DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2841 szerző 38668 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Németh Bálint
  Extrasystole
Új maradandokkok

Tóth János Janus: pillanatok
Tóth János Janus: Hol az Isten?
Tóth János Janus: Szeptember
Vezsenyi Ildikó: 2021.03.04-re virradóra
Tóth Gabriella: gyász
Tóth Gabriella: körök
Tóth Gabriella: bohócságok stb.
Tóth Gabriella: én így
Filip Tamás: Akiket szerettem
Vasi Ferenc Zoltán: Az életerő misztériuma
FRISS FÓRUMOK

Bátai Tibor 1 napja
Gyors & Gyilkos 1 napja
Vezsenyi Ildikó 2 napja
Csombor Blanka 4 napja
Tóth Gabriella 5 napja
Filip Tamás 5 napja
Pataki Lili 5 napja
Pálóczi Antal 5 napja
Szilasi Katalin 5 napja
Karaffa Gyula 6 napja
Kiss-Teleki Rita 8 napja
DOKK_FAQ 8 napja
Bájer Máté 10 napja
Szücsi Csaba 11 napja
Vasi Ferenc Zoltán 12 napja
Dezső Márton 12 napja
Ötvös Németh Edit 19 napja
Egry Artúr 21 napja
Gyurcsi - Zalán György 26 napja
Kiss-Péterffy Márta 26 napja
FRISS NAPLÓK

 négysorosok 5 órája
Bátai Tibor 5 órája
- haikukutyin - 6 órája
A HÁRMAK 15 órája
Hetedíziglen 22 órája
A vádlottak padján 1 napja
Minimal Planet 1 napja
A fény nem publikus 1 napja
Zúzmara 1 napja
Ötvös Németh Edit naplója 2 napja
Vezsenyi Ildikó Naplója 2 napja
ELKÉPZELHETŐ 3 napja
Gyurcsi 4 napja
az univerzum szélén 5 napja
Janus naplója 5 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: A vádlottak padján
Legutóbbi olvasó: 2024-02-27 17:32 Összes olvasás: 50777

Korábbi hozzászólások:  
760. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 24. 2024-02-26 09:33
A betegségről, általában

