NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2024-07-27 01:42 Összes olvasás: 60345| 875. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 117. | 2024-07-26 09:26 | Az emberi közönségességről
„Aristoteles ezt mondja: „A nagy tömeg egészen rabszolga-lelkületet mutat, s a barmok életmódját követi.“ Két és félezer éve hangzott el ez a megállapítás; ma érvényesebb, mint valaha.” Most idéztem ezt a mondatot, de ma érvényesebb, mint valaha.
Amikor a tömeg „molekuláira bomlik”, egyénekké válik. A tömeg sosem felelős a cselekedeteiért, az egyén mindig. Mégis, az egyén felelőségtudata ellenére egy pillanat alatt válik a tömeg részévé, ha kell, ha bármi olyan történik vele, ami erre kényszeríti, vagy csábítja. A tömegben feloldódni jó. Kellemes olyan közegben lenni akár csak egy órára is, ahol nem terheli vállunkat az egyéni felelősség súlya, ahol azt csinálhatunk, amit csak akarunk, ahol és amiben akár állati ösztöneinket is kiélhetjük. A tömegben való jelenlét ilyen.
Az egyén ezt a felelősségnélküliséget megtapasztalva aztán nagyon sok esetben ugyanazt az „élményt”, érzést akarja a MINDENNAPJAIBAN is átélni, amit a tömegben feloldódása alatt érzett. És elkezd úgy viselkedni önállóan, EGYEDÜL IS, ahogy a tömegben viselkedne. Egy bizonyos idő eltelte után olyanokká válhat az egyén, mint egy „függő”, mint egy kábítószeres, vagy egy fanatikus vallásos: minden nap AKARJA ÉREZNI azt a boldogságot, amit a felelőtlenség ad, amikor saját egyéniségének, és saját viselkedéséért való felelősségének feladása ellentételezésére önállóan, elkülönülten, egy „sejtként” is valóságosan nem, de spirituálisan a tömeg része lehet, a tömeg életét élheti, érezheti. Sokakat ez kielégít annyira, hogy „rászoktak” a „tömeglétre”, és önállóságukat annyira feladták már, hogy nem is gondolkodnak olyanon, hogy azt vissza kellene szerezni.
Ahogy az első sorokban olvassuk, többezer éves téma/kérdés/jelenség ez. És minden kor embere azt gondolja, épp a saját korában a leghatalmasabb a baj. Némi vigaszt ad ilyenkor az a sláger, amiben ez szerepel: „lesz még rosszabb”. Biztosan, és bizonyosan haladunk egy olyan ESEMÉNY felé, ahol az emberiség -már mint csak szimpla tömeg- eléri azt a VALAMIT, amit élete értelmének, vagy CÉL-nak gondolhat. Ahogy Zarathustra mondta: „Nincs se ördög, sem pokol”. A tömeg, a tömegember, avagy a „tömegemberiség” megsemmisülése tehát nem tragédia, hanem következménye annak, hogy az egyén nem vállalja saját felelőségét sem a saját életéért, sem a környezet milyenségéért, sem a Föld, mint mindannyiunk otthona milyenségéért.
A tragédia csakis az egyén, a saját felelőségét felvállaló, saját gondolatokkal, (akár) eszmékkel rendelkező ember pusztulása lehet. Most „egyenként” halnak ki ezek az „utolsó bölények”, így haláluk sem olyan tragikus a társadalom, az emberiség számára. Míg ez a veszteség nem ér el tömeges méretet, addig a BAJT az emberiség nem fogja, és nem is akarja felismerni. Míg az egyes országok vezetőinek is egyszerű tömegembereket választ a TÖMEGBEN LÉTEZŐ választópolgár, addig ne is hitegessük magunkat: nem várható az, hogy az emberiség sorsa (ha lehet ilyen fogalmat használni rá) nem tér el egy jobb irányba.
Mindig zavart a közönségesség. Zavart, ha valaki „istenfaszázott”, „bazdmegezett”, „kúrvaanyázott”. De megszoktam. Magam tudatosan elkerültem sokáig az ilyen helyzeteket, embereket, de mivel emberebarát vagyok, ma már elfogadó lettem (Elindultam magam is a tömegemberi lét felé?). Nehéz látvány egy pride-felvonulás, legalább annyira nehéz látvány, mint egy békemenet látványa, vagy egy politikai tüntetés látványa. Mindegyiknek van létjogosultsága, mindegyiket „meg lehet magyarázni”, hogy miért is csinálja az ember, sőt, sokszor teljesen jogos amit tesz. Ám a végeredmény mára a kiábrándítóan közönségesség irányába mutat, így jobb lenne, ha mindezeket mellőznénk.
Jobb lenne…. mi lenne jobb? Csak saját magam óhajairól tudnék beszélni, ami szinte bizonyos: nem egyezik meg mások, a tömeg óhajaival. Csak úgy mondom: Én szóltam!
| |
| 874. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 116. | 2024-07-25 10:27 | Arról, amit légitámadás közben tanultam
Az én generációm, a korombeliek: mi vagyunk azok, akik eddig (talán először a „boldog békeidőket” kivéve) nem tapasztaltunk meg semmiféle háborút, forradalmat, rombolást, pusztítást, épp ezért fogalmam sincs, milyen lehet egy légitámadás, és mit lehet közben tanulni. Na, jó, ez így nem igaz, mert EL TUDOM KÉPZELNI családtagjaim (anyám, idősebb rokonok) elbeszéléseiből, és az iskolákban tanultakból.
A légitámadás (épp a személytelensége miatt) majdnem annyira alattomos cselekedet, mint egy aknát elhelyezni valahol: ugyanis soha sem lehet tudni, mikor jön a robbanás, és milyen károkat fog okozni. Mindkét esetben a károkozó, az ölni vágyó messze van, olyannyira, hogy azt sem tudja, cselekedetének milyen következményei lesznek. Ő csak megnyomott egy kioldógombot, és repült tovább, vagy ásott egy gödröt, beletett egy taposóaknát, élesítette, majd visszatakarta és eltávozott a helyszínről. Mintha az egyik csak sétarepülőzött volna, a másik meg valami vadra vadászott volna csapdával. Ma is primitív majmok vagyunk, nincs „nemes ősember”, az emberiség eddigi élete, kultúrája, tudománya mind arról szólt, hogyan tud EGYSZERRE MÉG TÖBB EMBERT ELPUSZTÍTANI.
Az autónk Hirosimából származik. Tudják, oda dobtak le kísérleti jelleggel és elrettentésül először atombombát az Enola Gay fedélzetéről. Nevet is adtak neki, mintha csak egy kis csíny, vagy játék lett volna az egész: Little Boy volt a neve, 17 ezer tonna TNT erejével egyenértékű volt a robbanása, a robbanáskor, majd az utána eltelt három hónapban 166.000, azaz százhatvanhatezer ember veszítette életét, és később még sokan, a sugárzás miatt. Japán rövidesen megadta magát, nem akart több sem civil, sem katonai áldozatot. Az emberiség történetének első „éles” atomrobbantása olyan elrettentő erővel bírt, hogy azóta is ezzel tartják a nagyhatalmak sakkban egymást: atommal fenyegetőznek, bár tudják, azzal a világ végét érnék el. A jelenlegi emberi világ végét, mert ahogy Hirosima is kilábalt a bajból (példa rá az autónk), a TERMÉSZET is meglenne nélkülünk, emberek nélkül.
