"Később, valamivel napkelte után, az ember meg az asszony ráfestették a hajó orrára, mindkét oldalon a karavella nevét, mert addig nem volt neve. Dél körül pedig, amikor az apály is kedvezett, az Ismeretlen Sziget kifutott a tengerre, hogy elinduljon megkeresni önmagát."
Én magamat nem ismerem: ez a szó, hogy Én, ködös, rejtelmes, tragikus, homályt jelent, felvillanó tüzekkel, tompa fájdalom vagy diadalmas öröm. Mások Énje világosan, éles körvonalakban áll előttem vagy mögöttem, megnagyítva vagy megkicsinyítve az én Énem lencséjén keresztül, de a lencse maga üveg, láthatatlan, önmaga eltűnik, mikor láthatóvá tesz másokat. Magamat sokszor kerestem, s magammal sokszor tusakodtam a sötétségen keresztül, de csak kifejezhetetlen, szorongó indulatok, éles fájdalom, nyugtalan gyönyör válaszolt, mikor kérdeztem. Magamat nem ismerem. De ismerek valakit, aki bennem lakik, akivel én sohase beszélgettem, aki gyakran megszólal, hetykén és hangosan, nem törődve azzal, hogy én sohasem válaszoltam neki, hogy szégyellem, és zavarban vagyok miatta, mint valami neveletlen kölyök miatt társaságban az illedelmes szülő. Most, hogy beszélek róla, csodálkozva veszem észre, hogy még nevet sem adtam neki, annyira haragszom rá, annyira igyekeztem mindig, hogy elhitessem magammal, hogy ő nincs. Pedig ő van. Minek nevezzem? Énnek csak nem, hiszen ő nem én vagyok, ő egészen kicsike. Ő az Énke, de nem szeretném, ha velem azonosítanák. Énke egy kicsike ember, akkora, mint a mutatóujjam. De mégse kicsike gyerek, hanem egy csöpp ember, borotvált arcú, fürge, mozgékony, gúnyos, elbizakodott mosollyal, szemtelen szemekkel. Térdnadrág van rajta és selyemharisnya, mint egy kis márki, vidám, gúnyos, hetyke, cinikus, hitetlen. Kerek és gúnyosan túlzott mozdulatai vannak, fölényesen alázatos, udvarias, néha elképesztően arcátlan. Nem ismer ünnepi perceket, meghatódást, megilletődést, a csöndet nem szereti, a kínos szünetekben hangosan hahotázik. Nem tudom, hol tanyázik, néha a fejemben van, agyvelőmre ül, és lábacskáit lóbázza, fütyürész. Néha a kezembe bújik, ujjamat rángatja, ülök szembe valakivel, tisztes, derék úriemberrel, és komolyan, illedelmesen beszélgetünk, ő ott van az ujjamban, és rángatja, hogy fogjam meg a fülét annak az úrnak, egész váratlanul, vagy az orrát, vagy fricskázzam meg. Énke mindig ébren van, de beszélni rendesen olyankor kezd, mikor nekem a legkellemetlenebb, legkínosabb, mikor csöndre, figyelemre, áhítatra volna szükségem. Énke csak hozzám beszél, soha máshoz nem szólt még. Kiszemelt magának, úgy látszik, és elhatározta, hogy céltalan, vidám kis életének egyetlen programja: engem bosszantani, zavarba hozni. Voltam már néhányszor úgy, hogy felolvadt és kiáradt a szívem, forró szeretet töltött el és fájdalmas vágy, hogy elmondjak magamról mindent barátnak, szeretőnek: odaadjam magam maradék nélkül, hogy megszeressenek, megsajnáljanak - látod, ez vagyok! Ilyenkor kutattam magamban, megindultan, alázatosan, tisztán. Kutattam magamban, és rábukkantam Énkére is, és rángatni, nógatni kezdtem: "No, hát beszélj te is, mutasd be magad, hajolj meg, hiszen te is hozzám tartozol." De ő ilyenkor makacsul, arcátlan mosollyal hallgatott, s ha megszólalt, hozzám