"Nem tetszik a könyv címe. – Te milyen okos vagy, bár lány vagy. – Gyurikám, ez olyan, mintha azt mondanád, milyen jól tudsz biciklizni, bár majom vagy.
Ez a rövid gyerekkori párbeszéd a cím forrása. Egy lehetséges lekezelő elismerés vállalása. A filozófus noha nő különlegességének vállalása. Ez címként iróniával telítődik, hiszen önmagára mondja, így a Bicikliző majom az eredeti jelentést megsemmisítő, játékos önmeghatározássá válik. Elfogadja a világot, ahol csodálkozva ismerik el egy nő filozófiai tehetségét, nem ront rá harcosan, feministán, nem akarja megsemmisíteni vagy megváltani. Mosolyogva vállalja a megkülönböztetést, úgy számolja föl. Egy nő, aki filozófussá vált, pont, mint egy férfi, nem vált filozófiájának tárgyává saját nemisége, és mégsem úgy, mert közben nő maradt, volt saját női, asszonyi élete, amit most elmesélt, a filozófiai történetével együtt, melyek együttléte mégsem vált egymásra vonatkoztatottá, legalábbis közvetlenül nem, de valójában mégis."
(Takács Géza Hazaválasztás, hazatérés című írásából)
Nem mintha ez lenne a kedvencem Katie Meluától. Ezt (főleg ebben az előadásmódban) kicsit giccsesnek találom. A Piece by piece a legjobb dala szerintem és a Spiders' web. (Mindkettőt ő szerezte.)
She is like the lady down the road Or just the woman up the street Like any mother you may know To me, she is the one who had it planned To lead us all to Wonderland She always wanted us to go And she said Don't ever be lonely
Remember, I'll always care Wherever you may be Remember I will be there And like another lady that we know She has a smile so bright and sweet And hair as white as driven snow Though life is never easy day to day She has a very special way To make us smile when we are low
And she says Don't ever be lonely Remember, I'll always care Wherever you may be Remember I will be there Don't ever be lonely Remember, I will be there I will be there I will be there
A méhek „születésük utáni első és második napon takarítók lesznek, ekkor tisztítják meg a méhsejteket, vagyis a lépeket alkotó szabályos, hatszögletű cellákat. A sajátjukkal kezdik.” (Boros Tibor – méhrajbefogó)
„Annyi bizonyos, hogy Unamuno a XX. századi szentség problémáját hitetlen létére is szebben és emberiebben írta meg, mint napjaink akárhány hasonló tárgyválasztású írója.”, írja Brachfeld Olivér 1931-ben (Nyugat, 1931. 10. szám) San Miguel Bueno, Mártir című „ponyvájáról” (Editorial Atlantida, Madrid)
"Akkoriban kizárólag jó könyveket lehetett olvasni. Nem kellett csont értelmiséginek lenned ahhoz, hogy jó könyvekkel legyen bélelve a könyvtárad. Világirodalom remekei sorozat, rendre megvettük, nem volt más. Volt még a Képes Sport, azt is megvettük. Nevelték a népet a komcsik. Nyomták el, közben nyomták belé a magaskultúrát, szocializmus címszó alatt. Így kezdtem rendesen olvasni, rendes naivan. Eleve voltak a felolvasások, apám elalvás előtt olvasott nekünk egy fejezetet Cooperből, vagy Verne Gyulából, vagy Jókai, ez különösen izgatott. Mert ügyesen csinálta; mindig a legérdekesebb résznél hagyta abba. És minden a legérdekesebb, bár erre csak jóval később jöttem rá. Ezért aztán gyorsan megtanultunk a húgommal olvasni, attól fogva befaltam mindent. Nyáron, a telepen nem is tudtam napközben mást tenni, lebringáztam a Dunához a könyvemmel, a helyi csávókkal csak késő délután, focinál lehetett találkozni, napközben a téeszcsében kapáltak. Eleinte csodálkoztam rajta, bármerre biciklizek, senki nincs otthon. Felébredsz, délutánig olvasol. Paradicsom. Szombat délután kettő körül megjöttek a szüleim a HÉV-vel, a tesómmal kimentünk eléjük az állomásra. És Budapest-illatuk volt. Egész nyáron falun vagy, megszakítás nélkül, és nem falu, hanem tisztviselőtelep, mégis valahogy falu, tyúkok, kutyaugatás, tücsök és béka. Bezörög a szélsőúton a teherautó, és lekanyarodik a bolt felé. Megjött az apukám, kinyitom a kopott, bőr aktatáskáját, kidől a Pest-szag. A táskában egy-egy tábla Szerencsi csokoládé, leírhatatlan jó íz. Heti édességmennyiség, ezt kellet volna beosztani. Meg egy Olcsó Könyvtár kötet. Ma is imádom, gyűjtöm is, irtó rondák. Annyira szépek. Ivanhoe, fakósárga borítás, kis rajzikák, rázuhantam." (Kukorelly Endre: A szövegeim állítanak elő, Litera)
"Az öntudat nem valamiféle szellemi organizmus, és nem úgy lakik az emberben, mint a csiga a házában, hogy kibújik és visszahúzódik. S nem is az emberben lakik, hanem az ember az, aki -- Heidegger szavaival -- "a nyelv hajlékában lakozik", ahol a megértés végbemegy.3 De nem is a nyelvben, hanem a szavak értelmében, nem is a szavak értelmében, hanem a beszédben, s nem is a beszédben, hanem a párbeszédben, melyben az emberek egymással szót értenek."
