DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2828 szerző 37061 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Szabó T. Anna
  Fény
Új maradandokkok

Bara Anna: életbezártak
Nyári László: Kísérleti
Varga Árpád: apevák (No. 4)
Albert Zsolt: HAJNALI FRONT
Kiss Anna Mária: Pufikához
Szilasi Katalin: Várakozás
Petz György: Lomtalanítás fohász
Vajdics Anikó: Egy éjjel
Bara Anna: alteregók
Farkas György: Öregszik
FRISS FÓRUMOK

Nagyító 6 órája
Kosztolányi Mária 6 órája
Szilasi Katalin 7 órája
Szakállas Zsolt 7 órája
Gyors & Gyilkos 8 órája
V Varga Zoltán 8 órája
Kiss Anna Mária 19 órája
Péter Béla 21 órája
Tóth Gabriella 1 napja
Vezsenyi Ildikó 1 napja
Bara Anna 1 napja
Szilágyi Erzsébet 1 napja
Gyurcsi - Zalán György 1 napja
Nyári László 2 napja
Radics Zina 2 napja
Pataki Lili 3 napja
M. Szabó Mihály 3 napja
Ötvös Németh Edit 4 napja
Bátai Tibor 7 napja
Albert Zsolt 7 napja
FRISS NAPLÓK

 Hetedíziglen 43 perce
nélküled 8 órája
Frady Endre 9 órája
törmelék 10 órája
Baltazar 12 órája
Ötvös Németh Edit naplója 12 órája
Bara 18 órája
mix 20 órája
Conquistadores 1 napja
Vezsenyi Ildikó Naplója 1 napja
történések 1 napja
Qui? 1 napja
N. D. S. L. (Vajdics Anikó) 1 napja
PIMP 1 napja
leállósáv 1 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: az utolsó alma
Legutóbbi olvasó: 2020-04-03 04:52 Összes olvasás: 22870

Korábbi hozzászólások:  
506. [tulajdonos]: ...2020-03-30 18:12
"Bo-Jack Horse-Man. Chaaaaaaaaaaaaaaapter One. Sóhaj. A legfontosabb a történet főhősével kapcsolatban, kezdettől fogva, a törékenysége. És az, mennyire próbálja rejtegetni. BoJack nem lehet törékeny, ellenben lehet sikeres, lehet zseniális, lehet szórakoztató, és lehetne releváns. Érzi, tudja, megszűnt releváns lenni, és az első évadban leginkább az motiválja, hogy ezt visszaszerezze. De miért szeretne valójában releváns lenni? Mert nem érti, mi történik vele. Nem tudja, ki ő. Amit BoJack mindig is hajszolt, amire bármit feltett volna, az a visszaigazolás, az életének, a döntéseinek kívülről jövő legitimálása – ezért is annyira érdekes például, amikor a Horsin’ Around közönség-kielégítő másodrangú árnyékából kitörni vágyva megalkotják a The BoJack Horseman Show-t, de mivel az túlságosan tetszik a csatornának, egy éjszaka alatt teljesen, a felismerhetetlenségig megmásítják az egészet, aminek óriás kudarc az eredménye. Diane megírja az életrajzot, de az egyáltalán nem úgy festi le BoJack-et, mint ahogy BoJack szeretné, hogy Diane lássa őt. Ezúttal jó ember szeretne lenni. Folyamatosan túl közel repül a naphoz, de talán mégis inkább a föld középpontjához repül túl közel, vagy egyszerre műveli mindkettőt, és végeredményben a semmi középpontja körül kering, BoJack egy fekete lyuk lendületével szeretné megkapni azt, amit soha nem kapott meg igazán, kielégítően, a szüleitől, a környezetétől: visszaigazolást arról, hogy jól csinálja, amit csinál. D ezt soha nem is kaphatja meg, mert erről nem létezik valós visszaigazolás. Nincs egy olyan objektív, kívülről jövő módszer, aminek a következményeként BoJack végre megnyugodhat azt illetően, hogy igen, valóban úgy lép, ahogy egy lónak lépnie kell. Például egy hídról le, mint Secretariat. Vagy egy párbaj során, a sötétben, pont rossz helyre, mint az apja. Hogy is lép a ló akkor tulajdonképpen?"

(In: Nagy Hajnal Csilla: Folytonos bizsergés a semmi középpontja körül)

505. [tulajdonos]: ...2020-03-27 14:09
Dino Buzzati: Hajtóvadászat öregekre

Roberto Saggini, egy kis papírgyár irodavezetője, negyvenhét éves, őszülő, határozottan jóvágású férfi, éjjel kettőkor megállt a kocsijával egy presszó előtt – még nyitva találta, isten tudja, miért.

– Egy perc, s itt vagyok – mondta a mellette ülő lánynak. Szép lány volt, piros ajka úgy tündökölt a neonfényben, mint valami őrült, megrészegedett virág.

Több kocsi parkolt a bejárat előtt, kissé arrább kellett hát megállni. Langyos, tavaszszagú május este volt. Az utcák kihaltak.

A férfi bement a presszóba, csak cigarettát vett, s már igyekezett is vissza. Ahogy kifordult az ajtón, fenyegető kiáltozást hallott.

A szemközti házakból? Vagy az egyik mellékutcából? Vagy a föld alól, az aszfalt alól bújtak elő elvetemült, gonosz lények? Két, három, öt, hét árnyalak tűnt fel a sötétben; a kocsi felé rohantak, ahányan voltak, annyi felől.

– Üsd! Üsd az öreget!

Fiatal gazfickók csatakiáltása volt ez az elnyújtott, fülsiketítő vijjogás, egész kerületeket riasztott fel álmukból az éjszaka legváratlanabb óráiban – az emberek borzongva húzták fülükre takarójukat, Isten kegyelmébe ajánlva a szerencsétlent, akinek lincselésére készült az üvöltöző horda.

Roberto fölismerte a veszélyt. Vele akartak leszámolni. Olyan idők jártak, amikor a negyvenen felüli férfi kétszer is meggondolta, mielőtt éjnek évadján kimerészkedett az utcára. Negyvenen felül öregnek számított mindenki. Az új generáció pedig utálta, megvetette az öregeket. Kegyetlen, sötét harag bujtogatott: unokát a nagyapa, fiút az apa ellen. Mi több, afféle klubok alakultak, társaságok, közösségek, melyeket az öregek iránti vak gyűlölet tartott össze; mintha azok volnának felelősek az elégedetlenségükért, búskomorságukért, kiábrándultságukért, boldogtalanságukért – mind e nyűgökért, melyek olyannyira jellemzőek az ifjúságra, mióta csak világ a világ. Éjszakánként aztán nekivadultak a bandák, főleg a külvárosokban; öregeket vettek űzőbe. Ha sikerült nyakon csípniök egyet, rávetették magukat, ütötték-verték, lemeztelenítették, megkorbácsolták, bemázolták festékkel, majd úgy hagyták, egy fához vagy lámpaoszlophoz kötözve. A kegyetlen szertartás őrjöngésében nemegyszer még tovább is mentek; a reggeli járókelők ilyenkor megcsonkított holttesteket találtak itt is, ott is az utcán.

Az ifjúság problémája! Örök gyötrelem, melynek töltetét megrázkódtatás nélkül fojtották el apák s fiúk az ezredévek során. Most hát fölrobbant a töltet, s az újságok, a rádió, tévé, a filmek még olajat is öntöttek a tűzre. Mindegyre csak hízelegtek a fiatalságnak, agyba-főbe dicsérték, sajnálták, pátyolgatták, bátorították – a hatalom bármi áron való átvételére ösztökélték. Az általános forrongástól megfélemlítve, maguk az öregek is együtt fújták a többivel, afféle alibi végett; így próbálták bizonygatni – persze hasztalan –, hogy noha betöltötték az ötvenet, hatvanat, a lelkük még friss, fiatal, s jogosnak tartják az új nemzedék háborgását-hánykolódását, valamennyi igényét. Hiú ábránd, siralmas öncsalás. Akármit mondtak, a fiatalok ellenezték; a világ urainak tekintették magukat, követelték a gyeplőt, merthogy eleget tartották már kezükben az „aggok”. „Az öregség – bűn!” – ez volt a kedvenc szólamuk.

Szabadon portyázhattak tehát éjszakánként, a hatóság – ugyancsak megfélemlítve – szemet hunyt. Magára vessen az a roskatag vénember, aki, ahelyett, hogy elbújna, bezárkózna, öreges balgaságaival ingerelni merészeli az ifjúságot…!

Különösen azokat az öregeket vették célba, akik fiatal nők társaságában mutatkoztak. Az volt csak az igazi hajcihő! Ilyen esetben – ami bizony gyakran adódott – a férfit megkötözték, s miközben verték, társnőjét a legkülönfélébb hosszadalmas és bonyolult erőszaktételeknek vetették alá, a szeme láttára.

Roberto Saggini fölismerte a veszélyt. Ezt mondta magában: a kocsiig már nem jutok el, de a presszóba visszaszökhetem, oda nem mernek betörni ezek a gazemberek; a lány viszont még kereket oldhat.

– Silvia, Silvia – kiáltotta –, indítsd be a motort, és menekülj! Gyorsan! Gyorsan!

Szerencsére a lány rögtön megértette, miről van szó. Villámgyorsan átcsusszant a vezetőülésre, indított, bevágta a sebességet, s bőgő motorral elszáguldott.

A férfi föllélegzett. Most már csak magával kellett törődnie. Sarkon fordult – iszkolt volna vissza a presszóba. Ám ebben a pillanatban lecsapódott orra előtt a redőny.

– Nyissák ki, nyissák ki! – könyörgött kétségbeesve. Senki sem válaszolt odabentről. A fiatalok portyázása idején mindenki visszahúzódott a saját csigaházába. Látni, hallani, belekeveredni… – Isten őrizz!

Nem volt vesztegetni való idő, egy másodperc sem. Az utcalámpák élénk fényében tetőtől talpig megvilágítva feléje tartott hét-nyolc alak; nem is siettek már, annyira biztosak voltak a dolgukban.

Egyikük, egy magas, sápadt, kopaszra nyírt fickó, sötétvörös pulóvert viselt, melyen óriási R betű fehérlett. „Elvesztem” – gondolta Saggini. Az újságok hónapok óta emlegették ezt az R-t. Sergio Régorának, a legkegyetlenebb bandavezérnek volt a betűjele; állítólag több mint ötven öreget intézett el már saját kezűleg.

Egyetlen lehetőség mutatkozott csupán. A fasor balfelé tágas térbe torkollott, amolyan kis vidám park ütötte fel rajta a tanyáját. Ha odáig eljut sértetlenül… A sok mutatványos bódé meg lakókocsi között könnyen elbújhat.

Futásnak eredt hát; meglehetősen mozgékony volt még. A szeme sarkából látta, hogy egy zömök lány szalad feléje, ugyancsak fehér R betűvel díszített pulóverben, s jobb felől igyekszik elvágni az útját. Arca kissé kutyaszerű volt, de csöppet sem kellemetlen; vastag ajkáról durván harsant a kiáltás: – Állj! Állj meg, vén disznó!

Jókora bikacsököt szorongatott a jobbjában, avval próbált rávágni Sagginira. Ám a férfi olyan fürge volt, hogy csak a levegőt érte a suhintás, a lány pedig egyensúlyát veszítve a lendülettől, hasra esett.

Saggini ekképpen egérutat nyerve, maradék szuflájával továbbloholt a sötét tér irányába. Alacsony kerítés vette körül a bódékat, azon átvetette magát, s arra fordult, amerre sűrűbbnek látszott a sötétség. Amazok a nyomában.

– Meg akar lógni, a dög! – kiáltotta Sergio Régora. Nem nagyon sietett, bizonyos volt benne, hogy nem szalasztja el a prédát. – Még próbálkozik, lázad!

Egyik társa most melléje szegődött: – Idehallgass, főnök, mondanom kell neked valamit. – A bódék elé értek már. Megálltak.

– Épp most?

– Szeretném, ha tévednék, de határozottan az a benyomásom, hogy a krapek a papám.

– Ez a disznó az apád?

– Igen, azt hiszem, ő az.

– Annál jobb.

– De én…

– Remélem, nem akarsz most akadékoskodni?…

– Úgy rémlik, valami…

– Szereted?

– Á, rettenetes hülye. És fontoskodó, vége-hossza nincs a prédikációinak.

– Akkor hát?

– Ismétlem, nekem úgy rémlik, hogy…

– Pacal vagy, vacak puhány. Szégyelld magad! Az én apám eddig még nem került utamba, de fogadok, hogy csudára élvezném… No gyere, öntsük ki ezt az ürgét…

Saggini, alaposan kifulladva a futástól, torkában dobogó szívvel, lekuporodott az egyik nagy sátor – meglehet, kisebb cirkusz – tövében; teljes sötétség volt itt. Iparkodott eltűnni a vászon ráncai között.

Öt-hat méterrel odább afféle cigány lakókocsi állt, némi fény szűrődött ki az egyik kis ablakán. Vészjósló, éles fütty hasított megint a levegőbe. A kocsiban mozgolódás támadt. Majd egy kövér s nagyon szép nő lesett ki az ajtón.

– Asszonyom, asszonyom – suttogta Saggini bizonytalan búvóhelyéről.

– Mi az? – kérdezte a nő gyanakodva. – Könyörgök, engedjen be.

Üldöznek. Meg akarnak ölni.

– Nem, nem, szó se lehet róla. Nem akarunk balhét.

– Húszezer lírát adok, ha beenged.

– He?

– Húszezer lírát…

– Nem, nem. Mi tisztességes emberek vagyunk.

Azzal visszahúzódott, becsukta az ajtót. Hallani lehetett az ajtólánc csörrenését. A fény is kialudt az ablakban. Csönd. Se léptek nesze, sem egyetlen pisszenés. Tán lemondott róla a banda? Egy távoli toronyóra negyed hármat ütött. Egy távoli toronyóra fél hármat ütött. Egy távoli toronyóra háromnegyed hármat ütött.

Saggini lassan, óvatosan fölegyenesedett. Talán most sikerül elillannia.

Máris ott termett előtte az egyik gonosztevő; fölemelt jobbjában megcsillant valami, nem lehetett pontosan látni, hogy micsoda. Saggini agyán átvillant a tanács, amit sok-sok évvel azelőtt kapott egyik barátjától; ha valaki meg akar verni, üsd állon, az épp elég, csak az a fontos, hogy ugyanakkor ugorj is egyet fölfele, akkor az egész tested üt, nemcsak az öklöd.

Ugrott hát. Kemény reccsenés kísérte az ütését. – Ó… – nyögött fel amaz, s hanyatt bukott. Saggini a fiára ismert, övé volt a hátracsukló, fájdalomtól eltorzult arc. – Ettore! Te vagy az? – hajolt föléje segítőkészen.

Három-négy árny bukkant ekkor elő, szinte a föld alól. – Itt van, itt van! Üsd az öreget!

Rohant Saggini, mint az őrült, ide-oda szökellt, keresve a sötétebb zugokat; üldözőinek mind dühödtebb s mind közelibb lihegése ösztökélte. Egyszerre borzalmas fájdalom hasított az arcába, valami fémszerszámmal hajították meg. Kétségbeesetten nézett körül – a tér túlsó végébe szorították. A mutatványos bódék már nem nyújthattak menedéket.

Vagy száz méterrel arrább maga a park, az igazi. A kétségbeesés legyőzette vele ezt a távolságot, anélkül, hogy utolérték volna. Sőt, a manőver meglepte, megzavarta az üldözőket. Csak akkor kaptak észbe, amikor már elérte az első facsoportot. – Ott!… Ott!… Nézzétek… elbújik a kiserdőben! Üsd az öreget, üsd!

Folyt tovább a vadászat. Ó, csak pirkadatig kitartson, akkor talán megmenekül. De mikor lesz még az, hány óra múlva? Időnként hallotta, amint megkondul egy-egy toronyóra, de rettenetes izgalmában képtelen volt számolni az ütéseket. Egy kis kaptatón fel, onnan le a völgybe, át egy patakocskán… de valahányszor hátranézett, ott látott maga mögött három-négy bitangot, loholtak utána, kitartón, kérlelhetetlenül.

Amikor utolsó erejével fölkapaszkodott egy meredek bástyatetőre, s onnan szétnézett, látta, messze, túl a háztetők rengetegén, sápadni kezdett az ég alja. De már késő volt. Teljesen kimerült. A vére széles csíkban csordogált lefelé sebesült arcáról. S Régorának már csak néhány métert kellett futnia, hogy utolérje. Ott fehérlett a gúnyos fintora, közvetlen közel.

A keskeny, füves bástyagerincen kerültek szemtől szembe egymással. Régorának ütnie sem kellett. Saggini egy lépést hátrált, s kicsúszott lába alól a talaj; tehetetlenül zuhant lefele a köves, sziklás meredélyen. Tompa puffanás, utolsó felnyögése a húsnak.

– Nem nyiffant ki. De kellően kikészült így is – mondta Régora. – Most jobb, ha olajra lépünk. Sosem lehet tudni, mikor jön rá a rendőrségre a bolondóra.

Kis csoportba verődve indultak vissza, s harsány röhögések közepette tárgyalták meg a vadászat részleteit. Azért jó sokáig tartott. Egyetlen öreg sem adott még ennyi munkát… Fáradtak voltak ők is. Ki tudja, miért, nagyon elfáradtak. A társaság feloszlott. Régora a lánnyal ment tovább. Egy erősen kivilágított térre értek.

– De hát mi… mi van a fejeden? – kérdezte a lány.

– És neked? Neked is…

Közelebb hajoltak egymáshoz.

– Úristen, milyen az arcod. És hogy kerül ez a sok fehér a hajadba?

– Te is… neked is szörnyű az arcod.

Kínzó nyugtalanság vágott beléjük hirtelen. Régorával ez még nem fordult elő soha. Odalépett egy kirakathoz, belenézett a tükörbe.

Egy ötvenes férfi nézett vissza reá, fonnyadt arc, savós szem. A nyaka akár egy pelikáné. Mosolyogni próbált: két foga hiányzott épp elöl.

Lidércnyomás? Megfordult. A lány sehol. Három fiú bukkant fel a tér túlsó sarkán. Öten voltak. Nyolcan. Fütty harsant, hosszan, élesen, vérfagyasztón. S hozzá a kiáltás: – Üsd az öreget, üsd!

Régora futásnak eredt, futott, futott, ahogy csak bírt, ahogy az erejéből tellett. De nem sok tellett az erejéből. Mily végtelennek, soha el nem múlónak tetszett az ifjúság, ez a hetyke és kegyetlen életszakasz. S egyetlen éjszaka el tudta hamvasztani. Semmi nem maradt belőle, semmi. Most ő volt az öreg. Rá került a sor.

Fordította: Telegdi Polgár István

504. [tulajdonos]: ...2020-03-26 15:53

503. [tulajdonos]: ...2020-03-23 23:31
José Saramago, Nobel-díjas író regényéből készült film. Kétszer is elolvastam a könyvet. A filmet is hamarosan megnézem.

Ezt írják:

"Az Orvos és a Felesége, két hétköznapi ember egy káosz közepén találja magát. Egy különös járvány hatására az egész város lakossága megvakul. A véletlennek köszönhetően az asszony immunis a betegségre. A hatóságok karantént rendelnek el. Annak ellenére, hogy az asszony lát, vakságot színlel, hogy ne szakítsák el a férjétől. A maga számára is meglepő módon az elhagyott szanatórium rettenetes világában valódi vezérré válik és arra ösztönzi az embereket, hogy tanuljanak meg a gyötrelmek és a bizonytalanság közepette életben maradni."

https://videa.hu/videok/film-animacio/vaksag-2008-txeezmR4cVqnVH6q?fbclid=IwAR2VZY7-0TjahK7dJDrNuHNcgFIEj_j3vvXE3uX2B6uKTYi2o9rEfMPfb1U




502. [tulajdonos]: xeno(n)fóbia-issue2020-03-22 14:46
Nem csak nekem jutott eszembe. Ettől, természetesen, nem vagyok boldogabb

"Az elmúlt napokban a nyilvánosság egészen változatos helyeiről vették célba a nyugdíjasokat: a vidéki és országos lapok épp úgy kurvaanyáztak, mint Tibi atya, de a buliba lelkesen Hámori László is beszállt. A jelenség persze már korábban elkezdődött, hiszen már előtte is egy emberként röhögött az ország egy része azokon, akik felvásárolják a boltból a lisztet, de mostanra annyira kicsúcsosodott, hogy a nyuggerezés valamiféle össznépi programmá változott.
A nyugdíjas összességében az új migráns lett.
Az analógia már csak azért is megáll, mert a bevándorlás/migráció mint jelenség helyét vette át a koronavírus a Téma, Amihez Mindenki Ért listán, de mint minden esetben, itt is fontos, hogy legyen egy-két csoport, amit kiemelten utálunk miatta.
Az a helyzet, hogy Magyarországon nyugdíjasnak lenni elég szar. Nem csak kevés van hátra az életükből, általában küszködnek valami betegséggel, egyre kevésbé tűnik átláthatónak számukra a nagyvilág, sok esetben pedig a családjuk anyagi helyzetén és türelmén múlik a boldogulásuk, de még általában ki is vannak szolgáltatva az aktuális kormánynak, amit ennek ellenére mégis 40-50 évvel ezelőtti tapasztalatokból levezetve szeretnek/utálnak.
Ha politikáról van szó, ráadásul mindenki utálja őket valamiért már első ránézésre is: a fideszesek szerint DK-sok, a DK-sok szerint fideszesek.
Talán pont nem arra a public shamingre van még szükségük, amit azért kapnak most, mert az ország fiataljai köztársasági érdemrendet várnak el csak azért, mert ők otthon maradnak. Talán ahelyett, hogy fotózgatnánk őket, ahogy a tiltott helyen ülnek a buszon, esetleg szólhatunk nekik, hogy ott most nem szabad ülni. Ha kimentek a piacra, akkor akár két fénykép mellett beszélni is lehet velük, hogy igazából miért vannak most ott?
Vagy esetleg megérteni azt, hogy bizonyos kor felett már egyáltalán nem olyan magától értetődő, hogy valaki nem tudja olyan könnyen elengedni a mindennapi életét. Ahogy az sem elvárható, hogy valaki órára pontosan kövesse a híreket, az pedig már pláne nem, hogy hiteles forrásokból tájékozódjon. Nem, nem azért, mert hülyék, hanem azért, mert öregek.
„Elképesztő, hogy mi itt mindent megteszünk érte, ő meg a hála legkisebb jelét sem mutatja.” Ismerős ez a kiakadás? " (Fekő Ádám, 2020. március 20. péntek, 07:06, azonnali)




501. [tulajdonos]: ...2020-03-22 12:13
Irlanda Kristóf
(1996. szeptemberében született Miskolcon. Jelenleg a Miskolci Egyetem osztatlan magyar- és etika-tanár szakán harmadéves. Olyan introvertált, hogy még szavai is szorongnak egymás közelségétől, kedvenc tárgya az üres papír, legnagyobb félelme, az üresen hagyott. Forrás: Tiszatáj)




Por és hamu


A levegőben megülepedett por

hetven százaléka emberi bőr.

Vajon hány embert hordhatok

így el magamon?

Vajon hány ember hordhat

így el magán?



Körmöm alól kaparom ki a várost.

Kisujjam alól az ÉMÁSZ munkatársát,

hüvelykujjam alól stoppomat,

gyűrűsujjam alól téged húzhatnálak elő.



Vajon tudja-e a szidalmazó,

hogy a szidalmazottan ő maga a bélyeg?

Hogy ott vagyunk mind a szőnyeg alatt,

hogy meghúzódunk más, elhasznált

zsebkendőjében?



Tegnap egy ázsiai fickó

mellett ültem a buszon.

A reptérre sietett, hogy másnap

ebédre megérkezzen.

Vitt magával engem is.



Előttünk egy afrikai ült.

Haja homokkal volt tele és,

amikor beletúrt jutott mindenkinek

egy szem a Namib-sivatagból.

A világ legtávolabbi pontján

valaki, épp engem mos le magáról.



Elhamvasztanak egyszer.

Lerakódom a fák leveleire,

a hajadra.

Veletek leszek. Rajtatok.

Anélkül, hogy egy lépést

is tennék.



Így élünk túl mindent.

Eggyé válva az utca porával.

Rám taposol majd, észre se véve.

Talpad hordozgat szanaszét.



Majd úgy leszek itt, hogy tüsszents.

Felköhögöd maradékom.

Ki ne mosd a ruhádat többet,

miután a zsebedbe rakódom.







Barázdabillegető


Beissza magát a bőr alá.

Letelepszik a szájban,

szuvasodik a fogak alatt.

Sejteken áthatolva jut el

az elérhetetlen belső pontig.

Sokszorozódik, súlya alatt

préseli a testet.

Csipog a koponyám körül,

csőrével fúrja át a csontot.

Az agy barázdáira billen,

Tollászkodik, csipkedi morzsaszívem.







Összeomlás


Kivinni a kertbe egy fotelt és beleülni.

Kivárni, míg szépen szétrohad a ház.

Végig nézni, hogy veri az idő a vakolatot,

mint szögekkel ütött homlokot a láz.

Nem szólni semmit.

Az ablakon át látni a terjedő penészt,

így növekszik lassan bennem is valami.

Repedeznek az évek az arcon, nézd.

Ahogy reccsen a gerenda, idáig hallani.

A hátam is így, már nem tudom.

Kiülni a kertbe és várni szótlan, mozdulatlan,

hogy melyikünk épül le hamarabb,

a ház, mi előtt ülök, vagy én a fotelomban.


500. [tulajdonos]: szakirodalom2020-03-17 14:35

„Na, mi van? Itt ülnek? Olvasgatnak?...Jól teszik!...Minek mennének máshová, nem? De!...Na ugye. Besenyő M. E. István, azaz Besenyő Menés Ellenes István, elmondanám Önöknek, hogy a menés ellen vagyok. Én se megyek kérem sehova, mert korábban észrevettem, hogy mindig gyött a utcán szembe is ember. Észrevettem kérem! Odament, ahonnan én gyüttem. És ekkor kérdem én: mér' ment oda, ahonnan én már rég elgyüttem? Mit akar? Matat a maradékba? De hát nincsen ott semmi érdekes, kérem, én azt már ő előtte megnéztem. Hát pont ezér' gyüttem el! Nem kell sehova se menni. A viszontlátásra!” (Besenyő Menés Ellenes István)


