NAPLÓK: Bátai Tibor Legutóbbi olvasó: 2025-10-02 21:54 Összes olvasás: 1508011981. | [tulajdonos]: Szécsi Margit 44. | 2025-10-01 23:49 | Zúg a rozs . Zúg a rozs kék tajtékkal, fogolynaszádok eveznek. Érett gyémánt-vonóval szigorú tücskök neszeznek.
Zúg az emlék untalan, irígy halotthad benne kél. Minden halott: ellenség, ezért kiáltok életért.
Kikötő: halál előtt fényes kitérő ez a nyár. Boldog, mert tudatlanul érik a kék gabonaszál.
Margit, füstölsz, mormolod: nem nyugtat el az értelem. Rozs ring: holnapi dalod, s messziről int a szerelem. . | |
1980. | [tulajdonos]: Szécsi Margit 43. | 2025-09-30 23:50 | Angyalok strandja . Állok, zömök karácsonyfa, szívem fölé hó-csillag száll, bő bundámon hó-sivatag, istenem, de behavaztál!
Szempillámon könnyű csengők, hajszálaim fagyos gyertyák, levegőbe-borzolódva a ropogó eget tartják.
Fagyott, ezüst talpon lépek, a hó-utat felkapálom. Mennyei bőrben ki nem fér, ember-nyomokra vadásszon.
Boldogok kik itt futottak, bár kihűlt nyomukra lelnék, már kigyúlt a nyár vigalma, már ölel a drága vendég.
A dobogó angyalnyájak, a dobogó angyalnyájak itt a földön és szívemben mintha térdrehullanának!
Zsíroskenyér az ebédjük, nincs egyebük csak a holnap, testükön az elorzott nap fényküllői bujdokolnak.
Ingyen úsznak és hevülnek, fény-dárdás szemmel szeretnek, lábuk alatt barna kölykök meztelenül hemperegnek.
Trikójuk mint fény-bordákra ráfestett tenyérnyi dzsungel: sárga-csíkos karcsú tigris, pálmafák zöld förgeteggel.
Kék vásznon a mell-középen megfeszült, mosolygó Éva, vérszín almát tart kezében, talpa alatt Hold karéja.
Ím a végső hódolatra térdepelnek a szivenlőtt nap előtt a tűzimádók, csatolni a szíj-cipellőt.
A dobogó angyalnyájak a dobogó angyalnyájak itt a földön és szívemben mintha térdrehullanának!
Itt laknak, s míg apjuk, dédjük titkos lábnyomán tipornak, szem-ernyőzve innen nézik tornyait a babylonnak.
Útjait, mint óceáni sávokat, temérdek bálnák: lomha mélykék autóbuszok ezüst-homlokokkal szántják.
Ring a szörnyeteg-gyomorban zsúfolt ősvilág, benyelt nép. Pára sűrűdik, lapulnak kis, kötőtűs cekkerecskék.
Alma-mellek tolakodnak, lökődésben térd üt rózsát. Testből-testbe vándorolnak tűzfejű elektron-csordák.
Szeplősre-lesült anyácskák gyerekkel s virággal ülnek, hőségtől az akácbimbók kinyilnak s termékenyülnek.
A világváros fölérez, csápjain csillangó-bolyok: zöld, vörös, arany reklámok, aranyfogú ujság forog.
Suhognak a forró szoknyák, sötét taxik dudája rí, terjednek a szívárványos olaj síma szőnyegei.
Meggyleves forr. Duzzadt szívek a fullasztó éjszakában bukdácsolnak föl-le, föl-le, haloványodnak csodásan.
Gáz sivít: valaki meghal. Gyászinduló s harmonika. Buda hegyei nyüzsögnek, a tipródás is muzsika.
Föltárnám a nagy világbolyt, ha nem tudnám: édesebben hív az élet e partmenti szegényes angyal-negyedben.
Ha akarom: itt a központ, föld-közép, földön föld-csillag. Föld alatt futó gyökérből – fénypaloták innen nyúlnak.
De itt alszik már az élet, csak lábnyomait ha látom. A lét ingyen csengettyűi meghaltak e délutánon…
Legel, körme holdakat lép, a szegények tehénkéje. Egyszerre a homlokából két sudár csont nő az égbe.
