NAPLÓK: Bátai Tibor Legutóbbi olvasó: 2025-03-29 10:26 Összes olvasás: 135263| 1788. | [tulajdonos]: Nagy László 240. | 2025-03-28 23:56 | Valakit köröznek
.
Ülve a hajó orrán, hol a májusi zöld ág
feltűzve reszket, szalagosan borzong,
fehér ruhámban árván, kicsit báván
rágyujtok, a lángot ejtem a Dunába,
szemem is árulkodva viselkedik, szűkül
akár a bűnözőké, gyilkosan rándul ráncba,
most, amikor vizslat valaki alattomban
s markába zárt fotóhoz méreget, kórust hallok:
fehér liliomszál, ugorj a Dunába,
de én megbűvölve ülök, már nem fehérben:
szalagok árnyában csíkos fegyencruhában.
. | |
| 1787. | [tulajdonos]: Nagy László 239. | 2025-03-27 23:54 | Arcomról minden csillagot
.
Arcomról minden csillagot
lesöprök, legyek az ember fia.
Kék-szalag, láng-arany medália,
rongy vagy fekete fogamon.
Méz, marod torkom, mint a rák,
kiköplek, te dalosok gyilkosa.
Nem érdekel a megváltás soha,
míg rám süt: a többi dögöl.
Nehogy elmúljon hit s harag,
kínzókamráid, világ, vállalom.
Erdőtűz harsonázik hátamon,
tengerből szájba ver a só.
. | |
| 1786. | [tulajdonos]: Nagy László 238. | 2025-03-26 23:16 | Madárijesztő
.
Apánk lobog a dombon
pedig eltemettük
ím ahol a nap süt
apánk lobog a dombon
avítt hacuka rajta
az a rojtos foltos
gombja csigaház csak
derék-öve csak szalma
de melle kosarában
zsebe éjjelében
lepkegubó-patron
ott rejtve aranyláng van
hát jónapot atyuska
de csak zúg a dombon
őrként hadonászik
tilt rátörni a jussra
egy rögeszme bohóca
ami nincs vigyázza
játssza csak a gazdát
e büszke bice-bóca
a szárnyak özönére
seregély-rohamra
ágyu helyett lepke-
gubót sütöget mérge
de lepke-ütegével
öli hahotámat
szégyenemet vérként
az égre löki széjjel
már búsulom e cirkuszt
hamu dől hajamra
mellemre kitűzök
egy vér-pepita cirkot
a nyár is lezabáltan
nyikorog a szélben
furcsa aratás van
az én fejem a zsákban
apánk lobog a dombon
pedig eltemettük
rongyai dühével
apánk lobog a dombon
. | |
| 1785. | [tulajdonos]: Nagy László 237. | 2025-03-26 00:32 | A Sasorrú temetése
.
Vár a sokadalom égve a könnyre:
konda, csupa lángból, a kíváncsiság
sarkallja karikás szemeim alá,
ments meg, Uram, a röfögő tüzektől –
Dúlnak koszorút, a selyemszalagon
kibetűzve meggyötrik nevemet,
sörte-pajzsuk nem enged, hogy a halál
országát járjam a Megboldogúlttal,
gyalázzák gyászomat, ments meg, Uram,
sóvár szemeiktől, rögök között
kvarcogó fogaiktól, ments meg, Uram,
ragyogó könnyemtől, Uram, a halál
műsorából töröld a sírást, nehogy
moslékuk legyen a bánat, erősíts,
ne szédüljek sárga gerincek közé,
ne dőljön el a kő, ami bennem
megrémült játékaim átváltozása,
tenger és csillag sonkolya: bazalt –
legyek emlékmű sasorrú Atyánknak,
aki most indul eltűnt lovaihoz
elszántan az éjbe, fehér-feketében,
viharlámpa nélkül, mesebelien –
karma beakadjon örök sörényekbe,
édenében forró zabla-karikák
már fényeskedjenek néki örökre,
feledje, hogy fenti zöldjein aszály,
hogy jászlai: rókák futóárkai,
kölkeiről hírt már ne kapjon soha,
és ne tudja, hogy igazán s végleg
most vert meg engem, amikor szelíd,
most büntetett meg s föloldani nem tud –
halhatatlan szikla feszít legbelül
ereim cédrusai közt komorodva.
. | |
| 1784. | [tulajdonos]: Nagy László 236. | 2025-03-24 23:15 | .
Betűk gyászőrsége
.
Itt nyugszik a Hármas Honvéd Gyalogezred
. | |
| 1783. | [tulajdonos]: Nagy László 235. | 2025-03-23 22:15 | A karácsonyfás ember
.
