DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2843 szerző 38776 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK


 
Új maradandokkok

Serfőző Attila: A zarándok
Serfőző Attila: Ego sum vita
Karaffa Gyula: Megjöttek...
Debreczeny GYörgy: névelírások
Albert Zsolt: Téli könyvek
Tóth János Janus: Születésnapodra
Tóth János Janus: űrsisak ispánokkal
Tóth János Janus: Májusi csend
Valyon László: Ballada a legszebbről
Kiss-Teleki Rita: így egész
FRISS FÓRUMOK

Tóth János Janus 13 perce
Serfőző Attila 1 napja
Gyors & Gyilkos 1 napja
Szilasi Katalin 1 napja
Pataki Lili 2 napja
Karaffa Gyula 3 napja
Farkas György 3 napja
Bátai Tibor 4 napja
Gyurcsi - Zalán György 5 napja
Kiss-Teleki Rita 6 napja
Debreczeny GYörgy 6 napja
Albert Zsolt 7 napja
Cservinka Dávid 7 napja
Csurgay Kristóf 8 napja
Markovics Anita 8 napja
Filip Tamás 9 napja
Vasi Ferenc Zoltán 9 napja
Vadas Tibor 9 napja
Vezsenyi Ildikó 11 napja
Valyon László 14 napja
FRISS NAPLÓK

 Janus naplója 50 perce
Hetedíziglen 1 órája
A vádlottak padján 2 órája
fiaiéi 4 órája
Bátai Tibor 17 órája
az univerzum szélén 18 órája
hexameter2 3 napja
törmelék 3 napja
Minimal Planet 3 napja
ELKÉPZELHETŐ 4 napja
Jószándékú párbeszélgetés 4 napja
nélküled 4 napja
Vezsenyi Ildikó Naplója 4 napja
négysorosok 5 napja
PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN 5 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: A vádlottak padján
Legutóbbi olvasó: 2024-05-30 10:52 Összes olvasás: 57245

Korábbi hozzászólások:  
847. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 92.2024-05-30 08:59
A nagy erdőkről és a fenyőkről

Mi, emberek, hajlamosak vagyunk arra, hogy ÉLŐLÉNYNEK csak azokat tartsuk, amik helyváltoztatásra képesek. Így élőlény egy hangya is, vagy egy hajtetű, de már nagyon-nagyon sokan a fákat (tudatlanul, tudatosan) nem is tartják élőlénynek. A fák nem képesek helyváltoztatásra, beszédre, nem adnak ki tudatosan hangot (mormogást, reccsenést vagy sóhajtásokat csak mi hallunk bele az esetlegesen fákból jövő hangokba), nem tudjuk, illetve inkább nem hisszük, hogy gondolkodnának, és azt sem hisszük, hogy bármiféle közös kapcsolat lenne két-, vagy akár ezer fa között. (Az erdő élete egy külön rész.)
Az akár több száz évig is élő fenyőfák a mi gyorsan múló életünk „botrányai”, hiszen ha nem esünk nekik drasztikusan egy láncfűrésszel, akkor bizonyosan túlélnek engem is, és akár unokámat is. És a legtöbb embert ez nagyon bosszantja, nagyon zavarja. „Fairigység” (mondhatnánk a „péniszirigységhez” hasonlóan) lesz rajtunk úrrá, amikor abba belegondolunk, hogy az a fa csak áll, csak létezik, csak VAN, látszólag semmi dolga, és nem is tesz semmit, csak a vegetatív ciklusainak megfelelően új hajtásokat, ágakat nevel, és minden nap megteszi azt a szívességet nekünk, hogy árnyékot ad, ha melegünk van. Megteszi azt is, hogy a levegőből épp a számunkra (Földünkre, éghajlatunkra) káros anyagokat használja fel életéhez, és olyan anyagokat ad, amik nagyon HASZNOSAK minden ember számára. Az oxigénen kívül anyagi értelemben élelmet is ad az állatainknak (kecskét, juhot télen fenyőágakkal is lehet etetni, sőt, gyantatartalma miatt a hasmenést gyógyítjuk úgy, hogy pl. a nyulaknak fenyőágakat adunk rágcsálni, ha bogyó helyett híg az ürülékük) így végső soron nekünk is, a gyantája alkoholba oldva ízesítő volt régen, de faedények lukas részeit reparálhatjuk meg vele, vagy szobát is illatosíthatunk vele. Kérge tökéletes mulcs a földre a haszonnövények közé szórva a gazok ellen. Friss hajtásaiból köhögés elleni szörp készíthető, és voltak népek, akik gyantát rágtak a leheletük frissé tételéhez. Nem anyagi értelemben pedig mint általában minden nagyra növő fa, a LÉLEKRE hat. Valami titokzatos kapcsolatot érez az ember önmaga és a fa között, ha megöleli a törzset, ha felnéz a hatalmas magasságba az ágcsúcsra, valami szép álmot lát bele: lám, én is LEHETNÉK ilyen nagy, tekintélyes, hatalmas, hasznos, szép, időtlen. De mivel az ember nem lehet mégsem akkora, ezért negatív érzelmek-gondolatok is megfogalmazódnak fejében, és lelkéből a sötétet is előhozza egy-egy ilyen fa látványa: irigy lesz rá, és boldogságot érez majd, mert ő, a kisebb, a Föld ura ha akarja, öt perc alatt a földre döntheti ezt a ki tudja mióta ott álló fát, csak azért is, mert például zavarja a napfény bejutását a szobája ablakán.
A fenyőfa nem sír, ha levágják az ágait koszorúk kötéséhez. Nem jajong, ha kérgét megvágva gyantafolyásra kényszerítik. Nem kiabál, ha visszanyesik alsó ágait a szebb látvány miatt. Nem kér könyörületet, ha zúgó fűrésszel a kezében hozzálép egy fakitermelő. A fenyőfa csak csendben ELVISELI az életét, lesz ami lesz alapon.
Amikor a házunkat megvettük, akkor vele együtt beleszerettünk az udvarán álló, 1932-ben ültetett fenyőfába is. Pompás koronája a falu legmagasabb fenyőjévé tette, a hegyében mindig ott „hegyelt” egy rigó, s kiáltotta ki leendő szerelmének: „Szép a világ, és szép vagyok én is, csodás énekes, jerr csak, jösszte, építsünk fészket, és szeressük egymást!” Eszünk ágában sem volt, hogy kivágnánk. igaz, mivel a szomszéd háztól csak egy méterre ültették, így a fa fele ráhajlott a szomszéd tetőre, ágaival sokszor simogatta a tetőcserepet, de viharokkor ez a simogatás vad csápolássá alakult, s volt, amikor cserepet is levert. Épp ezért kompenzálásként mindenben segítettem a szomszédnak, aki egy egyedülálló nő volt, s a fia még kicsi ahhoz, hogy karbantartó munkákat végezzen a házon. Aztán egyszer egy hatalmas vihar „megreccsentette” a MI FENYŐNK derekát, olyan négy-öt méter magasan az akkor alul nyolcvan centis törzsátmérőjű fa annyira eldőlt a szomszéd háztető fölé, hogy félő volt, bármikor eltörhet, rádőlhet a házra. Egy akkora súly szinte kettévágta volna azt a házat. Drasztikus döntést hoztunk: mi is döntöttünk egy hangtalan, CSAK LÉTEZŐ élőlényről – hívtam egy fakivágó csapatot, akik veszélyes fákkal foglalkoztak, és két nap alatt fosztották meg ágaitól, darabonként a törzsét is „lebontották”, majd a maradék öt méteres darabot egyben döntötték le az udvarunkra. Úgy dolgoztak, mint akik tudják, hogy nem csak egy fát vágnak ki, hanem egy élőlényt pusztítanak el. Semmi jelét nem láttam rajtuk, hogy örültek volna a pusztításnak, épp ellenkezőleg. A szomszéd házában mindössze tizennégy összetört tetőcserép kár keletkezett, amit pótoltam. És mi megnyugodtunk. Ám sem a mi udvarunk, sem a falu nem ugyanolyan azóta!
Ha a fák sűrűn állnak egymás mellett, akkor válnak „társadalommá”, erdővé. A fenyőfák sűrűn állva különösen erősítik az emberek misztikus érzését: sűrű, sötét, hatalmas, alig van benne fény, viszont ezer és ezer MOZGÓ élőlénynek ad otthont egy ilyen erdő. Akár farkasoknak, akár medvéknek is, amik már „nem az a kategória” számunkra, mint a csak egyhelyben álló fa: rájuk már félelemmel nézünk, mert három motorfűrész sem lenne elég ahhoz, hogy megvédjük magunkat mondjuk egy medve ellen. (A fák ellen sosem kell KOKRÉTAN harcolni.)
Ha bemegyünk egy sűrű erdőbe, akkor bár a térképen jól behatárolható annak minden egyes része és szélei, mégis szinte azonnal úrrá lesz rajtunk a félelem, eltévedhetünk! Ha bemegyünk egy sűrű erdőbe, nincs többé a hétköznapi értelemben vett nyugalom, mert egy tudunk csak, merre van a fent, és merre van a lent. Olyanok leszünk, mint amikor a Földünkre gondolunk: nem tudjuk merre száguld, előre, vagy hátra? Az erdőben mi sem tudjuk sokszor, merre van az előre vagy a hátra, és ez az érzés a legkisebb erdőben is ránk törhet egy pillanat alatt. Az erdő misztikus „lény”: olyan látszólag semmiféle élettevékenységet sem folytató fák közössége, amik mégis el tudnak „nyelni” bennünket, össze tudnak zavarni bennünket, és megszűnünk benne a „Föld urának” lenni! Ilyenkor érezzük meg, hogy mennyire kicsik vagyunk, és mennyire szükségünk van MINDENRE, ahhoz, hogy életben maradhassunk.
A fáknak, az erdőnek nincs szükségük SEMMIRE, amit csak tőlünk tudnának megkapni. És ez az, ami annyira bosszantó számunkra, emberek számára. Persze azoknak (mára a kisebbség), akiknek ez nem bosszantó, az erdő a mesék birodalma, amiben mi is egyenértékű szereplők lehetünk. Ha akarunk.

846. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 91.2024-05-27 09:29
A hallgatásról és a hallgatókról

„Természetesen mi sem lenne vonzóbb, sem kényelmesebb, mint mindig és minden alkalommal hallgatni az emberek között, s csak műveden át szólani a világhoz, - műveden át, ami lehet egy könyv, vagy egy pár tisztességesen varrott cipő, vagy éppen csak a türelmes és kiegyensúlyozott létezés ténye.” - milyen szép megfogalmazás! Milyen pontos „látlelet” a világról/ból (mármint, hogy hallgatni lenne jó), és milyen csodás tanács!
Igen, ha alkalmas a befogadó közeg, akkor valóban lehet egy szépen elkészített bárdtokkal is hozzájuk szólni, és a feléjük érzett szeretetünket is kifejezni. Mert csendben élni lenne a legjobb, de HA EZ LEHETETLENSÉG, akkor már inkább valóban alkotással, verssel, novellával, szoborral, képpel, vagy egy nadrágszíj elkészítésével, egy tartós asztal elkészítésével „beszéljünk”.
Az ilyen „beszéddel” is gyengítjük a fecsegők örökös és sokszor elviselhetetlen szóáradatát, és annak a normális emberi életre gyakorolt hatását. A fecsegők ellen a ritka megszólalás és az ALKOTÁS az, ami „fegyver” lehet s kezünkben. Mert gyakorlatilag harc az is, hogy kinek a szava hallik a legjobban, a legmesszebbre, és a leghangosabban. (Igaz, ez a harc az alkotók között is dúl manapság, mert azt gondolják sokan, hogy „valamiről lekésnek, lemaradnak, kimaradnak”. Az ilyenek SEMMIT sem fogtak fel az élet értelméből.)
„Hallgatni arany” – beszélni Petőfi, mondhatnánk viccesen. Valóban értékes a hallgatás, a teremtő hallgatás. És amikor jóindulattal beszélni kezd az ember, akkor viszont a HALLGATÓ lesz az értéke, (az arany), hiszen minden alkotás, minden alkotó a hallgatók, a befogadók miatt alkot. Nem tudom osztani annak a felfogásnak a jogosságát, hogy valamit megalkottam, és a többi nem érdekel. (Életművek vesznek el így, vagy lapulnak asztalfiókokban, csak mert az „utógondozást” nem vállalja fel az alkotó.) Nem szabad, nem lehet eltitkolni a fényt, a szellemet, a ragyogást, a jót, az IGAZSÁGOT. Aki ezt teszi, az végtelenül önzőségről tesz bizonyságot, s nem érdemli meg azt, hogy ő legyen A KÖZVETÍTŐ Isten és az emberek között. (Mert a művészet felfogásom szerint az.)
A fecsegők butaságai ellen is hallatnod kell a hangodat, ha alkotó vagy. És ilyenkor nem illik csendben maradni, mert az az „értelmiségiek árulásává” alakul át, és némaságoddal cinkos leszel. Ami ugyan kényelmes, és a sárban is jó fetrengeni ha disznó vagy, de az emberhez nem méltó viselkedés.
Tanuljuk meg tehát mikor kell megszólalnunk, és mikor kell csendben maradnunk. Nem nehéz, ha ki tudjuk iktatni érzelmeinket egy-egy vitából, vagy tanításból.

845. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 90.2024-05-22 08:37
A fecsegőkről

A fecsegés egy kényszer, s mint a kényszer szülte dolgok általában, nem feltétlenül jó dolog. Fecsegni lehet tartalom nélkül, ez az igazi büntetés annak, aki gondolkodó ember. Aki nem gondolkodik, DE fecseg, az mindent összezagyvál, összeken, összezavar, s beszédéből végül csak a fülzúgás és a kellemetlen élményed marad. A fecsegő ember mellett megszólalni lehet, de nem szabad! Ugyanis ha megszólalsz, tápot adsz neki a további fecsegésre, hiszen a fecsegő ember mindenhez IS ért, mindenkitől mindenről mindent jobban tud. Hát kell az neked, hogy egy óra helyett mondjuk kettőig hallgasd a fecsegő ismerősödet? (Barát nagyon nehezen lesz egy fecsegőből.)
Vedd tudomásul, a sors, vagy Isten büntet vele, és nem hagyja, hogy addig míg őt hallgatod, a saját gondolataidba merülj. Talán épp ezzel ment meg tévutaktól, ezzel ment ki rossz megoldásokból, rossz elképzelésekből, s ha majd később, a fecsegés abbamaradása után térsz vissza a gondolataidhoz, nagyobb intenzitással tudsz azokkal foglalkozni.
A fecsegő fél, a fecsegő kompenzál, a fecsegő retteg. Retteg és fél a csendtől, a hallgatástól, mert úgy érzi, ha nem beszél, akkor NINCS az életében semmi. Míg beszél, míg fecseg, CSINÁL VALAMIT, amint abbahagyja, a NIHILBE süpped. A fecsegő kompenzál: mivel önmagát kevesebbnek gondolja másoknál, csak úgy tudja meggyőzni ezen gondokat ellenkezőjéről önmagát, ha állandóan jár a szája. Ha nem ad teret másnak. Kellemetlenül ül a buszon, ha a szomszédja csendes, biztosan ő töri meg a csendet, és fecsegni fog. Ugyanígy tesz a vonaton, repülőn, autóban, de még egy moziban is: kommentálja azt, ami épp történik. Nemrég idehaza Nagyorosziban színházi előadáson voltunk, egy színész házaspár adta elő Spíró Prah című darabját (Nyári Szílvia, Nyári Oszkár). Hátul az egyik néző ilyen fecsegő típus volt: ne tudják meg, de végig dörmögte az előadást, a szomszédjától is elvéve az élményt, az elmélyülés élményét.
A fecsegő valóban nem tud elmélyülni semmiben, mindent csak felületesen ismer, használ, és mondataiban sincs „rendszer”. Ez a saját tragédiája, az pedig a miénk, hogy meg kell hallgatni őt.
Illetve dehogy is kell! Ám ebben az esetben, ha minden fecsegőt „kiiktatunk” az ismerősi körünkből, nagyon kevés ember marad körülöttünk. Mert a mai világ is felszínesen fecseg, zajong, dübörög, okádja a decibeleket. Ha emberi életet akarsz élni, költözz tanyára, vagy a hegyek közé sátorba, vagy egy domboldalra egy lakókocsiba. Talán ebben az esetben lesz reményed arra, hogy békésen, és CSENDBEN tudj élni, olvasni, gondolkodni, dolgozni, írni.

844. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 89.2024-05-20 10:40
A balesetekről