Kék agancsfa, terebélyes, az égsátort elborítja, gidák és azok gidái ott kinőnek rajta ringva.
A dobogó angyalnyájak a dobogó angyalnyájak itt a földön és szívemben mintha térdrehullanának!
Szemük fehér, kerek csillag. Ring a csillagfa derengve. Hull, hull az égi tejzápor a szomjazó emberekre. . | |
1979. | [tulajdonos]: Szécsi Margit 42. | 2025-09-29 23:24 | Hajnali ballagás
Adjátok nekem, adjátok vissza nekem a hajnal-okozta mámort, a könnyű szívvel ballagó hajnali tábort.
Megyek a dértől-dercés úton, távol a bútól. Fagytüskék égnek ereimben. Hajnal van, s fájhat minden, csak a szívem nem.
Ti deszkapallók, a szürke sárból kiaranylók, életen átringó hidak, ha rátoklelek, a könnyű győzelem gyönyöre itat.
Gyönyörű, bármit mondjatok, most a gond is gyönyörű, a lélek hűs földje felett tüzijáték, mit jajlehelet fújt ki, didergő tűzpalota.
Öt érzékem de friss még, csudáikat rávésték sárgöröngyök és paloták, – úgy lépj elém jelen világ: most a csoda a mérték.
Csoda vagy te is, ballagó, angyalhajadra hull a hó, s nem is vagy tán jelen, nem segítesz, ha elesem te sem, de senki sem.
Halálom se legyen más; borzongó hajnali ballagás, csodák és alvó idegek. Halál zajtalan angyalai, hajnalban vigyetek. . | |
1978. | [tulajdonos]: Szécsi Margit 41. | 2025-09-28 23:06 | Pörlekedés az ifjúságért . Elő-estéjén a rossznak mintha széltől, dől az ember, gond-érlelte árpa, megdől. Nagy füstbabák tépődnek fel a baljós gyárkéményekből.
Ti édes barátaim! ifjúságom ismerői, jöjjetek hozzám! Mert ez a vihar változtat sárkánnyá, pokolkígyóvá.
Jaj, fehér jégszirt ledermedt lábunk, amíg a menny leszakad. Jaj, pokolsziget ki helyünkbe jöttél, megrettentettél, körülfogsz, s mézünk epekővé kövesedik.
Jaj, a mi lelkünk a birkatestben, bundás bánatok alatt! Jaj, fényes lelkünk a disznóbőrben, mocsokkal megszívottan!
Egymást megesszük, egymást megisszuk, síma gyilkossá, utonállóvá – válunk rettentő késsé anyánk szivében!
Nusika, édes vöröshaju Nusika, szőlőfürt mellű, sejtenként szórod magadat! Ó, szürke papírhegyek mért föl nem gyúlnak, jaj, te megőszült parázs!
Első dalaim eleven fülhallgatója, soványka, szeplős arcodat idézem, íme a rontás megbélelt hússal – te szép fehér lúd, tudsz-e még szállni?
Te nálam eszesebb, mivé lehetnél ha én is füstté válhatok, zöld égen csavargok, a csillagok sűrü csókját homlokomon hordom – föld színén tekergek, az emberek lábanyoma derekamba olvadt.
Te őrült, barbár asszonymaradvány, te írógépen betűt-szemelgető tyúk, kinek a kenyerét írod feketébe?
Számoszlopaid: szikár ködök. Mezők szaga csiklandoz, kövér hús-csordák gurulnak, nagy kerek számok, sovány tízesek tántorognak.
Jaj, fehér jégszirt ledermedt lábunk, ellenünk tanúskodik! Hallgatag, édes férfi-barátom a leszakadó ég alatt, hát hiába mászok térdemen az ifjúságért?
Még egy pár éve megcsókoltalak, szelíd szegényszag lapult a gyepes udvarokon. Sokfogu lányok kuncogtak a kapuk alatt, villogott a margaréták kerek szemefehérje.