Búbosodott a tej a tűzön, mikor bejött a virradati kékség. Míg apám szénát rakott a jászlakba, anyám pedig társalgott a kismalacokkal, megszöktem az ágyból. Megúntam a lovaglást a tarajos vánkos-csikón, elindultam a hóban mezítláb, egyszál ingben.
Talpam nyoma nem volt nagyobb a babérlevélnél. Nem fáztam. Lépegettem elszántan a falu iránt. Rókák ugattak a dombon, a dögtemetőnél. És távol égtek még a Bakony zsiványszemei. És tele volt harangszóval a világ.
Jött szembe velem egy megviselt katonaköpeny a Világháborúból. Sovány ember köhögött benne s hirtelenül tétova lett. Lehet, a Kisjézust vélte sétálni a havon, hiszen a világító templomban őérte zengtek éppen. Közelebb érve rámismert az ember, leguggolt elém, kitárta a karját: Hová iparkodsz, Zászló? A kovácshoz, mondtam. Erre kigombolta köpenyét, engem pedig belülre gombolt, átlőtt, sorvadásos tüdeje fölé, a kisbaltához, mert az volt a belsőzsebében. Hörgésben, fujtatásban, szívdobogásban így vitt hazáig, az ágyba. Később az ablakból láttam a ziháló embert, jött az erdőből, hóna alatt jókora borókafenyővel, mintha zöld lovon lovagolna a hóesésben.
Ma úgy látom a hóban, szájjal aggatja vére szalagjait örökzöld lovára, mert a halálba akkor indult. Én pedig igazán akkor születtem, mert akkor léptem először pajzs nélkül a télbe.
. | |
| 1782. | [tulajdonos]: Nagy László 234. | 2025-03-23 01:04 | Első özvegységem
.
Húzzák a harangokat Piroskáért. Én a cseresznyefa tetején megözvegyülve magamat rángattatom a széllel. Szólnak a harangok Piroskáért. Messziről, ahol az utak erednek, porfelhőben közelít a gyász. Lejtőjén lefelé robognak a vas-rokonok, nagy vasalt kocsik tolják maguk előtt a csacsi-méretű lovacskákat. Émelyegve az állomásról jön pesti szobalány, három. Tántorognak a szalagos liliom-kerékkel. Ó, kedvesem, ó, kedvesem! Óbégatnak testvérükért, a kicsiért, aki szép ruhát se hordott, úgy lett árnyék. Én itt a fa tetején, mit tudhatok a tüdővészről? Mert a felhőből kihajol egy nagy professzor, pálcával üti a levelet s füleimet. Hát orvos vagyok-e én? Tudok annyit, hogy kifőzte tüdődet a láz fakóra. Elsorvasztotta. És a tüdőről térkép, Magyarország jut eszembe. Tudom, hogy két kis melled között ezüstláncként patakzott a víz örökké. Tányérodat a holdból vették elő, oda tolták vissza. Külön tányér, külön kanál. De én a számmal etettelek, lehúnyva szemeimet. S kölcsön kért hegedűvel muzsikáltam neked a napon. S mert nem hitted a halált, a te mókád százszorta jobb volt a kalácsnál. Apai kalapban, te kis komikus! Most megfagyasztották mosolyodat. Rávésik nevedet a keresztfára. Rádöltik nővéreid a fehér selymet, kifestenek pesti rúzzsal babamenyasszonynak. Majd kimeszelik a házat is utánad. Volt Piroska, nincs Piroska! Megözvegyülve, a fa tetején magamat rángattatom a széllel. Harang vagyok. Midőn az ég és föld meg fognak indulni. Szól a gyászének, szólnak a harangok Piroskáért.
. | |
| 1781. | [tulajdonos]: Nagy László 233. | 2025-03-21 23:28 | Temetés után
.
Örömzöld fa alá sírhatnékom
velem jön akár a szédület
akár a temetés fáklyafüstje
örömzöld fa alá poharamig
terepszemlére jön a halál
antracit-villámú kamerával
Nem hívtam, ki küldte ide önt?
Nem akarom hogy megörökítse
leszögezze egyetlen csattanás
a pohárhoz láncolt főt, hogy legyen
fekete-fehér, sziklai szürke
fölmutatni-való ostoba érv
elföldelésre s minden miértre
Barátom gyászolom, tolakodó!
Kínja számontartva nincs, a hosszú
hóhérlásról hol a dokumentum?
vérző bútorzatával a lélek
csillagát őrzi-e album? dehogy
oknak okozat iktatva: a szesz
lángangyalai viszik a koporsót
De az orcátlanság nem pirul el!
