NAPLÓK: Bátai Tibor Legutóbbi olvasó: 2025-10-09 22:25 Összes olvasás: 151212| 1987. | [tulajdonos]: Szécsi Margit 41. | 2025-10-08 23:59 | Végrendelet
Ki porból lettem s porrá válok,
halálra gyógyszert nem találok.
Síromra kérek szép virágot,
életet, s mindent eltestálok.
Szívemet kössék rongylabdába,
játszó kicsikék vigalmára.
Nem fáj kedvesek rúgására,
beröpül majd a boldogságba.
Hamvamat lábbal-hordott pornak,
szőnyeg-poroló jóasszonynak
ajánlom – vígabb hajnalokon
lebegő, piros porsátornak.
. | |
| 1986. | [tulajdonos]: Szécsi Margit 49 | 2025-10-08 01:31 | Este a Mátrában
.
Tücsökhegedű, álmatag,
szól a sötétkék fák alatt.
Világos ablakomra jár
s koppan a tündér vagy bogár.
Amit belémvert ostoba
erők faragott ostora,
kiűzi tündér üzenet,
kitárom néki szivemet.
Világ szívére helyezem
csókomat, s szádra, kedvesem.
Piruló, hűvös bort igyál!
A borzalom, nézd, szundikál.
. | |
| 1985. | [tulajdonos]: Szécsi Margit 48. | 2025-10-05 23:44 | Emlék a jövendőről
.
Tükre az én gumicsizmám,
mészből ezüst érmet vet rám,
világít helybeli eleganciámon.
Márványos kavicsa a virágom.
Ő a szilárd e visszás földön,
s régi dolgaimnak nem lesz börtön:
üveggolyóm is mennyé tárul,
belőle örök szívárvány hull,
Egy kiskutya, bújócska-társam
keres a fényben, hő-omlásban,
a teljes nyárban, lét medrében,
szívárvány alatt üget szerényen.
. | |
| 1984. | [tulajdonos]: Szécsi Margit 47. | 2025-10-04 23:48 | Kikötő
.
Kátrányos derekú uszály
e kikötőben megpihen,
minden árbóc: égő kard,
minden kötélcsomó: szivem.
Minden vérerem ideköt.
Szórakozik velem szilaj
emlékezet: energia
a daru síró láncaival.
. | |
| 1983. | [tulajdonos]: Szécsi Margit 46. | 2025-10-03 23:54 | Ígéret kertje
.
Tüzes margaréta
lengedez hosszan, kéjjel.
Családok, vert világok
róla álmodni éjjel.
Villamos, arany vad,
sárkány-dereka csörren,
tükör a sáfrány-ablak,
benne a kert ring zölden.
Füves köldökéből
felnőtt fekete-meggyfa,
sorsodat kis gallyal
fölkapja, csillogtatja.
. | |
| 1982. | [tulajdonos]: Szécsi Margit 45. | 2025-10-02 23:59 | Most búcsúzom az ifjúságtól
.
Ájtatos madár fütyüli,
barbár jóság minden hangjegy.
Jön a tavasz, tündököl,
csókoltat, de mégis elmegy.
Négy fogacskám elhagyott
s az ifjúság bölcs varázsa,
ó négy márvány liliom,
négy világtáj pusztulása.
Bánatos virág-szivem
fekete almát kuporgat.
A cigányos alázat
tündér álmaimra forrad.
. | |
| 1981. | [tulajdonos]: Szécsi Margit 44. | 2025-10-01 23:49 | Zúg a rozs
.
Zúg a rozs kék tajtékkal,
fogolynaszádok eveznek.
Érett gyémánt-vonóval
szigorú tücskök neszeznek.
Zúg az emlék untalan,
irígy halotthad benne kél.
Minden halott: ellenség,
ezért kiáltok életért.
Kikötő: halál előtt
fényes kitérő ez a nyár.
Boldog, mert tudatlanul
érik a kék gabonaszál.
Margit, füstölsz, mormolod:
nem nyugtat el az értelem.
Rozs ring: holnapi dalod,
s messziről int a szerelem.
. | |
| 1980. | [tulajdonos]: Szécsi Margit 43. | 2025-09-30 23:50 | Angyalok strandja
.
Állok, zömök karácsonyfa,
szívem fölé hó-csillag száll,
bő bundámon hó-sivatag,
istenem, de behavaztál!
Szempillámon könnyű csengők,
hajszálaim fagyos gyertyák,
levegőbe-borzolódva
a ropogó eget tartják.
Fagyott, ezüst talpon lépek,
a hó-utat felkapálom.
Mennyei bőrben ki nem fér,
ember-nyomokra vadásszon.
Boldogok kik itt futottak,
bár kihűlt nyomukra lelnék,
már kigyúlt a nyár vigalma,
már ölel a drága vendég.
