csodás nap ez a mai: eskütétellel, vízen járással, ritka ceremóniákkal. az emberek egymásra mosolyognak, táncolnak; biztos jóval előrébb kerültünk a boldog-ország listán.
Godot hívei felsorakoznak. Életüket, mint talált tárgyat bármikor eladnák a Megváltó nevű piacon, de nem találnak útjelzőt ami odavezet, csak egy kiszáradt fát az országút mellett. Itt állnak gyámolatlanul, egy emberi világon kívül: alig van mit enniük, nincs hol aludniuk; fecsegéssel, viccekkel töltik az időt, hogy kitöltsék az űrt.
Senki sem jön, aki megmondaná mit kell tenniük, hát várnak.
Valakire.
Közben megpróbálják felakasztani magukat, de az sem sikerül.
“Menjünk innét” – vetik fel többször is, mikor nagyon elunják a várakozást.
De nem mozdulnak.
Megjegyzés:
Beckett 1948. októberében kezdte el írni a Godot-t.
A második világháború borzalmai, az atombomba bevetése, a zsidó emberek kiirtása, olyan ütést mért az emberiség morális tűrőképességére, amilyet még nem élt át soha. Felvetődött az egyéni felelősség kérdése, megkérdőjeleződött az emberi faj létjogosultsága is. – Megérdemli az ember az életet, ha ilyen szörnyűségekre képes?
Estragon és Vladimir az áldozatokról beszélgetnek: “Hullahegy, hullahegy.” (Vladimir) [...] “ Hullaház a lelkünk, Vladimir.” (Estragon) [...] “Hamucsönd.” (Vladimir)
A két csavargó egzisztenciális mélyponton van. Godot – akiről nem tudnak semmit – megígérte, hogy munkát, ételt és szállást ad nekik, de nem jön értük, csak üzenetet küld: holnap jönni fog. Aztán másnap is üzen: majd holnap már biztosan. Mégsem jön el.
A mű fő cselekménye a várakozás.
Óhatatlanul fölmerül az olvasóban a kérdés, hogyan juthat előbbre az ember: ha Istenre, Jézusra, a Halálra vár, akik talán megváltást, megoldást hozhatnak, vagy ha megpróbálja önmagát megmenteni: gondolkodik, cselekszik.
Mindig is foglalkoztatott, hogy az egyén miért nem veszi saját kezébe a sorsa irányítását, csakhogy a társadalmi berendezkedés ezt nem könnyíti meg. A vallások nem tanítanak autonómiára, sem a szüleink, sem az iskolák.
a lenti vers még alakulóban van. a 'barakkok' gázkamrákká változott -- érvényesebb így.
nekem pl. se irodalmár barátom, se mentorom nincs; sosem volt, így nekem kell észrevenni a hibákat. régen, még a dokk fénykorában sokat segítettek itt a felhasználók egymásnak azzal, hogy elmondták mit gondolnak a másik szövegéről.
Egy este: köd, szél, Csak magamra gondoltam: én és a sötétség.
A nőkre sem; az, ki egyedül adni tudott nekem anélkül, hogy bármit elvenne a csenden kívül arctalan volt, mint mindenki, akit a halál szétszedett, már nem lehet újra összerakni.
Messze van a ház, minden ház, ahol virrasztólámpák égnek, és spulnival verik hajnalban a nyers gerendákat az étkezőben.
Azóta búcsúdalokat hallgatok.
Valaki visszatért, és feldúltan távozott, idegen gyerekek szemét hagyva rám, halott fákat az utak mentén, amiket nem tudtam megszeretni.
Egymagunk vagyunk mind, a nap sugara szúr minket a föld szívébe: és mindjárt este van.
történelmi fordulat állt be az életünkbe, amit én most nagyon élek. alapvetően lázadó típus vagyok, és bekattant a gondolat, hogy ki ellen fogok lázadni ezután? ha jó esetben a politika ellen nem is kell lázadnom majd, lecsekkolva most a dokkot, látnom kell, hogy az emberek nem változnak; hiába cserélődött a gárda, és van most 2-3 jó szerkesztő, a dokknak nem lett jobb a vibe-ja , sőt rosszabb lett miután a főszerki (TGF) elvárásként megfogalmazta, hogy itt mindenki kussoljon, mert ha kritika éri őket akkor nem tudnak dolgozni. wow. :) pedig lehetne ez a hely egy pörgős szellemi-alkotói műhely, mint volt, ahol diskurzus folyhatna az aktuális irodalmi-, kritikai-, művészeti trendekről, a kulturális jelenségekről való gondolkodásról, vagy akárcsak egy szövegről, annak értelmezéséről, hatásáról, stílusáról, befogadhatóságáról, de sajnos megölték a párbeszédet azzal, hogy zárhatóvá tették az üzenőfalakat. a tagság vajon tudja, hogy akár nyitva is tarthatja? Az enyém mindig nyitott, csak akkor zárom be, ha hosszabb időre elmegyek, mert én spec nem szeretem a birkatempót, azt meg pláne, ha korlátozni akarnak.
