NAPLÓK: nélküled Legutóbbi olvasó: 2021-04-15 16:41 Összes olvasás: 117043| 1343. | [tulajdonos]: s | 2021-04-15 16:05 | Értekezlet előtt nagyon rosszul voltam. Fizikailag, kb mint vmi vizsga vagy műtét előtt. Én se szeretem ezt, váratlanul is ért, és semmiképp nem tartom normálisnak.
Így nagyon hálás vagyok, h nem voltál ott. A sorsnak, a véletlennek, vagy neked. Ettől most józanabb is lettem. Valahogy úgy van ez, mintha nem felületen lejött volna a bőröm, S minden érintésre, akkor is, ha az az érintés nem akar bántani, fáj. Érintésen a találkozást, hallott szót, élő látványt értem. Dobálnak az érzéseim ide-oda, de nem a te hibád. Az egyetlen megoldásnak azt látom, ha elmegyek, de egyelőre nincs hova. De keresek. És nem megoldás, h te mész el, mert nekem ez a hely amúgy sem jó, te meg itthon vagy benne. | |
| 1342. | [tulajdonos]: keserű | 2021-04-13 19:09 | Az emberek nem olvasnak. Közhely, h csak a képet, azon is csak a hanyagul átfutott feliratot, vagy ha három sor, lehet, h azt sem, de egész cikket szinte biztos nem, h legfeljebb átgörget. Hogy se én, se az írásaim a fenét sem. Őt meg végképp nem, megadtam ugyan neki ezt a naplót egyszer másfél éve, de miért olvasna azóta, ha egyszer úgy áll hozzám, ahogy. Mert úgy áll, nem írtam valótlant tegnap. (1 mondaton gondolkoztam csak este, h igazságtalan, de a többi nem.) De akkor most nekem mért kell attól félnem, h meg fog büntetni érte? Ha egyszer nem olvas, nem láthatta tegnap. Mégis érzem, h így lesz.
Ez így dióhéjban maga az egész. Ha mégsem így lesz, akkor hurrá. Sőt. Akkor visszavonom a tegnapit, mert a saját agybajomat gyógyítsam inkább. De ha büntet, amire semmi oka nem lesz a tegnapin kívül, akkor itt van, ami engem öl, tetten érve. | |
| 1341. | [tulajdonos]: ford | 2021-04-13 15:04 | Tudtam, h szar kedvem lesz ma. Az időjárás sem segít, minél öregebb vagyok, annál kiszolgáltatottabb a napfénynek és hiányának. Ma még bőgtem is. Lázár Ervinnek van egy mesealakja, Rév Zoli, akinek nem érdemes verekedni, mert ha üt, az neki fáj. Viszont ha őt ütik, az meg az ellenfélnek.
Hozzá is van halvány közöm, már annyiban, h nem különösebben éri meg a fiatalurat megsemmisítgetni magamban, mert utána mindig nekem rosszabb. Nincs rá vigasz, se ellenméreg, a Káinok reménytelenségével nézem, mint vmi Ábelt. Vagy mint Encsy Eszter Angélát az őzével.
Úgyhogy lefordítottam egy belfasti verset, ha már megtanultam (nagyjából), hogy is kell ezt csinálni. Aztán, mivel még mindig szarul éreztem magam, még egyet. Kurva termékeny leszek, ha nem oldódik meg vmi csoda folytán ez a helyzet.
| |
| 1340. | [tulajdonos]: nem | 2021-04-12 15:28 | Nem akarok hazudni. De veled mégis úgy van, h leírok vmit, amit akkor 100, vagy 90%-ig igaznak gondolok, aztán felkelek másnap, vagy történik vmi (nem köztünk, mert köztünk aztán soha semmi), és már nem úgy van.
Hogy szerettelek-e? A franc se tudja. Ma nem szeretlek. Amitől még persze holnap itt fogok agonizálni, ha meg újra látlak, majd megkínzol még olyan alaposan, h majd meggondolom, h le merjek-e ilyet írni még egyszer, de ma nem. Ma azt se értem, hogyan lehetne szeretni vkit, aki ennyire nem kedveli az embert. Aki világosan és elég durván visszautasítja a szerelmet, aztán a beszédet is, aki elmebajnak tartja érdeklődésünket és megszégyenít miatta. Akinek kínosak vagyunk és maradunk, ha fejre állunk, akkor is.