Mi tehát nem láttunk, nem éltünk át sem háborút, sem forradalmat. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem is volt ilyen a közvetlen közelünkben! 1968-ban szégyenletesen bevonultunk mi is Csehszlovákia területére, amit azóta sem felejtenek el azok, akik akkor a szabadságukban bíztak. Jugoszlávia szétesésekor majdnem mi is belekeveredtünk a háborúba, mint már annyiszor (sajnos). Most is zajlik egy háború a közvetlen szomszédságunkban, s bár ezerszer kijelentik vezetőink, hogy mi háborúellenesek vagyunk, és a békét óhajtjuk, mégis önző és alantas egyéni (vagy párt) vágyakat, elképzeléseket akarnak csak megvalósítani a politikusaink. MINDEN NORMÁLIS EMBER BÉKEPÁRTI, ebben nincs, vagy nem lehet vita. Mégis, ha valaki csupán racionális érveket sorakoztat valamilyen belügyi, vagy külügyi, vagy EU-us kérdésben, a hatalomban lévők azonnal megtámadják az országhatáron belül, és már-már szabályos polgárháborús helyzetet teremtettek azzal, hogy a magyarokat, azaz MINKET MINDANNYIUNKAT két félre osztottak: békepártira és háborúpártira. Az élet sem ilyen, az sem csupán fehér és fekete, de ezt egy politikus nem mondhatja ki, mert azonnali pozícióvesztést jelentene neki. Magyarország miniszterelnöke jelenleg a külvilágban békét szeretne hirdetni és elérni, saját hazájában viszont olyan polgárháborús retorikát használ, ami valódi károkozásokba fog torkollni.
Egyszer már volt egy ilyen esemény a mi, most élők életében is: 2006-ban autók égtek Budapesten, lángolt a tévészékház, kockaköveket szedtek fel, és dobálták vele a szintén szabálytalanul fellépő rendőröket. A KÁOSZBAN SENKI SEM KÉRHETI SZÁMON A RENDET! Amikor egy HÍRTV-s riporter azt kiabálta, hogy „forradalom van”, akkor majdnem hittem neki. Aztán kiderült, csak a háttérben a hatalmat megszerezni akaró politikusok okoztak hatalmas anyagi károkat. A szemkilövetésekben ugyanúgy benne volt az is, és ugyanolyan felelős, aki odaküldte azokat, akiket ilyen sebesülés ért! Ráadásul azóta a hatalmat megszerezve, erre hivatkozva betonozták be magukat a jólétbe, a gazdagságba, a hatalomba, és osztották meg a magyarokat.
Akik ezt tették-teszik, maguk sem éltek át légitámadást, EZÉRT NEM TANULTAK semmit mások elbeszéléseiből, és ezért okoznak (olyan természetességgel, mint ahogy egy pohár vizet megisznak) hatalmas károkat a magyar embereknek.
Emlékszem, amikor Izraelben egy „szokásos” lövöldözés és rakétazápor zajlott egy magyar riporter is kiment tudósítani. Először járt ilyen helyzetben lévő tudósításon, és úgy remegett a bejelentkezésekor, mint a kocsonya. Nem csodálom, nem volt idő és lehetőség megtanulni, mit is jelent a harc, a háború.
„Légitámadás közben azt tanultam, hogy a félelemérzet, mely a bombák közeli robbanásának lármájára az első negyedórában engem is megejtett, sokkal megalázóbb, emberhez méltatlanabb, semhogy érdemes lenne annak átadni lelkünket és idegeinket. Ezért megtanítottam magam arra, — ami egyébként minden szándékunk és gondolatunk egyetlen, igaz értelme, — hogy nem szabad semmitől félni, mert aki fél a veszély pillanatában, hasztalan tanult, olvasott és gondolkozott elébb, az élet békés időszakában, hiába szűrt le tapasztalatokat az emberi élet értékéről és a halál természetességéről. Aki fél, az csal: egész élete során megcsalta önmagát, mert nem készült fel igazán, erős lélekkel a halálra.” Márai
| |
| 873. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 115. | 2024-07-24 10:49 | A nikotinról
A hatvanas-hetvenes években a falusi közösségekben (de mondhatjuk, szinte az egész országban) szinte minden férfi dohányzott. Nálunk legalább is így volt. A nők közül csak nagyon kevesen szoktak rá erre az élvezetre, inkább értelmiségiek (pl. tanárnők) fújták a füstöt a férfiakkal együtt. Az iskolákban még szóba került olyan, hogy például órán ne dohányozzon egy tanár, így a matematika és az énekórán mindkét erős dohányos tanárunk négy -öt szál cigarettát minimum elszívott, s ez azt is jelenti, hogy mi is egy keveset, passzívan. Emlékszem, egyszer énekóráról küldött el a tanár úr a boltba egy doboz Kossuth cigarettáért, úgy igyekeztem, hogy óra végére érjek vissza, de így sem menekültem meg egy kotta elolvasásától, egy feleléstől (ami akkor annyira „ment”, hogy kapásból ötösre olvastam el a kottát). Nekem annyira kellemes volt a dohányfüst, hogy azt gondoltam, ha nagy leszek, én is dohányozni fogok. Így is történt. Nyolcadikos koromban odaálltam anyám elé egy doboz Fecske nevű cigarettával, és bejelentettem, mostantól dohányozni fogok. Anyámat nem lepte meg a dolog, sőt… A vidékiek tudták (háborús élményekből is talán), hogy a cigaretta elveszi az étvágyat. Nekem anyám maga mondta, hogy „dohányozz, mert kövér vagy”. Így 1978-ban elsős szakközépiskolás koromban egyedül nekem volt írásos anyai engedélyem arra, hogy dohányozhatok, és az iskolában nem zaklattak ezért.
Fecskével kezdtem, de kipróbáltam minden fajtát, a „mezítlábasokat” is, és mind finom volt nekem, mind ízlett. Egyedül a román és a bulgár cigaretták nem érték el azt a határt, ahonnan a kedvenceim lehettek volna.
