Merev voltam és hideg, híd voltam, szakadék fölött. Innen a lábam ujja, onnan a kezem fúródott a morzsalékos agyagba, megkapaszkodtam jó erősen. Kabátom két szárnya verdeste oldalam. Pisztrángos patak lármázott lenn a mélyben. Hegymászó sose tévedt ide az úttalan magasba, a térképek még nem jelölték a hidat. Így feküdtem, és vártam; várnom kellett. Híd még a világon soha másképp meg nem szűnhetett hídnak lenni, csak ha beszakadt.
Egyszer estefelé - az első volt-e, az ezredik este-e, nem tudom - gondolataim zavarosan keringtek, mindig körbe-körbe. Nyári este, sötétebben zúgott a patak, s akkor férfilépteket hallottam! Felém, felém. Feszülj, híd, készülj, korlátja-nincs gerenda, tartsd meg jól a benned bízót. Lépteinek bizonytalanságát egyenlítsd ki észrevétlen, ám ha meginogna, tárd fel igazi lényed, s repítsd, mint egy hegyi isten, biztos partra. Jött, megkopogtatott botja vashegyével, majd felemelte kabátom két szárnyát, és elrendezte rajtam. Borzas üstökömbe túrt a bothegy, s míg ő bizonyára vad rémülettel nézett körül, ott is hagyta sokáig. Akkor azonban - éppen róla álmodtam hegy és völgy fölött - páros lábbal testem közepére ugrott. Vad fájdalom rándított össze, öntudatlanul. Ki lehet az? Gyerek? Álom? Útonálló? Öngyilkos? Kísértő? Pusztító? És megfordultam, hogy láthassam. Megfordul a híd! Még meg se fordultam, s már hulltam, hulltam, és már ott hevertem szétszaggatva és felnyársalva a hegyes köveken, melyek mindig olyan barátságosan bámultak rám a rohanó vízből.
A gyakran és odaadással forgatott könyv engedelmességével nyílik ki a rácsos kertkapu s a tekintetnek odabent meg se kell állapodnia a dolgokon, már rég megrögződtek az emlékezetben. Ismerem itt a járást és a lelket és azt a közös tolvajnyelvet, amit minden kis csoport kitalál magának. Nincs szükség nagy szavakra, felvágni ezzel-azzal; itt mindenki jól ismer körülöttem, ismerik gyarlóságaim, gátlásaim. Ez a legtöbb, amit elérhetünk, ami talán lehozhatja a Mennyet: nem a csodálat, nem a diadal, csak az, hogy egyszerűen elfogadnak a tagadhatatlan Valóság részéül, mint a köveket vagy a fákat.
1. A víz alatt, a víz alatt hallgatnak lenn a hűs halak. Nézik a kék vízáradást és hallgatják a hallgatást. Mert a hal sűrű szálkaváz köré rakódott hallgatás. Mély, kocsonyás csönd, mit a hal páncélos pikkelye takar. És ha lefejted a pikkelyét, halpénzek hullnak szerteszét, hullnak a halcsönd pénzei: hártyává száradt könnyei.
2. A víz alatt, a víz alatt hallgatnak lenn a hűs halak. Vakon bámul ki pikkelyük páncéljából bús halszemük. Fogatlan szájuk kis, kerek buborékokat ereget. Száll buborékra buborék: ez a vízmélyi halbeszéd. Fölszínre buggyan gyöngyözőn, s megsemmisül a levegőn, az ég alatt, a víz felett a gyöngyöző halüzenet.
3. Hallgatnak bölcsen a halak a víz alatt, a víz alatt. A víz fölött ül a halász, és ő is csupa hallgatás. Két hallgatás közt a horog. És nem mozog. És nem mozog. Végén a légy: fekete pont. És nézi lenn a szürke ponty. Fönn meg a halász a botot. És nem mozog. És nem mozog. Hajnaltól délig és tovább, nézik egymást a horgon át. A víz fölött s a víz alatt: hal halászt s halász halat. És lassan nem is tudni már, kit várnak, s ki az, aki vár: halászt hal, vagy halász halat, a víz fölött, vagy víz alatt, s a mozdulatlan horgon át melyik nézi a másikát.
4. Mikor hold süti a tavat, táncolnak néha a halak. Karcsú testtel a víz alatt cikázva föl-le siklanak. Áttetszik ezüst pikkelyük, s lüktet alatta halszivük. Csillámló, piros halszivek szikrái szántják a vizet. Villannak itt, villannak ott. gyors, vízalatti csillagok. Kering a hal-csillagvilág, és néha egy-egy hal kivág s megfürdeti a holdas éj csorgó tejében pikkelyét.
Nem lett, mégse lett belőlem angyalka, tollsöprű-szárnyú, sztaniol-glóriás, gyolcspendelyes, hercig, kicsi édes, olyan, aminőket rettenetes módszerekkel gyártottak gólyamesegyártó nagyanyáink, méhükkel örökké bajlódó nagyanyák, szegények, angyalgyártó kisiparosok; - : mert bűnnek nem bűn, csak ama bizonyos eredendő; és isten angyalkáit szaporítani talán még erény is. Nem lettem angyalka hát; sivalkodván, szárnyatlanul, de meg szárnytalanul is, úgy zuhantam, bukóröpülésben, íves vinnyogással, a biztonság kínzón-vakmerő erejével, mint egy berepülő-pilóta. De nem sajnálok mást, csak a tollsöprű-szárnyat, melynek hasznát veheti az ember, ki meg akarja tisztítani e pókhálós századot. Nem lett belőlem angyalka, szelíd, pendelyes, szöszi, ki ott lebeg a világ minden lebegő pallója fölött, hogy vízbe ne pottyanjon senki szelíd, szöszi, kicsi édes, óvja őket a túl sok fagyitól, elhallgatja előlük az angyalgyártás kis- és nagyipari módszereit, estente mesét mond arról, hogy a Sárkánynak mind a hét feje tökkelütött, és különben is a Sárkány csak arra jó, hogy levágják neki mind a hét fejét, mert, tudjátok, gyerekek, e világon csak a Sárkány mulandó. Elég ennyit tudnotok a mulandóságról. Sem angyalka, de láng-pallosú kerub se lettem. A lángszórót már a Paradicsomban sem szerettem, pedig ott még mily kezdetleges vala! Nagyjából nem volt célja egyéb, mint a sarki rendőrnek: pirosra állítani a lámpát. Nos hát, nem lettem sarki angyal, s az vesse rám az első követ, aki biztosan eltalál, mert meghalni nem szeretek, de ha muszáj: egyszer bőven elég.
Nem lettem angyalka; ördögöcske inkább: vigyori, szélhámos, szemtelen, kiszámíthatatlan, kaján, konok, utálatos, békételen, békélhetetlen, B12-lhetetlen, figyeljetek, kislányok, kisfiúk, mielőtt elaludnátok, elárulom nektek, hogy az a Sárkány nem is olyan tökkelütött, s azt se higgyétek, hogy Meseország valami különös világ, mindennapi dolgok történnek ott is, tegnap például vekkerszínű strandfelhő úszott a palatetőn s a walesi hercegérsek elsőszülött fia szinkrofazotront szült egy okker éjszakán, de mire megjöttek a mentők, elfolyt már a nehézvíz, és képzelje, Mrs. WHO, három órát álltam sorban kapcabetyárbecsületért és mire odaértem, elfogyott, ezenkívül egy washingtoni milliomos 200 000 dollárért megvette Ferenc Jóska Rhesus-faktorát, de egy gengszterbanda kilopta belőle a golyóscsapágyakat, hát nem egy bosszúság? Pedig én hittem a pápa csalhatatlanságában, míg ki nem derült, hogy folliculinnal üzérkedik! Alukáljatok, kislányok, kisfiúk, nem történt semmi különös, nincs semmi baj, mindezt csak úgy mondtam, mert épp eszembe jutott, bukórepülésben, a huszadik század közepén, mert nem lettem angyal, az ördög vinne el engem; egyetlen tudományom: az élveboncolás, nézzétek ezt a ronda tetemet. Az enyém. Élő tetem, igen. Hagyjatok békét a logikámnak. Kecsesen megemelem koponyatetőm, nézzétek ezt a kopasz agyvelőt, hogy megkérgesedett, pedig még csak pár millió éves, s hogy elkérgesedett! mennyi mindent kibírt, a nyavalyás, mennyi mindent kibírt, ami - nem vele történt! Tudjátok-e, hogy e pár millió év alatt hányszor fordult elő, hogy minden becsületes embernek meg kellett volna őrülnie! Ne csodálkozzatok a primitív törzseken, melyek szentnek tartották az őrülteket. Hát nézzétek e kérges, e becstelen agyvelőt, kislányok, kisfiúk, s okuljatok. És angyalkát egyet se lássak köztetek! Angyalkát, szöszit, szelídet, gyolcspendelyűt, tollseprű-szárnyút, sztaniol-glóriásat, és hagyjuk a sárkány-mesét, és nékem, aki nem lettem angyal, tollsöprűszárnyú, sztaniol-glóriás, gyolcs-pendelyes, hercig, kicsi édes, énnekem, aki bukórepülésben, íves sivalkodással, a biztonság kínzón-vakmerő erejével zuhantam ide, énnekem ne mondjátok, hogy "szeresd felebarátodat, mint tenmagadat", csak ennyit mondjatok: "szeresd felebarátodat hasba lőni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat gázkamrába küldeni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat villamosszékbe ültetni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat arcul köpni, mint tenmagadat; szeress felebarátodra atombombát dobni, mint tenmagadra; szeress felebarátod húsán hízni, mint tenmagadén" - : csak ennyit mondjatok, és akkor, bizony mondom, hiszek néktek, én, az ördögöcske, aki zuhantam, kényszerleszállást végeztem itt, közöttetek, ezen a rögös, sziklás, gödrös, ismeretlen terepen, kényszerleszállást végeztem, és tudom, hogy bele fogok halni.
Van egy jó barátom, vízirigó az illető, megtanított, hogyan kell rohangálni az árban, kicsipegetni mohos kövek alól a mindennapit. Neki, lám, eszébe sem jutott, hogy lehetett volna angyalka, édes, mennyei dolgokban járatos, s megtaníthatott volna arra is például, hogy rövidebbre tördeljem e sorokat, s akkor nem kellene alábirizgálnom oly sok mohos követ. Tudjátok, ha én ember volnék, ember, ki arra kényszerült, hogy a világtörténelem leghosszabb századában éljen (leghosszabb, pedig még háromnegyede se telt el), ha ember volnék, mondom, szereznék egy talajgyalut, hogy kényelmes leszálló-pályát készítsek eljövendő kényszerleszállóknak. Meg aztán ki tudja, milyen magasra jut el egy-egy gyaluforgács?