Hogy szerethetne az ember ezek után? Nem is csak, h mit, de kit mégis?
Persze, azt hiszem, az egészet működésben a hazugság tartotta eddig. Hogy hátha mégsem egészen igaz. Hogy hátha mindennek ellenére mégis, h ha elég jó vagyok, ha elég jól viselkedem, kiérdemelhetem, ha a szeretetét nem is, hát a bocsánatát, h eltekint az egésztől, ad egy tiszta lapot, amin elindulva végül akár ... olyan átlátszó és észrevétlen leszek, mint bármelyik másik idős kolléganő.
Mennyire vagyok hülye?
Jah, persze, a vágy. Meg, h gyönyörű. Csakhogy mind a kettő pont azért van, mert 2,5 év után már az ördög öregapja is gyönyörű lenne, és Quasimodo után is epednénk. Nem a vágytól van a szerelem, hanem fordítva.
Az ő jósága. Persze, könnyebb lenne a lelkemnek, ha hihetnék benne. Mit tudom én, milyen ember. Nem osztotta meg velem csak azt a határozott kívánságát, h nem óhajt megosztani semmit velem. Ma inkább látom gyengének és gyávának, mint jónak. És abban sem vagyok biztos, h teljesen becsületes. Legalábbis nonverbális szinten nem viselkedett tisztességesen velem.
(De ez, azt hiszem, inkább a vakfoltja. Másképp nevelték. Amennyire látom az ő közösségét, kurvára a látható, a látszat a lényeg. Amit nem mondunk ki, amiről nem veszünk tudomást, mert illetlen volna, az meg nincs. Az a rossz, aki beszél róla. Mert akkor van.)
| |
| 1339. | [tulajdonos]: G | 2021-04-11 21:06 | Anyukámék voltak itt tegnap. Hoztak mindenféle cuccot, többek közt néhány fényképalbumot. Mióta karanténban van, Anyu nekiállt ilyen olcsó albumokba rendezni a rengeteg, 2000 óta készült fényképüket. Ezekből kaptunk 4-et. Egyet Rebi, egyet Áron, kettőt meg én.
Az egész valahol nagyon fájdalmas, de ezt elnyomta mindenki, a szüleim éppúgy, mint a gyerekeim. A képektől meg az vált véglegessé, amit már kb 3 év óta, mióta apukám egyre nehezebben mozog, érzek: hogy a normalitásnak, amit ők és az általuk megélt élet jelentett, a G-ben töltött nyaraknak, amikből közel húsz volt, s amik olyan magától értetődően voltak talán nemcsak a háttér, hanem maga a dolog, vége. Nem lesz belőlük több. De még romokban, nyomokban lehet valami.
Nem szeretem, ha fényképeznek. A családi fotókat se nagyon, bár a gyermekeim kiskori képeit, meg életem legboldogabb nyarát (2003, mind a három gyerekkel G-ben) azért elnézegetem. Meg kellenek is, h legyenek képek, a gyerekeknek fontos, h legyen róluk, a gyerekkorukról.
Két dolog esett nagyon furcsán. Az elején apám még csak ötvenpár éves, korban hozzám most már közel, s rácsodálkoztam, h milyen jóképű is volt tényleg. Még annyi idősen is.
A másik meg, h saját magammal nem igazán tudtam mit kezdeni a képeken. Mint egy idegen. Egy nő, aki talán szép is lehetett volna, de sose volt az, mert mindig csúnyának tudta magát. Nem a saját életemet éltem. Azért voltam minden nyáron G-ben, h apukám úgy érezze, van az életének értelme. Meg, h a gyerekeimnek kertes-strandos nyara legyen. 27 évesen kezdtem. Közben egyetemet végeztem, beadandókat adtam fel a falu postáján, megírtam két szakdolgozatot. Eleinte azt hittem, h a saját életemre várok. S amíg nem tudom elkezdeni, a lehető legtöbb embert próbálom boldoggá tenni addig is. De végül kiderült, h ez volt az életem: a gyerekeim gyerekkora és a szüleim nyugdíjas évei. Bizonyos értelemben sohasem éltem. Nem vettem birtokba, lemondtam róla, mint a vágyaim többségéről, mások javára. A képeken boldog gyerekeket látok és a szüleim is boldogok. Megérte. | |
| 1338. | [tulajdonos]: béke | 2021-04-07 21:58 | Nem mintha nem akarnám. És azért majd lesz is, majd ha már messze leszel, vagy én leszek messze. Az a napfényes dolog. Mert semmi neheztelés, vagy harag nem lesz bennem, ha egyszer vége lesz úgy, h nem látlak többet, tehát garantáltan a pont ott a végén, biztos, h további szenvedéstörténetet nem biggyesztünk már hozzá.
Akkor majd tényleg csak a fény. Mert nem haragszom én rád, miért haragudnék. Meg mi bajom is lehetne veled, mikor látom, h alapvetően jó vagy. Mielőtt covidos lettem, azt gondoltam, h ha meg találnék halni, előtte azért még itt megüzenem, h bocsáss meg. Csak itt, mert az eddigi üzeneteim merényletnek mondhatók. De ezek lettek volna uccsó szavaim neked. Amiket az se baj, ha nem találsz meg, a lényeg, h ez van kettőnk végén, tudom. Akkor is, ha most egy darabig mégse halok meg. És ameddig vége nem lesz, hiába mondom ki.
| |
| 1337. | [tulajdonos]: Zabhegyező | 2021-04-06 12:31 | Végül is szerelemnapló lett. Nem örülök neki, de ezek után tényleg mit csodálkoztam, h ebben a skatulyában értelmeződik minden írásom? Nem mintha most írnék. Volt rövidke tavaszi szünet, olvastam, mert kiderült, h a Stephen King könyv, amit a fiam szekrényében találtam, (csak annyi volt, h angolul akartam vmi effélét olvasni) brutálisan hosszú. Jó, jó, láttam én, h vastag, meg elég kényelmetlen is volt fogni eleinte, de csak a 400. oldal után, mikor beleraktam a könyvjelzőt képedtem el, h még a felénél sem járok. No, akkor megnéztem. 1448 oldal. Nem tom, mikor olvastam ilyen hosszút utoljára.
Mindenesetre még a héten biztos elleszek vele, mert kezdődik újra a munka. Úgy volt, h a férjem megkapja az oltásomat, de beteg lett (nem korona), s most épp Rebit oltják. A háziorvos egyből megértette, miért aggódunk, h 19-én visszakerül a koleszba, ahol 6-an vannak egy szobában, s távolságtartásra az esély nulla.
Hát így. Anyukámék egyet már kaptak, de apu egyre rosszabbul van. Persze, tartja magát, minden reggel duolingon tanulja az angolt, sztem már minden rekordot megdöntött, amit ott lehetséges. Eszembe jut öcsém, mikor nyilvánosan beszélt az életútjáról, s azt mondta, h minket apánk úgy nevelt, h számunkra a tudósok, a természettudomány úttörői úgy jelentek meg, mint a hősök. Az eszemet nem, ahogy a Kontrol csoport ordította valaha.
By the way, nevelés. Gy-vel beszélgettünk pár napja, s szóba jött Coelho, akit szívből utál felénk mindenki. Én vmi valkűröset olvastam tőle angolul, de nem győzött meg, mondtam. Nekem meg emelt magyarra kellett olvasni az Alkimistát, de annyira rosszul éreztem magam tőle, h utána gyorsan elolvastam a Zabhegyezőt. Na, az helyretett, nevet.
Ez meg az én nevelésem. Ez a könyv, amit mind a három gyerek olvasott már, és tökre izgultam mind a három alkalommal, h mit szólnak hozzá. Mert ha nem értik, ha Holden egy hülye, akkor csőd a nevelésem. És mikor mind a háromnak bejött, akkor megnyugodtam. A lényeget mégse basztam el.
(Amiről sajnos az is eszembe jutott, h talán itt húzódik az a vonal, aminek ő, a szerelmem, mindig a túlsó, a velem szemben eső oldalán lesz. Mert köztünk sose lesz béke. Egyszerűen azért, mert ő sose lesz velem egy oldalon. Mert ok, nem olvas, de ha elolvasná, ugyanúgy nem tudna vele mit kezdeni, ahogyan nem tudott mit kezdeni velem.)
A Kontrolnak volt az a száma, amit aztán sajnos eladtak reklámzenének, | |
| 1336. | [tulajdonos]: ír | 2021-03-30 18:23 | Tegnap volt az ír fordítói szeminárium utolsó alkalma. Kicsit szomorú vagyok, h véget ért. Jó volt. Ha vége a járványnak, talán lesz egy találkozó élőben, de én vagyok az egyetlen nem budapesti. Azért megpróbálom majd megoldani vhogy.
(Milyen sokat számít ez, meg h legyen az embernek kocsija értelmiségi élet szempontjából, hihetetlen. A lezárással ez nálam inkább kiegyenlítődött. Ezt írtam tavaly is, sokkal több mindenhez, filmhez, színházi előadáshoz hozzáfértem. Olyan kulturális dolgokhoz, szellemi javakhoz, amikre hiába sóvárgok normál ügymenetben, mert a földrajzi és szociális helyzetem miatt el vagyok tőlük vágva. Mert jellemzően Budapesten vannak, hétköznap este, én meg se pesti nem vagyok, sem mobil.) | |
| 1335. | [tulajdonos]: magic | 2021-03-28 11:36 | F. Tóth Zoltán: Tavasz, nyár, ősz
Tikszem, tőzike, hölgymál, lednek,
pimpó, bábakalács.
Szittyó, keltike, konkoly, csenkesz,
bangó, árvacsalán.
Kosbor, estike, angol perje,
bükksás, rence, galaj.
Borzas, csormolya, zsálya, veselke,
lüktet a táj, a talaj.
Repkény, mácsonya, szellőrózsa,
sárga fagyöngy, imolák.
Tegnapelőtt még felnőtt voltam,
vasbetonok, irodák
fájtak-nyomtak. Toltak előre.
Szöktem. Gyáva gyerek.
Úszom a tölgyek alatt, a genyőte
int, meg a dárdahere.
Kőfali pintyő, pongyola pitypang,
dúdol a búzavirág.
Integet Isten is. Ott, hova pillant
szépül a durva világ.
Ezt a verset a Fazekas Gimnázium múlt héten elhunyt történelemtanára írta. Még Anna Katage blogom idején (2009) kísérleteztem hasonlóval, vérehulló fecskefűből, meg hasonló gyönyörűséges növénynevekből mágiával, mert a költészet eredetileg a nyelv mágikus funkciója, de az én irományaim ennek a versnek poros nyomába se érnek.
Ez a vers szerintem egyszerre óda a természethez és a benne lakó, általa megnyilvánuló Istenhez és a magyar nyelvhez. Meg fogom tanulni, csak most még Pilinszky Apokrifjét tanulom.
| |
| 1334. | [tulajdonos]: voice | 2021-03-24 11:25 | Az a vicces, h végül is mindent, amit szerettem volna, hallottam tőled. Kimondtál/Leírtál mindent, amire a lelkem mélyén vágytam. Hallhattam, olvashattam. Csak épp nem nekem mondtad. Csak épp, ha az egész világra vonatkozott is, nem vonatkozott rám.
És nem hallottam/olvastam tőled semmit, amire valóban vágytam volna. A saját szavaidra, a gondolataira annak az elmének, akibe beleszerettem. Mert az eszedbe szerettem, az nekem teljesen világos. Még akkor is, ha közelíted a szépségideálomat, amiről azt se tudtam korábban, hogy van. Nem, a gondolataidból semmit nem adtál, nem tudtam meg, amire leginkább vágytam volna, h ki vagy te.
Persze, nem volt jogom erre vágyni. Nem lehettem neked senkid, nem nyitogathat fel az ember egy másikat így, a semmire. Emlékszem, öcsém csinálta ezt fiatalkorában, magyaráztaegyszer nekem, h az éjszakai életében a beszélgetések voltak a legjobbak, az, h egy ponton a kemény burok megrepedt és a másik megnyílt, elkezdett magáról beszélni az igazi, a belső hangján. Csak az a baj, mondta akkor, h ezek legtöbbször lányok voltak, és ettől beleszerettek. Pedig ő nem akart tőlük semmi ilyesmit, csak azon a belső hangon igazán beszélgetni.
Szóval nem is kívánhattam hallani, látni, amit kívántam hallani és látni: téged. Mert az ember nem akárkinek mutatja meg magát. Legfeljebb pici ablakokat nyit néha a szeretteinek. De nem fog meztelenre vetkőzni, csak legfeljebb a szerelme előtt. És sztem nem is lehet sokszor megcsinálni. A szerepek, a biztonságos közhelyek nélkül vacog az ember. Mintha bőre se lenne, mikor a lelke lesz meztelen. Ha a másikban van szeretet, akkor megmenekül. Ha nem ... | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