A falunk és a környező falvak nagy dohánytermelő települések voltak. Amerre a szem ellátott, mindenütt dohány termett. Dohányt termelt a TSZ, és a tagok is, „maszekban”. A TSZ dohányszárítója a környék egyik legnagyobb ilyen „üzeme” volt, gázolajjal működtek a kazánok, amik a meleg levegőről gondoskodtak. Akkoriban a gyerekmunkáról sem esett még szó, így én is minden nyáron ott dolgoztam, 1978 nyarán (amikor Nyíregyházára mentem tanulni) két hónap alatt 4500 forintot kerestem, emlékszem, életem első Levis farmernadrágját ebből vettem meg (980 forint volt, ha jól emlékszem). Nekünk is volt saját dohányterületünk, és kalákában jártunk ki a szomszédokkal a dohányföldekre a különféle munkák elvégzésére. Így közösen „törtük” a dohányt. Emlékszem, a fekete, keserű dohányzsíros kezünkkel milyen jóízűen falatoztuk a hűvösben a szalonnát-kenyeret. A friss leveleket kétlovas stráfszekerekkel vitték be nekünk a hodályokba, a pajtákba, ahol hosszú, zsineges fűzőtűkkel a száruknál átszúrtuk a leveleket, és a „szerdiákra” kötöztük. A legveszélyesebb a kakasülőn volt a kötözés, az már hat-nyolc méter magasan volt, és egy-egy ilyen négy méteres dohánylevélfüzér száz kilós nagyságú volt (ha nem több). Itt aztán hónapokig száradtak a levelek, majd télre hazavittük ki-ki a saját házába, ahol is aztán kezdődött a csomózás. Ezt is kalákában végeztük, sorra jártuk egymás házait, de végül mindenkinek elkészült a leadni való zsákvászonba varrt, válogatott, csomózott (kötegelt) dohány. Bevarrtuk erős zsineggel, és így vittük el a felvásárlóhoz, aki lemázsálta, és megmondta az épp aktuális felvásárlási árakat, mennyit adnak az első, másod-, vagy harmadosztályú bálákért. Általában nagyon jó minőség termett, és az árát egyszerre kapták meg az emberek, egy közös, fizetési napon. Több tízezret is kereshetett egy család így, a „létező szocializmus” munkabér bevételeit kipótolandó.
Tizennégy évig dohányoztam, első gyermekem születése után hagytam abba a cigarettázást, ám munkahelyemen passzívan legalább napi két dobozzal „elszívtam”, illetve beszívtam. Akkor sem volt semmi averzióm a dohánnyal kapcsolatban, máig kellemes nekem az illata, az íze is. Máig pipázok… néha, amikor fesztiválokon, vagy falunapokon dolgozok, utána jólesik egy pipa elpöfékelése. Idehaza soha sem dohányzom, ha nem megyek sehová két hétig, akkor két hétig nem szívok egy negyed pipát sem. Beszélgetések közben esik igazán jól a pipafüst, vagy a pipadohány! Igazi szellemi élményt is ad, a szokásos fizikai „tünetein” túl. Bár nem lenne szabad egy „kortynyit” sem szívnom belőle (infarktus miatt), nem értem, miért ne tenném, ahogy az alkohollal is. Ha nem vagyok rabja semminek, akkor mindent szabad. Igaz, nem minden használ.
„A szív, a látóidegek, a gyomor, a belek, minden fellázad ellene. Akkor elhajítjuk a keserű csutkát, rögtön meghízunk, egészségesek, kövérek és boldogtalanok leszünk.
De addig! Mintha valamilyen gonosz s mégis boldogító ősanya keserű csecsét szopnánk naphosszat! S valami játék és méreg is kell az élethez; máskülönben csak egészség és gyakorlat, nem élet.” -írja Márai, és ezt csak az fogadja el, aki megtapasztalta.
| |
| 872. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 114.4 | 2024-07-20 11:57 | A vízszintes és a függőleges támadásról
„A nagy emberi irányváltozásokat mindig követi a kellék stílusa és irányváltozása is.” -olvashatjuk, s lám, ennyi év eltelte után ismét a háború támájánál tartunk. Szemérmesen „katonai műveletek” zajlanak csupán, így azt hiheti aki ezt így fogalmazza meg, hogy erkölcsileg elfogadhatóbb az, hogy 2024-ben immáron több mint két éve egy világhatalom megtámadta egykor saját területét, saját testvéreit (a kijevi ruszt), saját hittestvéreit, rokonokat, barátokat. Nyelvük 62%-ban azonos, ám területileg az ukrán termőföld lát el sok országot, hiszen a világ egyik legnagyobb gabonatermelője.
A háború (mi, ha egy mód van rá, „nevezzük nevén a gyermeket”, és ne vezessük félre se magunkat, se a környezetünket) kitörésekor furcsa volt látni, hogy az oroszok egy régi haditechnikát „vetettek be”, és vízszintes vonalban vonultak harcba, ám válaszul azonnal függőlegesen kaptak választ: dróntámadásokkal olyan mennyiségű orosz haditechnikát pusztítottak el az ukránok (a bennük ülő emberanyaggal együtt (direkte használtam ezt az embertelen szót)), hogy a hadi út mellett szinte mindenütt szétlőtt, rozsdásra kiégett autók, tankok hevertek szerte-szét (mi lehet most velük?). Egy új kor új fegyvereket igényel, az oroszok csak meg akartak szabadulni emzárolt, talán még a második világháborúban is használt fegyvereiktől, járműveiktől. Talán azt gondolták, ennyi is elég lesz – ha hírtelen lerohannak egy országot, az ezt látva, önként megadja majd magát. Ennek ellenére már a harmadik éve tartanak az álszent módon elkeresztelt katonai műveletek. Közben 2022-2024 között EMBEREK tízezrei, ha nem százezrei haltak meg, menekültek el otthonukból, az anyagi pusztítás akkora, hogy pénzben szinte kifejezhetetlen, hiszen az oroszok taktikájához láthatóan az is hozzátartozik, hogy a földdel teszik egyenlővé azt a települést, ahová bevonulnak (ezzel akadályozva meg azt, hogy bárki is visszatérjen oda).
A világ tehát áttért egy újabb hadviselésre, a „függőleges” háborúra. Már nem kell feltétlenül látnia azt egy katonának, ahogy szétfröccsen a feje annak, akire rálőtt, azt sem kell megtapasztalnia, hogy ha belevágja a szuronyát a másikba, akkor saját arcába is fröccsen a másik ember vére, és nem kell néznie, ahogy az kileheli a lelkét. Elég egy biztonságos, meleg helyen ülve, egy képernyőt bámulva, egy dzsojsztikot mozgatva megnyomni egy gombot a megfelelő pillanatban – és szenvtelenül, vigyorogva (akár egy videójátékban) konstatálni, nyertem, milyen ügyes vagyok, ÉN VAGYOK A VILÁG URA!
Ahogy a háborúban, úgy a civil életben is elhatalmasodott ez a fentről jövő támadás: az internetnek és a különféle „közösségi oldalaknak” „hála” (milyen hasonlóan elfogadhatóvá tevő, hamis illúziót keltő ez a megfogalmazás, mint a háborúra a katonai művelet) manapság millió és millió szakértő szól bele annak az életébe, aki hagyja! Öngyilkosok százai, lelki sérültek ezrei százezrei lennének a bizonyíték arra, hogy jelen esetben sem közösség nincs, sem szakértők, sem felelősség: csak unatkozó, kompenzáló, öngyógyító, megerősítést, szeretetet váró beteg emberek vannak, akiknek a net és a „közösségi oldalak” adnak örömöt az életben. Mi ez, ha nem egy csendes háború, egy zajló „katonai művelet” az emberiség ellen? És a támadás itt is függőlegesen (egyszerűbben mondva) támad az emberre.