Balesetek márpedig vannak! Sőt, egyre több veszély fenyeget akkor is, ha én magam figyelmes és körültekintő, óvatos és szolid-szelíd vagyok. Ha Márai ma vezetne autót Budapesten, szomorúan tapasztalná, hogy ÁLLATOK vezetnek az úton. Vannak vízilovak, akik mindenkit lenyomnak az útról, csak mert nekik akkor seggű autójuk van, amihez egy buldózer is kevés lenne odébbtenni. Vannak majmok, akik minden apróságért verik a kormányukat, lehúzzák az ablakot és kikiabálnak rikácsoló, huhogó hangjukon. Vannak marhák, akik általában nyugodtan, higgadtan vezetnek, de MÁSOK észreveszik a „marhaságukat”, és azt az arcukba is vágják kéretlenül, szemtelenül. Vannak kutyák, akik harapnak, ha valaki nekik okoz valami kis hátrányt, például két másodperc helyett hármat kell várniuk a zöld lámpánál arra, hogy az előttük álló elinduljon. Vannak gorillák, akik a másik elé vágnak, ha nem teszik nekik annak vezetési stílusa, kiszállnak a kocsijukból, kezükben vagy bézbólütő, vagy japán katana, netán gázspré, de soha egy Shakespeare összes. És ha a dühüket nem csillapítja le a másik sűrű bocsánatkérésekkel (a semmiért, hisz nem követett el semmit), akkor még a szélvédőt is beveri. Vannak tevék, akik leköpik a másik kocsiját, vannak gepárdok, akik szlalomoznak a sávok között, hiszen ők mindenkinél gyorsabbak, kivétel ez alól a jelzőoszlop, vagy a betonpillér. Vannak csigák, akik a forgalom tempóját nem tudják felvenni, és a 70-es táblánál 30-al tötyögnek, és persze vannak a motorosok, akik az élet császárai, számukra egyetlen kresz szabály sem vonatkozik. Őket talán „állatos” hasonlattal nem is lehet jellemezni, de sokszor mindegyikkel jellemezhetőek.
Miért mondtam el a fentebbieket? Mert például ha az autópályán a megengedett 130-as tempóval haladok (tempomattal), a külső sávban egyenletesen, odafigyelve hajtok, a belső sávot meghagyom a „nagyfaszú” sportautósoknak, terepjáróknak, külföldieknek, és én magam csak akkor előzök kamiont vagy lassabban haladó járművet, ha a tükörben nem látok a belső sávban észvesztő tempóban közeledőt, AKKOR IS fennáll a veszélye annak, hogy az autópálya túloldalán egy őrült „gorilla” késve fékez a megtorpanó sor mögött, és a legutolsó autót úgy dobja át a középen futó sövényen, mint egy madártollat, épp rám, az én autómra, és otthagyom a fogam és az életem.
Nem igaz tehát amit Márai ír: „Nem hiszek a balesetekben. Csak figyelmetlenség van. Elüt a villamos, ellopják útközben poggyászodat, megzsarol egy ripők és meghurcolja neved, étellel, itallal megrontod gyomrod, - és aztán? Miért nem vigyáztál jobban?” Szó se róla, van ebben valami, hiszen „élni életveszélyes”. Ám vannak balesetek. Példának okáért apósom is így halt meg: 1997 december 23-án hozzánk indultak el, hogy a szent estét és a karácsonyt velünk és négy gyermekünkkel töltsék el. Debrecennél egy Peugeot-os hölgy szabálytalanul, egyszerre két autót is előzve, nagy sebességgel belecsapódott apósom 1200-as Ladájába, s mivel látta, hogy az ütközést nem kerülheti már el, a hölgy a féket egyáltalán nem tapossa, apósom a kormányt jobbra rántotta el, és így ő kapta meg a hatalmas ütést. A Peugeot-ból a hölgy sértetlenül kiszállt (ütközési zóna, légzsák stb.), míg a Lada teljesen összetört a bal oldalán, apósom (akinek soha sem volt balesete) is teljesen összetört, és eszméletét elvesztve vitték be a debreceni kórházba, ahol meghalt. A hölgy csak annyit mondott: „Siettem Pestre a lányomhoz.” Bocsánatot nem kért az okozott halálért, a büntetőeljárás alatt végig kihúzni akarta magát, felelősségét nem ismerte el. A „vad hiénák” közé tartozott, mint autóvezető.
Sorolhatnék még ilyen történeteket, mert sok van, ahogy baleset is sok van. Igazi baleset. És hihetünk a karmában, az isteni gondviselésben, és lehetünk „lazák” és felelőtlenek, figyelmetlenek, de lehetünk minden pillanatban odafigyelők, szabályokat betartók: mindannyiunkkal történhet baleset. Csak egyre készüljünk fel: NEM LEHET RÁ FELKÉSZÜLNI.

843. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 88. 2024-05-18 11:38
Az áramtolvajokról

Aki az államtól, vagy egy állami vállalattól lop, az hasonlatos ahhoz az „energiavámpírhoz”, aki tönkre teszi áldozatát, és mégis azt gondolja, CSAK ŐT, az államot teszi tönkre, csak őt használta ki, tőle lopott valamit. Nem, nem csak tőle. A családjától is, a barátaitól is, a közösségétől is, mert egészen más emberré lettek ők is, olyanok, akik élete egyre nehezebb lesz emiatt. Egy olyan csapatot, akik egészen másképpen viselkednek, mást éreznek, tesznek, gondolnak az államról, az erkölcsről, arról, mit szabad, mit nem.
Az áramtolvaj azt gondolja, van a Mészáros Lőrincnek épp elég (2023-ban már 999 milliárd forintja), így nem szégyen tőle lopni a kilowattokat, hiszen „tolvajtól lopni sem szégyen”. Hohóóóó! Álljunk csak meg egy szóra? Ha az erőműben megtermelnek 1 millió kilowatt energiát, az átfut a rendszeren, és csak 850 ezer kilowatt után fizetnek díjat, akkor 150 ezer kilowattnyit elloptak. Egyértelmű. Mit fog erre lépni Mészáros Lőrinc? MEGEMELI azután a kilowattóra árát olyannyira, hogy azzal KOMPENZÁLJA AZ ELOPOTT 150 ezer kilowattnyit, mert „neki is meg kell élnie valamiből”.
Igen ám, de az áramtolvajok folyamatosan lopnak, és minél magasabb az ár, annál többet fognak lopni, annál inkább nem akarnak fizetni! Így már lehet, hogy nem is csak 150 ezer kilowattnyit fognak ellopni, hanem 200 ezer kilowattnyit. No, most mit csináljon a mi Mészáros Lőrincünk? A kilowatt árát egy szint fölé épp az állam beleszólása miatt (demagógia, populizmus stb.) nem emelheti, mert az állambácsi egy szint fölött már nem nézi jó szemmel az áremelést a saját érdekei miatt, de az áramlopás ellen sem lép fel (mert nem tud), mert abból „társadalmi feszültségek” keletkeznének. Ezért szabad kezet ad Mészáros Lőrincnek, aki „hálózathasználati díjjal” kompenzálja majd az áramlopást, és így még sokkal jobban is jár, mert míg egy fogyasztó tegyük fel 186 kilowatt fogyasztás után fizet 1186 forint bruttó áramdíjat, de… erre még Mészáros Lőrinc rátesz 5770 forint bruttó rendszerhasználati díjat is. A teljes összegből Mészárosé lesz 5477 forint, az állam pedig zsebretesz 1479 forintot. Mindenki jól jár, csak a fogyasztó nem, hiszen a valós áramfogyasztása mindösszesen 1186 forint bruttó, azaz ÁFA nélkül csupán 866 forintnyi kilowattot fogyasztott!! Nos, ilyenkor feltehető joggal a kérdés: ki is a tolvaj?
Persze az áramtolvajokat más nem érdekel. Ahogy az energiavámpírok sem foglalkoznak a kiszipolyozott, összezsugorodott lelkekkel, amiket tönkre tettek.
Az ember ha tehetné, az energiavámpírokat is, és a Mészáros Lőrincék féle embereket, no meg az államot is kerülné. Egyiket sem tudja. (Házunk előtt a „rendszer” elég ramaty állapotban van. Évek óta dől az oszlop, amin a vezetéket vannak, már háromszor jelentettem, de semmi. A vezetékek tartják az oszlopot, a nyári napsütésben is feszülnek, az oszlop már legalább 20 fokkal dől az utca felé. Nincs aki megjavítaná.)

842. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 87.2024-05-15 09:22
A válságos tízpercekről

Nem vagyok benne bizonyos, hogy mindenki érzi a „válságos tízpercek”-et, ugyanis ahhoz, hogy azt/azokat valaki megérezze, ismét csak az értelemre, a kulturáltságra, a műveltségre kell hivatkozzak. Ezen percek felfogása, a hullámokban ránk törő VALÓSÁG elviselése bizony nehéz, és egy bizonyos szint fölött elviselése már alkohollal, drogokkal, vagy sexel, másfajta élvezetekkel sem lehetséges.
Mai világunkban a „tartozásaink gyűlnek”, egyre szaporodnak, és lassan Dunát lehet velük rekeszteni, annyi van belőlük. Van egy szólásunk: „Szegény ember az, aki már ígérni sem tud.” Szemléletes, annyi szent! Viszont, van egy folyománya is: „Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó!” A kettő között kell lavíroznunk egész életünkben. Boldog az az ember, aki megállja, hogy nem ígér semmit, mert így nyugodt életet élhet, nem kell semmit betartania. Amit ad, az mind nyereség neki is, és annak is, aki felé „szolgál”, miniszterkedik.
A válságos tízperceink egyre intenzívebben jelen vannak az életünkben. Olyannyira, hogy sokaknál már betegség szintet érnek el, és soha ennyi antidepresszánst, nyugtatót nem fogyasztott az emberiség, mint manapság. Főképp a nyugati világban élőknek „saját pszichológusuk” van, akihez (mint egy rokonhoz) rendszeresen járnak. A rokontól, a baráttól annyiban különböznek, hogy nekik FIZET a hozzájuk látogató. Előző fejezetekben már szó esett a szomorúságról: igazán az szomorú, akinek az élete ilyen „tízpercekkel” van tele, vagy akár FOLYAMATOSAN ilyen „tízpercekből” tevődik össze egész napja.
Néha rosszat álmodunk, forgolódunk az ágyon, összetörve ébredünk, és még szerencse, hogy álmunkat azonnal elfelejtjük, mert ha nem így lenne, nappal is kínozna.
És akkor milyenek is azok a „válságos tízpercek”? Egyik lányom (bár vígkedélyű, és sokat nebet) annyira bele tudja magát képzelni-élni abba, amit a híradókból hall, vagy a plakátokon lát, a politikusok állandó válsággal, háborúval való „riogatásaiba”, hogy néha felvásárlási láz tör rá: ilyenkor a „valóságos tízpercét” csak vásárlással tudja enyhíteni, és bevásárol olyan dolgokat, amik „kellenek, ha ilyen helyzetbe kerülünk”. Végül is, igaza van. Fel kell és talán fel is lehet készülni a válságra, de a folyamatos válság ellen nincs orvosság, azt csak ELVISELNI lehet. Tudatosan elviselni, TÚLÉLNI. De lehet ezt? Lehet ezt ép ésszel, sérülés nélkül? A válasz csak egy lehet: NEM.
Mi, most élő emberek, nemzedékek sorozata már azon nevelkedtünk (szocializálódtunk), hogy valahol a világban mindig van háború, éhínség, árvíz, szárazság, tornádók, évekig tartó estlenség, hogy valahol mindig kisiklik egy vonat, busz zuhan a szakadékba, összedől egy hinta a fesztiválon, hogy tízesével lelő valakiket valahol valaki, hogy gázt engednek a metróba, hogy felrobbantja magát egy elvakult vallási fanatikus. Annyi ilyen információ ér bennünket, hogy a lelkünk már eleve betegen nő fel, ha anya és apa hagyja, hogy a televízió előtt velük nézzem meg ezeket a híreket. Mondjuk a mesék sem különbek, azok is a „válságos tízpercekről” szólnak, amikor kemencében megsütik Jancsit és Juliskát, vagy a farkas megeszi a nagymamát, vagy a macska követ dob a hegytetőről a kismadárra. Ezekből az információkból FORMÁLÓDIK a mai gyerekből a mai fiatal felnőtt, majd a mai felnőtt, akinek az a dolga, hogy tovább vigye az emberi életet. S miközben egyre több TULAJDONUNK van, egyre több LEHETŐSÉGÜNK van a szebb életre, az életünk egyre rosszabb és egyre kilátástalanabb.
Józan pillanatainkban tör ránk a „valóságos tízperc”, de manapság már nem adunk neki teret, egyszerűen lerázzuk magunkról, mint a kutya a bundájáról a vizet, és NEM HAGYJUK, hogy egy pillanatra is elkeserítsen LÉTÜNK VÉGTELEN SEMMISÉGE. Gyerekkoromban azt gondoltam/reméltem, hogy az emberiség (felnőtt koromra) elér egy olyan mértékű tudatosságot, amikor is LÁTJA a szemeivel, hogy a Föld mindannyiunk hazája, hogy a határok láthatatlanok, azok csak oszlopokkal, vagy térképvonalakkal jelölhetőek, hogy felfogja végre, hogy minden ember valóságosan a testvére a másiknak, épp ezért nem okoz kárt tudatosan senkinek, hogy megszűnnek a háborúk, és a kapitalisták sem öntik a tengerbe a fölös terményeiket csak azért, hogy a maradékért többet kérhessenek. Azt hittem/gondoltam/álmodtam, hogy az emberiség FELNŐ végre, és soha sem lesznek „válságos tízpercei”, épp ezért nem is lesz szomorú, hanem észreveszi, hogy az élet szép, és minden jó, amit az Isten teremtett. De nekünk „mindig Mohács kell”.

841. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 86. 2024-05-14 09:01
Jézusról és az egyedüllétről

Aki kettészakíttatott, az könyörtelenül magányos, márpedig férfivá és nővé lettünk teremtve, önálló lélekkel, így a magány érzése mint egy büntetés, végig kíséri az életünket. Amikor az ember gondolkodik, akkor is végtelenül magányos lesz. Egyedül marad nem csak a gondolatokkal, hanem mindazzal a jóval, rosszal, problémával, gonddal, örömmel, bánattal, amit közben felismer, felidéz, vagy épp összekombinál MEGOLDÁSSÁ. Valamire megoldássá. Az ember általában azért gondolkodik, hogy kérdéseket tegyen fel, és azért is, hogy ezekre a kérdésekre megtalálja a választ, vagy épp ő maga adja meg a választ. Ez bennünk az „isteni”, ami által kiemelkedtünk a környezetünkből, és így „kihoztuk” azt a legjobbat (?), amit emberi életünkből kihozhattunk. „Egy”-nek lenni, „egyedülállónak” lenni azonban nagyon nehéz és kellemetlen sors. Nehéz úgy összehasonlítani emberi létünk eredményeit, hogy nincs egy etalon, hogy nincs összehasonlítási alap, csak eszmék, ideák, elképzelések vannak. És az ÚT, ami igencsak keskeny.
Sokszor érzi magát elhagyatottnak az ember. És sokszor elhagyatott, bizony! Jézust csak egyetlen egyszer hagyta el Atyja, és neki ennyi is elég volt (emberi test, emberi gondolkodás), hogy felkiáltson: „ Éli, Éli, lamá sabaktáni? ” És hiába állt anyja a kereszt lábánál, és hiába álltak a testvérei, barátai, tanítványai ugyanott, mégis megtapasztalta a magányt, a magárahagyottság érzését. Emberi testének utolsó mondata volt ez, s épp ezért is van, vagy lenne mindig velünk, ha igényeljük, ha igényelnénk.
Furcsa szokás van életben a Fülöp-szigeteken. Egy Ruben Enaje nevű ember húsvétkor már harmincháromszor feszíttette magát keresztre. Kezdetben csak egy volt a sok közül, akiknek a kezeit ütik át szegekkel, a tapasztaltabb „önkéntes Jézusok” kapták azt a megtiszteltetést, hogy a lábukat is átszegezték. Később Ruben is tapasztalt lett, és azóta neki is saját szögei vannak (nehogy belehaljon egy vérfertőzésbe, ha már a keresztre feszítést túlélte), és neki is átütik a lábait is. Nem készül a feladatra, nem „gyúr” rá plusz szenvedésekkel, aznap viszont elviseli a több órás töviskoszorú viselését, és a 37 kilogrammos kereszt cipelését is. A felfeszítés pedig eleve velejárója az ünnepnek. 15-30 percet tölt a kereszten, amikor felemelik rászögezett testét, a legbátrabb embernek érzi magát. Több száz ember nézi végig ezt a szertartást, amit a katolikus egyház rossz szemmel néz, mivel biblia-ellenesnek tart. Miután leveszik a keresztről, felesége gyógyítja a sebeit, gyulladáscsökkentőt és antibiotikumokat szed, de gyorsan gyógyul, húsvét utáni kedden már megint ácsként dolgozhat.
Gondolkodjunk csak! Ruben Enaje MINDENT végig tud csinálni, ami Jézussal történt. Igaz, őt „kesztyűs kézzel” korbácsolják (flagrumozzák) a „római katonák”, akik egyszerű amatőr színészek. És előtte sem kellett böjtölnie, elárultattatnia, bíróság elé állnia, közszemlére téve köpéseket eltűrnie. Szögei nem egyszerű kovácsolt vasak, hanem rozsdamentes acélszögek, polírozva, amik nem tépik a húst fölöslegesen. Teste nincs legyengülve mint Jézusé volt, nem szurkálják lándzsákkal, nem itatják ecettel, és nem kell órákig a kereszten függenie (tartó alákötözés nélkül), míg inai, izmai nem bírják már a testét, és eleresztik, feje ráhanyatlik a mellére, és nem kap levegőt. Egyben azonban nagyon hasonlít Ruben szereplése is Jézus sorsához: az ő csontjait sem törték meg a katonák, ahogy Jézusét sem (addigra már halott volt). Végtére is Ruben Enaje cselekedete semmi egyéb, mint egy szerepjáték, ami annyi fájdalommal jár, hogy elfárad közben, és sterilen átütik kezét-lábát, hogy „életszerű” legyen a halál misztériuma.
Ruben a külsőségeken kívül semmit sem „utánzott” abból, ami Jézussal történt. De a legfontosabb: egy pillanatra sem maradt egyedül, egy pillanatra sem hagyta el az Atya (vele sem volt), és TUDTA, hogy 30 perc múlva HŐSKÉNT ünneplik majd, és nem kerül sírba kő mögé, és nem rohad el a teste, és néhány nap után (vagy akár aznap, belefér az extrém történetbe) együtt hál feleségével, és élvezi tovább az életét.
Sok mindenre képesek vagyunk, de Jézust nem tudjuk utánozni, főleg nem teljes mértékben. Egy dologban hasonlítunk hozzá: néha, fáradtan, elvetetten, megkeseredve, a hitet pillanatokra elveszítve mi is úgy érezzük, az Atya elhagyott minket.

840. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 85.2024-05-13 09:28
A nőkről és a madarakról

Nem szeretek semmiféle általánosítást sem a nőkről, sem a férfiakról, mert ahogy az általánosítás általában, nem tükrözi a valóságot semmiféle sommás kijelentés sem róluk, sem rólunk. Nem szeretem, ha a nőkről, mint „szerelemre vadászó madarakról” ír valaki, mert ebben az esetben ki kellene emelni, hogy a szinglik, az egyedülállók, a kikapósak, a házasságukban hűtlenekről ír, vagy gondolkodik valaki. Nem szeretem, ha valaki nem veszi számításba a házastársi hűséget, a szerelmet, a szeretetté alakult „szövetséget”, azt, hogy valaki monogám is lehet. Furcsa ez valóban, hogy valaki egy másik, ellenkező nemű emberrel akarja leélni az életét? Eleve feltételezni kell a nőkről, de akár a férfiakról is, hogy „úgyis meg fogja csalni” a társát? Hát ennyire naiv lennék, annak ellenére, hogy több évtizednyi tapasztalatom van az emberi viselkedésekről?
Igaz, hogy ezen fejezetben csak az első mondat („A nők olyan ösztönnel találják meg a maguk szerelmi táplálékát a földön, mint a madarak a magvakat, vagy halakat.”) tartalmazza azt, hogy most nem a nőkről, hanem a madarak tulajdonságairól lesz szó végig, a párhuzam azonban végig ott van, a mondandó a nőkről szól, a madarak itt csak mint cáfolhatatlan ösztönű vadászok jelennek meg.
Érdekes, hogy míg a madárvilágban is sok madárfajnál evidencia a társas kapcsolat örök életre szóló szövetsége (albatrosz, pinvin, gólya, sas stb.), addig Márai a nőkről ezt nem feltételezi. Bár, a magyar nyelv szabályai szerint a fentebbi mondat nem jelenti ki a csapodárságot, a hűtlenséget, a pár elhagyását és/vagy lecserélését, de kétségtelen, hogy ezt ki lehet érteni belőle.
Bonyolultak vagyunk mi férfiak, és nők, egy biztos, hogy szeretünk „ketten egy testté” lenni.

839. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 84.2024-05-12 10:41
Az egészségről és az igazságról

Minden viszonylagos, és a bibliai igazság szerint „bárkivel bármi megtörténhet”. Murphy óta tudjuk, hogy „ami megtörténhet, az meg is történik”. Ezek szerint nem mi irányítjuk sem az életünket, sem az egészségünket, állapotunkat? Talán. De csak egy keveset.
Manapság az egészséget megőrizni nagyon nehéz annak is, aki odafigyel magára, arra mit eszik, mit iszik, milyen gyógyszert vagy „étrendkiegészítőt” szed, beviszi-e a szervezetébe a szükséges vitaminokat, ásványi anyagokat vagy sem, kerüli a stresszes életmódot, sokat alszik, pihen, mindemellett rendszeresen sportol (és nem csak távolba néz). Az ilyen emberrel is megtörténhet bármi. ((Egy időben barátom utcájában furcsa dolgok történtek. Barátom H.G. református lelkész volt, de cigarettázott, néha (na jó, gyakran) konyakozott. 62 éves korában, egy év hallgatás után (nem kért a gégeműtétje után gégemikrofont) hunyt el (te Jó Isten! maholnap annyi leszek én is) rákos betegségben. Őt sokan megszólták, hogy „miért ivott, miért cigarettázott”? Ám az utcájukban abban az időben többen meghaltak rákos betegségekben olyanok is (pl,. tüdőrákban), akik nem ittak, nem cigarettáztak.)) Nincs értelme tehát remegő térdekkel igyekezni az egészséges életmód kialakítására, egyszerűen csak egészségesen kell élni, aztán „meglátjuk”.
„Egészségesnek maradni annyi, mint tisztességesnek és igazságosnak maradni.” – írja Márai ebben a fejezetben, amit én kétkedve fogadok így leírva. Ugyanis NEM KÉTELKEDVE szavai akkori jó szándékában, sőt igazában, és logikájából adódó következtetésében, mégis azt kell mondanom, a fentebbi mondat alkalmas „erőszakos ideológia” megmagyarázására. Így, sommásan leírva ebből a mondatból magát a „fasizmus” eszméjét IS felismerhetjük: emlékezzünk csak a német birodalomban a világháborút megelőző „emberideálra”, az „eszményi”, „felsőbbrendű” emberre! A testkultúrát odáig fejlesztették, hogy az ideális németet (árja fajt) egészséges, testedzett, erős, magabiztos, termékeny és szaporodó, az akadályokat leküzdő emberként mutatták be a felvonulásokon, plakátokon, a beszédekben.
Odáig jutottak az „egészségkultúrával”, hogy mivel mások NEM ILYENEK, ezért nekik JOGUK van másokat leigázni, mások országát elfoglalni, végső soron más nemzeteket elpusztítani. Mintha az egészségből, az edzett testből az az igazság lenne levonható, az következne, hogy a kevésbé egészséges emberek, a „testkultuszt” nem így értők kevesebbek, értéktelenebbek lennének! Mintha annak lenne igaza az elindított világháborúban, aki az egészség zászlaját lobogtatja fegyverei csövein. Cáfoljon meg az Olvasó, ha EZ történelmi tényeken alapuló gondolatmenet nem lenne igaz, nem lenne LEHETSÉGES!
Ám, ha figyelmesebben olvassuk Márait és ismerjük is (nagyjából) az életét, akkor tudjuk róla, hogy maga katolikus keresztény volt, ám zsidó származású volt a felesége, s ő maga mélységesen elítélte a fasizmust, s kezdetben még hitt a kommunista „felszabadításban”. Épp ezért az a fejezetrésze NEM A FASIZMUS mellett íródott, épphogy ELLENE. Lopakodó végzetről ír, s ezért Márai fentebbi mondata CSAK annyit jelent, hogy az ember teljeskörű egészsége nem a bicepsz méretétől függ. Hanem attól is, hogy ilyen időkben megmarad-e EMBERNEK, vagy lealacsonyodik szimplán „testi emberré”, ösztönlénnyé, barbárrá, gyilkossá.
Azt sem csodálom, hogy egy „füveskönyvben” nem tesz idézőjelbe egy ilyen mondatot, mert rábízza a megfejtést az olvasóra, bogarássza az ki teljeskörű egészsége érdekében az ÜZENETET magának. Nagy erőfeszítést igényel ennek az üzenetnek a megfejtése, épp ezért MINDEN gondolatot, ismeretet, tudást megmozgat. Mondhatni egy jó kis edzésprogramot adott ezzel a léleknek, a szellem pallérozására.
„A zsidókat szidják. Minden hivatal tele van velük, mondják, tisztességtelenek a kereskedelemben, erőszakosak, ízléstelenek, hangosak és igazságtalanok a sajtóban, a közéletben, a politikában stb… Azt hiszem, nem az a baj, hogy zsidók vannak a hivatalokban, a tőzsdén, a szerkesztőségekben. Az a baj, hogy afféle alzsidók vannak túlságos számban mindenütt, alantas, értéktelen, selejtes emberek.” -ezt is Márai írta Ami a naplóból kimaradt, 1945-46 (217 old.)
„-Ne búsúlj azon, Isten a rományokat is szereti. A tisztességes és jó rományokat. – tette hozzá.” Wass Albert: Hagyaték.
Két ember, két magyar sors. Mindkettő magyar író, az egyik 1989. február 22-én 89 évesen főbe lőtte magát sok évtizednyi emigráció után, a másik 1998 február 17-én 90 évesen főbe lőtte magát sok évtizednyi emigráció után. Mindketten idegenben éltek „valamiért”. Mindketten azt tartották, „egészségesnek kell lenni”, azaz normálisnak, azaz tisztességesnek, azaz igaznak.