Már fentebb „megegyeztünk” abban, hogy minden ember meg fog halni. Ki így, ki úgy, de az eddigi bizonyosság most is áll, még senki sem kerülhette el ezt. Már pedig az emberi élet végső határa a Teremtő döntése alapján maximum 120 év. Ebbe kell belesűríteni mindazt, amit szeretnénk átélni, elérni, megvalósítani, élvezni, ennyi időnk adatik a szeretetre, szerelemre, a mindenség megismerésére.
Hogy miben halunk meg, az sem mindegy. A katona, aki fiatalon besoroztatott, s öl, abban reménykedik a sok szörnyűség láttán, hogy egy pillanat lesz a halála, amit észre sem vesz. Hogy nem fogja már hallani a golyó hangját, ami eléri. Mert ha hallja, akkor sokat fog szenvedni még. A haláltól való félelem nem más, mint a szenvedéstől való félelem. A fájdalomtól, a kivérzéstől, a tudat éberségétől való félelem, miközben a beleit tartja a kezeiben, és várja, hogy mikor homályosodik el a szem. Míg a szem is csillog, a fájdalom teszi a dolgát ilyen esetben. Az eutanáziára vágyók is ezt a „szemhomályosodást” nem akarják megvárni, s inkább a „kegyes halált” (lehet kegyes a halál? nézetem szerint is lehet…) várják/választják.
A betegség nem természetes, de az emberi élet velejárója. Nincs olyan, aki ne lett volna valamilyen mértékben beteg életében. Általában a fiatalok nem érzik sem a betegséget, sem a fájdalmat olyan mértékben, de főként a csecsemők csak sírással tudják értesíteni a szülőket, ha valamilyük fáj. A baleseteknél sok esetben az adrenalin olyan erős fájdalomcsillapító, hogy pl. az egyik 19 éves munkatársam motorral frontálisan ütközött egy busszal, minden csontja összetört, de a mentőket ülve, jajgatás nélkül várta. S amint kiürült a szervezetéből az adrenalinfröccs, azonnal meghalt.
Vannak egyszerű, és könnyen gyógyuló betegségek, és vannak undorító, alattomos betegségek, amiket észre sem veszünk csak akkor, ha már késő. A rák sem válogat manapság. Mivel senki sem tudja, a mai, túlnépesedett országokban mikkel etetik (hiszen mindenkit jól kell lakatni még a cirkusz előtt), ezért rengeteg, csak évek alatti felgyülemlés után okoznak a különféle tartósítók, ízesítők, térfogatnövelők, a különféle E-k az embernek betegségeket. Általában ekkor már késő. Így nem kijelenthető, hogy az ember lenne önmaga minden betegségéért a „hibás”. Sőt, manapság általában sok, szerintem döntően sok esetben nem hibás, csak él. Ma él, ez a baj. Nincs mindenkinek lehetősége arra, hogy vegyszermentesen neveljen növényeket, természetes módon hízlaljon állatokat, mert már a termőföldet is beteggé tettük, így a rajta termő takarmányok, élelmiszerek, gyümölcsök is betegek, amit aztán vagy az ember, vagy az általa tartott állat megeszik. A halál csókjától édes az ilyen gyümölcs, a zöldség, a hús.
Jómagam csak akkor voltam orvosoknál, ha már nagyon muszáj volt. Ha már 40 fokos lázban égtem, vagy ha járni sem bírtam. Önpusztító életet éltem, hiszen katonakoromban „történt” a csernobili robbanás, és rengeteg zöldséget-gyümölcsöt kaptunk, mert olcsó volt, a nyugatiak nem jöttek értük, nekik nem kellett! Dohányoztam 14 éves koromtól kezdve, rengeteg konzervet, zsacskós levest, gyorsfagyasztott ételt ettem évekig. A munkahelyemen mosóbenzinnel takarítottuk meg a szennyes alkatrészeket, természetesen maszk nélkül. Odahaza a fáinkat még nikotinnal is permeteztem, természetesen azt is maszk nélkül. Aztán nem is csodálkoztam, amikor 23 éves koromban azt mondta egy orvos, olyan a májam, mint egy masszív alkoholistáé. Ám azóta erre figyelek. Valamennyire, mindenesetre a májammal (most) nincs semmi baj. Kórházat sose láttam (csak látogatásokkor, a gyermekeim születésekor) egészen 56 éves koromig. Ekkor azonban már vittek. A mentő úgy száguldott velem, hogy a sofőr mellett ülő feleségemre azt mondta a mentős, hogy lassan rosszabbul lesz, mint a beteg. 130-140-es sebességgel hajtott 70 kilométert velem, zajló infarktussal feküdtem a mentőágyon, s hallgattam félálomban a külvilágot. Megmentettek, belenyúltak a szívembe, beültettek egy új alkatrészt, amivel aztán (megtámogatva a gyógyszerekkel) még sokáig élhetek. Nagy fájdalmaim voltak. Olyan, amitől hánytam. Aztán sokat gondolkodtam, miért Istenem? Miért történt ez velem? Hát nem láthatom meg születendő első unokámat? Mit tettem, amiért?
Nem jött válasz az Istentől, mert ez így természetes. Az Isten nem zsarolható, így arra sem „igénybe vehető”, hogy nekem hosszú, betegségektől mentes életet adjon. Ezt már akkor „elkúrtuk”, amikor az első bűnt, engedetlenséget elkövette az ember. Azóta mindenkivel minden megtörténhet. Ne áltassuk magunkat, a betegség nem büntetés valamiért, és ha azt megjavítom, abbahagyom, akkor nem leszek többé beteg. De, ekkor is beteg lehetek. Mert az anyagnak is vannak törvényszerűségei. Elég egy a lakóhelyünk határában lévő akkumulátorfeldolgozóban keletkezett tűz, s annak füstjét beszívni. És máris halálos beteg is lehetsz, hiszen az anyagod, a szervezeted, a sejtjeid reagálnak mindenre.
Persze az egyéni felelősség is nagy. Ám, ha sanyargatod magad, és naponta futsz, nem eszel csak növényeket, nem dohányzol, nem iszol egy kortyot sem, nem idegeskedsz, nem hízol el, nem fogysz le egészségtelenül, nagyokat sétálsz, ésatöbbi, ésatöbbi, akkor csak egy előnyöd lesz másokkal szemben:
Egészségesebben fogsz meghalni.

759. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 23. 2024-02-24 11:22
Arról, hogy a szépség törékeny

Igen, a szépség törékenysége tagadhatatlan. Majdnem olyan folyamat az is, mint a születéssel kezdődő haladás a halál felé. Ám a szépség, az emberi, a test szépsége ezzel szemben valahonnan, a csecsemőkortól kezdődik, és törvényszerű, hogy egy bizonyos életkorban a tetőpontjára ér. Onnantól aztán folyamatosan „törik”, törődik, múlik. És nem megcsúnyul az emberfia-lánya, hanem egy, a halál felé haladó folyamatban elveszíti a csúcson meglévő testi állapotát, és mindenféle testi nyavalyákkal kezd küzdeni. Minden csecsemő a legszebb. Szüleik el sem tudnának képzelni saját gyermeküknél szebbet. Talán épp ez a „szépnek, legszebbnek” látás az oka, a serkentője a csecsemő minél tökéletesebb ellátásának, nevelésének, megvédésének. Talán a „természet” vagy a Teremtő így egy kis huncutsággal az orrunknál fogva vezet bennünket szülőket, s ezzel „garantálja” azt, hogy az egyik szépnek, legszebbnek látott csecsemő után az anya és az apa vállalja a következő „tökéletesen szép” másodikat, harmadikat. Az unokák pedig aztán a nagyszülőknek valóban mindenkinél szebbek!! Ez pedig talán egy ajándék az Istentől, a közeledő elmúlás, a halál előtti jutalom, élvezet, amikor szinte semmiféle felelősség nélkül „csak” élvezzük a nagyszülőség áldását, így az unokáink szépségét.
Hogy mi a szép, állandó vita tárgya. Minden kornak, népnek megvan a saját elképzelése a szépségről, és ezek az elképzelések általában egy népnél, egy korban sem „passzolnak”, nem egyformák, egyik sem elismert a másik népnél, másik korban. Ez így természetes. Emiatt viszont kijelenthetjük, hogy nincs is csúnya ember, valakinek úgyis tetszeni fog. Mondhatni ízlés dolga. A szépség megcsodálásából még nem születik szerelem. A szerelem sem biztos, hogy csakis szép ember felé irányul. Ám mégis van egy, a történelem folyamán különböző korokban elismert szépségideál (ami mindig más), amit aztán a művészetek próbálnak „örökké” tenni alkotásokkal. Így az ő „szépségideáljuk” a művészeti alkotáson örök. Soha sem romló, soha sem törékeny. Vannak képek, szobrok, amik aztán idolok is lehetnének, de a múló időben mindig lesz más.
A férfiszépségről keveset beszélünk, bár gondolom, a nők egymás között biztosan sokat. Tagadhatatlan, hogy egy „tökéletesen” kidolgozott férfitest ugyanolyan esztétikai élményt adhat egy másik férfinak is, és ettől még nem lesz más hajlamú. A szépség általában mindig „elismerődik”. A férfiak felé azonban sokkal kevesebbszer fejeződik ki a csodálat, mert a férfiassághoz az is hozzátartozik, hogy kemény, mindent kibíró, és nem piperkőc. Ha valaki netán mégis piperkőc, vagy csak „ad magára”, könnyen ráragasztja a környezete férfitársadalma, hogy „buzi”. Sokszor még a nők is.
Amikor egy férfi egy szép (vagy épp bármilyen) nő után fordulva csettint, vagy füttyent, nem a szépségnek hódol, hanem pusztán a zsigeri ösztöneinek, az általa abban a nőben meglátott részletnek, testrésznek. Általában ilyenkor arra gondol, „milyen jó a segge”, „de meg…nám” stb. Ez undorító sokaknak, így például nekem is, hiszen ez már szinte „állati ösztönszint”. Pedig a társadalom nagyobbik része szerint ez így természetes.
Amikor egy nő önmagáról feltesz egy bikinis képet, vagy egy kihívó fehérneműs képen pózol, az már szinte a „húspiac” része. És már bocsánat, de számomra ez is ugyanolyan rossznak tartott, mint a férfiak részéről a füttyögés. Ráadásul egy ilyen nő önmaga alacsonyítja le saját magát, hiszen önmagáról mint egy könnyen megszerezhető testről, szimplán húsról vall. Az ilyen képeken nincs rajta egy nő lelke sem!
A szépség szerintem nem csak a test szépsége lehet, hanem a léleké is. A test számára a csecsemőkori fejlődés, a felnőtté fejlődés „szépségcsúcspontja” után jön a hanyatló korszak, amikor megereszkedik, megőszül, megráncosodik, elkopik, elhízik, terméketlenné válik, megváltozik az igénye a testi szerelemre stb. A lélek viszont örökké, az ember haláláig önmagáról azt a „szépségcsúcskori” állapotot látja, amikor önmagát is a legszebbnek találta.
A test szépsége megőrzésére különféle szereket, kenőcsöket, szépségápolókat használunk. Egyik sem tudja legyőzni az elmúlást. Az elmúlást csak elfogadni lehet.
A lélek szépségének ápolására viszont nagyon sokan „semmit sem használnak”, pedig az a halálig megmaradna. Mivel lehet a lélek szépségét ápolni? Például az elfogadásból eredeztethető szeretettel. A gondolkodásból eredeztethető tudással. A földi dolgok szeretetéből eredeztethető humorral. Ajánlom, mindenki kalkulálja be feladatai közé a lélek „szépségápolását” is, és akkor kevesebb lesz a csalódás, a válás, a bűn, és még az elmúlás is sokkal elviselhetőbb lesz.

