"Ma váratlanul képtelen és igaz élményben volt részem. Egy belsõ villámlás ráébresztett arra, hogy nem vagyok senki. Senki, egyáltalán senki. Amikor felragyogott a villámfény, az, amirõl azt hittem, hogy város, kopár síkságnak bizonyult; és a baljós fényességben, amely megmutatott önmagamnak, nem látszott égbolt felette. Megfosztottak attól, hogy létezhessek, még mielõtt a világ megszületik. Ha újra testet kellett öltenem, önmagam nélkül öltöttem testet, nem öltöttem testet. Egy nem létezõ település határvidéke vagyok, terjengõs kommentár egy meg nem írt könyvhöz. Senki, de senki nem vagyok. Nem tudok érezni, nem tudok gondolkozni, nem tudok szeretni. Egy megírásra váró regény szereplõje vagyok, és bár soha nem léteztem, tünékenyen és formátlanul bolyongok egy olyan valakinek az álmaiban, aki soha nem volt képes megformálni. Szüntelenül gondolkodom, szüntelenül érzek; a gondolataimban nincs meggondolás, az érzéseimben nincsen érzelem. Áthullva a fönti csapóajtón, zuhanok lefelé a határtalan ûrön keresztül, iránytalan, végtelen, testetlen zuhanásban. A lelkem sötét maelström, roppant forgószél valami üresség körül, végtelen óceán örvénylése egy semmiben megnyíló lyuk körül, és a vízben, amely sokkal inkább kavargás, mint víz, ott sodródik minden benyomás, amit szemmel és füllel felfogtam a világból – házak, arcok, könyvek, ládák, dallamtöredékek és hangfoszlányok ûzik-kergetik egymást fenyegetõ és fékevesztett körforgásban. És én, valóságosan én vagyok ennek az egésznek nem létezõ, csupán a mélység geometriája által megsejthetõ középpontja; az a semmi vagyok, amely körül ez az örvénylõ mozgás kereng, csak hogy kerengjen, noha nincs semmiféle középpontja, vagy csak annyiban, amennyiben minden körmozgásnak van. Én, valóságosan én vagyok az oldalfalak nélküli, de az oldalfalak összetartó erejét magamban hordozó kút, a minden középpontja, amely körül a semmi forog. És magamban õrzöm, akárha a pokol maga kacagna, bár az ördögök nemzetsége ezen nem fakad kacajra, a halott világmindenség károgó õrületét, a fizikai tér körben forgó tetemét, valamennyi világ végét, amely alaktalanul, oda nem illõen, feketén hánykolódik a szélben, Isten nélkül, amely megalkotta volna, önmaga nélkül, amely a homályok homályában kereng, lehetetlenül, egyetlenként, a mindenként. Tudhassunk gondolkodni! Tudhassunk érezni! Anyám nagyon korán meghalt, nem ismerhettem õt…"
Két idős férfi elszökött egy idősek otthonából Németországban. Hajnali háromkor találták rájuk a Wacken Open Air metálfesztiválon. A két bácsi fáradtnak tűnt, de nem akarta elhagyni a helyszínt, végül rendőri kísérettel tértek vissza "otthonukba".
„A vers csukott hajnali virág. Neked kell szirmonként kihajtogatni s mikor belenézel, látod önmagad, csöpp rovarként csetlik-botlik az életed.” (Kelebi Kiss)
„Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet újra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.”
A tökéletesség útja nem a menekülés útja. Csak úgy lehetünk szentek, ha szembenézünk önmagunkkal, ha teljes felelősséggel vállaljuk életünket olyannak, amilyen, összes terhével és korlátoltságával, és alávetjük magunkat az üdvözítő tisztító és alakító tevékenységének. Valóban tragikus megfigyelni, micsoda kiábrándulás és összeomlás következik be jószándékú, de tévútra vezetett fiatalokban, mert nem tudják felfogni ezt az elemi tényt. Ezeknél gyakorlatilag szó sincs komoly vallásos odaadásról. És mégis mintha valamiképpen ők éheznének legjobban a tökéletességre. Olyan patetikus komolysággal és erővel próbálnak kitörni önmaguk börtönéből -- mert azzá lettek maguknak --, hogy az föltétlenül részvétet kelt minden jószándékú segítőben. Lelkivezetők néha elkövetik azt a hibát, hogy bátorítják a csalóka idealizmust, minden baj forrását, ahelyett, hogy megpróbálnák rávenni ezeket a szegény szenvedőket: nézzenek szembe a valósággal. Semmi jó nincs abban a beteges öngyűlöletben, amely néha alázatként szerepel. Reménytelen az olyan lelki eszmény, amelyet manicheus gyűlölet fertőzött meg a test és az anyagi dolgok iránt. Az az angelizmus, amely igazából a gyerekes önszeretet rafinált formája, nem vezethet sem lelki szabadságra, sem életszentségre. S ugyanakkor mégis küzdenünk kell, hogy féken tartsuk szenvedélyeinket, próbálnunk kell mély alázatban és önmegtagadásban elnyugtatni lelkünket, szilárdan és határozottan nemet kell tudnunk mondani rendetlen vágyainkra, sőt még egy-egy jogos óhajunkat is meg kell tagadnunk a fegyelem kedvéért.
A tökéletesség nem valami Krisztuson kívül megszerzett erkölcsi megszépülés, hogy ez képesítsen a vele való egyesülésre. Ha „tökéleteseknek” kell lennünk, amint Krisztus tökéletes, akkor törekednünk kell olyan tökéletesen emberinek lenni, mint ő, hogy egyesíthessen bennünket isteni lényével és megoszthassa velünk istenfiúságát. Ezért az életszentség nem azt jelenti, hogy kevésbé legyünk emberiek, mint a többi ember, hanem hogy inkább legyünk azok. Tehát legyen nagyobb képességünk az érdeklődésre, szenvedésre, megértésre, rokonérzésre, s egyúttal a humorra, örömre, az élet jó és szép dolgainak értékelésére. Következésképpen nem egyéb karikatúránál az úgynevezett „tökéletességnek” az az útja, amely egyszerűen lerombol vagy kiüresít emberi értékeket pontosan azért, mert emberiek, azzal a céllal, hogy valaki elkülönítse magát a többi embertől csodálat tárgyaként. A szentség ilyen eltorzítása bűn a Megtestesülésbe vetett hit ellen. Megvetés tanújele az iránt az emberiség iránt, amelyért Krisztus nem habozott meghalni a kereszten.
Ne hangsúlyozzuk a kelleténél jobban a sötétség és megpróbáltatás elemét a keresztény életben. A hívő keresztény számára a sötétség megtelik lelki világossággal és a hit új dimenziót kap – a megértés és bölcsesség dimenzióját. „Boldogok a tisztaszívűek, ők meglátják az Istent” (Mt 5,8). Nem az tehát a tökéletes keresztény, aki képtelen vétkezni és fölötte áll minden erkölcsi gyöngeségnek, hanem az, akit már nem zavarnak meg a jelen élet szomorúságai és gyarlóságai, mert szeme megnyílt a krisztusi kegyelem teljes kiterjedésének felismerésére. Istenbe vetett bizalma tökéletes, mert hogy úgy mondjuk, immár tapasztalatból „tudja”, hogy Isten nem hagyhatja cserben (és ez a tudása mégis egyszerűen odaadó hitének egy új dimenziója). Isten kegyelmére tökéletes bizalommal válaszol.
„Bab Berci, segíts rajtam! L. L.” Ez volt a cédulán, amit elém lebegtetett a szél. Na tessék, beteljesedett – gondoltam, mert tudtam ám, hogy ki kér segítséget, és azt is, hogy miért. Ez az L. L. nem más, mint Lapázi Lopez, akinek rokonai élnek az egész világon. Egy nagybácsijáról például biztosan tudom, hogy Cucutában lakik. És akikről nem egészen biztosan tudok, azok meg Ivryben, Barranquillában, Yaoundéban, Hobartban, Rácpácegresen, Quintuquiccában, a Magadléna meg a Jangce folyó jobb és bal oldalán… de minek is soroljam tovább, elég az hozzá, hogy annyi a rokona Lapázi Lopeznek, mint a fűszál, és nincs a világnak oly eldugott zuga, ahol legalább egy vagy kettő ne volna belőlük. De hát ez így van mindenkivel. Veled is. Lapázi Lopez esetében az volt a különös, hogy egy szép napon valamennyi rokonának eszébe jutott. „Mi lehet szegény Lapázi Lopezzel?” – tűnődött a tengernyi rokon, és ki tudja, miért, aggodalom fogta el valamennyit Lapázi Lopezért. Hátha éppen éhen halni készül. Vagy nincs háza, és kénytelen a szabad ég alatt hálni. Vagy fáj a foga, és nincs pénze fogorvosra. Vagy éppen rokonlátogatóba készül, de nem tudja megvenni a vonatjegyet. Na, nem sokat teketóriázott a sok rokon, valamennyi elment a postára, és pénzt küldött Lapázi Lopeznek. A tevehajcsár egy rúpiát, a tanár tíz mallért, a mosodatulajdonos százötven cantaburát, a cucutai nagybácsi meg egymaga ötezer szoliduszt – szóval ki-ki tehetségéhez mérten támogatta Lapázi Lopezt. Na, szegény lapázi postások! Mást se csináltak hetekig, csak hordták a sok pénzt Lapázi Lopeznek. A rúpiát, a mallért, a cantaburát, a rullárt, a fillárt, az őrebőrét, a szoliduszt és a validuszt, a végén alig fért a sok pénz a házba, az ablakból aranypénzek gurultak szerteszét, a kéményen színes bankók lebegtek kifelé. Olyan gazdag lett Lapázi Lopez, amilyen senki még a földön. Ámultan hevert a pénzhalom tetején – amikor a fémpénzek már nagyon nyomták a hátát, átfeküdt a papírpénzekre. Ebből is láthatjuk, hogy megvolt a magához való esze. Ezzel a magához való eszével két álló hétig azon gondolkodott, mit csináljon a temérdek pénzével. Az ördög tudja, mit talált volna ki, ha két hét elteltével nem megy el az ablaka alatt a szegény asszony a kisfiával.
– Anyu, vegyél nekem irányítós autót – kérlelte a szegény asszonyt a kisgyerek.
– Hányszor mondjam már, hogy nincs rá pénzem – mondta kicsit szomorúan, kicsit ingerülten a szegény asszony.
Lapázi Lopezt mintha darázs csípte volna meg. Fölugrott, ki az ajtón, gyerünk a szegény asszony meg a fia után. Megleste, melyik házba mennek be, azzal máris a játékboltban volt.
– Kérek egy irányítós autót – mondta izgatottan.
– Milyen árban? – kérdezte az eladó.
– A legeslegnagyobb árban – mondta boldogan Lapázi Lopez, és egy akkora irányítós autót vásárolt, amekkorát te még sohasem láttál, s aztán az ajándékkal a kisfiú házához lopódzott, kivárta az alkalmas pillanatot, s mint egy ügyes tolvaj, kipattintotta az ablak zárját, s az irányítós autót a konyhaasztalra lopta. Azzal, mint aki dolgát jól végezte, távozott, s az utca túlsó végén még hallotta az örömteli kiáltást:
– Anyu! Ide nézz! Ide nézz, anyu!
Repesett Lapázi Lopez szíve.
Ettől kezdve mást se csinált, csak az emberek kívánságát leste. S ha a kívánság nem volt ostoba, nem volt nagyon fölösleges, nem volt mások ellen irányuló – egyszóval egy rendes, szívhez szóló kívánság volt –, Lapázi Lopez máris ment a boltba vagy ahova kellett, megvásárolta a kért holmit, és belopta szépen oda, ahol oly nagyon kívánták. Olyan ügyesen csinálta, hogy a tolvajok szakszervezete elnöknek választhatta volna. Mert őelőtte aztán nem volt zárt ajtó. Lakat, rigli, elektromos zár, titkos jelszóval működő, riasztócsengős, tekerős, húzós, mind semmiség volt neki, másodpercek alatt kinyitotta valamennyit. De a tolvajok szakszervezetének elnöke nem lehetett, mert ő ellentolvaj, sőt ellentolvajnagy volt. Nem vitt, hanem hozott. S ez bizony nagy különbség. S ráadásul mennyi mindent hozott! Sublótba kenyeret, kiságy mellé játékot, szekrénybe új ruhát, fogasra kalapot, udvarba kutyát, kis fiókba aranygyűrűt, üres polcra könyvet, kéménybe kolbászt, kamrába árpadarát, előszobasarokba sétabotot, felsorolni sem lehet, mi mindent. S hogy milyen ügyesen! Ott van például az az eset, amikor a messzi északon, a tomboló télben azt kívánta egy jyväskyläi gyerek, hogy a világ legnagyobb dinnyéjéből szeretne enni. Mire hazaért, ott volt a konyhában a világ legnagyobb dinnyéje. Döbbenten bámulta mindenki, mert nagyobb volt, mint az ablaknyílás, nagyobb, mint a kétszárnyú ajtó, azt gondolta az ember, hogy aki ezt ide behozta, előbb lebontotta a házat, a konyhakőre tette a dinnyét, és újra körülépítette. Mert másképp hogyan? De ezt sohasem tudjuk meg, ez Lapázi Lopez szakmai titka. Lapázi Lopez nyilván bővelkedett szakmai titkokban – mondhatni, abban az arányban szaporodtak a szakmai titkai, ahogy fogyott a pénze. Mert ellentolvajnagynak lenni nagyon sok pénzbe kerül. Bizony mostanában már az ágy alját is át kellett kutatnia Lapázi Lopeznek, vagy söprűvel a konyhaszekrény alatt matatni, ha nagyobb pénzösszeget akart összekotorni. Hol volt már a mennyezetig érő pénz, a szél fújdogálta bankók szép ideje?!
S ekkor szegény Lapázi Lopez ezt a kívánságot hallotta: „A világ legnagyobb gyémántját akarom!”
Odanéz, hát egy felcicomázott nő, aranyfüggők, csirgő-csörgő karperecek, gyémántos gyűrűk minden ujján, olyikon kettő is, hú, maga a felcicomázott sivárság. Miért akarja ez még a világ legnagyobb gyémántját is? Van ennek elég kincse.
És ekkor egy balga ötlet villant Lapázi Lopez agyába. Eddig mindig csak praktikus, egyszerű kívánságokat teljesítettem, még ha a világ legnagyobb dinnyéjéről volt is szó. Most utoljára igazán teljesíthetnék egy ilyen értelmetlen, hiú kívánságot is. Ahogy a pénzemet nézem, úgysem futja több kívánságteljesítésre. Így legalább egy emlékezetes ünnepi tettel koronáznám meg ellentolvajságom idejét. Úgy is van, ünnepeljünk! Hol az a világ legnagyobb gyémántja?
Bizony minden ágy alját ki kellett söpörnie, az elgurult fillérkéket egy szálig összeszednie, hogy kiteljék a világ legnagyobb gyémántjának ára. Lapázi Lopeznek egy vasa sem maradt. De a gyémánt megvolt. Osont vele a csendes, kihalt utcákon, kerülgette a forgalmasabb helyeket, hóna alatt – mint egy strucctojás – újságpapírba csomagolva a világ legnagyobb gyémántja. A nő, aki a gyémántot kívánta, a város legelőkelőbb negyedében lakott, egy kertes házban. Lapázi Lopez ügyesen átmászott a kerítésen, átlopakodott az ápolt pázsiton, díszbokrok és méltóságteljes fatörzsek takarásában közelítette meg a kőcsipkés épületet. Egy apró csavarhúzóval babrált valamit az egyik földszinti ablak zárján, patt, a zár kinyílt, Lapázi Lopez egy fényeskényes szobában találta magát, előkelő bútorok közt, tompa csillogásban. Nem teketóriázott sokat, kibugyolálta újságpapír köntöséből és a fénylő politúrú asztalra tette a világ legnagyobb gyémántját. A gyémánt ragyogott, a szoba földöntúli fényt kapott tőle. Lapázi Lopez egy pillanatig kedvtelve állt a csillogásban, aztán kilépett az ablakon. És ebben a pillanatban fölharsant a kiáltás : „Tolvaj, tolvaj!” A felcicomázott nő lépett a szobába, ő kiáltozott.
Lapázi Lopez futott, ahogy bírt, idegen kerteken át, ismeretlen utcákon, még háztetőkön is ugrált menekültében, de mindhiába, elkapták.
– Na, megvagy, te jómadár! – mondták neki. Vitték a poroszlók a tett színhelyére.
– Ez volt az? – kérdezték a felcicomázott sivárságot.
– Ez – mondta a nő.
– Asszonyom, sorolja, mit lopott el önöktől – mondta az egyik poroszló, és papírt, ceruzát vett elő.
– Még szerencse, hogy megzavartam – mondta a nő –, így nem tudta ellopni a világ legnagyobb gyémántját. – A szeme gonoszul Lapázi Lopezre villant. – De ellopta a rubinnal kirakott karperecemet, a zafír fülbevalómat…
– De hiszen… – szakította volna félbe Lapázi Lopez, de a főporoszló rárivallt:
– Kuss!
A nő szemrebbenés nélkül hazudott tovább:
– …és a smaragdlegyezőmet, az opál fejdíszemet, a türkizgyűrűmet, az ametiszt nyakékemet, a jáspisszobrocskáimat, az achátokat, a topázokat, a karbunkulusokat! Amíg ezt mind vissza nem adja nekem – sziszegte a nő –, ne engedjék szabadon! Addig kínozzák, amíg elő nem adja a kincseimet!
Vitték a börtönbe Lapázi Lopezt.
– Majd itt ráérsz gondolkodni, hogy szabad-e úri házakba betörni, karbunkulusokat lopni – mondták neki, és puff, rácsapták az ajtót. Azt a vasajtót, amelyik mögött egyszer már Bab Berci is ücsörgött.
Talán éppen ezért jutott eszébe rögtön Lapázi Lopeznek Bab Berci. Elővett egy cédulát, miszlikekre tépte, mindegyik miszlikre ráírta: „Bab Berci, segíts rajtam! L. L.” Kinyúlt a börtön rácsos ablakán, a miszlikeket a szélbe lebbentette. Szálltak szerteszét.
Nem tudom, az üzenet eljut-e Bab Bercihez. Könnyen lehet, hogy a szél éppen ellenkező irányba fúj. Addig is arra kérlek benneteket, ha módotokban áll, segítsetek Lapázi Lopezen. Mondjátok el mindenkinek, hogy ártatlan.
(Lázár Ervin: Lapázi Lopez ellentolvajnagy)
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