beszélt csak, nem a másikhoz: "Hadd abba már - mondja szemtelenül, fölényesen -, nem látod, milyen komikus vagy? Most be akarod csapni őket, hát nem látod? De engem nem csapsz be, papa, nem szégyelled magad, engem akarsz becsapni? Hiszen ismerlek micsoda szentimentalizmus ez, milyen szamárság, de hát csináld, ha kedved van hozzá!" El kell hallgatnom, mert nincs fegyverem vele szemben. Én szeretem a szép, sima, kifejező szavakat, a mélyértelmű igéket, az artisztikus fordulatokat, szeretem a tragikus szavakat, mert hiszem, hogy ezek fejezik ki az életet. Az ő szótára aljas, cinikus, szemérmetlen, közönséges, perverz élvezettel gyűjtögeti az útszéli kiszólásokat, a tömör és hetyke, zamatos jelzőket, összeszedi és habozás nélkül használja a csavargók, jasszok, durva emberek, parasztok, katonák szókincsét, az argót; barátja a hitetlen, alantas, külvárosi csőcselék, a romlott rikkancsgyerek, a hitetlen városi zsidó, a züllött cseléd, a kávéházi ügynök. Szótárát ezektől lopkodta össze Énke, ezekkel a szavakkal rémít meg, ejt kétségbe, pirít el éppen olyankor, mikor a legszebb, legmélyebb, legzengőbb szavak kristályát keresem magamban. Legmélyebb perceimet tette tönkre, mikor közeledtem az élet értelméhez: a fájdalomhoz. Igaz, hogy sokszor ezzel mentette meg puszta, pogány, állati életemet. Kamaszkoromban naplót írtam magamról és magamnak, hogy ne olvashassa senki más, csak én. De mikor a végső igazságot le akartam jegyezni magamról: ő volt az, aki megszólalt: "No, tatuska - mondta -, ezt ne írd le, mit szól hozzá az, akivel el akarod olvastatni? Még kiábrándul belőled, és nem hiszi el, hogy az vagy, akinek látszani szeretnél." "De hiszen én éppen azt akarom" - erősködtem kétségbeesve. "Jó, jó, kisöreg" - mondta ő, és én engedelmeskedtem, hogy ne legyek kénytelen vitázni vele. Ő tette tönkre a verseimet, két rím közt megszólalt hangosan, viccelve: "Bánat az jó, jó rím - mondta. - Persze, nem azt akartad írni, ugye, de hiszen nem az a fontos. Az a fő, hogy közvetlenül hasson, mintha a lelked legmélyéről fakadna. Holott a lelked legmélyéről már csak azért sem fakadhat, mert ott én ülök: cigarettázom, és lóbálom a lábamat. Passz." Ő az, aki torkomba szorul, mikor kondoleálok, mert meghalt valaki. Ilyenkor vicceket mond. "Nézd - mondja -, milyen orra van nekije, mint egy uborka. Milyen szépen sétálhatna rajta egy darázs. Akkor kénytelen volna odakapni, hogy lenne az?" Nem tudom, ismerik-e Énkét a színészek; én, ha színész lennék, nem tudnám elviselni őt. Néhányszor beszéltem közönség előtt, szónokoltam vagy szavaltam. Ezek voltak legféktelenebb percei: egy pillanatra be nem állt a szája. Én beszélek, szónokolok, emelem a hangom, indulatba hozom magam, meghatódom és hatok: még talán könnyezem is, ő közben egy pillanatra se hallgat el, beszél, folyton beszél, ami eszébe jut, az ő cinikus, szemérmetlen hangján. A legkevésbé sem zavartatja magát attól, amit én beszélek; egyszer rémülten kaptam rajta, orfeumkuplét énekelt, miközben én felindulva, emelt hangon az emberiség céljairól, egy hős tragikumáról beszéltem. De ez még a jobbik eset, hogy nem figyel arra, amit én csinálok, s mulatja magát rossz dalokkal, verklimuzsikával. Rosszabb az, mikor