758. [tulajdonos]: bejegyzésemhez2024-02-23 22:14
Ha valaki rákattint a videó a fészbukon, további lehetőségekre, akkor megnézheti, meghallgathatja...

757. [tulajdonos]: kalapzene2024-02-23 21:53

756. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 22.2024-02-23 09:59
A hiúságról

Kijelenthetem, hogy a szó klasszikus értelmében soha nem voltam hiú. Épp ezért akar engem mindenki legyőzni. Megsemmisíteni, eltiporni, megalázni, semmivé tenni. Ugyanis a hiú emberek nem tűrik a környezetükben a józanság azon fokára eljutottat, aki nem hiú, nem kérkedik, nem egoista, nem önimádó, nem elbizakodott, nem hivalkodik, nem tetszeleg, nem beképzelt, nem öntelt, nem önhitt, nem pojáca, nem nárcisztikus. Nem folytat hiábavalóságokat, haszontalanságokat. Aki a „Hamvasi” mércével mérve is normális, vagy legalábbis törekszik rá.
Tudom, önmagamról kijelenteni egy olyan mondatot, hogy soha nem voltam hiú és az ennek rokonszavai szerinti egoista, elbizakodott stb., maga a hiúság! Mégis ki kell mondanom, mert az egyszerű tények, igazságok hallását az embereknek meg kell tanulni újra elfogadni. Azt is tudom, manapság senki sem hisz senkinek, a másik emberről azonnal és szinte mindenki azt feltételezi, hogy valami „hátsó szándéka van”, hogy a saját egóját tolja előre, hogy a másikat ezzel maga alá gyűrje, legyőzze. Tudomásul kell venni azt is (főleg, ha keresztényeknek valljuk magunkat), hogy az élet nem mindennapi harc a másik ember ellen. Hogy mikor lett azzá, mikortól hiszi a végtelenül hiú ember, hogy ez így van, azt érdekes lenne megfejteni, mert valamikor azzá lett, valamikortól így gondolkodik.
Nem, az élet nem harc a másik ember ellen! A jézusi gondolkodás teljes semmibe vevése, ha ezt így gondolja valaki. És igen, az az ember már „nem normális”. Az élet harc. Valóban. Hiszen az isteni átok azt ígéri az embernek, hogy arca verejtékével keresi meg a mindennapi betevőt, hogy a nők is elképzelhetetlen fájdalommal adnak egy új életet valakinek, hogy küzdeni kell az elemekkel, hogy minden napot túl kell élni. Ha felismernénk, hogy ehhez épp összefogásra lenne szükségünk, hogy szeretetre és a másik elismerésére lenne szükség, ha elfogadnánk, hogy nem jó az, ha a másik ELLEN HARCOLUNK, akkor talán nem is a túlvilágon kellene keresnünk az örök életünkhöz ígért teret, mert az itt a Földön megvalósulna, az lenne maga a Kánaán.
Aki nem hiú, az be tud illeszkedni. Az nézi mások érdekeit is. Nem akar uralkodni mások fölött. Nem akar bekebelezni mindet. Megelégszik a normalitással.

755. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 21.2024-02-22 08:47
Arról hogy mindenben az idő dönt

Az idő gyakorlatilag nem más, mint az elmúlás pillanatainak sorozata. Ebből adódóan nincs múlt csak emlékezet, és nincs jövő csak vágyak és álmok. Csak a jelen van, de az is csak pillanatokból összeállt „konglomerátum”, emberekkel, történésekkel, cselekedetekkel.
Az idő egy nem létező, de mégiscsak élő fogalom. Tudom, ez ellentétes a józan ésszel. Csak egyet tudunk tenni vele, konstatáljuk a „mégis létét”, és különféle szerkezetekkel és különféle módszerekkel mérjük és állapítjuk meg a pillanatok múlását. A matematikából tudjuk, hogy minden számnál van nagyobb és fordítva is, minden számnál van kisebb. Így a pillanat sem csak pillanat, hanem a rövid pillanatrészek végtelene. S ha végtelen, akkor tk. nincs is múlása, az órák, a mérőműszerek, az „időszámítás” becsap bennünket.
Mivel az idő nem létezik (csak a fogalma), ezért nem is tud dönteni sem az ember helyett, sem önmaga. A folyamatok, az múló időben, az állandóan múló életben zajló események és összefüggések rejtélyes „együtt állásai” azok, amik meghatározzák a véletleneknek tűnő, vagy annak tartott végső eseményeket. Vannak, akik ezt karmának is mondják. Épp ezért is igazat kell adnom, el kell fogadnom Márai azon kérését, hogy ne kapkodjunk, ha döntünk. Adjunk teret a lehetőségeknek, az időnek, a karmának, a múló pillanatok összességének, és fogadjuk el, az ember nem mindenható.
A fentebbiekből adódik, hogy az ember tk. életét végig bukdácsolja. Minden döntése tőle független eseményeket okoz globálisan, „elvágtat” tőle, s mire hozzá visszaér, már egészen más. Talán szebb, talán rosszabb, talán hasznosabb, talán pusztító.
Egyet tehetünk, ha tudjuk ezeket a törvényszerűségeket: higgadtan, bölcsen (?), okosan, reménykedve, a jobbat remélve, magunk és mások érdekeit is figyelembe véve döntünk, amikor döntenünk kell. És vegyük végre észre és tudomásul, hogy mi nem tudunk irányítani semmit. Sem mint individuum, sem mint társadalom, sem mint állam, sem mint nép-nemzet.
Sokkal hatalmasabb dolgok-fogalmak uralkodnak fölöttünk, és adjunk hálát azért, hogy még élünk ebben a folyamatosan múló időben. (Kinek adjunk hálát? Na, ez egy igazán jó kérdés.)

754. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 20.2024-02-20 08:40
A kényelemről és a magányosságról

„A magányhoz csak annak van joga, az emberektől elvonulni csak annak van igazi jogcíme, aki az emberek ügyét jobban tudja így szolgálni. Mert senkinek nincsen joga spleenből, dacból, gőgből, vagy hiúságból magányosnak lenni.”- amikor Márai ezeket a sorokat írta, a világ s annak igazságai még olyannyira másak voltak, hogy akkori gondolatait ma senkin sem lehet számon kérni. Sem író embertől, sem polgártól (aki láthatóan nincs is a szó eredeti értelmében), sem szabad embertől (mert ez a fajta is kihalt azóta), senkitől.
A mai világ egyik igazsága az, hogy az emberek megszűntek közösségi lények lenni. Ezzel együtt jár az is, hogy megszűntek a közösségért tenni, azt építeni, azt fejleszteni, babusgatni, életben tartani. (Természetesen vannak ma is kis közösségek, hiszen én magam is nem egynek vagyok-, de inkább voltam (!) tagja.) És ennek nem csak az az oka, hogy az ember máig nem tanulta meg, hogy az idő mindig ugyanaz!! Az óra ugyanúgy jár, a másodpercek ugyanúgy múlnak, ma is 86.400, másodperc van egy napban, s ma is ugyanannyit tud csak végezni ezen idő alatt, mint régebben. De nem, az ember egyre többet és többet akar ebbe a 86.400, másodpercbe beleszorítani, és ezzel azt érte el, hogy nincs ideje semmire. Az okosabbak megpróbálnak szelektálni a feladatok, vágyak, tervek között, és azokat végzik el, ami a legfontosabb, vagy legalábbis felállítanak egy sorrendet, egy fontossági sorrendet. Ezzel tudják elkerülni azt a mély depressziót, amit az okoz, hogy úgy érzi, kiesett a gyeplő a kezéből, másodperceit nem ő irányítja már. Igen, ez végtelenül frusztráló.
Ha az embernek nincs semmire ideje, akkor a letargiába, sokszor félelembe, pánikrohamokba esve lusta lesz. Ez a ló túloldala. Ha nem tudom megcsinálni azt amit szeretnék, amit kell, mert nincs időm rá, akkor inkább nem csinálok semmit. Nem kelek fel időben, nem mosdok, nem olvasok, nem megyek emberek közé, nem élek társasági életet, nem akarok kilépni a modernkori betegségem által meghatározott komfortzónámból.
Ha a komfortzónámat pátyolgatom, a lelkemet simogatom, ha önsajnálatba esek és a világot jogosan útálom, akkor előbb-utóbb magányos leszek.
Igen, abban igaza volt Márainak, a felvállalt írói magány VALAMIÉRT az termékeny, az értékes, sőt, az kell az embernek! Hiszen ilyenkor alkothat, rendezheti gondolatait (már, ha gondolkodik) még sokszor átrághatja azt, amit szeretne közölni az emberekkel. Ám ilyenkor el is tűnik a világ szeme elől. A világ meg olyan, hogy nagyon hamar elfelejti azt, aki nem zsizseg, nincs ott mindenütt, nem vele van tele a sajtó, a tévé, a rádió, az internet. A nagy írók a legmagányosabbak manapság, mert az irodalom funkcióinak megváltozása miatt a mai irodalomra úgymond nincs szükség EBBEN a világban. Mindenki jól megvan versek, novellák, filozófiai művek, esszék és regények nélkül is. Mindenki jól megvan Géczi, Háy, Grecsó, Nádasdy, Kertész, Faludy, Petri, Csoóri, Kodolányi, Nyírő, Wass nélkül is (csak néhány fura nevet idéztem, akiket általában nem nagyon ismernek az emberek). És jól megvan az elé tett, „könnyített, energiamentes irodalommal”, amitől nem hízik a tudása.
A most élő emberek nagyon nagy többsége tapasztalatom szerint elkényelmesedett. Ezért üresek a templomok, mert nincs kedve felöltözni, a lelkét ünneplőbe varázsolni (az a legnehezebb), nincs kedve gyalogolni, de az autót beindítani sem. Bezárja az ajtaját, és családjával is úgy él, hogy a legkényelmesebb legyen a dolga. Nem beszélget, unottan teszi a dolgát. Magányossá lett. Az altruizmust hírből sem ismerővé vált. Nincs is rá igénye sokszor, hogy másokért tegyen, önmagáért sem képes sokszor megmozdulni. Elhízik a társadalom, zsír rak a szívére, ami olyan vastagságban veszi körül, hogy azon a mások szeretete nem képes rést vágni, áthatolni.
Szép lett ez az új világ.

