NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2018-08-17 07:25 Összes olvasás: 9814| 168. | [tulajdonos]: néha | 2018-08-02 22:14 | néha azt hiszed
eleged van az életből
a mindennapok feladataiból
vagy csak a kényszerből
merthogy élni kell
néha az életnek van elege belőled
főleg amikor olyanokkal találkozol
akik sokkal rosszabb sorban élnek mint te
ilyenkor gondolkodsz el azon
hogy milyen is a te életed
és akkor azt hiszed
eleged van az életből
a mindennapok feladataiból
vagy csak a kényszerből
merthogy élni kell
néha hibákat hagysz magad után
de csak mert nem vagy gép
néha olyan szavakat használsz
mint azok akiket nem igazán szeretsz
néha nem igazán szeretnek
mert egészen más vagy mint azok
akik nem szeretnek
néha mindenkit szeretsz
és néha azon gondolkodsz
kivel szakítsd meg a kapcsolatot
néha azt tapasztalod
hogy akiket nem lenne okod szeretni
mégis szereted őket
ilyenkor arra gondolsz
hogy csak ne lennél így megkötözve
hogy csak ne lennél ennyire jó
vagy ne lennének ennyire rosszak ők
néha észreveszed hogy te sem vagy jobb
és ilyenkor azt hiszed
eleged van az életből
ha nem lehetsz jobb
| |
| 167. | [tulajdonos]: ködmankón | 2018-08-01 08:50 | vánszorognak a percek
koszlott rongyaikból testük kilátszik
mint a rögök barnája a hó-párnák alól
meztelen fák idegrendszere nyúlik az égbe
a szélbe csak néha reccsennek kicsit
zsigereikben a nyárra emlékeznek talán
vagy csak fáznak a jégködmön alatt
őzek lehelete látszik a réten
a fényben taposnak - törékeny gőzmozdonyok -
patáik gyöngysora díszíti a hegyoldalt
akár egy menyasszony-nyakat
varjú rebben az égre a furcsa
jégzene riasztotta meg álmát
nyúl szalad talpával léket vágva a hóba
a tóra pára ereszkedik hideg
szép szerető gyanánt
s csókolja jégbe szerelmét
mit nem vehet el tőle csak a nyár
( 2006, most találtam meg itt ) | |
| 166. | [tulajdonos]: az intelligens világ | 2018-07-28 09:48 | Valamikor… gyerekkoromban odahaza szóba sem kerültek bizonyos dolgok. Akárhogy is töröm a fejem, nem emlékszem arra, hogy beszélgettünk volna politikáról, űrutazásról, lombikbébiről, háborúról, terrorizmusról, bátorság napi felvonulásról, Budapest-parádéról, és sorolhatnám még tovább. Többször szóba került viszont, mi lesz velünk, ha kifogy a zöldség a kertben ásott veremből, mi lesz, ha apám keresetét nem tudja pótolni anyám, és nem lesz ruha, cipő, étel, könyv, (már akkor is sokat könyörögtem ki erre a „fölösleges úri passziómra”) ha a nővéremet nem alkalmazzák tovább, (14 éves volt, de nem volt még kérdés a gyerekmunka) és az ő fizetése is kiesik a családi költségvetésből, ha akkora hó esik, hogy nem tudunk átgyalogolni a szomszéd faluba a rokonokhoz, ha megbetegszik a disznó az ólban és nem lesz mit a bödönbe tölteni, füstre akasztani télvíz idején. Tudom, a szabad, kulturált világban ezek a témák (a fentebbiek is) már akkor elevenen befolyásolták a hétköznapokat. Tudom, úgy tűnhet az utóbbi felsorolásból, mintha életünk csak az anyagiakról szólt volna. Vannak élethelyzetek, mikor az egyes ember látótere beszűkül, de gondolkodása akkor is csak az életről szól. Mert az élet a túlélés, a folytonosság, a holnapi nap lehetősége akkor, amikor valós, vagy mesterségesen felállított korlátok falai között lépked. Nehogy azt higgyék, az ilyen ember nem kulturált, okos, belátó, hogy az ilyen ember cél nélküli. Csak annyi a különbség közte, és a mostani felfogás szerinti modern ember között, hogy az „életkorlátok” között lassabban lépked. Ha pipázni látok egy ráncos arcú öregembert a háza verandáján, tudom, az életet éli éppen. És ő is, az ilyenek is fenntartói a társadalomnak, ők is egy-egy mozzanattal, mozdulattal előrébb vitték, viszik azt a bizonyos szekeret. Őrizték a hagyományokat, megtartották az írott, vagy szóbeli erkölcsi szabályokat, a közösségeinket életben tartva átadtak minden fontos tudást, ami csak kell, hogy egy gyerekember tisztességes, és becsületes felnőtté váljon. Talán az igényeik kicsik voltak, de nem voltak igénytelenek. Sőt! Ha végig az ő elképzeléseik szerint alakulna a világ sora, nem biztos, hogy ott tartanánk, ahol jelenleg tartunk.
