Agyvelőm: tó. Hasznos, komoly. Hullámzik déltől hajnalig, virágot öntöz, fényt sodor, s a mélyén lent egy szörny lakik.
Szelíd kis szörny, dícséretes, a partra néha, félve jár, körülnéz, iszik, hunyorog, s kidugott hassal álldogál.
De mostanában szomjasabb. Jön, s a száján a sűrű lé, a sűrű holdas éjjelen mint holdfény csordul kétfelé.
S mostanában el is hízott, liheg a csuszamlós kövön, de önlegyőző szorgalom nyugtalanítja: egyre jön.
S így gyakran hallom éjszaka ahogyan illik, nyög, hereg, s csukladozva a szortyogó, növő iszapban hentereg.
A női táj
Oly engedékeny, lágy e tájék, simítható és bontható. Térde között kíváncsi sikló villódzik át: a nagy folyó.
Sokezer év dicsérte lággyá a sűrű völgyet, dús hegyet – zavartan állok, nézelődöm: e női tájban mit tegyek?
A Balti-tenger mossa lábát, haját a tyrrheni-habok, de mégis síma köldökénél egy másik tájra gondolok:
hol teknősbékákat nevelnek, hol minden magasabbra nő, hol óriási kaktusz-ágról vörös virágot szív a hő,
a kölykök szúnyogon repülnek, hol vág a sás és vág a fény, hol minden éles, mint az elme, s minden meleg, mint egy növény,
s estefelé a fák moháján a méznél sűrűbb méz csorog, s a tóban térdemig csobognak a langyos, zöldes csillagok,
s az iszapnál forróbb iszapban álmában szortyan, túr a rák – s kinyílik vállamon a szellem, mint jóllakott virág.
A visszajáró
Ez volt az asztal. Lapja, lába. Ez volt a drót. Ez volt a lámpa. Pohár is volt mellette. Itt van. Ez volt a víz. És ebből ittam.
És kinéztem az ablakon. És láttam: ferdén hull a pára, nagy, égi fűz lógatja ágát az esti rét sötét tavába, és kinéztem az ablakon, és volt szemem. És volt karom.
Most széklábak körül lakom. Minden tárgynak térdéig érek. Akkor vállal vágtam a térnek. S mennyi madár volt. Mennyi tér. Mint egy szélfújta lángfüzér szirmai, tépve és lobogva szálltak, rajokban sustorogva, egy dobbanással szerterántva, mintha egy szív madár-szilánkra pattanna szét, repülne szét – ez volt a tűz. Ez volt az ég.
Elmegyek. A padlólapot ujjal érintgetném, ha tudnám. Alacsony léghuzat, az utcán húzódom. Nem vagyok.
Agyvelőm: tó. Hasznos, komoly. Hullámzik déltől hajnalig, virágot öntöz, fényt sodor, s a mélyén lent egy szörny lakik. Szelíd kis szörny, dícséretes, a partra néha, félve jár, körülnéz, iszik, hunyorog, s kidugott hassal álldogál. De mostanában szomjasabb. Jön, s a száján a sűrű lé, a sűrű holdas éjjelen mint holdfény csordul kétfelé. S mostanában el is hízott, liheg a csuszamlós kövön, de önlegyőző szorgalom nyugtalanítja: egyre jön. S így gyakran hallom éjszaka ahogyan illik, nyög, hereg, s csukladozva a szortyogó, növő iszapban hentereg.
A női táj
Oly engedékeny, lágy e tájék, simítható és bontható. Térde között kíváncsi sikló villódzik át: a nagy folyó. Sokezer év dicsérte lággyá a sűrű völgyet, dús hegyet – zavartan állok, nézelődöm: e női tájban mit tegyek? A Balti-tenger mossa lábát, haját a tyrrheni-habok, de mégis síma köldökénél egy másik tájra gondolok: hol teknősbékákat nevelnek, hol minden magasabbra nő, hol óriási kaktusz-ágról vörös virágot szív a hő, a kölykök szúnyogon repülnek, hol vág a sás és vág a fény, hol minden éles, mint az elme, s minden meleg, mint egy növény, s estefelé a fák moháján a méznél sűrűbb méz csorog, s a tóban térdemig csobognak a langyos, zöldes csillagok, s az iszapnál forróbb iszapban álmában szortyan, túr a rák – s kinyílik vállamon a szellem, mint jóllakott virág.
A visszajáró
Ez volt az asztal. Lapja, lába. Ez volt a drót. Ez volt a lámpa. Pohár is volt mellette. Itt van. Ez volt a víz. És ebből ittam. És kinéztem az ablakon. És láttam: ferdén hull a pára, nagy, égi fűz lógatja ágát az esti rét sötét tavába, és kinéztem az ablakon, és volt szemem. És volt karom. Most széklábak körül lakom. Minden tárgynak térdéig érek. Akkor vállal vágtam a térnek. S mennyi madár volt. Mennyi tér. Mint egy szélfújta lángfüzér szirmai, tépve és lobogva szálltak, rajokban sustorogva, egy dobbanással szerterántva, mintha egy szív madár-szilánkra pattanna szét, repülne szét – ez volt a tűz. Ez volt az ég. Elmegyek. A padlólapot ujjal érintgetném, ha tudnám. Alacsony léghuzat, az utcán húzódom. Nem vagyok.