A szellem emberi megnyilvánulási formájában az ember válasza a másiknak, akinek képes azt mondani: Te... Nem a nyelv lakik ugyanis az emberben, hanem az ember áll a nyelvben, és belőle beszél -- így van ez minden szóval, az egész szellemmel. A szellem nem az Én-ben van, hanem az Én és a Te között. Nem olyan, mint a vér, amely benned kering, hanem mint a levegő, melyben lélegzel. Az ember a szellemben él, ha képes válaszolni a neki rendelt Te-nek. Képes rá, ha egész lényével belép a viszonyba. Csak viszonyt teremtő ereje által képes az ember a szellemben élni."4 A dialógus-elv legszebb összefoglalását Martin Buber fenti soraiban találjuk. S még rövidebben csupán két szóban Emmanuel Lévinasnál: az ember: találkozás."
(Lányi András, "Ez a folyó része a lényemnek..." A személyiség ökológiai elméletéhez)
"A középkorban a melankóliát az ördög vánkosának nevezték, a melankolikusokat pedig semmittevőknek tartották, súlyosabb esetben istentagadással vádolták őket. De közben melankolikusnak nevezték a túlbuzgó istenhívőket is, akik cellájukban egyebet sem tesznek, mint imádkoznak. Mindeközben pedig az elmebetegeket és a közönséges őrülteket is melankolikusként bélyegezték meg. A reneszánszban a kimagasló művészek többsége melankolikusnak számított; de a melankólia volt felelős a boldogtalanságukért, s ez volt a kétségbeesés és a szaporodó öngyilkosságok oka is. Később, a polgárosodással párhuzamosan, de különösen az ipari forradalom korában a lustaság és az unalom lett a melankólia jele, mivel mindkettő a társadalom egyre erősebb szorításának próbált ellenállni. Akik nem akartak beszállni a társadalmi össz-társasjátékba, azok mind melankolikusnak számítotak. De hasonló ok miatt a 18. század végétől kezdve a zsenialitás is a melankólia ismérve lett, hiszen ez is a kiszámíthatatlansággal társult, azzal, hogy az illető nem tud és nem is akar semmilyen előíráshoz igazodni. Nem óhajt betagozódni.
A melankólia szó szerint fekete epét jelent. A fekete szín pedig a sötétégre irányítja a figyelmet. Arra, hogy bárhol tűnjön is fel a melankólia, s bárhogyan vélekedjenek is róla, mindig az adott világ sötét árnyéka sejlik fel benne. Valami olyasmi, amit ki kell szorítani a nappali tudatból, mert ha teret engednek neki, akkor megzavarja a dolgok megszokott menetét. Így volt ez az antikvitásban, a középkorban, így volt a reneszánszban, de később is. És a sötét melankóliával szembeni gyanakvás különösen erős a fény évszázada, a felvilágosodás óta. Hiszen ha egyszer túl van a tudáson, akkor értelemszerűen alá is ássa a mindenkori tudást. Vagy legalábbis a kétely árnyékát veti rá. A melankolikus nem bízik a végső magyarázatokban, így azután a nem-melankolikusok az értelemről való lemondással vádolják, a kellő és ésszerű belátás hiányával. Civilizációnk ezért immár több mint két évszázada mindent elkövet, hogy valamiképpen kordába szorítsa vagy akár érvénytelenítse."
"-- Mozgássérültnek tetszik lenni? - kérdezte a tésztaképűt, de az csak egy megvető pillantást lövellt feléje, s válasz helyett kiugrott a nyugágyából -- na nem nagyon fürgén, csak amúgy pohosan --, s csinált néhány tornamozdulatot, hogy lássa ez a félküllős bennszülött, micsoda sportférfiú ő. Majd ugyanolyan hirtelen, ahogy felállt, visszahuppant a nyugágyába, és körüllegyintett. --Megveszem tőled ezt a tisztást a hozzá tartozó erdőkkel, hegyekkel, vickekkel-vackokkal. Egy arany -- mondta, és abban a pillanatban kinyúlt az erődje falából egy ügyes szerkezet, és egy aranypénzt hajított Bab Berci lába elé. -- Tőlem aztán nem! - tiltakozott Bab Berci. -- Két arany! -- mondta az idegen, mire a pénzdobó szerkezet egy újabb aranyat dobott az első mellé. -- Száz aranyért sem veheti meg tőlem -- magyarázta Bab Berci --, mert nem az enyém." (Lázár Ervin: Bab Berci, a bennszülött)
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