Hol tartunk tehát?… Igaz az, hogy emberi kultúránk az anyagi-technikai fejlődés ellenére sem haladt elébb? Hogy hiábavalóak a könyvek, a tudás, ugyanazokat a meddő köröket futjuk végig generációról generációra? Nézőpont kérdése csupán. Ha azt vesszük alapul, (és az ember csakis saját világának határai között tud gondolkodni) hogy száz évvel ezelőtt még egy jobb hintó is feltűnő volt, hogy a vasutat, a mozdonyt az ördög szekerének tartották, hogy elképzelhetetlen volt (illetve csakis elképzelhető) a szabad szárnyalás a felhők fölött, akkor nagyot haladt előre a „világ”. Ám, ha a közösségtudat, az erkölcs, a társadalom felépítése, a család, az egyes emberek kapcsolatrendszere a szemlélődés tárgya, azt kell mondanunk, hogy egyre mélyebbre zuhanunk. Nem lehet indok az, hogy régebben is ugyanígy éltünk, ugyanennyi háború, betegség, bűnözés volt, mára csak az emberiség létszámának arányában nőttek ezek a rossz dolgok, és nem lehet indok az sem, hogy mindig minden megtörtént már, csak az információ nem jutott el ennyire szabadon az emberekhez. Ez egyszerűen nem igaz! A technikai fejlődés áldást jelent az ember hétköznapi életének alakításához. Ugyanakkor a fejlődés az emberiség, emberiesség rákfenéjévé válik akkor, amikor kialakítja az egyénben a másokat és a tulajdont tiszteletben nem tartó szerzési vágyat. Szinte minden „bűn” (csak azért teszem idézőjelbe, mert bár mindenkinek mást jelent ez a szó, igenis objektív értelmezése van) erre vezethető vissza. Mára elfogadottakká váltak a zárt ajtók. Mindenki elbújik mögéjük, emberi kapcsolatainak ápolásával nem törődve. Önzőkké váltunk, olyanokká, akik saját sikereinek sem tudnak igazán örülni, nemhogy a másokéinak! Ha már megszereztünk valamit, akár a gyerekek, elbújunk házunk, szobánk sötétjébe, hogy szerzeményünk csak nekünk csillogjon, hogy fényessége csak nekünk ragyogjon. Ezt tesszük a hittel is, átfestve Jézus képét, a hitet, a parancsolatokat saját hasonlóságunkra. Ugyanígy teszünk legközelebbi hozzátartozóinkkal, rokonainkkal is. És ha az nem alakul hozzánk, mehet. Nem csoda hát, ha a család fogalma átalakult, a nagycsalád fogalma kikopott kifejezéseink közül. A válás, a házastársak különválása is a legtisztább önzőség következménye. Ha már öregszik a másik, legszívesebben lecserélnénk (és le is cseréljük) egy frissebbre, fiatalabbra, csinosabbra. Közben saját tokánkat, úszóguminkat, impotenciánkat (szellemi, testi), ferdüléseinket észre sem vesszük. Vagy ha igen, nem veszünk róla tudomást. A legkisebb problémák kezelésére is kezdünk alkalmatlanokká válni, és ha nem találjuk azonnal a sikeres megoldás lehetőségét, mindent-akarásunkban magunk ellen fordulunk.
A külvilág ingereihez alakulunk, hasonulni akarunk sztárokhoz, politikusokhoz, főnökeinkhez, a szomszédhoz, csak magunkhoz nem. Csak saját arcunk látványától félünk igazán, holott ugyanolyanok vagyunk mi is, mint bárki más. A külvilág már nem rettent senkit, mert mindig máshol halnak, máshol van árvíz, tornádó, földrengés, katasztrófa, mindig más hal meg, nem mi. Épp ezért, és éppen így eltűrjük, hogy csak történjenek velünk is a dolgok, viszonylagos, labilis lett mára minden.
Az intelligens világban az intelligens ember semmiféle kötöttséget, szabályt, törvényt nem tűr maga fölött. Magányos farkasokként járjuk az utcákat, néha rámordulva egy szembejövő magányos farkasra, aztán folytatjuk bolyongásunkat.
Így van ez az irodalomban is, ahol tán’ holnapra elérjük, hogy az eddig klasszikusnak számító költőinket „lefikázzuk”, maradinak, semmitmondónak, fűzfapoétának, gyáva, de hiú senkiknek nevezzük, vagy ha más „fogást nem találunk rajtuk”, hát származásukat nézve megkérdőjelezzük hovatartozásukat. Észre sem vesszük, hogy saját létünk jogosultságát is megkérdőjelezzük ezzel.
Ma nem ildomos a költőnek hazáról, hazaszeretetről, erkölcsi tanításról, szépségről verselni. Vagy ha megteszi, vállalnia kell, hogy esetleg kinevetik, bizonyos helyekről kiközösítik, nem jelentetik meg, nem fogadja be egy akol sem. S mi a hivatkozási alap erre? A „szakma”. És annak jelenlegi cél-nélkülisége, ars-poeticátlansága, mondanivalójának (sokszor teljes) hiánya.