A televíziókban látható sorozatokban, filmekben Földön kívüliek támadásaitól mentik meg a hősök az emberiséget (általában minden hős amerikai, hiszen a film is az), a Föld felé száguldó meteorit-, vagy kisbolygó ütközésétől mentik meg a Földet arra leszállva, fúrva-faragva azt, vagy szétrobbantva. Ezek a filmek mind-mind a lelkiismeret megnyugtatására szolgál, és főleg az „amcsiknak”, akik MINDENÜTT OTT VANNAK, AHOL NEM KELLENE NEKIK OTT LENNI. A világ csendőre szerepben tetszelegve demokráciát exportálnak- mondják, jó szándékkal. Persze csak annyit szeretnének elérni, hogy NEKIK LEGYEN MINDIG olcsó benzin, mekdonáldszos kaja, popkorn és kóla, és hízzanak, hízzanak, egyre nagyobbak legyenek, egyre hatalmasabbak legyenek. Ez az „amerikai életérzés”, amiről nem hajlandóak lemondani. Észre sem veszik, más népek kultúrájában mennyi kárt okoztak csupán azzal, hogy az emberek tömegesen „úgy szeretnének élni, ahogy az amerikaiak”, bámulni a tévét, közben sört kortyolni, és azt sem tudni, hogy Románia fővárosa nem Budapest.
Mindegy is, hogy szemtől-szembe, vagy hogy fentről az égből – amíg háborúzik az ember, az emberiség nem több, mint egy őskori horda! És ezt a hordaságot nem szelídíti-enyhíti az sem, hogy közben a holdon járt már, és mobilon beszélhet egy ausztrál bennszülött egy amerikai rokonával, vagy ismerősével „valós időben”.
Sokszor (elgondolkodva) valóban önpusztító gondolatok gyötörhetik az embert, mert látja, hogy sem a korszellem, sem az emberiség (mint nagy egész) hibái, erkölcstelenségei ellen nem tud tenni semmit! Csak egyet: elfogadni azt. Ha szól ellene, vállalnia kell azt, hogy nehéz és keserves élete lesz. Ha nem szól ellene, vállalnia kell azt, hogy nehéz és keserves élete lesz.
| |
| 871. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 113. | 2024-07-19 10:05 | Arról, hogy mit érdemes és mit nem érdemes cselekedni?
Nehéz elkerülni, hogy az ember ne ünnepeltesse magát. Általában az alkotók többsége is elismerésre, megértésre és munkájának, gondolatainak a megbecsülésre vágyik. Főleg manapság nehéz olyan művészt találni, akit nem a tömeg elismerése, nem a népszerűség hajszolása vezet alkotásra, hanem a színtiszta művészet, az, hogy SAJÁT MAGÁNAK MEGMAGYARÁZZA A VILÁGOT. Akik aztán műveit olvashatják, nézhetik, tapinthatják, valódi ajándéknak tekinthetik, ha ők is felfedeznek egyezést a saját elképzeléseik és a művészéi között. Isteni csoda ez, amit kevesen élnek át, tapasztalnak meg. Mostanában, amikor MINDENKI ÍR, ÉS ÖNMEGVALÓSÍT, és a művészeteket rehabilitációs, vagy öngyógyító céllal művelik (talán ezt hívták régebben egyértelműsítve dilettantizmusnak?), úgy érezhetjük, az igazi művészet, az igazi művészek kifulladtak. Nincs már mit mondaniuk saját maguknak sem, s így az embereknek sem, mert a korszellem azt sulykolja a gondolataikba, azt duruzsolja a fülükbe, hogy SENKI SEMMI ÚJAT NEM TUD MÁR MONDANI. Ami megismerhető volt, azt már rég megismertük (művészileg), egyedül a fizikában lehet újabb és újabb törvényeket felfedezni. Túl kicsi a Föld és túl kevés dolgok vannak földön és égen, hogysem életfogytig témát szolgáltasson a művészeteknek.
Mit érdemes akkor tehát cselekedni? SEMMIT. A legjobb lenne semmit sem tenni, csak elővenni azokat a műveket (szó volt már róluk, a remekművekről), amikben „meg van írva nekünk a világ”, amikben „ott vannak a kérdéseinkre a válaszok”, amik „szótlanságukkal is beszédesen fecsegnek az életről”. Az embernek egy bizonyos időn túl nem érdemes semmit sem csinálnia, mert halála előtt az élete további részének a hiánypótlásokról és a további megismerésekről kellene szólnia. Élvezkednie kellene a gondolatok sokaságában, a tudás megismerésében, az egyetemességben, az alapigazságokban, vagy csak a szimpla, egyszerű igazságokban. Katarzisos állapotban kellene élnie halála előtt, mert a végső igazság megismerése előtt áll: olyan igazság megismerése előtt, ami csakis a HALOTTAKNAK ADATIK MEG. Ezt az igazságot élők nem kaphatják meg, mert az túlontúl befolyásolná az egyén, és a társadalom életét, szabályait, törvényeit, működésélt.
Tudni, olvasni, filmet nézni, kiállításokra járni, zenét, élő zenét hallgatni, olyat, ami ott születik meg a szemünk-fülünk előtt. Félredobni a mobiltelefont, a fényképezőt, a filmfelvevőt, mert a pillanatot ÁTÉLNI EZEK A TECHNIKAI ESZKÖZÖK NEM ENGEDIK, aki ilyeneket használ, ráadásul RAKTÁROZNI SZERETNE, bespejzolni önmagának. Minden, amiben az egó (vagy a hübrisz) túlkapásai fedezhetők fel, elvetendő. Elvetendő lenne. A másokkal való nemtörődömség a társadalmat is bomlasztja, elemi részeire bontja, és megakadályozza azt, hogy KÖZÖS DOLGAINK legyenek. Az ilyen társadalom nem akarja, nem tudja „rendezni végre közös dolgainkat”, pedig tényleg ez lenne a nívós földi/emberi élet egyetlen alapfeltétele. Minden művészet és művész erről alkot műveket, ezt szajkózza akkor is, ha ezért tán mindenki kineveti, vagy „lesajnálják olyan emberi csoportok”, akik egyáltalán semmit sem fogtak fel abból, hogy EMBEREK VAGYUNK.
Mit érdemes hát cselekedni? A legjobb, ha nem teszel semmit: csak élsz, vagy, látsz, gondolkodsz, írsz, festesz, faragsz, fotózol, filmezel, új elméleteket állítasz fel, de ezekről soha, senkinek nem beszélsz. Amint beszélni kezdesz ezekről, azonnal érthetetlen és elfogadhatatlan leszel a külvilágnak. És ez csak akkor nem így van, ha tudatosan az embereknek akarsz szólni, a tömegnek akarsz „imponálni”. Egyszer azt a gondolatot találtam, hogy: Miért van az, hogy okos emberek mindig a maguktól butábbak elismerésére vágynak? Irtsd ki magadból a „gazt”, nevelj csodás virágokat, csak magáért a nevelésért, magáért a virágért.
