Paricska. Életmű: Verseim

Paricska. Életmű bloggernek 24 feldolgozatlan üzenete van.
Kezelésükhöz itt léphet be.

NAPLÓK: Paricska. Életmű
Legutóbbi olvasó: 2024-11-21 12:30 Összes olvasás: 2651

5.	[tulajdonos]: Verseim	2022-02-07 16:45
Tudósítás a viharról Vihar előtt mindig süt a nap. Fények ülnek a fák tetején. Furák. Az ég egyik oldala kék, a másik haragos. Mintha éles késsel vágták volna ketté. Sziámiég. Aztán nagyon lassan - a fények könnyezni kezdenek, aztán zokogni, végül bömbölni. Gyönyörű a világ. Mindig várakozik a vihar. Csak morog. És villog. Szemben a viharjelző. Égi karnevál van. A túloldalon már esik. Látom a függönyét. Itt még süt a nap. Elállt a szél. Ilyenkor vagyunk az epicentrumában. A madarak is elhallgatnak. Nemsokára leszakad. Talán a tó teszi. Talán azt vigyázza, hogy élünk. Vagy elnyelne, mielőtt kettőt pislognál. Minden éles. Inognak a házfalak. Záporozik az istennyila. Csend van benne. Úgy hullik a tenyerembe ez a nyári zápor, mintha szomjan akarna halni. Aznap öngyilkos lett egy toboz. Az anyja csak állt. A gyökereiben örömódát sírt az eső. Halálra válva Ha most lefeküdnék, és meghalnék, akkor elfeküdnének a ház alapjai a falak alatt. Cseréptetős csillagok világítanák be Isten helyett az ablakok rövidlátó szemeit. Benéznének gyerekkorom szörnyei azon az ablakon. Nagyapám lehajolna és szánakozva nézné az arcomat . És én kiabálnék, mint egykoron a bárányok, akik végül elcsendesednek. Mindig úgy. Mindig ugyanazon a helyen. Bebábozódás Sírtam is talán, mint az őszi lárvák. Azokkal a ritkán hulló balga falevelekkel sírtam. Betegségeket láttam megcsömörleni. A tükör még mindig ugyanaz a tó volt. Csak fekete-fehérré lettem közben, ahol a sárgák olvadó vajszínné válnak, és feketévé, ha végzetesen úgy alakul. az agg(ódás) azt az egyetlen örömöt kellett volna tölgyfává válva látni de ő csak ment tovább a járdán hátra sem simította a haját szél cibálta az ingét és rajta a gombokat látott fényeket az esőben ahogy kacsintanak a kirakatból faszemek nézték a lökdösődő tömeget kik boldogan sétáltak haza s a lámpák alatt titokban megölelték az üres virágcserepeket mert egyszer látni vélték a csodát amikor egy száraz falevél a budapesti utcán utánuk integetett Cicarapszódia Elképzeltem, milyen neki az alkonyat. Napról napra jobban látszott a belseje. A földön húzta, mint esküvős konzervdobozokat a kis Fiat. Ez nem állapot, hogy alszik egy fűz alatt, maga mellett pihentetve beleit. Akkor utáltam meg, amikor ötödször hittem, hogy kiszenvedett. Azt gondoltam, majd óriásira nő, s az ajtón még befér szegény, de kimenni többé nem tud. Elpusztulhatott volna ingyen is, de a lelkem kellett neki fizetségül, hogy halott legyen. A megszomorítottak balladája (Ültem ablakomban, faragtam szívemet, siratom majd én is akasztott lelkemet.) Lakodalma van ma Gazdag Júliának, kertek alján reszket, lapul a bűnbánat. Szülőjének hangja édesen is éles. - Öreg vagy már lyányom, majd' huszonhét éves. - Onokát áhítok, gyermekkatonákat, fakardokkal játszó, erős fiúcskákat! Zokogta a szél is, lenhajában párta, hiába szaggatta az eladott mátka. - Faluvégen, tudom, koldus-bús az élet, édes Jánosodnak nem adlak ki téged! Szegény Júliának hangja megbicsaklik, kedvesének arca, arcán így haragszik. (Ültem ablakomban, faragtam szívemet, siratom majd veled akasztott lelkemet.) Előző éjjelen halk kopogás hallik, megfeszül az ajtó, sóhajtva felnyílik. Belép a szép legény, sötét, mint a hűs ég, kék szemében kétség, várakozó éhség. - Júliám, jobb kezem, úgy-e megesküszünk? Rád szabott a sorsom, végül porrá leszünk. Vánszorog a remény, föl, égi padlásra, anyjához könyörg így - a szerelmes árva. Szemezte imáját, Istent is hallotta, szívének fájását - mégsem csitította. Így lett ő szívszobor, Júliában kelve, hajnaltól hajnalig, mindig vele telve. Él ő láthatatlan, kiszikkadt kenyéren, vénül ablakában, s faragja serényen. (Ültem ablakomban, faragtam szívemet, siratom majd én is akasztott lelkemet.) igenanya blues aznap minden egyes lehajtott fejű lámpaoszlop alatt ugyanaz az asszony állt és a mellét kínálta nyírfák platánok szomorú tekintetű füzek dülledthasú tuják mentek az utcán gyökereiket maguk után húzva sároslábú tölgyekkel egyhangú menetben nem néztek őrá pedig olyan szépen állt ott mintha szobor akarna lenni a sötétség karosszékben ült kezét az asszony fején nyugtatta Isten egy vakablak párkányán könyökölt és nézte nézte hogyan megy föl létrán a mindenségbe érteni akarta az egészet a hold szemszögéből a kislányom sem látszik gondolta ott a magasban a semmi kis asszony hajnalban még láttam egy lámpa alatt vártam ölembe potyogott az örömkönnye végeredmény gondoltam, az újuláshoz sarlót és kalapácsot de ti csak keresztet hoztatok amin megfeszülhetek izzadtsággal és nyállal kentétek forradalmira ájulásig azt mondtam ez mégis szép lesz szegény édesapám csak azt motyogta hogy vegyék le róla a pelenkát szabadon akart beszarni halálakor az én Kaliczka Júliannám nyári este volt s miközben a tarkómra szegeztek egy miatyánkot csak a Mamát figyeltem ahogy nincs itt a ráhajló ágakat leszedegettem róla öreg gyerek lettem ki megnyugvást keres most éjszakánként az eperfa alá sírdombjára ülök virítok rajta mint egy ottfelejtett műanyag koszorú keresetlen percek ( Juhász Tibornak ) asszony ül az ágyon fáradt arcán szarkaláb szeméből a párhuzamok mintha égbe futnának ez a hajnal most sötét belehasítanak a vonatok pont olyan kíméletlenül eszik az idejét mint az összes többi pillanat minden erejével erre az egyre figyel feltámad a szél csilingelnek a vitorlások látja őket hogyan távolodnak el fehér vásznak a tavon félmosolygósan tűnnek a messzibe egy asszony munkába megy nem ér rá hogy boldogtalan legyen Szavakkal megajándékozva ( Juhász Tibor szerkesztőnek) asszony ül az ágyon fáradt arcán szarkaláb szeméből a párhuzamok mintha égbe futnának ez a hajnal most sötét belehasítanak a vonatok pont olyan kíméletlenül eszik az idejét mint az összes többi pillanat minden erejével erre az egyre figyel feltámad a szél csilingelnek a vitorlások látja őket hogyan távolodnak el azokkal a fehér vásznakkal mindegyik fedélzetén egy-egy Dali fest pirkadást az asszony munkába megy nem ér rá arra hogy boldogtalan legyen emlőrák nincs huzavona se részvét ez nem az a világ a doktornő telefonál valami iszonyút mond egyedül ülsz az ágyon melledre tekered két karod az asszisztens bénultan helyesel nem tudom miért nem hallok hangokat csak ülök ebben a megalázó fényben és hallgatok álmaimban a fák messze mentek és én ott álltam gyökérkapcsolataimmal csodáimmal egy fűszálba kapaszkodva ágaimon egy galamb de soha nem mondták el mivégre csak elrepültek - kifutottak belőlem mintha a fák és a madarak egy húron pendülnének péntek esti blues egy csillagfényes éjjel szétverte a a kredencet nem készült látlelet erősen fogyott a hold a vak tyúk ilyenkor talál hozzáillő szemet a parlamentben felgyújtotta magát egy paranormális eset Andersen jócskán ivott cigiárus táncolt a sarkon nem volt rajta se bunda se tangabugyi ő nem oszt nem is szavaz fantomfájdalmai viselhetetlenséggé fajultak kómásan kamuzott a restiben isten se emlékeztette rá hogy három az igazság leszólta széttrancsírozta majd ismerhetetlenségig kiradírozta agyából vállalkozó vejét lányát feleségét meg az unokát (ez már négy majdnem öt az igaz) másnap elúsztatta Dunán dinnyehéjban a memoárját homlokára szögelte a családalapításért rakparton alvó egyenlegét beszédes sárga csillag leégett gyufa volt örült hogy viseltes a hajnal utolsó pillanataiban döglegyet nyomott maradra magán özvegye rugdosta be urnáját egy lelkileg sérült kredenc alá a mai napig ott van a szegény ott a szegény a kredenc alatt Áttelepítve anyai kéz magyar vagy szír férfi vagy nő félmilliós árnyjáték lámpakarika a bogarak körül kezükben kifordított pohár még virradat sincs és máshol vannak csak az ablakban táncoló Hold tűnik olyannak mintha a szívére szorítaná a kezét és gondolna az utazóra nemzetközi gyors tilos itt a piros hol a piros megálmodott háztetők emlékgőzmozdony fütyül s a bekormozott ablakon szellemalakként táncolnak gyerekkoruknak fénylő patyolattisztaságai gyorsuló szamárinduló gyakorlózongorán felszállni megszállni kiszállni s az utolsó mozzanatban is ott rikoltozik bennük egy a tavát vesztett sirály Huszadik századi koszorú ( Czékmány Sándornak) Szomorú vasárnap, már járt vele erre, gyerekkori patyolattisztaságok, pókhálón napozó harmatgolyók, ecset alatt a táj. Szovjet laktanyák csöndjében alszik, békén szuszog egy ötven éves bébikabát, térdemre veszem, anyja-apja helyett simogatom. Szeretem a szabadságot, otthagyom neki az utolsó kiflit is - a közös asztalon. Liba-tolla, mint a fény - olyan szépen hallgat. Kút káváján bádogpohár. Csendes tragédia Csitt. Vékonyak a falak. Magunk hagytuk megépíteni. És most áthallatszik rajta, ha a szomszéd lehúzza a wécén az álmokat, a nagymamát, a sérülten született gyereket - hiteket, napi gondokat - úgy árad a zuhatag, hogy te is halljad. Elsoványodtak a falak, csak a sok Kovácsné mutatóujja látszik ki belőlük, ahogy az égre mutat. nagyi(ma) s minthogy a megváltás forintosítva vagyon adj nekem pénzt és békességet védj meg a kísértéstől nehogy emberségbe fáradva embertelenné legyek miképpen a Földön itt hasonlóképpen a mennyben így rajzolja az égre a füstifecske is bár nem tud emberül mégis szépnek képzeli újra és újra szárnyával festi meg az esti szarkalábat s a nagymamákat mert bölcs madár az aki az éjt a mélyből is figyeli Horpács Ősfák, óriási hinta, az a deszkapados, végtelenbe nyúló kötéllel. Hatalmas ablakok, amiken benéztek a gyerekkori szörnyek. Majdnem biztos, hogy Mikszáth tintájával öntöttem nyakon a két éves húgomat, akit az anyám sok óráig sikált. Lehet, hogy napokig álltam a sarokban, emlékszem a fal hűvösére, ami végül megkönyörült rajtam, és hagyott állva elaludnom. Nagy havakra is emlékszem, meg egy kutyára, akit elvittek messzire, hogy meghaljon nélkülem. És emlékszem a bárányokra, akik elvesztek, mintha ott se lettek volna, úgy tűntek el. Minden évben voltak más bárányok, és minden évben eltűntek, miután megszerettem őket. Szeretnék vigyázni a bárányokra, a nagyságsorrendbe állított babákra, a leforrázott gyerek testére a szomszédból. valahol nihilországban pléhkrisztus integet a vasútállomáson hiba volna elgondolni miért néz úgy ahogy attól félek a végtelenek egymástól végleg elszakadtak függetlenek merőlegesen a sínekre párhuzamos időben mint egy pillanat száguldott a vonat és akkor egy felhő alatt felsírt a hátamra kötözött csecsemő a peronon álltam esett az eső Várkonyi Miklósnak ajánlom. Pethes Mária születésnapjára hetedhét országban magányosan állt a Szófa hetvenhét ágán csudálatos fákkal azúr zöld levelén hetvenhét lénnyel mindegyik sorsát hetvenhétszer írták hétszer hangszerelték s ahányszor énekelték hetvenhétszer fény lett a Szófa alatt fű közt hétszázhetven kényszer csillagoknak hitte e furcsa mindenséget próbálta formálni majdnem hetvenhétszer hetvenhét millió fűszál fa ágai között lények mintha anyád lenne azok a remények hetvenhetedszerre is újragondolt szavak élnek A haikunak nincs címe Fényt szőtt fotonból - hegedűre hangolta, s időcsipke lett. fejével billent és Isten árnyékába gyűlik az este § Jégen bolyongó, millió, néma madár: megcsonkolt szárnyak. a szép perc gyermek nagy barna tekintete dunyha alá bújt

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!