Vörösbort ittunk, s titkon szálló esküinkben nemcsak szerelem volt, de imbolygó vázlata is az emberibb sorsnak, ahol az ablak nem fagy jéglencsévé, ahol a lélek meg nem kérgesedik.
Íme, árván megállok a dübörgő hídon, elborít a fényesség, lassan semmivé emészt, de növekszik kínom. Semmivé válni! Senkivé válni!
Terebélyesül a világ, harsogva magyaráz éles acél-torokkal, megnőni nekilát.
Fehér fém-hegedűk sivítnak a puha égen, vas-gólyák merednek, csőrükben mint gyereknek húsa: piros tégla, kivörösödik az ég a számos csemetétől.
Véredényünk a világ, futnak vérünkkel a vonatok, vashuzal, fénypánt kavarog, együtt van minden: a legújabb bánat, az őslények bánata – mert mintha minden inogna és szállana.
Hát nekem ki ad egy puha párnát, egy meleg csókot? Világ-omlásban hogy állhatok én meg fonott cekkerrel, jobbkaromon kisöcsémmel a virágkezűvel?
Mondjátok, ki vagyok? Akinek látszom tükörré-fagyott szemetekben?
Íme rámnéztek, sunyi, lapos pillátok rebben, de én nem ezért jártam meg a pokolmélyet, az ijedt-magasat, az iram zöld-utakat –
Én a folyókban szétmorzsolódtam mint homokká-hulló kő, én a lelkeknek kísértés-vörös mélyéből értetek lépek elő.
Belőlem a vadság s rettentő jóság értetek nyilaz ki, koravén rózsák!
Én, tüzes olló, hiszem: az ember sorsából kivágható mint Jézus a katekizmusból, őrült igéktől testig lefosztva, hangtalan szól, – édes barátom, valljál magadról!
– „Menj innen, büdös dög! Ugy állok kő között mint befalazott tó. Két fiam – mit akar? Húst, kenyeret akar. Érettük fullasztom bár testvéremet, érettük változom bár fenevaddá, sárkányoknál vadabbá! Legjobb barátom vérét díjra beváltom, ráduplázok erejére, eszére, becsületére!
Mégis, ne átkozz megbolondult imagép, te sírj, kiáltozd a lelkes csókok ízét, az alkony tüzét, amit vesztettél nemcsak a tiéd!
Csak ne utálkozz, egyedül te ne utálkozz! Vasércből a veleje – csorduljon szereteted, föld mélyén feketedett szavak veled szólnak – áradjon ki kifáradt vérünkből az utálat!” . | |
1977. | [tulajdonos]: Szécsi Margit 40. | 2025-09-27 23:04 | Petőfi . Dámák, kokárda-készítők, jelszómmal dőzsölő pokol: a számból-kijött piros láng szederjes az ajkatokon.
Dörög halál-légió, űztök engemet elébe, vérző mellem szegényes rózsa-hadaknak vezére.
Arkangyal-vállam sovány, arkangyal-vállam sovány. Szívem: a zsúfolt haza. Nincs ennél nagyobb magány.
Eltiport énekek haldokolnak a mellemben. Senkise hal meg helyettünk, senkise hal meg helyettem. . | |
1976. | [tulajdonos]: Szécsi Margit 39. | 2025-09-26 23:28 | Derkovits . Párázó, hűvös-mellű rétek, fenn a fátyolos pasztell-kékek, riadalom-zöld bodzafelhő, jószag: arcomba hulló kendő –
jegyességem ha csak a röggel s nem emberi búval-örömmel volna – festenék ilyen képet, sohasem elkomorult népet.
Az orcákra nem írhatom rá, az öröm miért válik fanyarrá, mégis: nem lehet aljasodnom, a lázat lázzal indokolnom.
Fázókat festek pikkely-kékkel, de fémes szurony-körítéssel. Szerelmes arcon belső vérzés: libeg a papirszárnyú Végzés.
Ahol a hősök leveretnek, hajszálak sárral keverednek, zsandár-lábbelik merevednek: jó földje az a kikeletnek. . | |
1975. | [tulajdonos]: Szécsi Margit 38. | 2025-09-25 23:25 | A lázadó ember . ·········································Nagy Lajos emlékének . Kinek nem volt kincse mása csak világos vallomása: ím, a ködtől-szálkás űrben isten-szívű ember tűnt el.