Nem vagyok különb ám azért, mert ilyen gondolatokat kapok „valahonnan” (mert most is úgy írok, hogy leültem a gép elé és jönnek ki belőlem a szavak, Isten tudja, honnan), sőt, nem is akarok különb lenni „versenyszerűen” senkinél. Csak a hátralévő életemben szeretnék igazán, és tisztességesen felkészülni az élet második legnagyobb kalandjára, a halálra. Terveim szerint akár a tibetiek, szeretnék beleolvadni a természetbe: odakinn a Börzsöny rengetegeiben akarom meglátni majd az utolsó felhőket az égen, miközben a hátamon fekve hagyom a lelkem elrepülni. Aztán, hogy mit csinálnak velem a vadak, az már az ő dolguk lesz, nekem elég annyi, hogy mindezek előtt egy utolsó sebet ejtek halandó testemen.
| |
| 870. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 112. | 2024-07-18 10:48 | A fürdőzésről
Ahonnan én jövök, ott sosem élt „polgári életet” senki, hiszen azt senki sem tehette meg, és ráadásul PÉLDA SEM VOLT ERRE: még a régi uraink (grófok, bírtokosok) sem polgári életet éltek, hiszen ők magasabban voltak a hierarchiában, s amikor a hatalmuk odalett, akkor pedig hirtelen kerültek olyan helyzetbe, ahol nem élhették volna sem az előző stílusú életüket, sem a polgárit. Ez csak néhányaknak sikerült, azok is szinte mind írói, művészi pályára lépve tudták ezt megvalósítani. Ahonnan én jövök, ott a téeszelnökök, pártfunkcionáriusok esetleg csak mímelték a polgári létet, soha nem olvastak, nem művelődtek, nem voltak karakterek, elképzeléseik szerint élték az általuk már polgárinak tartott életüket, ami nem volt egyéb, mint a szegények fölött állva azt csinálhattak a közösből szerzett vagyonukkal, amit csak akartak, duhajkodással, evéssel-ivással mutatták ki azt, hogy „mennyivel jobbak” a társaiknál. (Ebből a szempontból a szocializmus már a kezdetén, a legelején megbukott, mert olyan éles határ húzódott az emberek ÉS A vezetőik életmódja között, ami egyáltalán nem az egyenlőségről vallott.
Szóval, ahonnan én jövök, ahol valamiféle életszemléletet tapasztaltam-tanultam, ott az emberek nem jártak fürdőkbe. Hetente egyszer fürödtünk. A csikós sparhelten melegítettünk hozzá vizet, általában én hoztam be vagy a speizből, vagy kintről a sufniból a bádoglemez teknőt a konyhába, anyám beletöltötte a forró vizet, majd a hideggel „beállította” a hőfokát, és először én, majd anyám fürdött meg. A konyhaajtóra egy takarót feszítettünk ilyenkor, így egy elszeparált fürdőszobává nemesedett a konyha egy órányi időre. A vizet általában másnap reggel hordtam ki a kiskertbe, vagy csak a hátsó udvarba, s löttyintettem ki a vödörből, amit aztán a nyíri homok azonnal beszívott magába. Hétköznapokon csak mosdottunk, azaz lavórban a felső testemet megmostam, majd a lavórt letéve a földre, lábaimat, majd fölé guggolva alsó testemet mostam meg alaposan szappannal. Tehát tiszták voltunk a szegénységben is. Élvezetet is adott a fürdés, de tulajdonképpen csakis tisztálkodási szerepe volt az életünkben. (Emlékszem, egyszer egy ilyen lavóros mosdásom közben jött meg egyik rokonom, s anyám hiába mondta neki, hogy épp mosdok, rám nyitotta a konyha eltakart ajtaját pontosan akkor, amikor a már éledező vesszőmet mostam (nem éledezett az, már keményen élt, ha csak hozzányúltam is). Eltakarni sem tudtam, s rokonom is csak azt nézte, nézte, majd néhány dolgot kinyögve távozott. Mindkettőnknek nagyon kellemetlen helyzetet teremtett az ilyen fürdőzés. Talán ez a történet is közrejátszott abban, hogy olyan „fóbiám” alakult ki, ami miatt sosem járok sem fürdőbe, sem olyan helyre, ahol le kell vetkőznöm. Nehéz volt így élni, de megoldottam.
Életemben először (és eddig utoljára is) 1978-ban jártam a Balatonnál, és lubickoltam benne. Megtartani meg tudom magam a vízben a felszínen, de úszásnak az nem nevezhető. Addig csak olyan „úszós” élményem volt, mint a pócspetri páskom vályogvetők által kimélyített gödreiben való négykézlábon járás, amit mi persze úszásnak tituláltunk. A vízben egyébként a falu libái is úszkáltak, benne hagyva emésztésük végtermékeit. Talán ezért is éltek benne kisebb halacskák, kárászok, törpeharcsák.
Fürdőbe a szűkebb gyerekkori családból egy ember jutott el, a nővérem. Ő 17 évesen a nyíregyházi gumigyárban dolgozva kapott egy szakszervezeti „beutalót” Hévízre, ahonnan már „másodmagával” jött haza, megismerte leendő férjét.
Nem olyan családba születtem tehát, aki a polgári életmód fürdőzési szokásait ismerte volna, vagy ismerné. El tudom képzelni Márai valós lelkendezését a fürdőkkel kapcsolatban, de sajnos ez máig „kiesett” az életemből, s ha én felüdülni vágyom, akkor inkább erdőbe, vagy a hegyekbe megyek, és a fürdőkádban, vagy zuhanyozva csak a kosztól szabadulok meg. Kicsit irigylem azokat, akik fürdőbe járnak mindenféle averzió nélkül, és nem jelent nekik problémát az, hogy más, félig meztelen emberek intim szférájába tolakodnak vagy kényszerből (zsúfoltság), vagy éppen ezt élvezettel teszik. De csak egy kicsit irigylem őket, mert egyébként nonszensznek, és mélyen „állatinak” tartom ezt a kikapcsolódási módot.
| |
| 869. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 111. | 2024-07-17 09:25 | Az életveszélyről
Élni – életveszélyes! Gondoljunk bele: egy anyának a legfőbb feladata az, hogy ÉLETBEN TARTSA gyermekét, ez a dolga 0-24-ben (ahogy manapság mondják), és aki ettől többet vár el egy anyától, az próbálja meg, csinálja utána. Nem csodálkozom tehát, amikor mindenféle szülésre ösztönző támogatások ellenére egyre kevesebben vállalnak gyereket: „A gyermeket fel is kell nevelni”. Jól tudják ezt a leendő szülők, hiszen az ősök generációkról generációkra átadják ezt a tudásukat is az utódoknak, így azok ösztönösen érzik, TUDJÁK, hogy mi a dolguk. És ennél nincs nagyobb munka: az apának elsősorban a család anyagi ellátása a feladata (régebben a biztonságuk garantálása is az volt, manapság talán ebből a szempontból nyugodtabb és törvényesebb világban élünk), míg az anyának a gyermek életben tartása, egészségesen tartása, és az emberi élethez szükséges alapvetően fontos dolgok megtanítása a feladata.
Az anya tanít meg beszélni (anyanyelv), az anya tanít meg járni, az anya tanítja meg az alapvető szabályokat, „edukálja” a gyereket, miközben az apa gondoskodik róluk, és átvállalja az esetleges harcot az anyagiakért. Tudom, ósdi felfogás ez már, de ez az ALAP OLYAN MÉLYEN VAN BELEÍRVA a lelkünkbe, hogy még ma is így működünk, ha beismerjük ezt, ha nem.
