A nickneves figurák kilétére a költő halála után derült csak fény, amikor posztumusz megjelentették Fernando Pessoa "saját" költeményeit és a heteroním költőtársak köteteit.
Ma már egyértelműen őt tartják - nicknevestől, mindenestől - a modern portugál líra legnagyobb alakjának.
„Élni annyi, mint másnak lenni.” (Fernando Pessoa)
Pessoának (teljes nevén Fernando António Nogueira Pessoának) több tucat nickneve volt. Munkái több mint 80 általa alkotott személyiség neve alatt jelentek meg, nem mindig portugál nyelven (angolul, görögül, németül, franciául is jól tudott).
Ismertebb heteronímjei: Alexander Search, Charles Robert Anon, Pantaleâo, Barao de Teive, Dr. Gaudêncio Nabos, Chevalier de Pas, Jean Seul, Raphael Baldaya, A. A. Cross, Maria Jose, Adolf Moscow, Jean Seul de Méleuret, Viciente Guedes, Barón de Teive, Frederico Reis, Fausto, Antonio Mora, Pero Botelho, Coelho Pacheco, Thomas Crosse, David Marrichi stb.)
Ezek közül emelkedik ki az a három fiktív költői figura, akik saját élettörténettel (születési/elhalálozási dátummal, karrierrel), egyéni költői világgal rendelkeztek. F. Pessoa úgy hivatkozott rájuk, mintha valóságos személyek volnának. Hírlapi vitákba bocsátkoztak, interjúkat készített velük.
Ez irodalmilag megengedhető, pszichopatológiailag kérdéseket von maga után, de azok már a pszichiáterek asztalára tartoznak. József Attila borderline volt, na bumm. F. Pessoa úgy kezelte a szorongásait, hogy különböző Éneket (és énekeket) hasított le magáról.
A három főalak:
1. Álvaro de Campos: a futurista mérnökköltő – Walt Whitmanéhez hasonló szabadverseket írt.
2. Ricardo Reis: klasszikus műveltségű, epikureus doktor volt.
3. Albert Caiero: az antik pásztorköltészet hatása alatt hozta létre alkotásait.
Simf, szerintem, ott rontotta el, hogy nem kreáltatott magának életrajzot a teremtőjével. Ez azonban lehetőségeket is rejt magában.
A három fő Pessoa-heteroním közül az egyiknek, Ricardo Reisnek csak születési dátuma volt. Pessoa elfelejtette meghalasztani, és így ő maga hamarabb távozott az élők sorából, mint az általa teremtett figura. Képzeljük csak el: a magunk kreálta költőtársunk túlél bennünket!
Ez adta az ötletet a Nobel-díjas José Saramagónak, hogy megírja az örök életűnek tűnő heteroním végnapjait a „Ricardo Reis halála” című regényben. Olvastam. Az egyik legjobb műve Saramagónak.
O amor é uma companhia. Já não sei andar só pelos caminhos, Porque já não posso andar só. Um pensamento visível faz-me andar mais depressa E ver menos, e ao mesmo tempo gostar bem de ir vendo tudo. Mesmo a ausência dela é uma coisa que está comigo. E eu gosto tanto dela que não sei como a desejar. Se a não vejo, imagino-a e sou forte como as árvores altas. Mas se a vejo tremo, não sei o que é feito do que sinto na ausência dela. Todo eu sou qualquer força que me abandona. Toda a realidade olha para mim como um girassol com a cara dela no meio.
Végiggondoltam, milyen helyzetben vagy, Simf . Visszavonom az előző bejegyzésemet. Az után, amibe rángattalak, jogod volt azt írni (pont azt írni), amit írtál.
Tekintsd tárgytalannak az előző bejegyzésemet. Mást is erre kérek. Sajnálom, nagyon elfárasztott ez az ügy. Kapkodok. Nem kellene.