"A gyorsforgalmi utak olyan eszközök, melyek lehetővé teszik, hogy egyesek A-ból B-be rohanhassanak, míg mások B-ből A-ba rohannak. Azok az emberek, akik A és B pontok közötti tetszőleges C helyen élnek, gyakran eltűnődnek rajta, vajon mi lehet olyan remek A-ban, hogy mindannyian odasereglenek B-ből, és hogy mi lehet olyan remek B-ben, hogy annyian odasereglenek A-ból. A C-beliek leginkább azt szeretnék, ha a népek egyszerre és mindenkorra eldöntenék végre, hogy hol a fenében akarnak lenni tulajdonképpen. Mr. Prosser D-ben szeretett volna lenni. Teljesen mindegy volt számára, hol is van ez a D, feltéve, hogy A-tól, B-től és C-től is igen-igen messze van. Szép kis kunyhót építene oda, fejszékkel az ajtó fölött, s kellemesen töltené az időt E-ben, mely nem más, mint a D-hez legközelebb eső kocsma." (Douglas Adams: Galaxis Útikalauz stopposoknak    Douglas Adams: Galaxis Útikalauz stopposoknak)

499. [tulajdonos]: arms/wall2020-03-06 15:27

498. [tulajdonos]: ...2020-03-05 14:05
Julio Cortázar : Csapott evőkanállal

Egy fáma felfedezte, hogy az erény egy gömbölyû, soklábú mikroba. Tüstént beadott az anyósának egy nagy kanál erényt. Az eredmény elrettentô volt: a hölgy felhagyott a csípôs megjegyzéseivel, egyesületet alapított eltévedt hegymászók megsegítésére, és alig két hónap múltán olyan példásan viselkedett, hogy a leánya hibái, amelyek addig észrevétlenek voltak, a fáma nagy megdöbbenésére és elképedésére most határozottan szembetûnôek lettek. Nem volt mit tennie, beadott egy evôkanál erényt a feleségének is, aki még aznap este elhagyta, mert faragatlannak, jelentéktelennek és mindenben különbözônek találta azoktól a tündöklô eszményképektôl, amelyek a szeme elôtt lebegtek. A fáma jól meggondolta a dolgot, és végül felhajtott egy üveg erényt. De továbbra is egyedül és szomorúan él. Amikor az utcán összetalálkozik az anyósával vagy a feleségével, tisztelettel és távolról üdvözlik egymást. Még beszélgetni sem mernek, annyira tökéletesek valamennyien, és annyira félnek, hogy megfertôzik egymást.

497. [tulajdonos]: Mesterem-Micimackó2020-02-28 17:46
"De most szembejött a szél, Malacka fülei a feje mögött billegtek, akárcsak holmi zászlók, s úgy kellett törtetni előre. Mintha egész csomó óra telt volna el, míg eljutottak a Százholdas Pagonyba, és újra kiegyenesedhettek. Kicsit idegesek voltak muszáj volt odafigyelni, mikor a vihar tombolt az ágak közt.
- Na és, ha egy fa akkor esik le, Micimackó, mikor éppen alatta állunk?
- Na és, ha nem éppen akkor? - mondta Micimackó alapos megfontolás után.
Malacka megvigasztalódott. Nemsokára egész vígan, derűsen kopogtattak Bagoly ajtaján."


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2020-02-26 09:25 lista
2019-11-21 14:36 nélküled
2019-11-01 10:46 Francesco de Orellana
2019-10-28 10:21 Kosztolányi Mária
2019-10-07 16:11 paricska
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2020-04-02 23:55   NAGYÍTÓ /Kosztolányi M:" " /
2020-04-02 23:36   NAGYÍTÓ /furim:.../
2020-04-02 23:34   új fórumbejegyzés: Kosztolányi Mária
2020-04-02 22:55   új fórumbejegyzés: Szilasi Katalin
2020-04-02 22:49   új fórumbejegyzés: Szilasi Katalin
2020-04-02 22:30   új fórumbejegyzés: Szakállas Zsolt
2020-04-02 22:23       ÚJ bírálandokk-VERS: Kiss Anna Mária Távoltartási végzések
2020-04-02 22:11   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2020-04-02 22:08   új fórumbejegyzés: V Varga Zoltán
2020-04-02 21:54   új fórumbejegyzés: Kosztolányi Mária