Ebből a szemléletből manapság is élő és ható részleteket láthatunk: a pedofília, a gyerekek ellen elkövetett bűnök a legnagyobb felháborodást keltőek, masszív bűnözőknek SZENT ÉS SÉRTHETETLEN a gyermek, az anya, a család (gondoljunk a maffia működésére, életfelfogására), a ma is zajló háborúkba nőket-gyerekeket nem soroznak csak végszükségben, nőket-gyerekeket „nem szokás” gyilkolni. Bár végtelenül álszent ez a felfogás (MERT MINDEN ÉLET SZENT ÉS SÉRTHTETETLENNEK KELLENE LEGYEN), de ez máig működik a fejekben. A harc, a konkrét ölés-gyilkolás, csatározás mindig az apák dolga, ők vállalják ezt az életveszélyt a jövő miatt.
Persze mára vagyunk annyira egoisták (mert ahogy érezzük, sokkal kevesebb a veszélyhelyzet, és sokkal több a JÓ DOLOG AZ ÉLETBEN), hogy elfeledjük alapvető feladatainkat.
Sokszor megrettenünk az előttünk álló feladattól: gyereket nevelni? Hiszen az nagyon nehéz! Igen, valóban, nagyon nehéz. És miközben neveljük őket, sok dologról le kell mondani. Mára a legnagyobb leterhelés lett egy gyermek felnevelése: csak az egészséges fejlődéséhez való dolgok havi több százezerre is felfuthatnak (pelenkák, tápszerek, krémek, törlőkendők, ruhák, oltások), s közben az anya és az apa pont ekkor kapja a legkevesebbet a gyerekneveléshez: az anya a gyermek egyéves kora után már csak töredékét kapja a szülés előtti fizetésének, a családi pótlék évtized óta 13.300, forint, ami olyannyira elinflálódott, hogy egy csecsemő egy heti pelenkájára sem elég.
Kérdezhetik: hogy jönnek ezek az előző mondatok ahhoz, hogy élni veszélyes, hogy életveszélyben vagyunk?
Csak úgy, hogy az ember ha tovább akarja adni az életet (mert ennél többet nem tehet úgysem), akkor kénytelen lesz veszélyes életveszélyes helyzetekbe belemenni. Én (most bevallom önöknek) például rengeteget utaztam, ingáztam lakhelyem és munkahelyem között. Egyik hosszú szolgálatom után (a fő-, és a másodállásban is dolgoztam egymás után) autóval igyekeztem haza. Már sötét volt, a feleségem biztosan lefektette a négy gyereket, és várt rám. A 2.számú főúton haladt a kocsisor, gyorsan nem is tudtam volna menni, mert majdnem összefüggő sor alakult ki, annyival mentem, mint a többiek. Egyszercsak az előttem haladó autó jobbra rántotta a kormányt, s én átugrottam az autómmal „valamin”, ami az úton hevert. Természetesen megálltam én magam is, oldalra pillantva inkább csak éreztem, hogy baj van, sokan állnak az út szélén. Mint kiderült, három részeg ember a gyalogos felüljáró helyett a főúton haladt át a kocsmázásuk után. Az egyiküket elütötte egy hölgy (aki sokkos állapotba állt az autója mellett), és kidobta a főút közepére, majd fékezett. Beleszaladt egy friss, két napos autóval közlekedő úr, majd áthajtott a testen egy személyautó, egy romániai kisbusz egy teljes családdal, a következő autó volt az, aki előttem félrerántotta a kormányt, majd én is áthajtottam a testen. Volt tehát két totálkáros autó, egy sokkos vezető, három sofőr, akik áthajtottak a testen, és egy sofőr, akinek sikerült kikerülnie, mert ő a kisbuszt látta maga előtt, amint ráhajt a testre. Még élt az az ember, akit elütöttünk. A kórházban is élt még, de olyan sérüléseket szenvedett, hogy ott belehalt az ütközésekbe. Belőlünk gyilkost csinált, önmagából hullát. Az ország egyik legnagyobb szaktekintélye adott olyan véleményt, hogy nem vagyunk hibásak a balesetért, mert elkerülhetetlen volt az ütközés a testtel, nem mentünk gyorsan, így egyikőnket sem büntettek meg. A romániai kisbuszt a teljes családdal még ott „elzavarták” a trendőrök, nem akartak bonyodalmat maguknak. MÁIG NEM TUDOM IGAZÁN FELDOLGOZNI ezt az eseményt, azt, hogy mit tettem, sokszor gondolok arra, ha nem dolgoztam volna 24 órát egyhuzamban, talán az én reflexeim is lettek volna olyan jók, mint az előttem haladóé. De ne feledjük, még ketten voltak rajtam kívül akik… és a hölgy, aki elütötte. Mint később kiderült, a helyszínelés alatt a két részeg társ visszaoldalgott a helyszínre, és szenvtelenül végignézték társuk szenvedését, és a rengeteg anyagi kárt, amit okoztak. A lelkekben keletkezett károkról ne is beszéljünk.
Nos, az élet ilyen. Minden pillanatban veszélyhelyzetek állhatnak elő. Épp ezért gondoljuk meg jól, mit teszünk, vagy mit nem teszünk. Magunkért is felelősek vagyunk, nem csak a családunkért, a társunkért, az embertársainkért. És sose feledjük az isteni igazságot: Bárkivel bármikor bármi megtörténhet. Ha hívő, ha nem. A hívő sokszor Isten büntetésének fogja fel, a hitetlen pedig a véletlenek játékának. Így egyik sem igaz: szerintem csak egyszerűen az történik meg, aminek az adott pillanatban meg kell történnie. És ez részünkről kikerülhetetlen.
| |
| 868. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 110. | 2024-07-16 09:12 | Az értelem hatalmáról
Nem tartom magam nagy embernek, de azért tudom/látom, „van bennem értelem”, és így hatvan fölött talán már némi élettapasztalat is „összeszennyezte” egykor tiszta, gyermeki lelkem. Épp ezért bátran és szókimondóan beszélhetek mindenről, amit igaznak hiszek, amit igaznak tartok.
„A filozófust megölheti az állam; de élni és megmaradni nem tud nélküle.” – szól a szentencia Máraitól, s neki is adatott (sőt, ő igazi történelmi időkben élt) bőven tapasztalat, mert olyanokat látott, olyan korokban élt, amikor ezt a mondatot „megszülhette” a fejében, és leírhatta a könyvében. Visszatekintve azzal a kiegészítéssel lehet ezt a mondatot „újraírni”, hogy ha filozófusból lesz államalapító vagy vezető, akkor összes addigi tudását „átírja” a hatalom gyakorlása, és az esetleges, felszínre kerülő emberi gyengesége. Egy politikai vezető sem volt még, aki betartotta volna hatalomra kerülése előtti ígéretét. A politika lényege a hazugság, s így vagy az ígéretei voltak hazugok, vagy azok igazak voltak ugyan, de ő maga lett hazug a hatalomra kerülése után. Egyik vezetőnk így fogalmazta ezt meg, az egyszerű pórnép számára is érthetően: „Ne azt figyeljék mit mondok, azt figyeljék, mit csinálok.” Összefoglalta mindazt, amit addig a politikáról tudni illett/kellett, és előre „figyelmeztetett” bennünket, hogy „így jártunk”.
A hatalom megtartás nem igényel filozófusi tehetségeket, gondolatokat, előző fejezetben már írtam Bibóról, Hamvasról, Wassról, akiket csak felkapott a hatalom és a környezete, ideológiája igazolásaként, de mondataik, gondolataik valódi tartalmát nem tudták, vagy nem is akarták betartani. Evidencia, hogy az értelem mindent legyőz – már, ha akarja. Ahol úgy érezzük, hogy az értelem háttérbe kellett húzódjon, ott a nép általában tudatlanságban él, vagy abban tartják a hatalmasok. Az egyén értelme sosem tud érvényesülni anélkül, hogy másokkal ne kellene összefognia. Ha ilyen csoportok kialakulhatnak, alakulnak ki egy társadalomban, akkor sem elég a létük ahhoz, hogy a hatalomtól átvegyék az irányítást, mert ahhoz az is kellene, hogy az egyes személyeket is meggyőzzék, és maguk mellé állítsák kár egy szavazáskor, akár egy „puccskor”, akár egy forradalomkor. A hatalom megtartása tehát elsődlegesen a gondolkodó elmék elnyomásából, és a nép, a szavazók, az „egyszerű” polgárok gondolkodásának „átgyúrásából”, sőt, akár „szellemi nyomorban tartásától” függ igazán.
Amióta élek, a hatalom részéről (mindegy, ki volt hatalmon!!) csakis hazugságokat hallottam. Hamisított statisztikákkal befolyásolták az életünket, olyan adatokkal halmoztak el, ami szerint boldogságban, gazdagon és jólétben kellett volna élnünk. A tapasztalat mást mutatott. Mindig. A magyar nép évtizedekig elfogadott egy olyan diktatúrát, diktátort a feje fölött, aki a hatalmát úgy szerezte meg, hogy a demokratikus átalakulást leverte, azokat a gondolkodókat, akik ennek élére akartak állni, felakasztatta, értelmiségieink, művészeint, gondolkodóink színe-java külföldre távozott s ott lettek néhányan Nobel-díjasok, professzorok, feltalálók, megbecsült emberei annak a társadalomnak, ahol a hatalom jobban van ellenőrzés alá vonva, ahol nem egyszemélyi vezetés alakult ki.
A „rendszerváltás” alatt az egyszerű nép számára ismeretlen paktumokat, megegyezéseket kötöttek a leköszönő diktatúra vezetőivel (az egyszemélyi vezető akkorra már elméjében – talán a lelkiismeretfurdalás miatt - beszámíthatatlan volt), de egy biztos, MINDNEK MEGÉRTE átadni békésen a hatalmat, hiszen mindből újra politikus, milliárdos vállalkozó, a gazdasági hatalom birtokosai lettek. És aki a cechet fizeti, a cigány annak húzza a nótát. Még most is nekik húzzák azt a bizonyos nótát, míg mi ugyanabban az egzisztenciális bizonytalanságban élünk. A lakosság kétharmada nagy bajban lenne, ha egy százezer forintos krach ütne be, mondjuk elromlana az autója, vagy le kellene cserélnie a hűtőszekrényt. Ma is egyik hónapról a másikra él a többség, és amin szocializálódtunk, az ma is működik: mindenki „okosba” akarja megoldani az életét. Ha várni kell egy műtétre, hiába nincs hálapénz, sőt, a törvény immár bünteti azt aki ad, és azt is aki elfogad, mégis csak egy telefonba kerül az alkalmas ember felé, és már műtik is az illetőt. Tudjál ez mit jelent? Hogy MÁSOK AKÁR MEG IS HALHATNAK. a kutya sem törődik velük állami szinten.
Amikor a hatalom megöli a filozófusait, akkor az egészségügyi-oktatási és belügyminiszter egy nyugdíjas rendőrtábornok lesz, a gazdasági miniszter a legnagyobb bankból kirúgott hivatalnok lesz, a külügyminiszter maszkok és lélegeztetőgépeket fog vásárolni, miközben magunkra haragítja arrogáns stílusával a fél világot, akkor a honvédelmi miniszter olyan milliárdos vállalkozó lesz, aki maga is érdekelt a hadiipari termelésben, és a kaszinók működtetésében, akkor olyan építési miniszterünk lesz, aki „elfelejtette” a milliárdos vadászkastélyát bevallani a vagyonnyilatkozatában. Stb, stb. Amikor a hatalom megöli a filozófusait, akkor bárki, bármikor, bármilyen pozícióba kinevezhető, mert MINDENHEZ IS ÉRT, pusztán egy a feltétel, a lojalitás a vezér felé. Aki nem lojális, azonnal repül, aki lojális, akkor sem repül, ha „rossz fát tett a tűzre”, mert senkit sem hagynak az út szélén. Ha más nincs, kiküldik „az euba” képviselőnek, ahol meglesz a függetlensége, óriási pénzeket keres, úgy élhet mint egy kiskirály, csak szavazáskor azt a gombot kell megnyomni, amit a vezér mond. Van ilyen vezetésből kiesett volt miniszterünk, aki öt milliárdot költött el úgy, hogy egy kanyit sem hozott vissza a berendezés, mégis, a mai napig élvezi a politikai „karrierjének” áldásait, úgy, hogy évek óta nem mondott ki egy önálló mondatot (példa rá a most lezajlott uniós választás televíziós „vitája”).
Amikor a hatalom megöli a filozófusait, akkor a nép sokáig retteg a hatalomtól, vagy rettegi a hatalmat. Ahogy láttuk Kádártól, akár évtizedekig is eltarthat egy olyan „felvilágosodási” folyamat, aminek a végén lesz valaki, aki ki meri jelenteni, hogy a „király meztelen”. Hatvanegy éve élek ilyen hatalmak alatt, ilyen társadalomban. Sose hittem volna, hogy valószínűleg ilyenben fogok meghalni, és a gyerekeimnek sem jósolok nagy jövőt arra, hogy valaha békésen, szabadon, egy igazi demokratikus országban fognak élni, ahol azt sem fogják tudni, ki a miniszterelnök, mert nem a szavazatuk lesz a politikusoknak fontos, HANEM AZ ÉLETÜK!
| |
| 867. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 109. | 2024-07-15 11:45 | A válogatásról és a hűségről
Ez a fejezet ismét és csak a könyvekről (kellene hogy) szól(jon). Igen, bár minden könyv megbecsülendő és egy sem dobható ki „csak úgy”, sok „könyvszemetet” is termeltek az írók, politikusok, költők az évszázadok során. Ha úgy tekintünk rájuk, mind KORDOKUMENTUM is egyben, dokumentálja az adott ember, s vele/általa az adott kor gondolkodását, tudósít az akkor korszellemről. Vagy épp arról, mi volt a divat a dilletánsok, vagy műélvezők, vagy komoly irodalmárok körében. Minden az emberről, az akkor élt emberekről vall, így még ezek a „könyvszemétnek” is minősíthető könyvek is értéket képviselnek. Persze, kérdés, lesz-e olyan elszánt ember, aki véges életéből IDŐT áldoz majd egy Lenin-összes elolvasására. (Apropó, Lenin! Olyan hosszú a könyveinek a sora, olyan tekintélyes mennyiséget írt, hogy el sem tudom képzelni, mikor élt közben ez az ember magánéletet, mikor utazott, pihent, horgászott vagy olvasott? Mert könyvsorozatáról ránézésre is azt lehet gondolni, hogy mindig írt.)
Valóban meg kell válogatnunk azokat a könyveket, s általuk azokat a témákat, amik a „saját utunkon, saját sínpárunkon” tart bennünket. Eltérni ettől lehet, hogy szellemi kaland, de nem biztos, hogy van bármilyen értelme is.