Ami volt, elmúlt. Ami megtörtént, újra nem élhető. Ami így történt, nem történhet már másként. Ideje lenne a múlt hibáit, a jelen értékeit felismerni, s a jövő felé tekinteni!
| |
| 165. | [tulajdonos]: a fejlődésről | 2018-07-28 09:28 | Fejlődés csak ott képzelhető el, ahol önös érdek dominál. Érdekes, de a fejlődés egyik eleme éppen az önös érdek, mert a feltaláló, a fejlesztő, a közölni akaró, a másiktól, a világtól valamit akaró embert szinte mindig önös érdekek vezérlik. Szerencsére ebből az önzőségből a közösség általában jól jön ki, ha a belőle kiváló mást akarót megbecsüli. Ha nem, akkor jön a második verzió: a valamit akaró, a közösségnek is hasznot hozó embert félreállítva mindenki önző és önös érdektől vezérelt lesz, s a közösség előbb-utóbb széthullik. Vagy valóságosan, vagy a társadalmi kereteket megtartva ugyan, de azokat teljesen figyelmen kívül hagyva. Ugyanis ha csak a lét alapvető dolgaira fókuszál az önző ember, (ehessen, ihasson, alhasson, dolgozhasson, szórakozhasson, szeretkezhessen, gyereket nevelhessen stb.) akkor egy stagnáló állapotba kerül - ő maga, és a hasonló emberekből álló közösség is -, nincs ésszerű oka kockázatot vállalni tovább, ha ezek a dolgok megvannak. Ahhoz, hogy fejlődés, illetve a közösség szempontjából "más", jobb élet alakulhasson ki, mindig valamilyen hiánynak kell fellépnie. A hiány s annak felismerése a legfőbb mozgatórugó a társadalomban. A közösségért dolgozók is önző emberek, de általában megelégednek annyival, ha "megsimogatják a buksijukat", azaz, ha némi elismerést kapnak. Egyébként fát lehet vágni a hátukon, sok esetben a saját érdekeik érvényesítésére (nem képtelenek, hanem) alkalmatlanok, mert a világ törvényszerűségeit vagy tudatosan nem veszik figyelembe, vagy tudatosan nem ismerik el-fel. A világ mindig a mobilitás felé mozdulna (érdekes képzavar), az állandóság, a változatlanság egyenlő a halállal. Ám a fejlődést akaró és hozó emberek az állandóságot szeretnék elhozni a világnak. Munkájukkal, szenvedésükkel viszont a mobilitást és az állandó változást teremtik meg. Ha ők nem lennének, nem lenne most mobiltelefon, sem net, sem más egyéb. Ha szerencséje van a fejlődést hozónak, akkor anyagilag is elismert, szabad ember lesz. A pénz nem érdekli, csak az, hogy a pénzen vett javak a további munkáját szolgálják. Ugyanez érvényes a legkisebb falu közművelődéséért dolgozó "kulturális közmunkására" is, csak a lépték kisebb, a működés, a szabályok ugyanazok.
A fejlődésért dolgozók általában szenvednek. Rossz esetben nyomorognak. Míg ők "kitalálnak mindent", azok boldogulnak, akik ezeket a "mindeneket" használják. Ennek ellenére mindig vannak és lesznek, akik saját önzőségükkel a közösséget akarják szolgálni.
Nem értem őket!
Érdekes | |
| 164. | [tulajdonos]: felép | 2018-07-15 11:31 | apró kavicsokból áll a plázs
sarkok nélküli biztonságos világ
ám ha egy szögeket hajigáló
kisgyerek megjelenik
már semmi sem lesz ugyanaz | |
| 163. | [tulajdonos]: repülni | 2018-07-09 15:57 | repülni szerettem volna mindig
de szárnyak helyett
csak kezeket adott az isten
| |
| 162. | [tulajdonos]: vallás | 2018-07-08 12:52 | vallásos - mondják de a szó értelmével
sincsenek tisztában vallásos az aki
megvallja azaz kimondja s nem szégyelli
a hitét vallásos az aki aszerint él amit
számára a hite diktál
a vallásosság nem a dogmák kritikátlan
elfogadását kellene jelentenie ma azt jelenti
a vallásosság nem igazi hit nélküli
megszokott mozdulatokat kellene jelentenie
ma azt jelenti
a vallásosság mára egyenlő lett a teljes
szabadsággal a teljes hitetlenséggel
amikor azt gondolja valaki hogy a vallásos
cselekedetei-mozdulati adják meg neki
az üdvösséget akkor gyakorlatilag
Isten előtt elveszett | |
| 161. | [tulajdonos]: nem akartam | 2018-07-04 11:49 | nem én akartam ideülni
már erre a székre születtem
kopott volt és kissé koszos
de arra gondoltam
az idők során majd kijavítom
töredelmesen bevallom
nem sikerült
nekem nem
mindenki más megjavította volna
de én alkalmatlan vagyok arra
hogy bármit is megjavítsak
egy széket pláne
| |
| 160. | [tulajdonos]: meg | 2018-07-01 09:24 | megutáltam a
világot az emberek
sem érdekelnek
| |
| 159. | [tulajdonos]: magyarország | 2018-06-03 09:43 | közéleti verset nem lehet írni:
magyarország én
szerettelek míg te is
szerettél engem | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