838. [tulajdonos]: A vádlottak padján 83.2024-05-10 09:55
A szomorúságról

Érdekes az ember és a gondolkodása. (Ma nemzetünk nagy művésze, Győzike (!!) ötven évesen arról polemizál a közösségi oldalán, hogy ilyen idősen az embernek olyan arca van, amilyet megérdemel. Hmmmm….) Sokszor „rám szóltak”, kérdezték tőlem, miért vagyok szomorú. Hmmmm… A kiabálás, zajongás, harsogás nélküli élet nem egyenlő a szomorú élettel. Számomra elképzelhetetlen az, hogy az „alapállásom” olyan legyen, hogy mindig fülemig kell érjen a szám, mindig nevetnem kelljen, és egy mondatot ne mondjak ki anélkül, hogy ne emelném fel a hangomat. Nem is értem az ilyen embereket: mikor van olyan pillanatuk, amikor CSENDBEN vannak? Hát „ezeknek” minden nap farsang van? Ki elől, mi elől MENEKÜLNEK ilyen kétségbeesetten, hogy állandó kényszermozgásokkal és röhögő rohamokkal palástolnak VALAMIT? Mit palástolnak? Mi a baj, emberek, mondjátok!!!?? Segíthetek?
Az ember az arcáért ötven-hatvan-hetven évesen nem EGYEDÜL felelős. Ha meg sem látszik rajta a KOR, azt annak is köszönheti, hogy jó géneket örökölt. Vagy annak, hogy soha sem dolgozott megerőltető, nehéz munkát, hogy soha sem volt anyagi gondja, hogy nem kellett stresszelnie azért, hogy elromlott a mosógép, most mi lesz? Ilyen életet élt a mi kedves Győzikénk is, láttuk, hiszen élete „nyitott könyv” előttünk, mára még sz.rni is csak kamera előtt tud. És ebből él, és ezt tartja MUNKÁNAK. És vidám, és kamu veszekedéseket produkál a sikerért, mert egyébként semmi gondja. Szívesen megírtam volna neki, hogy kíváncsi lennék az arcára akkor, ha az eltelt ötven évéből mondjuk 25-öt valódi munkával töltött volna, vagy épp munka nélkül egy düledező viskóban. Vajon mivel magyarázná (már és ha) azt az arcot? Mivel mentegetné magát akkor, ha most dicsekszik babapopsi (plasztikázott testével) arcával?
Olyan világot élünk, hogy az emberek nem látják a „színeket”, csak feketét és fehéret ismernek fel. Ami ezeken kívül esik, az számukra ismeretlen. Aki eddig követte írásaimat, tudja a választ, miért jutottunk idáig. De azt nem biztos, hogy ő is meg tudná mondani (ahogy én sem), hogy MIÉRT van ez így? Hanyatlunk, vagy épp a civilizáció fejlődése hozza magával azt, hogy RÁBÍZUNK mindent a technikára, VAGY MÁSRA, és mi CSAK ÉLVEZNI AKARJUK AZ ÉLETET?
Aki szomorú, az nem elveszett, nem reménytelen. Aki ír, vagy költ, vagy más alkotó munkát végez, épp a reményét fejezi ki: elégedetlen, változást akar, nem rosszabbat, hanem jobbat, nem ürességet, hanem tartalmat, mélységet, elmélyülést, odafigyelést és így tovább, és így tovább. S ha az ilyen embernek az arca netán szomorúságot tükröz, az csak azért van, mert a külvilág, az emberek nem ismerik fel a nüansznyi különbséget az igazi és levethetetlen szomorúság (mondhatni depresszió), és az „érted vagyok szomorú, nem ellened” életérzés között. Az ilyen ember (magamat is ide sorolom) élete sem csak búslakodás, ó, dehogy!!! Ezer és ezer örömre okot adó esemény van életemben nekem is. Örülni és nevetni is tudok, sőt, kacagni és harsányan röhögni is ha úgy adódik, de meg tudom állni azt is, hogy csendesen figyeljek arra, aki beszél, és KOMOLYAN vegyem a mondatait. (Sokszor nagyon nehéz megállni nevetés nélkül néhány ember panaszáradatát, mert nem lehet tudni, hogy az valóban panasz-e vagy épphogy dicsekszik.)
Légy szomorú, légy vidám, légy harsány, légy odafigyelően csendes. Mindegy is, élj. De tudd, hogy épp mit csinálsz, s azzal mit okozol: először is MAGADNAK, másodszor a KÖRNYEZETEDNEK.


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2024-05-30 08:23 l
2024-01-06 21:31 Sokadik
2023-07-15 16:45 Kosztolányi M. szerint
2023-07-10 12:57 Genovéva ajánlása
2022-10-13 10:07 lilis
2022-05-13 09:03 lili
2021-11-05 08:42 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
2020-09-25 22:55 furim
2019-11-21 14:36 nélküled
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2024-05-30 11:16   új fórumbejegyzés: Tóth János Janus
2024-05-30 10:59   Új fórumbejegyzés: Tóth János Janus
2024-05-30 10:38   Napló: Janus naplója
2024-05-30 10:26   Napló: Hetedíziglen
2024-05-30 08:59   Napló: A vádlottak padján
2024-05-30 08:23   Kedvencek lista: l
2024-05-30 08:21   Kedvencek lista: l
2024-05-30 08:20   Kedvencek lista: l
2024-05-30 08:19   Kedvencek lista: l
2024-05-30 08:15   Kedvencek lista: l