felfülel, odafigyel, ellenőriz, kritizál. Én a közönséghez beszélek, ő pedig hozzám, szünet nélkül. "Na jó, papa - mondja -, ez elég jó volt. De most aztán vigyázz, tudod, a következőt, amit mondani akarsz, emeltebb hangon mondd, s kicsit reszkettetni kell a gégét. Most hatódj meg, csinálj úgy, mintha könnyezni akarnál. Most rossz volt, ezt jóvá kell tenni, majd ott, tudod, ahol az az izé van, azzal a felháborodással vagy mivel, szóval azzal a vacakkal. Erre itt vigyázz az első sorban, ez nem figyel, erre rá kell ordítani, vajon miféle alak lehet? Jó alak. Mit szólna, ha most hirtelen elkezdenéd énekelni ezt, hogy: »Sáááári... te vagy a pááá-árom, hajaho-hóóó-ha... hajahahó!« Vagy ezt: »Nagypapa-papanagy-papám!...«, amit a kabaréban énekelnek." Nem tudom, ismeri-e Énkét más is - de ismerek embereket, akikről tudom, hogy nem lakik bennük. A hirtelen haragúak, a felbőszülők, az őszintén gyávák, akiket ösztönök vezetnek. Akiknek agyát elönti a vér, kést ragadnak, döfnek - ordítva hullanak térdre. Ezekben Énke nincsen, mert Énke, ha kést emelnék, s ezt hörögném: "Most megöllek, csalfa asszony!" - visszakapná a kezem, s nyugodtan mondaná: "No, majd meggondolod te azt az ölést" - és ha könyörögni akarnék az életemért, hahotázna belül, és csúfolná azt, aki fenyeget. Mert ő nem törődik az én életemmel, ő nem sajnál engem. Ő az, aki énekelget, dúdolgat, mikor könnyek törnek szemembe a kíntól, mondván: jól van, most emeld fel a kezedet a szemedhez, most így hajtsd le a fejedet, most hangosabban, mert figyelnek rád. Milyen furcsán bőgsz, tramtadaram, jópofa vagy, bőghetsz, miattam pusztulj el, ne is lássalak, unlak már. Különben hogy vagy? Ő az, aki párhuzamosan beszél azokhoz, akikhez én beszélek - de míg én tisztelettel, rendesen csinálom, ő ugyanakkor hallatlan gorombaságokat mondogat foghegyről. Ő az, aki letegezi a miniszterelnököt, míg én azt mondom: "Kegyelmes uram, talán lehetne..." letegezi, és így szól: "No nézd, fiacskám, gyerünk, gyerünk, neked sincs időd, nekem se, ne untassuk egymást!" Azt hiszem, utolsó perceimet is tönkreteszi majd, s megfosztja minden nagyszerűségétől. Míg én hörögve készülök a nagy útra, Énke hetykén ott ül majd beesett orrom tetején, s dirigál: "Na, most valami ügyes bonmot, öreg, mielőtt elmennél túróér', hogy emlegessék a kis romantikusok meg a nagyképűek, akik sohase ismertek téged - és soha engem nem ismertek." És ő az, aki kiveri kezemből a tollat most, hogy beszélni akarok róla. "Jó téma vagyok, ugye - mondja odavetően -, bár kevesen értenek meg, de viszont kevesen veszik észre, hogy csak témául használtál engem, mert nem volt más írnivalód." Vásott kölyök, mit feleljek neki? Csak jobban elbízza magát. Mondjam neki, hogy hazudik, hogy nem igaz, hogy csak téma, hogy én meg akartam rajzolni őt, elmondani, bevallani, hogy bennem él?... Szemtelenül, önhitten mosolyog. "Igen?! - mondja. - Na jó. De hát akkor miért nem hagyod, hogy a magam szájával szólaljak meg? Így csak közvetlenebbül, jobban be tudnál mutatni! Miért írsz körül, miért »jellemzel«? Hadd, hogy magam beszéljek: majd én bemutatkozom nekik!" Nem... nem, azt nem lehet... Azt nem lehet komoly, rendes könyvben, újságban... Hallgass, neveletlen!
