-04-02 10:43 Tóth Gabriella
2018-03-28 22:13 Gyurcsi
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2018-05-25 12:34   NAGYÍTÓ /Frady Endre:pszichedelikus/
2018-05-25 12:33   Napló: weinberger
2018-05-25 12:33   Napló: Frady Endre
2018-05-25 12:32   Napló: Vajdics Anikó belepotyog
2018-05-25 12:31   új fórumbejegyzés: Várkonyi Miklós
2018-05-25 12:27   Napló: Frady Endre
2018-05-25 12:26   új fórumbejegyzés: Várkonyi Miklós
2018-05-25 12:18   NAGYÍTÓ /Vajdics Anikó:vékonyapókhálómégismegtart/
2018-05-25 12:04   Napló: weinberger
2018-05-25 11:49   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos