DOKK

Paricska. Életmű bloggernek 24 feldolgozatlan üzenete van.
Kezelésükhöz itt léphet be.

NAPLÓK: Paricska. Életmű
Legutóbbi olvasó: 2024-11-20 18:55 Összes olvasás: 2649

5.	[tulajdonos]: Verseim	2022-02-07 16:45
Tudósítás a viharról Vihar előtt mindig süt a nap. Fények ülnek a fák tetején. Furák. Az ég egyik oldala kék, a másik haragos. Mintha éles késsel vágták volna ketté. Sziámiég. Aztán nagyon lassan - a fények könnyezni kezdenek, aztán zokogni, végül bömbölni. Gyönyörű a világ. Mindig várakozik a vihar. Csak morog. És villog. Szemben a viharjelző. Égi karnevál van. A túloldalon már esik. Látom a függönyét. Itt még süt a nap. Elállt a szél. Ilyenkor vagyunk az epicentrumában. A madarak is elhallgatnak. Nemsokára leszakad. Talán a tó teszi. Talán azt vigyázza, hogy élünk. Vagy elnyelne, mielőtt kettőt pislognál. Minden éles. Inognak a házfalak. Záporozik az istennyila. Csend van benne. Úgy hullik a tenyerembe ez a nyári zápor, mintha szomjan akarna halni. Aznap öngyilkos lett egy toboz. Az anyja csak állt. A gyökereiben örömódát sírt az eső. Halálra válva Ha most lefeküdnék, és meghalnék, akkor elfeküdnének a ház alapjai a falak alatt. Cseréptetős csillagok világítanák be Isten helyett az ablakok rövidlátó szemeit. Benéznének gyerekkorom szörnyei azon az ablakon. Nagyapám lehajolna és szánakozva nézné az arcomat . És én kiabálnék, mint egykoron a bárányok, akik végül elcsendesednek. Mindig úgy. Mindig ugyanazon a helyen. Bebábozódás Sírtam is talán, mint az őszi lárvák. Azokkal a ritkán hulló balga falevelekkel sírtam. Betegségeket láttam megcsömörleni. A tükör még mindig ugyanaz a tó volt. Csak fekete-fehérré lettem közben, ahol a sárgák olvadó vajszínné válnak, és feketévé, ha végzetesen úgy alakul. az agg(ódás) azt az egyetlen örömöt kellett volna tölgyfává válva látni de ő csak ment tovább a járdán hátra sem simította a haját szél cibálta az ingét és rajta a gombokat látott fényeket az esőben ahogy kacsintanak a kirakatból faszemek nézték a lökdösődő tömeget kik boldogan sétáltak haza s a lámpák alatt titokban megölelték az üres virágcserepeket mert egyszer látni vélték a csodát amikor egy száraz falevél a budapesti utcán utánuk integetett Cicarapszódia Elképzeltem, milyen neki az alkonyat. Napról napra jobban látszott a belseje. A földön húzta, mint esküvős konzervdobozokat a kis Fiat. Ez nem állapot, hogy alszik egy fűz alatt, maga mellett pihentetve beleit. Akkor utáltam meg, amikor ötödször hittem, hogy kiszenvedett. Azt gondoltam, majd óriásira nő, s az ajtón még befér szegény, de kimenni többé nem tud. Elpusztulhatott volna ingyen is, de a lelkem kellett neki fizetségül, hogy halott legyen. A megszomorítottak balladája (Ültem ablakomban, faragtam szívemet, siratom majd én is akasztott lelkemet.) Lakodalma van ma Gazdag Júliának, kertek alján reszket, lapul a bűnbánat. Szülőjének hangja édesen is éles. - Öreg vagy már lyányom, majd' huszonhét éves. - Onokát áhítok, gyermekkatonákat, fakardokkal játszó, erős fiúcskákat! Zokogta a szél is, lenhajában párta, hiába szaggatta az eladott mátka. - Faluvégen, tudom, koldus-bús az élet, édes Jánosodnak nem adlak ki téged! Szegény Júliának hangja megbicsaklik, kedvesének arca, arcán így haragszik. (Ültem ablakomban, faragtam szívemet, siratom majd veled akasztott lelkemet.) Előző éjjelen