A dobogó angyalnyájak,
a dobogó angyalnyájak
itt a földön és szívemben
mintha térdrehullanának!
Zsíroskenyér az ebédjük,
nincs egyebük csak a holnap,
testükön az elorzott nap
fényküllői bujdokolnak.
Ingyen úsznak és hevülnek,
fény-dárdás szemmel szeretnek,
lábuk alatt barna kölykök
meztelenül hemperegnek.
Trikójuk mint fény-bordákra
ráfestett tenyérnyi dzsungel:
sárga-csíkos karcsú tigris,
pálmafák zöld förgeteggel.
Kék vásznon a mell-középen
megfeszült, mosolygó Éva,
vérszín almát tart kezében,
talpa alatt Hold karéja.
Ím a végső hódolatra
térdepelnek a szivenlőtt
nap előtt a tűzimádók,
csatolni a szíj-cipellőt.
A dobogó angyalnyájak
a dobogó angyalnyájak
itt a földön és szívemben
mintha térdrehullanának!
Itt laknak, s míg apjuk, dédjük
titkos lábnyomán tipornak,
szem-ernyőzve innen nézik
tornyait a babylonnak.
Útjait, mint óceáni
sávokat, temérdek bálnák:
lomha mélykék autóbuszok
ezüst-homlokokkal szántják.
Ring a szörnyeteg-gyomorban
zsúfolt ősvilág, benyelt nép.
Pára sűrűdik, lapulnak
kis, kötőtűs cekkerecskék.
Alma-mellek tolakodnak,
lökődésben térd üt rózsát.
Testből-testbe vándorolnak
tűzfejű elektron-csordák.
Szeplősre-lesült anyácskák
gyerekkel s virággal ülnek,
hőségtől az akácbimbók
kinyilnak s termékenyülnek.
A világváros fölérez,
csápjain csillangó-bolyok:
zöld, vörös, arany reklámok,
aranyfogú ujság forog.
Suhognak a forró szoknyák,
sötét taxik dudája rí,
terjednek a szívárványos
olaj síma szőnyegei.
Meggyleves forr. Duzzadt szívek
a fullasztó éjszakában
bukdácsolnak föl-le, föl-le,
haloványodnak csodásan.
Gáz sivít: valaki meghal.
Gyászinduló s harmonika.
Buda hegyei nyüzsögnek,
a tipródás is muzsika.
Föltárnám a nagy világbolyt,
ha nem tudnám: édesebben
hív az élet e partmenti
szegényes angyal-negyedben.
Ha akarom: itt a központ,
föld-közép, földön föld-csillag.
Föld alatt futó gyökérből –
fénypaloták innen nyúlnak.
De itt alszik már az élet,
csak lábnyomait ha látom.
A lét ingyen csengettyűi
meghaltak e délutánon…
Legel, körme holdakat lép,
a szegények tehénkéje.
Egyszerre a homlokából
két sudár csont nő az égbe.
Kék agancsfa, terebélyes,
az égsátort elborítja,
gidák és azok gidái
ott kinőnek rajta ringva.
A dobogó angyalnyájak
a dobogó angyalnyájak
itt a földön és szívemben
mintha térdrehullanának!
Szemük fehér, kerek csillag.
Ring a csillagfa derengve.
Hull, hull az égi tejzápor
a szomjazó emberekre.
. | |
| 1979. | [tulajdonos]: Szécsi Margit 42. | 2025-09-29 23:24 | Hajnali ballagás
Adjátok nekem,
adjátok vissza nekem
a hajnal-okozta mámort,
a könnyű szívvel
ballagó hajnali tábort.
Megyek a dértől-dercés úton,
távol a bútól.
Fagytüskék égnek ereimben.
Hajnal van, s fájhat minden,
csak a szívem nem.
Ti deszkapallók,
a szürke sárból kiaranylók,
életen átringó hidak,
ha rátoklelek,
a könnyű győzelem gyönyöre itat.
Gyönyörű,
bármit mondjatok, most a gond is gyönyörű,
a lélek hűs földje felett
tüzijáték, mit jajlehelet
fújt ki, didergő tűzpalota.
Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
– úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.
Csoda vagy te is, ballagó,
angyalhajadra hull a hó,
s nem is vagy tán jelen,
nem segítesz, ha elesem
te sem, de senki sem.
Halálom se legyen más;
borzongó hajnali ballagás,
csodák és alvó idegek.
Halál zajtalan angyalai,
hajnalban vigyetek.
. | |
| 1978. | [tulajdonos]: Szécsi Margit 41. | 2025-09-28 23:06 | Pörlekedés az ifjúságért
.
Elő-estéjén a rossznak
mintha széltől, dől az ember,
gond-érlelte árpa, megdől.
Nagy füstbabák tépődnek fel
a baljós gyárkéményekből.
Ti édes barátaim!
ifjúságom ismerői,
jöjjetek hozzám!
Mert ez a vihar
változtat sárkánnyá,
pokolkígyóvá.
Jaj, fehér jégszirt
ledermedt lábunk,
amíg a menny leszakad.
Jaj, pokolsziget
ki helyünkbe jöttél,
megrettentettél,
körülfogsz, s mézünk
epekővé kövesedik.
Jaj, a mi lelkünk
a birkatestben,
bundás bánatok alatt!
Jaj, fényes lelkünk
a disznóbőrben,
mocsokkal megszívottan!
Egymást megesszük,
egymást megisszuk,
síma gyilkossá,
utonállóvá –
válunk rettentő késsé
anyánk szivében!
Nusika, édes
vöröshaju Nusika,
szőlőfürt mellű,
sejtenként szórod magadat!
Ó, szürke papírhegyek
mért föl nem gyúlnak,
jaj, te megőszült parázs!
Első dalaim
eleven fülhallgatója,
soványka, szeplős
arcodat idézem,
íme a rontás
megbélelt hússal –
te szép fehér lúd,
tudsz-e még szállni?
Te nálam eszesebb,
mivé lehetnél
ha én is füstté válhatok,
zöld égen csavargok,
a csillagok sűrü csókját
homlokomon hordom –
föld színén tekergek,
az emberek lábanyoma
derekamba olvadt.
Te őrült, barbár
asszonymaradvány,
te írógépen
betűt-szemelgető tyúk,
kinek a kenyerét
írod feketébe?
Számoszlopaid:
szikár ködök.
Mezők szaga csiklandoz,
kövér hús-csordák
gurulnak, nagy kerek számok,
sovány tízesek tántorognak.
Jaj, fehér jégszirt
ledermedt lábunk,
ellenünk tanúskodik!
Hallgatag, édes
férfi-barátom
a leszakadó ég alatt,
hát hiába mászok
térdemen az ifjúságért?
Még egy pár éve megcsókoltalak,
szelíd szegényszag lapult
a gyepes udvarokon.
Sokfogu lányok
kuncogtak a kapuk alatt,
villogott a margaréták
kerek szemefehérje.
Vörösbort ittunk,
s titkon szálló esküinkben
nemcsak szerelem volt,
de imbolygó vázlata is
az emberibb sorsnak,
ahol az ablak
nem fagy jéglencsévé,
ahol a lélek
meg nem kérgesedik.
Íme, árván megállok
a dübörgő hídon,
elborít a fényesség,
lassan semmivé emészt,
de növekszik kínom.
Semmivé válni!
Senkivé válni!
Terebélyesül a világ,
harsogva magyaráz
éles acél-torokkal,
megnőni nekilát.
Fehér fém-hegedűk
sivítnak a puha égen,
vas-gólyák merednek,
csőrükben mint gyereknek
húsa: piros tégla,
kivörösödik az ég a
számos csemetétől.
Véredényünk a világ,
futnak vérünkkel a vonatok,
vashuzal, fénypánt kavarog,
együtt van minden:
a legújabb bánat,
az őslények bánata –
mert mintha minden
inogna és szállana.
Hát nekem ki ad
egy puha párnát,
egy meleg csókot?
Világ-omlásban
hogy állhatok én meg
fonott cekkerrel,
jobbkaromon kisöcsémmel
a virágkezűvel?
Mondjátok, ki vagyok?
Akinek látszom
tükörré-fagyott szemetekben?
Íme rámnéztek,
sunyi, lapos pillátok rebben,
de én nem ezért
jártam meg a pokolmélyet,
az ijedt-magasat,
az iram zöld-utakat –
Én a folyókban
szétmorzsolódtam
mint homokká-hulló kő,
én a lelkeknek
kísértés-vörös
mélyéből értetek lépek elő.
Belőlem a vadság
s rettentő jóság
értetek nyilaz ki,
koravén rózsák!
Én, tüzes olló,
hiszem: az ember
sorsából kivágható
mint Jézus a katekizmusból,
őrült igéktől
testig lefosztva, hangtalan szól,
– édes barátom,
valljál magadról!
– „Menj innen, büdös dög!
Ugy állok kő között
mint befalazott tó.
Két fiam – mit akar?
Húst, kenyeret akar.
Érettük fullasztom
bár testvéremet,
érettük változom
bár fenevaddá,
sárkányoknál vadabbá!
Legjobb barátom
vérét díjra beváltom,
ráduplázok erejére,
eszére, becsületére!
Mégis, ne átkozz
megbolondult imagép,
te sírj, kiáltozd
a lelkes csókok ízét,
az alkony tüzét,
amit vesztettél
nemcsak a tiéd!
Csak ne utálkozz,
egyedül te ne utálkozz!
Vasércből a veleje –
csorduljon szereteted,
föld mélyén feketedett
szavak veled szólnak –
áradjon ki kifáradt
vérünkből az utálat!”
. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