De csak egy dologhoz (kettőhöz) szeretnék hozzászólni: Szokolay Zoltán megbocsáthatatlan hibát követett el, amikor más kódjával, amit véletlenül megtudott és megjegyzett, nyilvánosságra hozott egy olyan bejegyzést, amit az illető rejtve akart hagyni. Én teljesen kitiltottam volna ezért. Remélem, nem jön vissza soha. Nem merheti többé idetolni az arcát.
Én a te helyedben most nem vagdalkoznék. Ide-oda csapkodsz. Neveket emlegetsz. Ennek semmi értelme. Meséld el inkább, mi késztetett rejtőzködésre.
Aki nem olyan, mint te, nem érti ezt. Talán megértünk valamit a másságból. Vagy nem.
Anikó
Ja: elképzeltem, hogy tényleg én vagyok Simf. Akkor most magammal vitatkoznék. Tulajdonképpen érdekes lenne. Csak egy kicsit beteges is egyben. Hasadásos.
Minden érv oly erős, mint a képviselője: bizonyítom, tanulj belőle. Szomját oltotta Barika egy patak tiszta, szép vizében: s ott termett a csikasz, kalandvágyóan, éhen, lesni, mihez juthatna a hasa. "Te pimasz, a patak sarát mért zavarod rám?!" - kezdte dühösen a Toportyán, - "No, várj csak, vakmerő, most megfenyítlek!" - "Nagyuram", - szólt amaz, - "kérem Felségedet, ne méltóztassék tűzbe jönni, sőt inkább tekintetbe venni, hogy a hely, ahol én iszom, bizony, bizony húsz métert a fenti alatt van: következésképp én zavarni semmiképp nem tudnám Felséged vizét." - "De zavarod," - mordul a Gaz, most még vadabban, - "s tudom, tavaly a szád szórt rám gyalázatot." - "De hisz én idei bárány vagyok!" mondja a Bari, - "s szopnom még az anyám ád!" - "Ha nem te voltál, hát a bátyád." - "Nincs bátyám" - "Hát valami rokonod! Az én népem szörnyen utálják a pásztorok s kutyáitok: hallottam, és ideje bosszút állni!" - Azzal Barit a Gaz becipeli a sűrűbe, s minden további szócséplés nélkül megeszi.
Szabó Lőrinc fordítása
A farkas meg a bárány
A több erő joga győz minden más jogon, ezt én most bizonyítni fogom. Egy bárány éppen inni készül a szép kies patak vizébül, amikor ott terem éhen korgó gyomorral a Farkas, aki úgyis mindig csak rosszat forral. „Hogyan merészeled zavarni kortyolásom?”- kiált az ádáz fenevad. „Lesz érte mindjárt hadd-el –hadd!” „Fölség! – felel Bari – jaj, könyörgök alássan, csak föl ne indulj ellenem sőt vennéd fontolóra kegyesen, hogy szomjam oltani – ahogyan láthatod – én itt gázoltam, idelenn a vízben, legalább húsz lépéssel lejjebb, mint te: lehetetlen tehát zavarnom italod.” - „De zavarod! – felel a kegyetlen vadállat – azt is tudom, tavaly rágalmaztál csúnyán!” -„Hogy tehettem volna, akkor még meg sem szült anyám! –felel a kis Bari – most is szopom nyanyámat.” -„Ha te ne, hát a bátyád!” – S hiába szól Bari: -„Nincs bátyám …” – „Akkor a fajtádból valaki: mert rajtam rágódtok ti váltig: ti magatok s rágódnak őrzőitek s kutyáik. Én mindent megtudok! És bosszút állok érte!” Így szólván, megragadja s viszi a sűrűségbe, szétmarcangolja és fölfalja végül – pörös eljárás nyűge nélkül.
Milyen lesz az a visszaröpülés, amiről csak hasonlatok beszélnek, olyanfélék, hogy oltár, szentély, kézfogás, visszatérés, ölelés, fűben, fák alatt megterített asztal, hol nincs első és nincs utolsó vendég, végül is milyen lesz, milyen lesz e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, visszahullás a fókusz lángoló közös fészkébe? - nem tudom, és mégis, hogyha valamit tudok, hát ezt tudom, e forró folyosót, e nyílegyenes labirintust, melyben mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.