Többé nem fogyasztja testét az örök kisemmizettség. Nagy igazság-rengetegben megy a menekülő ember.
Szava, maga, minden dolga így szilajul legnagyobbra, sértve balga látás-törvényt. Most szerez szavának érvényt.
Égi pille zeng a bábban, hiánytalan igazságban. Ki bevall gyönyört és lázat, ha menekül is, csak lázad.
Világot-emelve lépnek mondatok: száraz legények. Szigorúan, mereven mennek szegényemberesen.
De szúrós, hűs pirkadatban egy szótól mind tűzbe-lobban, mint ki testében kiégve gondol nem-volt kedvesére.
S dereng a mellkas-boltozat, s mint a vérszín hajnali nap: a szív – dühök fölé kelve kisüt majdnem énekelve. . | |
1974. | [tulajdonos]: Szécsi Margit 37. | 2025-09-25 00:05 | Az elfelejtett ház . Szobád a dantei pokol, napja az emeleti ablak, ha kinyitják, letükrözi halvány mását a sugaraknak.
A folyosón fehér kiságy, rácsok közt ácsorog a gyermek, az eltévedt fény felé szirom-ujjai felrepesnek.
A házmesterné: kulcsos angyal, a zöld, reves WC elé ül, megnézi tisztán hagytad-e. Mint anyád, oly hamar megőszül.
Büdös olajszag, főzelék dühödt égés-párája szárnyal. Poroló döng, mint mellkason az ököl a bűn-bevallásban.
Futni kéne, de leszorít a magány deresedő pántja, – te csak iszod a feketét s vadabb a szíved dobogása. . | |
1973. | [tulajdonos]: Szécsi Margit 36. | 2025-09-24 00:19 | A Balkán-utca . A Balkán-utca csatakos, álmatlanná tapossák éjjel. Pörlekedik az éji ég aranypénz-rejtő tenyerével:
„Ne vadássz énrám, a szabadság, fára a kéreg, rám van nőve. Betöretlen az én testem szavaimra ne alkudj előre.
Ne adtál volna mákonyi innom, ne loptad volna ki a lelkem, csillagos ágam lettél volna, rámhajolva óvnál engem.
A kis striciket meg ne szédítsd, fillért számolnak, nem felhőket. Minden szavuk szívemből jön, minden szavukért ütném őket.”
S hallgat, ragyog a pénzes ég. Úszik a Balkán-utca a sárban. Agyonmosott ingek a gangon ölelkeznek a szabadsággal. . | |
1972. | [tulajdonos]: Szécsi Margit 35. | 2025-09-22 23:24 | Énekek . . 1. . Tavasz-eső hull, örvös búg a berekben, orgona-hangon, szerelemtől rekedten, fegyver-torpantó tavaszi permetegben. Rebbentett vadja e világnak nem leszek. Zöld várak zengést,
szárnyak szívet rejtenek, s szerelmes csőrön fölforrnak a vízhegyek.
E hűvös május a szerelem ideje. Csak gond ne hűtsön
hogy időnk fut s szabad-e. Szótalan szádat add ide, add ide. . . 2. . Sok lázas ízzel szám, szívem betellett. Két karom kés lett, a két örömre-termett. Könnyüvé váltam, kisded is megemelhet. . Erős az ég, föld, könnyen beroppanthatna. Erőm: az ének, lelkemnek arany bokra. Mindentudással olvasok rá magamra:
Nem segít szépség, s nem, ha a szíved gyermek. Babérod, pénzed, véred se szól helyetted – nagyobb isten ver. Ragyogj igazul, s halj meg. . . 3. . Kellek, nem kellek: elmúlásom is élet. Emberként szólni, s már meghalni se félek. A világ útján arany virágot lépek.
Nyurgán lobogni fölvet a sír engemet, Atlantisz hátán járatnak a tengerek, csak bírjam addig míg mindent elzenghetek.
Csillogó rétek, meleg nyugalmú dombok – vadásztilalom. Eső hull, minden boldog. Vadásztilalom bársonyában borongok. . | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|