753. [tulajdonos]: Összegzés2024-02-18 14:20
2024.01. 06-án jöttem vissza a naplómba a Dokkra. Azóta egy hónap és 12 nap telt el.

Ezen idő alatt feltettem a naplómba

-16 új verset
-egy mesét
-egy rövid szösszenetet a szerelemről
-három beszámolót programokról
-két videót, az egyikben Ady vers, a másikban egy Dokkos bemutatkozása
-két könyvajánlót
Az én füveskönyvem első 19 részét, aminek több kint a felét már itt, élőben írtam

Ki meri azt mondani, hogy én nem dolgozok a Dokkon, a Dokkért?

752. [tulajdonos]: Ady2024-02-18 12:59

751. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 19. 2024-02-18 11:51
Arról hogy aki megtudott valamit, egy kedvű lesz

„Minden reménytelen, ami emberi. Csak az isteni a teljes, csak a lélek nem reménytelen.”- írja Márai, és ezzel -ugyan erőst vitázva, de - egyet kell értenem. Az ember halála a születéssel kezdődik. Aki megszületett, az meg is fog halni. Ha már csak ezt megtudjuk-felfogjuk az élet titkai közül, az bőven elég. Ebben az esetben valóban mondhatnánk jogosan: minden reménytelen, hisz úgyis meghalunk, nincs értelme semminek. És mégis. A lélek másra indít.
Például arra, hogy elcsendesedjünk, ha valamilyen isteni igazsággal kerülünk szembe, mint akár a fentebbi is. Az ember egyébként nem hajlandó csendben maradni, mert természetes a kiabálás, a hangoskodás, az, hogy önmagára felhívja a figyelmet. Természetes a szent dolgok figyelmen kívül hagyása, és a földi lét csábításainak, ajándékainak örökös habzsolása. Néha csendesül csak el, s az általában mind valamilyen szent ünnep-esemény, így Jézus születésének ünnepén olyannyira elcsendesedik az ember, hogy a hópihék hullását is meghallhatjuk, ha figyelünk. A szentestén, s másnap, karácsony első napján olyannyira nagy a csend, hogy az emberek kénytelenek valami meleget, valami megnyugtatót, valami összebújásra alkalmas pillanatot keresni, mert a születés misztériumából saját végességét is megérzi. Jézus született, ezzel magára vette az emberre érvényes törvényt, meg is fog halni. Meghalt, de feltámadott, mert atyja ezt akarta, s ezzel megüzente nekünk embereknek, hogy: nincs hiábavaló cselekedet!
Az élet nem értéktelen, az emberi élet nem reménytelen, sőt! És ez számomra az a bizonyosság, ami miatt nem is egy kedvű, inkább csendes leszek. Nyugodt, megelégedett. Mert tudom, hogy mi vár rám. És az életemet így élni, élvezni, valamit elérni, teremteni, alkotni benne nem hiábavaló.
Azt kell mondanom, ha ezt nem fognám fel, akkor lenne életem reménytelen.


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2024-02-01 08:36 l
2024-01-06 21:31 Sokadik
2023-07-15 16:45 Kosztolányi M. szerint
2023-07-10 12:57 Genovéva ajánlása
2022-10-13 10:07 lilis
2022-05-13 09:03 lili
2021-11-05 08:42 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
2020-09-25 22:55 furim
2019-11-21 14:36 nélküled
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2024-02-27 13:11       ÚJ bírálandokk-VERS: Kiss-Teleki Rita talán ma
2024-02-27 12:28   Napló: négysorosok
2024-02-27 12:14   Napló: Bátai Tibor
2024-02-27 11:10   Napló: - haikukutyin -
2024-02-27 02:13   Napló: A HÁRMAK
2024-02-26 21:36   Napló: - haikukutyin -
2024-02-26 17:23   új fórumbejegyzés: Bátai Tibor
2024-02-26 16:50   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2024-02-26 16:26   új fórumbejegyzés: Bátai Tibor
2024-02-26 16:22   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos