A Dodó néni . A Dodó néni mindig azt kérdi, ülve egy felhőn, s horgol keze, amit a holtak kérdezni szoktak, hogy hogy lehet élni őnélküle?
„Nézd, Dodó néni – én így válaszolok –, hiányzol, kérlek, de azért csak megvagyok. Élünk csak, élünk, csöndeskén, ahogy lehet, fizetéstől megy fizetésig a menet.”
A Dodó néni erre azt kérdi: „Hogy lehet élni semmitlenül?” Erre én tényleg gyors visszakérdek: „Te hogyan éltél, tán remekül?”
Erre jön az, mit Dodó néni szokott mondani, hogy ők még voltak birtokosok, aztán vették el csak összes mindenük, amijük csak volt, az égbe csak később tűnt.
„Na, Dodó néni, ha már így kérdi, maguk engedték – leszek dühös –, a magamfajta legalább nincs kirabolva, miként ki voltak gazdag ükök.
Térjünk már észhez, tőlem mit vehetnek el, mikor nincs semmim, ami itt ezeknek kell? Kereken szólva: kirabolták maguk, ámde nem engem. Maguknak volt birtokuk.”
Most egyetértünk, két semmivé tűnt birtokosfajta, ahogy szokott. Ám Dodó néni újra csak kérdi, mit szólok hozzá, hogy senki vagyok?
De már őrjöngök: „Tűnjön már a francba el, engem a birtok, értse meg, nem érdekel, akik elvették, azoknak elvenni kell, megérdemelték, dögöljenek benne meg!”
Aztán azt kérdi: „Hogyhogy a Béni a temetési képen nincs ott? Családi átok, meg sem hívtátok a szegény Bénit, rossz rokonok!”
„Családi gyászról Béni hogy maradhat el? Hát úgy, Dodó néni, hogy épp őt temettük el.” Most némán horgol, végre hát kimehetek én a konyhába levinni a szemetet.
Éppen lehajlok, s hallom a hangot, amint azt mondja, hogy: „Picikém, látom, te jól vagy a lenti pokolban, de sosem kérded, hogy vagyok én.
Túlvilág téged hogyhogy nem érdekel, a Bénivel együtt én hová tűnhettem el?” (Nem fogok válaszolni neki!) Megyek a lépcsőn, a nehéz ládát viszem, közben ő egyre: „Hallod a hangom, szívem?” (Sose fogok válaszolni neked. Kész!
Az életben. Kész!) Jövök a gangon, s a hangot hallom, még mindig mondja: „Szívem, szívem!” Makacsul, némán leülök aztán, és végre csönd lesz nagyhirtelen. És végre csönd lesz nagyhirtelen. Örökös csönd lesz nagyhirtelen. . . .
Népdal a szerelemről . A szerelem olyan, mint a betegség, Nem akkor jön, amikor te szeretnéd, Jól meggyötör, azután meg elhagyja, Belegyöngülsz két vagy három hónapra.
A szerelmet olyan nehéz cipelni, Belefájdulsz, mégse szabad letenni, Ráfizethetsz, mégse megy el a kedved, Rosszat akar, mégis meg kell szeretned. .Ki kevésbé szeret, az az erősebb, Nagyon szeretsz, akkor bizony legyőztek, Ha nem szeretsz, bármit rendelsz, megadják, A szerelem olyan, mint a királyság.
Nyisd ki babám az ajtót és eressz ki, A szerelmet nem bírom már viselni, Énfelettem teneked van hatalmad, Mert én nálad sokkal jobban akarlak. . . .
Helga . Mellettem Helga álmodik, haja a párnán szétfolyik, és hozzá horkol egy kicsit, remélem, álma jólesik. . Mellettem Helga álmodik, jó lenne tudni azt, hogy mit, jó lenne álmába benyitni most, hogy itt vagyok, Helga, itt vagyok. . Mellettem Helga álmodik, a lelke éppen nincsen itt, találgatom, hogy merre jár, tán kitárt karral égre száll.
Talán a Földnek vak szívében, vagy egy képtárban van most Bécsben, folyosók zagyva tengerében bolyongva épp sietve jár.
Bőr alatt vibrál szemgolyó, Helgával menni lenne jó, könyöklök, nézem, hallgatok, forognak néma hajnalok.
Most visszahívni nem szabad, álmában tán most épp szalad, meztelen testét bámulom, rándul a lába a paplanon.
Játszom, hogy Helgát álmodok, ha már álmában nem vagyok, álmomban Helga meztelen, könyöklők s nézem egy reggelen.
Most Helga mellett álmodok, azt, hogy álmában ott vagyok, azt, hogy két álomból egy legyen, játszom egy néma reggelen.
Együtt a Földnek vak szívében, majd egy képtárban együtt Bécsben, folyosók zagyva tengerében keresünk épp kijáratot.
Most Helga mellett álmodok, azt, hogy álmában ott vagyok, azt, hogy két álomból egy legyen, játszom egy néma reggelen. . . .
Az ólomkatona . Ahogy ötéves fiú koromban elástam egy katonát, ólomból volt a kabátja meg a fegyvere, és kiszínezve a szeme, ahogy elástam őt akkor titokban, súlyos kényszer alatt, s hallgattam róla örökké, mert olyan jó volt, hogy a kertben kint van egy titok, ahogy ő várt ott lent a föld alatt, s így lett ő csak az enyém, hordozlak tégedet magamban, és olyan jó, hogy rám van bízva egy titok, ahogy elástam őt akkoriban titokban, súlyos nagy kényszer alatt, téged ugyanúgy titkollak, hogy vagy nekem, meg nem tudhatod még te sem.
Ahogy múltkor is történt például, kérdezték, ismerlek-e, még az ellenkezőjét se mondtam, csak a kabátomat fölakasztottam, és bementem abba a szobába, ahol ott álltál többek között, a szemem csak átfutott terajtad, és úgy köszöntem, hogy te voltál többek között.
Nem is kell terád gondolnom, megvagy, úgy vagy az enyém, hogy megőrizlek egy titokban, és fogalmad sincs, hogy egy titokban itt vagy nekem. Tied az életed, neked van, benne nevetve beszélsz, ott állsz többek között gyanútlan, és nem tudod, hogy a kertben kint van egy titok, ahogy neked sincs róla fogalmad, ugyanúgy én sem tudom, miért élek nagy kényszerben, hogy valamim legyen, ami mindörökre az enyém.
Mert semmi sem marad az emberé, se mosolya, sem vagyona, végül elveszti mindenét, de a föld alatt ott áll egy ólomkatona. Nem is kell terád gondolnom, megvagy, így vagy az enyém, megőrizve egy titokban, énnekem, és nem tudsz róla még te sem, ahogy ő áll ott lent a föld alatt, és örökre csakis az enyém, hordozlak tégedet magamban, és olyan jó, hogy rám van bízva egy titok, ahogy egy katona áll ott lent a föld alatt, s így csakis az enyém, hordozlak tégedet magamban, és olyan jó, hogy rám van bízva egy titok.
Tíz kicsi bűnjel . – Minden utcasarkon csak terólad hallok, Azt beszélik, van néhány gyereked. És még azt is hallom, minden utcasarkon, Nős vagy, és az asszony nagyon szeret. És azt mondják, hogy érte te is odavagy, Márpedig a múlt éjszaka egész másnak mutattad magad. Elmúlt az az éjszaka, De tíz ujjad tűznyoma, Apró bíbor bűnjelek, Tanúk rá, hogy létezett.
– Minden utcasarkon csak terólad hallok, Hogy körbehordasz apró bűnjeleket. És még azt is hallom, hogy az tíz kicsi ujjnyom, És hogy éjjel pont én voltam veled. S ami főképp meglep, hogy ezért odavagy, Márpedig te előzőleg zárkózottnak mutattad magad. Kiáltozva emlegetsz Tíz kis bíbor bűnjelet, S felléptél már mérgesen Vagy száz nyilvános helyen.
Másként kéne, lármát csapsz, így iszony a viszony. Másként kéne, másképpen, ez iszony, nem viszony.
– Én ezentúl vallom, minden háztömbsarkon, Hadd tudja az egész lakótelep. Mától én a blúzom vállamról lehúzom, Hadd lássák az összes bűnjeledet. És teszem én ezt addig, míg egy éjszaka Vállam fehér bőrére majd újra rásüt tíz ujjad nyoma. Új és újabb bűnnyomok, Erre bizton számítok, Mit feltárhatok, Vagy száz nyilvános helyen.
– Gallérom felhajtom minden háztömbsarkon, Mert rám bámul mind a lakótelep. Hátam mögött hallom, minden háztömbsarkon, Itt megy az, kit egy nő nagyon szeret. Csak azért, mert éjjel ittam valamit, És valaki magányos volt, hát gondoltam, segítek kicsit. Az sem jó, ha emleget, Az sem jó, ha elfelejt, Az sem jó, ha nincs nekem, Senkin sehol bűnjelem.
Másképp kéne, másképpen nem tudom, nem is tudom. . . .
Nagy utazás . Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál, Hol van a tűz, hova lett a mindig sóvár régi láz, Az a régi égi láz, amivel beléptél, s megszerettelek?
Nagy utazás, azt mondtad, hogy ez az élet, s nem halunk meg, Az ember soha el nem téved, égi láz, a bizonyos égi láz, Tőled kaptam, majd meghaltam, majd elégtem én.
Mivé legyek most nélküled? Hová megyek így nélküled? Te meg csak ülsz, fáradtnak tűnsz, Tovatűnt szép ígéretek, nélkülük én hová legyek?
Nagy utazás, a vonatunk újra indul, Nagy utazás, most a vágyunk már megint új útra visz, Induljunk el hát megint, Gyere velem most az ígéret szerint!
Nagy lesz az út, de mi ugye mégse várunk? A vonatunk nekilódul, újra száguld, régi láz, hajtja az a régi láz, Tőled kaptam, majd meghaltam, majd elégtem én.
Elindulunk, elindulunk, az éjbe megy a vonatunk, S az éjszaka, az éjszaka, a puha testű éjszaka, Vonatunk kattogó zaja. Mint régi jó barátokat, majd úgy fogad, majd úgy fogad.
Egy utazás az életünk, azt mondtad hát, megint megyünk, Nagy utazás az életünk. . .
Balogh Ádám . Jó reggelt, Balogh Ádám, bársonysüveges! Jó reggelt, hű Borbála, táncban az ügyes! Sárga karmazsin, díszes baldachin, gyöngyös kaláris, galambom fiskális, bársony tafota, tedd ide-oda! Ez ám legény!
Te vagy a vitéz legény, pajtás, Tyukodi! Bercsényi, Bezerédi, Bottyán, Thököly! Ulászló, Hunyadi, galambom Apafi, Őz Pál és Jurisics, Koppány és Dugovics, bársony tafota, tedd ide-oda! Ez ám legény!
Így tedd rá, úgy tedd rá, mindig csak tedd rá! Szól a csimpolya is, duda-duda-dínom-dánom! Keszke-keszkenő, pompás az idő! Ellopták a lovam, megverem a csizmám szárát!
Jó reggelt, Corvin Mátyás, szavahihető! Jó reggelt, Szép Zsuzsanna, pompás az idő! Vacsista-yatapi! Pezsuta-vicsasta! Hu mayukan epe sni! Mazakan, mazakan! Sungma-kiscsima! Ink-ka-sa-ba-pe-sa-wa! Heyoka Hi!
Szép estét, Rózsa Sándor, itt az alkalom! Zöld Marci, Patkó Bandi, váltott lovakon! Pákozd és Sukoró, cifra mogyoró, száz aranycsikó, hej! . . .
Amikor begerjed a jóindulat . Amikor begerjed a jóindulat, az ember visszakézből megint árva marad, mindenki jót akar, s te árva cigány ott állsz és nincs gazsula, csak a jó akarata, mindenki szigorú lesz, tudja mi lesz, és a jó akarata nagyon kemény kereszt, mert, ha a jóért megy a harc, te nem cigánykodhatsz.
Nem söpör padlást már, ki padlást söpört, már nem is öldököl, aki rég öldökölt, az idők szétváltak, te árva cigány, a húrjaid vonalán szanaszét szállt a világ, s beárad a szétszállt világ résein a „ jóindulat ", s ebben az áradatban a hegedülő árva cigány marad, folyik a jóért a harc, de nem cigánykodhatsz.
És hogyha nem cigánykodhatsz árva cigány, húzz nekik valamit az élet mián, húzd azt, hogy nem minden a jóindulat, az élet árva marad, így megint árva marad, az élet féregszerű, mégis, mégis marad, jöhet sok tányérfejű, buzgó jóindulat, folyhat a jóért a harc, ha nem cigánykodhatsz.
Jó lenne cigánykodni, vén hegedűs, és ha egy nagyon picit rád jön a tűz játszani hangszereden, úgy, ahogyan, valahogy húrja szerint valahogy hangja szerint de sajnos mostan begerjedt a „ jóindulat ", félni kell, hogy az élet visszakézből ismét árva marad, hegedűd árva marad, s te nem cigánykodhatsz.
Néznek a tányérfejűk nem láttak még hegedűt begerjedt és szigorú, számonkérő fiúk. S mondják, hogy játszd hegedűn, csak azt, hogy hol van a bűn, s az élet úgy veszik el, már megint úgy, ahogy kell. . . .
A dizőz . Én önt várni fogom egy pályaudvaron. Egy füstös étterem lesz a székhelyem. Itt ön miatt időz egy aranyruhás dizőz, s hallgatja énekét egy szélsodorta nép.
Egy álom-mozdonyon ön felénk tart, tudom. S a félreállított váltókon átrobog. És mondhat bárki mást, a nagy találkozást megérjük még, tudom, a pályaudvaron. A pályaudvaron, hol mindenki rokon, hol nincsen semmi más, csak egy nagy várakozás.
Itt mindnyájunknak ugyanaz hiányzik, egy távollévőt hiányolunk váltig. Hozó vonatját seregelve várjuk, hívőn hisszük, irányunkba száguld álom-mozdonyán.
Én önt várni fogom a pályaudvaron. Itt ön miatt időz az aranyruhás dizőz. . . .
.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