halk kopogás hallik, megfeszül az ajtó, sóhajtva felnyílik. Belép a szép legény, sötét, mint a hűs ég, kék szemében kétség, várakozó éhség. - Júliám, jobb kezem, úgy-e megesküszünk? Rád szabott a sorsom, végül porrá leszünk. Vánszorog a remény, föl, égi padlásra, anyjához könyörg így - a szerelmes árva. Szemezte imáját, Istent is hallotta, szívének fájását - mégsem csitította. Így lett ő szívszobor, Júliában kelve, hajnaltól hajnalig, mindig vele telve. Él ő láthatatlan, kiszikkadt kenyéren, vénül ablakában, s faragja serényen. (Ültem ablakomban, faragtam szívemet, siratom majd én is akasztott lelkemet.) igenanya blues aznap minden egyes lehajtott fejű lámpaoszlop alatt ugyanaz az asszony állt és a mellét kínálta nyírfák platánok szomorú tekintetű füzek dülledthasú tuják mentek az utcán gyökereiket maguk után húzva sároslábú tölgyekkel egyhangú menetben nem néztek őrá pedig olyan szépen állt ott mintha szobor akarna lenni a sötétség karosszékben ült kezét az asszony fején nyugtatta Isten egy vakablak párkányán könyökölt és nézte nézte hogyan megy föl létrán a mindenségbe érteni akarta az egészet a hold szemszögéből a kislányom sem látszik gondolta ott a magasban a semmi kis asszony hajnalban még láttam egy lámpa alatt vártam ölembe potyogott az örömkönnye végeredmény gondoltam, az újuláshoz sarlót és kalapácsot de ti csak keresztet hoztatok amin megfeszülhetek izzadtsággal és nyállal kentétek forradalmira ájulásig azt mondtam ez mégis szép lesz szegény édesapám csak azt motyogta hogy vegyék le róla a pelenkát szabadon akart beszarni halálakor az én Kaliczka Júliannám nyári este volt s miközben a tarkómra szegeztek egy miatyánkot csak a Mamát figyeltem ahogy nincs itt a ráhajló ágakat leszedegettem róla öreg gyerek lettem ki megnyugvást keres most éjszakánként az eperfa alá sírdombjára ülök virítok rajta mint egy ottfelejtett műanyag koszorú keresetlen percek ( Juhász Tibornak ) asszony ül az ágyon fáradt arcán szarkaláb szeméből a párhuzamok mintha égbe futnának ez a hajnal most sötét belehasítanak a vonatok pont olyan kíméletlenül eszik az idejét mint az összes többi pillanat minden erejével erre az egyre figyel feltámad a szél csilingelnek a vitorlások látja őket hogyan távolodnak el fehér vásznak a tavon félmosolygósan tűnnek a messzibe egy asszony munkába megy nem ér rá hogy boldogtalan legyen Szavakkal megajándékozva ( Juhász Tibor szerkesztőnek) asszony ül az ágyon fáradt arcán szarkaláb szeméből a párhuzamok mintha égbe futnának ez a hajnal most sötét belehasítanak a vonatok pont olyan kíméletlenül eszik az idejét mint az összes többi pillanat minden erejével erre az egyre figyel feltámad a szél csilingelnek a vitorlások látja őket hogyan távolodnak el azokkal a fehér vásznakkal mindegyik fedélzetén egy-egy Dali fest pirkadást az asszony munkába megy nem ér rá arra hogy boldogtalan legyen emlőrák nincs huzavona se részvét ez nem az a világ a doktornő telefonál valami iszonyút mond egyedül ülsz az ágyon melledre tekered két karod az asszisztens bénultan helyesel nem tudom miért nem hallok hangokat csak ülök ebben a megalázó fényben és hallgatok álmaimban a fák messze mentek és én ott álltam gyökérkapcsolataimmal csodáimmal egy fűszálba kapaszkodva ágaimon egy galamb de soha nem mondták el mivégre csak elrepültek - kifutottak belőlem mintha a fák és a madarak egy húron pendülnének péntek esti blues egy csillagfényes éjjel szétverte a a kredencet nem készült látlelet erősen fogyott a hold a vak tyúk ilyenkor talál hozzáillő szemet a parlamentben felgyújtotta magát egy paranormális eset Andersen jócskán ivott cigiárus táncolt a sarkon nem volt rajta se bunda se tangabugyi ő nem oszt nem is szavaz fantomfájdalmai viselhetetlenséggé fajultak kómásan kamuzott a restiben isten se emlékeztette rá hogy három az igazság leszólta széttrancsírozta majd ismerhetetlenségig kiradírozta agyából vállalkozó vejét lányát feleségét meg az unokát (ez már négy majdnem öt az igaz) másnap elúsztatta Dunán dinnyehéjban a memoárját homlokára szögelte a családalapításért rakparton alvó egyenlegét beszédes sárga csillag leégett gyufa volt örült hogy viseltes a hajnal utolsó pillanataiban döglegyet nyomott maradra magán özvegye rugdosta be urnáját egy lelkileg sérült kredenc alá a mai napig ott van a szegény ott a szegény a kredenc alatt Áttelepítve anyai kéz magyar vagy szír férfi vagy nő félmilliós árnyjáték lámpakarika a bogarak körül kezükben kifordított pohár még virradat sincs és máshol vannak csak az ablakban táncoló Hold tűnik olyannak mintha a szívére szorítaná a kezét és gondolna az utazóra nemzetközi gyors tilos itt a piros hol a piros megálmodott háztetők emlékgőzmozdony fütyül s a bekormozott ablakon szellemalakként táncolnak gyerekkoruknak fénylő patyolattisztaságai gyorsuló szamárinduló gyakorlózongorán felszállni megszállni kiszállni s az utolsó mozzanatban is ott rikoltozik bennük egy a tavát vesztett sirály Huszadik századi koszorú ( Czékmány Sándornak) Szomorú vasárnap, már járt vele erre, gyerekkori patyolattisztaságok, pókhálón napozó harmatgolyók, ecset alatt a táj. Szovjet laktanyák csöndjében alszik, békén szuszog egy ötven éves bébikabát, térdemre veszem, anyja-apja helyett simogatom. Szeretem a szabadságot, otthagyom neki az utolsó kiflit is - a közös asztalon. Liba-tolla, mint a fény - olyan szépen hallgat. Kút káváján bádogpohár. Csendes tragédia Csitt. Vékonyak a falak. Magunk hagytuk megépíteni. És most áthallatszik rajta, ha a szomszéd lehúzza a wécén az álmokat, a nagymamát, a sérülten született gyereket - hiteket, napi gondokat - úgy árad a zuhatag, hogy te is halljad. Elsoványodtak a falak, csak a sok Kovácsné mutatóujja látszik ki belőlük, ahogy az égre mutat. nagyi(ma) s minthogy a megváltás forintosítva vagyon adj nekem pénzt és békességet védj meg a kísértéstől nehogy emberségbe fáradva embertelenné legyek miképpen a Földön itt hasonlóképpen a mennyben így rajzolja az égre a füstifecske is bár nem tud emberül mégis szépnek képzeli újra és újra szárnyával festi meg az esti szarkalábat s a nagymamákat mert bölcs madár az aki az éjt a mélyből is figyeli Horpács Ősfák, óriási hinta, az a deszkapados, végtelenbe nyúló kötéllel. Hatalmas ablakok, amiken benéztek a gyerekkori szörnyek. Majdnem biztos, hogy Mikszáth tintájával öntöttem nyakon a két éves húgomat, akit az anyám sok óráig sikált. Lehet, hogy napokig álltam a sarokban, emlékszem a fal hűvösére, ami végül megkönyörült rajtam, és hagyott állva elaludnom. Nagy havakra is emlékszem, meg egy kutyára, akit elvittek messzire, hogy meghaljon nélkülem. És emlékszem a bárányokra, akik elvesztek, mintha ott se lettek volna, úgy tűntek el. Minden évben voltak más bárányok, és minden évben eltűntek, miután megszerettem őket. Szeretnék vigyázni a bárányokra, a nagyságsorrendbe állított babákra, a leforrázott gyerek testére a szomszédból. valahol nihilországban pléhkrisztus integet a vasútállomáson hiba volna elgondolni miért néz úgy ahogy attól félek a végtelenek egymástól végleg elszakadtak függetlenek merőlegesen a sínekre párhuzamos időben mint egy pillanat száguldott a vonat és akkor egy felhő alatt felsírt a hátamra kötözött csecsemő a peronon álltam esett az eső Várkonyi Miklósnak ajánlom. Pethes Mária születésnapjára hetedhét országban magányosan állt a Szófa hetvenhét ágán csudálatos fákkal azúr zöld levelén hetvenhét lénnyel mindegyik sorsát hetvenhétszer írták hétszer hangszerelték s ahányszor énekelték hetvenhétszer fény lett a Szófa alatt fű közt hétszázhetven kényszer csillagoknak hitte e furcsa mindenséget próbálta formálni majdnem hetvenhétszer hetvenhét millió fűszál fa ágai között lények mintha anyád lenne azok a remények hetvenhetedszerre is újragondolt szavak élnek A haikunak nincs címe Fényt szőtt fotonból - hegedűre hangolta, s időcsipke lett. fejével billent és Isten árnyékába gyűlik az este § Jégen bolyongó, millió, néma madár: megcsonkolt szárnyak. a szép perc gyermek nagy barna tekintete dunyha alá bújt

4.	[tulajdonos]: Verseim	2022-02-05 02:50
hétszó-csiholó nagyon félek hogy összeomlanak a hósipkás hegyek és maguk alá temetik majd a tenyérnyi tisztásokat a mindig tisztákat és tisztátlanokat a szeleburdi kamasz fiamat a titkaimat és kerozin.eső hullik majd a sztrapacskákra anyám krumplit reszelő kezére kocsmákban a végsőt szisszenő sörnyitókra és könyörögni fog az összes isten az utolsó szó jogán hogy nem tudták mit cselekszenek de megtennék megint árnyéklistát ír egy ember szemét vakká szorítja a remény nyereségvágyból elkövetett alvás ez úgy volt hogy valahol a tajga és az egyenlítő között egy falu elaludt tudósok mentek mérték a lázakat a forgolódó nyögdécselő emberek kínai nyelvjárásokban beszéltek aztán magyarul szidták az Istent mert bizonyára rohadék hogy minden tudatalatti gondolatukat így ellesi legalábbis a nagyon kicsi kultuszminiszter egy riporternek ezt mesélte alig volt százhatvan centi de már összeharácsolt annyit hogy a Föld sebeit megmagyarázza a maga esetlen módján leadta a rendelést a feltamadásra nem sejtette maga is átalussza majd az egészet és úgy fog horkolni álmában olyan irgalmatlan illetlenül hogy a falu lakói felébrednek a nagy káromlásból és papsajtot eszegetnek majd a sírján mint a régi szép időkben a vásott gyerekek Anna szerint a sznob nem alávaló lény inkább a felhők fölé való olyan napsütötte mint a pázsit egy önfeledten elterülő szerda délelőtt aki a csütörtököt várja nem reménytelen Anna szerint ez tökéletesen érthető hogy a fű az egészen egyszerű rajong a pázsitért amiben soha nincsenek magányos hangyák nem tagadhatja mégsem hogy kívánja látni a vonulásukat felhőszakadás előtt és hétfő este megint de elképzelése sincs hogy a hangyák meddig mennek el és hová

3.	[tulajdonos]: Verseim	2022-02-03 23:52
Alkonyati szakadárok Jövök ki belőled. S te belőlem úgy szakadsz ki, mint lámpa alól az árnyék. Siet az asszony, léptek mögötte, ballag a férfi, csendalak nő előtte, s kézfejük a fényben - néha összeér.

2.	[tulajdonos]: Verseim	2022-02-03 17:56
Anna szerint az élet íze valaha mi is szépek voltunk fejünk fölött éppúgy világított a hold lábunk alatt felsírt a fű s öleltük azt is ki az utunkba állt fülünkben ugyanazok a dallamok szájunkon fájdalmas szavaink íze a csend éveiben mi ráfeszültünk falvak határán a kőkeresztre borostyánt fontunk szerelmünk hajába kedvesen imbolyogtunk mint patakon a papírcsónakok most a lidl-be megyünk s az ajtóban azt mondják csókolom néni elmúlt hatvanöt Balázs Fecó emlékére 1980 nyarán egy fa tetején ült Peti, meg az Anna. Olcsó almabort ittak előtte. Nem tudták, hogy min nevetnek ott. A Világ képtelenségén, vagy egy égbenyúló faágon. Pénzük se volt, hogy igyanak még. Nem akartak mást, csak azt a zenét. A kamaszok csápoltak odalent. És ők ott – Peti, meg az Anna, majdnem leestek a fáról. Nem volt csendrendelet. És abban a nagy zajban is halkan sírdogált a Hold. Mert az a csend éve volt. Anna és Peti lógtak azokon az ágakon. A kamasz álmaikkal. De egy percig se hitték el, hogy az a hódfogú srác alattuk – nem közülük való. Hittek neki. Orgonált és énekelt. Olyan volt, mintha látnák magukat abban az esendőségben. A Fecóságban egyek lettek. Ez volt 80′ nyarán. A Budai Ifjúsági Parkban. Lassan ereszkedtek le a fáról a szellemek. Az ifjúság szellemei. Verseket írtak róla, felemlegették egy baráti beszélgetésben. És nevettek azon, hogy boldogok azok, akik átélik az alkotás magányosságát. Voltak csillagok is, de olyan szépek voltak, hogy nem mondom el. Anna verseket ír. Peti zenél. És felettük sírdogál a Hold. angyalom megyek az utcán attól tartok én mindig egy utcán megyek sohasem alszom azt se tudom merre hajnalban hókiflit álmodva délben mindig álomra éhesen én nem érzem hogy volnék mondtam is a fiamnak aki egy percig mellettem lépegetett merre menjünk rámutatott a fák lombjára és én nem tudtam mire gondolt akkor és ő se hogy én milyen elveszett vagyok a fák között megsiketült csendben egyedül mentem tovább aztán egy sikátorból elém ugrottam és hangosan sikoltozva kergettem hazáig az őrangyalomat a kaput nem zártam be ki tudja talán megjövök Anna szerint a virág Illatos. Nincs oka a virágnak. Piros és rózsaszín. És vázába teszik az édesanyák, cserépbe tuszkolják. Addig nézik, hogy a tulipán nagyon esendő lesz. Még a sárga rózsa is a napot utánozná. Nehéz tüskékkel napot játszani. Erre gondol Anna, de olyan nagyon nehéz azt a sok virágot elgondolni. Anna leül és sóhajtozik. Arra is gondol, hogy neki sincs oka. De szép. Assisi ( Karsai Annának ) Ferencről azt hiszik, hogy meghalt, de Ferenc az orvostudománnyal dacolva inkább fül lett. Tudjátok, olyan ember nélküli fül, ami meghallja a süket csöndet is. Ferenc a fülével lát. Látja a levendulák liláját, pedig Ferencet legutóbb egy erkély mellett látták csüngeni karácsonyi ablakdíszen. Onnan hallgatta az Örömódát. Azt mesélik, utána sírt, de ez csak mende-monda, előítélet ez Ferencről, aki fül lett halála után. Ferenc megérzi, ha teli a szatyor és nincs füle, akkor segít egy szatyornak, amikor kell. Rákban halt meg Ferenc. Talán sebesebben, mint kellene. Csontrák volt. Nem hiszem, hogy értitek. De Ferenc az marad aki volt - halála után is. Csak egy fül, aki viszi a szatyrot és hang nélkül énekli az örömódát. Hangjáték a tónál Szélcsend van, évek óta dobol a fülemben: Jó lenne otthon lenni már. Elhelyezni valamilyen másik csöndbe, abba múltkoriba, amikor a csöndek láthatatlanok voltak és nem némák, mint ez a mostani csend. Jó lenne ez, de a madarak hallgatnak, jó lenne otthon lenni már. Mama kenyeret sütött, kemény volt a héja, tejbe mártogattuk a kérges tenyerét. Szegény öregek panaszai, járvány idején A lányom nem érint meg engem, az út bal oldaláról ordítja át a halál jobb oldalára, hogy szeret. A járdaszegélyen lépegetek, mint a rossz gyerekek. Kapuk alatt bújok, hogy lássam a reménykedő tekintetét, de ő nem néz rám, csak megy anyátlanul - valahová. Pufikához Anyu meg-megáll. Félreeső helyeken ad puszit. Szándéka szerint hasonszőrűeknek. Anya csak egy van. A klumpát lerúgja lábáról, ha valahová bemegy. Anya megint sír. Pelenkában ül le a sínekre. Összes vagyona ez. A hallgatás joga az övé, halhatatlan az ő valósága. A doktorok is megmondták neki. Anya megissza a kávét, aztán elmossa a csészét, ahogyan mindig, és ballagnak utána a gyerekek, mint egy kalendáriumban a napok. az össze nem egyezés retorikája mondjuk ha csinálnál nekem gyereket ott a járdán ahol a térdünk összeért mondjuk ha madár volnál és négy fiókánk jajgatna a fákon hogy egyem meg a szívüket mondjuk el másképp el a történetet mi lenne ha a nap lebukna és én aláállnék mondjuk körülöttünk csupa drót csupa hazugság lenne a kerítés mondjuk azt hogy nem hullnék le rólad és te nem hunynád be a szemed minden közös éjszakán Erika Erikának tüdőgyulladása, hörgő lakhatása van. Megy az utcán, hajléktalanná vadulva. Hazug lenne, ha azt mondanám, hogy Erikának lesz láthatása, vagy bármilyen joga - bármilyen feltámadásra. Erika csak úgy van. mint a babaszappan. Száztizenkilenc forint a kékszemű Erikák ára. ráismerés a péntekre ( énvers ) valaki hozzáfért az adataimhoz és aranyhajszálakat tűzött az agyamba nem akarom tudni miért a szemem romlását se aranyban mérem az se baj ha ezüst a barnába vegyülő napfény az se ha kiterítenek úgyis egy dolgot nem felejtek úgy sem ha a fákat kivágják ott marad a gyökér és azt se hogy a barnában ott az arany meg az aranyban az ősz most ki akar vágni valaki és ultrahajtok valami után ami az enyém és az a valami én vagyok és az megérdemli hogy fű legyen Folytatás holnap. Annátok.

1.	[tulajdonos]: Verseim	2022-02-02 23:08
Kiss Anna Mária versei abortusz a gyerekek úgy vannak mint a lencsefőzelék most nincs bele mustár körömmel kaparom a földet vesszek belőlem szél hordjon szét utálom a rohadt napfelkeltés izét véres színjátékot kurva tavaszt még meghalni se hagy szemben magammal sűrűn hallgatok el semmit akarok nem akarok ott a szivárvány elérhetném mellemen varjak ülnek mondom menjenek el talán egyszer megértem eladhatom az életet akár a nyárnak nyárfapihék hópelyhek vagyis mindegy félek nélkülem létben térben lenni védeni seperni hazudni fájni abortuszom közben azt mondja a hentes na kislány, még egy ilyen, magának annyi húzgálja gyerekkel együtt beleimet kifelé, tutira meglop, beleloccsantja a vödörbe a kisbaba mellé csusszan, végül is karjára fűzi beleimet, elsétál vele, mint egy buzi a retiküllel, én meg ordítva sírok utána, de a műtőssegéd azt mondja, fogjam be a pofámat, ha nem akarom, hogy a többi belső szervemet is kivegyék így aztán magam varrom be számat nem engedem hogy érzéstelenítsenek Éppen karácsonykor Ahogyan az utolsó vacsorát anyám terítővel lefedte, amikor apám egy szent estén az Urat hozta ránk - pont úgy, és akkor állt meg a csend az ajtóban, hogy mitőlünk egy örökös búcsúcédulát vegyen. Régimódi versszilánkok Hát mégis itt vagyok. Egyszer csak megszülettem. Volt apám, volt anyám, sütik a karácsonyi asztalon, gyöngéden megfogalmazott szeretetlenségek is voltak és ölelő karok a sötétben. Szalmabáb-vélemény lettem és végtelenül elhagyatott űrcsend a napi zajban. lecsóballada hát kérem szépen én nem látom át a viszlát és a határ feltételeit hogyan lehetnek egy határnak marha nagy feltételei de nézzük máshonnan gyilkol a lecsó könyörgöm a lecsó nem tud gyilkolni kérem ahhoz előbb meg kéne ölnie valakit legalább egy fűszálat isten áldja a jó szívét a lecsónak hogy nem öldös lágyszárú növényeket a pagonyban igazam van most itt a diszkógömb alatt kérem szépen letörölheti az arcomról a sátáni vigyort az aki odatette jóistenke volt ha van olyan Folytatom...

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!