I HAVE A GUN AT MY HEAD. IF A MAN, WHO IDENTIFIES HIMSELF AS „THE KING”, IS NOT ALOWED TO BE THE FIRST GUEST ON TONIGHT’S SHOW, YOU WILL NEVER SEE ME.
Nagyon tanulságos film a King of the Comedy („A komédia királya”). Ha a neves talk-show-ba bejutni kívánó – amúgy nem is tehetségtelen – Pupkin helyére mondjuk egy költőjelöltet képzelünk, a talk–show-t pedig valamelyik neves irodalmi fellegvárral helyettesítjük...
A GYERMEKVONATOK. ÉLŐ HÍD MAGYARORSZÁG, HOLLANDIA ÉS BELGIUM KÖZÖTT AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ UTÁN című könyv bemutatója
2020. február 11., kedd, 16:00–18:00 Fórum Színház-Uránia Nemzeti Filmszínház
A könyvet bemutatja Prof.dr. Gyáni Gábor (Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet)
A gyermekvonatok. Élő híd Magyarország Hollandia és Belgium között az első világháború után. Szerkesztette Maarten J. Aalders, Pusztai Gábor és Réthelyi Orsolya. (Budapest: L'Harmattan, 2020)
1920 és 1930 között több mint 60.000 magyar gyermek utazott külföldre néhány hónapra, hogy ott épüljenek fel a közelmúltban átélt megpróbáltatások után. Az első világháború, a tanácsköztársaság és a román katonai megszállás felemésztették Magyarország tartalékait. A magyarok segélykérésére az első választ a Vöröskereszten keresztül – többek között Hollandiából is – érkező segélyszállítmányok jelentették. Egy második válasz a gyermekvonatok formájában fogalmazódott meg, amely akció keretében elsősorban Hollandiába és Belgiumba, de kisebb mértékben Svájcba, Svédországba és az Egyesült Királyságba is utazhattak a gyerekek. Magyarországon az akció lebonyolítását egy magánszervezet, az Országos Gyermekvédő Liga intézte, amely az első világháború után szorosan együttműködött az állammal és a különböző felekezetekkel. Hollandiában két magánszervezet kezdte meg a munkát: az egyházsemleges Központi Bizottság a Rászoruló Magyar Gyermekekért (Centraal Comité voor noodlijdende Hongaarsche Kinderen) és a ’s hertogenboschi székhelyű Római Katolikus Bizottság (Nederlandsch Rooms-Katholieke Huisvestings-Comité te ’s Hertogenbosch'). 1923-től Belgium is komoly mértékben részt vett a humanitárius akcióban. Az akciók eredményeképpen intenzív személyes, kulturális és gazdasági kapcsolatok alakultak ki egyrészről Magyarország, másrészről Hollandia és Belgium között, mely kapcsolatokat mindezidáig még nem térképezték fel.
Volt olyan pillanat az életedben, amikor valaki bátorító szavai óriási hatással voltak rád?
Egy bátorítás, ami: – növelte az önbizalmad? – segített felállni egy kudarc után? – visszaadta a szikrát?
Vagy egy negatív komment, ami: – megkérdőjelezte a képességed? – megölte a lelkesedésed? – a feladás irányába taszított?
Oszd meg a történeted!
Kik vagyunk:
Liane és Nelli, két Kaliforniában élő nő, akik több pozitivitást, jóindulatot es nyitottságot szeretnének hozni ebbe a világba. Jelenleg azt kutatjuk, hogy milyen hatással vannak életünkre mások bátorító/elbátortalanító szavai. Történeted megosztásával segítesz nekünk új ötletekkel előállni, hogyan teremtsünk egy támogatással és bátorítással teli világot – köszönjük!
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