Nem rózsával, tökéletes rémmel
nézni szembe, ez itt az örökség
ez a kincs tőle, a földbe vakult
széjjelmart rézkarckirálytól, a gyász
ragyogtat érte: tengert a redők
Magam vagyok már, ez is világos
Kérem, ne zavarja poharamat!
. | |
| 1780. | [tulajdonos]: Nagy László 232. | 2025-03-20 21:55 | A Mindenség mutogatója
.
Elmúlt-e már a fekete zászlós tél? A külsőségek, ezek a megidézett tanúk megnyugtatnak-e végre? Tömörödnek a fák, féregtelen virág-válluk igyekszik elfalazni tőlem egy arcot és tragédiát. Elémlökve a park, akár egy tálca, beültetve tarka kupicákkal s fölszáll a nagy tavaszi alkohol.
És íme, a pillanat kulcsvirága megnyitja kapuját a mennynek, mint a középkori önámitás. Ott bent, ott fent a legmagasabb falakon szárnyas inasai közt Kondor mester, óceán-erővel ontja a formát, a színt. Hát mirevaló a gyász! Nem hagyta abba, de isteniga- zából működik tovább. Teheti, mert Dürer, Bosch és Blake úr a mennyei zsűri. Miképpen a mennyben, a földön is így kellett volna légyen. Újra lezökkenek a földre. Szemem elé perdül egy fotó: elárvult műterem, csak a festőállvány, föltéve rá egy kalap.
Társalkodva az emlék-emberrel, aki hol angyal-, hol démonarcot ölt, itt sétálok a zöldben. Miért látogat meg ennyiszer? Bizonyára, tudat alatt hívom, mert hiányzik. Itt van, de még nem a televényszagú ingben, a moha-kesztyűt még nem húzta föl. Ki mondja, kicsoda mondhatja, hogy halott vezet itt elevent? Ilyenkor, ha velem van, másképpen látok. Hatalmának természetét elemezném, hogy tudjam a százszorszépet csavarta-e meg ujja, vagy szemem iriszén igazított? Mert olyan kondori ma a világ.
Úgy vezet, úgy vonz a mindenség tárlatában, hogy arcomba néz, ügyel a két arc kapcsolatára, bár lépte szerint a tarkóját, csuklyásizmát kellene látnom. Csak vezess, hű vezetőm, szigorú mutogatóm, te vérző kerúb a bolygók alatt. Szemközt fekete szőnyegként jönnek a hangyák az urán-mezőkről, és a füst drótkötegei karikáznak felettünk. Jaj, lesz-e erőnk összevarrni a kettéhasított falevelet is? Erőnk lesz-e, hogy a sivárodó szíveken szétdúljuk az aszály sárga szivattyúit? Ez itt a Júdásfa, már teljesen kivirágzott. Ez itt a manipulált fülemüle. S bizony már alkonyul. Már denevérgirlandok alatt bál van, combok és drapériák, hasonlókat karcoltál a rézbe.
Emlékszem, festettél keresztfát, kifűzött cipő a tövében, kalap az előtérben, az anyaföldön. Az a kalap is mintha a tiéd volna. Felelj, te vagy-e az a király, akit felszögeztek? Kondorias furcsa a válasz: Nemcsak. Mondd, van-e létezésünkben összegző pillanat, mikor már a legfőbb érték nem az ember? Válasz: Megesik. És tudod-e, micsoda ajándékot hagytál az ország nyakára? Csönd. Mert ő felhúzván térdét és vállát, mint egy betáplált szerkezet: elszáll. És én nem mondtam neki soha: Te drága, te drága. Ezt ismételd a végtelenségig, visszhang, óh, Tihanynak rijjadó leánya!
. | |
| 1779. | [tulajdonos]: Nagy László 231. | 2025-03-19 22:15 | Az Országház kapujában, 1946
.
Péter és Julcsa a lépcsők legtetején,
háttal a kapunak harangszavú délben,
seregek a fényben, százezer fő meg szekér,
aknaszilánkos gebékkel fohászkodva állunk:
mi vagyunk a Himnusz, s Péter ama tiszta ingben
megborzong a kőig, látva az ünnepi bárányt,
látva a kenyeret, bort s az áldozat sugallatától
megütve kifakad a lebitangolt Haza nevében
s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára:
AMIG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK – nem a miénk,
visszhangzik bennem, aki könyöklök ott egy lovacskán
s tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is
távlata por, mert áthullhat minden a rostán.
De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk.
. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
