Tamási József
Potyka
Az, hogy már valaki tíz éve itt van a szállón, az azért nyomot hagy az emberben, ti hazamentek minden műszak után, mi itt lessük egymást, legszívesebben alszunk, télen még rosszabb, kimozdulni sincs kedve az embernek, hideg van, sötét, most legalább lehet mászkálni a városban, de néha az is felidegesít, hogy látom a sok jól öltözött férfit, nőt, pénzem meg nincs elmenni valahová, munka csak néha van, az is olyan-amilyen, sokszor becsaptak már, jó hogy nem bízom senkiben sem, inkább ülök, nézek magam elé, vagy úgy teszek, mintha aludnék, hogy belém ne kössenek, de azért hallok mindent, és figyelek, van, aki ezerszer elmondja a hülyeségét, nem veszik észre, hogy már unjuk, nem is szólunk, mert minek, itt már szerintem mindenkinek van valami baja a fejével, senki se százas, beszélnek magukban, puffognak, ha részegek, akkor meg le se lehet állítani őket, tele vannak erővel meg dühvel, és igazuk is van, engem is idegesít a bűz, meg a bezártság, az unalom, a kedvetlenség, a tv meg állandóan megy, alig van csend, még éjszaka is valaki mindig mocorog, motyog, csikorognak a fogak, rosszul vannak, jön a mentő, a zsaruk, hajnalban már mászkálnak, kint beszélgetnek az ajtóban, cigiznek meg köhögnek, talán mindenki cigizik, ha nem is iszik, pedig betegek, rossz a szívük, a tüdejük, a májuk, a gyomruk, depressziósak, paranoiások, folyton a káromkodás meg a veszekedés, egyik nap még haverok, másnap meg összeugranak egy csikken, itt senki se hibás, csak mindig a másik, néha úgy érzem, mindenki utál mindenkit, nekem ez a világ, más már, mintha nem is létezne, csak a szálló, akik itt vannak, az az ötven ember, erről álmodom, és gondolkodom nap mint nap, tiszta őrület, nem ismerek magamra, nem ilyen voltam, de fáradt vagyok, nem tudom miért, hisz nem csinálok semmit már évek óta, de rettenetesen elfáradtam, tudod, hogy soha nem mondtam azt, hogy én nem vagyok hibás, egy hülye voltam, tudom, most is az vagyok, te is az lennél, azok után amiken átmentem, volt mindenem, családom, lakásom, kocsim, pénzem, de ez mind elment, szinte egyik napról a másikra, talán harcolnom kellett volna jobban, makacskodnom, de egy idő után hagytam az egészet, még azt gondoltam, fiatal vagyok és újra kezdhetem, pár hónap és összeszedem magamat, akkor még egészséges voltam, már fizikailag, jártam a munkahelyeket, egyiket a másik után, hónapokig azt csináltam, de mindenhol etettek a szokásos dumával, már nem volt pénzem, a muteréktól nem akartam kérni, se a húgomtól, hiszen tizennyolc éves koromtól már önálló voltam, akkor meg semmi, és olyan megalázó volt kérni, akármit is, nem volt cigim, napokig nem fürödtem, vakaróztam mindenhol, lépcsőházakban aludtam, padokon, bokrokban de az nem alvás volt, hiszen mindig féltem, inkább nappal elbújtam valahol, és az nyugisabb volt, aztán jött az ősz, a hideg, az eső, én még mindig abban a ruhában voltam, amiben eljöttem otthonról, a családomról nem tudtam semmit, pedig folyton rájuk gondoltam, ahogy jártam a várost, akkor már kéregettem, inkább idősebbektől, azok többször adtak, megsajnáltak, biztos szarul nézhettem ki, le voltam fogyva, rongyosan, büdösen mászkáltam, sokszor igazoltattak, de a zsaruk se mondtak semmit, néha elzavartak, barátom nem volt, nem is nagyon beszéltem senkivel, volt, hogy napokig, mentem, aludtam, kéregettem, állandóan éhes voltam, a pénzből bort vettem meg cigit, néha kenyeret, elbújtam valahol és megettem egy kiló kenyeret, csak úgy magában, jó volt, lassan ettem, hogy sokáig tartson, hogy érezzem az ízét, csipegettem belőle és mindig csak egy falat volt a számban, percekig rágtam, szétáradt bennem, aztán megittam a bort, és aludtam, rengeteget aludtam, azon járt az eszem, hogy milyen lesz, ha megint lesz munkám, meg pénzem, mindig tervezgettem, de nem csináltam semmit, csak szőttem az álmokat, olyan voltam már mind egy remete, már a bőröm is ki volt sebesedve, feszült voltam, néha elfogott a remegés, azt hittem, hogy szétszakadok, szédültem és fájt mindenem, zsibbadtam, ellepett a hideg veríték, ki voltam bukva rendesen, forgott velem minden, nem éreztem a lábamat, mintha szivacson jártam volna, a bőröm szürke volt, féltem, és ordítani szerettem volna.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Publikálva: Ezredvég , 2014/6
Feltöltés ideje: 2025-11-26 12:18:28
Utolsó módosítás ideje: 2025-11-26 12:18:28
|
|
|