Tipikus példa a válogatásra az, amikor egy-egy politikai párt, egy-egy csoport a szellemi együvé tartozásuk miatt „választ maguknak csillagot”, s azt lépten-nyomon idézve a közéletben, a politikai életben magasságokba repítik…. önmagukat, a nagy név kihasználásával! Így járt a „rendszerváltás óta” Bibó István, Hamvas Béla, Wass Albert, hogy csak néhány nevet említsek. Ám szinte biztos vagyok abban, hogy az általuk magasra emelkedettek közül alig van olyan, aki VALÓBAN olvasta is őket, s ha olvasta, akkor HŰEK IS MARADTAK az azokban a könyvekben leírt bölcsességekhez, elméletekhez, tapasztalásokhoz, szabályokhoz, törvényekhez.
A legáltalánosabb könyv a Biblia. A világon a legnagyobb példányszámban nyomtatják, szinte kötelezően ott kell legyen a házikönyvtár polcán, mégis, talán az egyik leg nem olvasottabb könyv (szerintem), vagy ha mégis, akkor ehhez a könyvhöz ragaszkodnak legkevésbé, ehhez a könyvhöz hűtlenek legjobban az emberek. Ugyanis ha hűek és ragaszkodóak lennének a Bibliához, a hitük is megváltozna, s a magát kereszténynek, vagy keresztyénnek valló „Nyugat” nem akart volna anyagi jóléte miatt más vallásokat leigázni, s ezzel egy háborúcunamit elindítani a világon. Ha valaki ragaszkodna a Bibliához, mert keresztény, akkor hatalomba kerülve azon elvek szerint egy szociálisan igazán jól működő államot építene, ahol a gazdagabbak nem engednék, hogy bárki is ínséget szenvedjen bármiből, kultúrából sem!
Érdemes tehát a könyveket is megválogatni, s ha már választottunk, akkor azt elolvasni, ha azonosulni tudunk a benne olvasottakkal, akkor hűségeseknek maradni… no, nem a könyvhöz, hanem az ÜZENETÉHEZ. Például ha valaki Bibót olvas, rá hivatkozik, Istenre esküdve vette fel hivatalát, annak észre kellene vennie saját hibáit, saját „elhajlásait”, s észre kellene azt is venni, hogy rossz úton jár, s általa az irányított ország is, és hogy olyan „véletlen” nincs, hogy két hónap alatt két embert lőnek le/meg azok közül, akikkel a jövőt képzeli. Aki szelet vet, vihart arat: aki mások gyűlöletére buzdít, annak bármelyik gyűlölködő veszélyt jelenthet, kárt okozhat.
Persze a „kiválasztott” könyvek arra is jók, hogy mögéjük bújva, akár állarcként használjuk őket. Elhitessük magunkról, hogy mi szelídek, jók, okosak, jót akarók, szolidárisak, megértők, együttérzők és segítőkészek vagyunk. ERRE IS VALÓK a könyvek. És nem a könyvet minősíti az azokat olvasó emberek cselekedetei. Bár Lenint nem olvastam, de maga az általa, és más szovjet vezetők által kiépített „szocializmus”, és abban való élés elég volt ahhoz, hogy azt gondoljam: Vagy Lenin hazudozott a könyveiben, vagy azokat senki sem olvasta, illetve nem RENDELTETÉSSZERŰEN HASZNÁLTA, AZAZ nem értett meg belőle semmit. Neve és eszméje mögé bújva saját diktatúrát épített ki a vezető, a párt. És a történelem ismétli önmagát.
A könyvek végtelenül egyszerűek: mind papírból van, mindegyiknek van borítója, lapjain nyomtatott vagy írott betűkkel üzennek. És mégis minden könyv más és más. És minden könyv önazonos marad azután, ha valaki elolvasta. A könyv állandó, a benne leírtak állandóak, kordokumentumok. A könyveket olvasók viszont mindig mások. És ugyanaz a könyv mindenkinek mást mond, pedig ugyanazt a betűt olvassa belőle mindenki.
Ha válogatsz tehát a könyvek között, magadat építed és magadról vallsz. Egy kis részt „kiadsz” magadról/magadból, és akár védtelen is leszel mások előtt. Jól gondold meg tehát, hogy kell-e, szabad-e kiadnod magad a mai világban? Olvass és maradj hűséges!
| |
| 866. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 108. | 2024-07-14 11:29 | A türelemről
Sokszor kellett pszichológiai tesztet készíttetnem, illetve készítettek velem. Minden esetben megállapították, hogy bár halvérű nem vagyok, de van bennem empátia, könnyebben viselem a kötöttségeket, és van türelmem, nem vagyok egy izgága, heves, szangvinikus ember. Kellett a munkámhoz, mert sokszor órákat, vagy akár 24 órát is el kellett úgy viselni, hogy egyedül voltam, vagy épp nagy közösségben. Ha valaki ilyenkor türelmetlen másokkal, akkor készen is van a probléma, és már meg is van a „balhé”.
Kisebb koromban sem voltam türelmetlen, hozzászoktatott az ÉLET ahhoz, hogy mindent türelemmel el kell viselni. Például volt olyan eset, hogy gázpalackot kellett cserélnek. Ez akkoriban a hónap csak egyik napján volt lehetséges, egy palack általában elég volt addig, ha nem, akkor beüzemeltük a csikós sparheltet (még az igazi, lemezből készült, külön magas sütővel, biztosan láttak már olyat). Ha kifogyott a palack, az adott napon beálltam reggel korán, már hét órakor a sorba. Mindig voltak, akik akkor már régen ott álltak, sokan két palackkal is. Álltunk a fagyban, a tűző napon, s ha megjött a szállítókocsi a tele palackokkal, akkor mi, fiatalok kiálltunk a sorból, beraktuk a raktárba a friss palackokat, az üreseket felsegítettük a kocsira, majd visszaálltunk a sorba a helyünkre, és megkezdődött a palackcsere. Volt nem egyszer olyan eset, amikor csak délután jött a teherautó, és amikorra sorra kerültem, azt mondta a cseretelepvezető, elfogytak a teli palackok, mert csak ennyit és ennyit kapott. Szocialista kánaánban éltünk, nem volt mit tenni. A miénk volt a hatalom, a gázpalackok és a luxus pedig másé. Ha fodrászhoz mentem, sorba álltunk, ha boltba mentem, sorba álltunk például vártuk a kenyeresautót, míg meg nem hozta a friss kenyeret (tegnapi sosem volt). Ha postára mentem, sorba álltam, ha orvosi vizsgálatra mentem, sorba álltam. Ha kapáltam lenn a kertben, senki sem szólt hozzám, csak a már említett Sokol rádióm hangját hallottam, türelemmel kellett végezni a munkát, sosem kapkodtam, mert nem kapkodhattam. Számítógép nem volt, televízió csak délután-este volt (hétfőn szünnap), laptop, internet, telefon, mobil nem volt, és a könyvekhez is türelem kell.
Én megtanultam türelmesnek lenni. Így alakult ki bennem a türelem mások iránt is. Sosem szerettem rohanni, de magam igyekeztem mindig pontos lenni, ha valaki nem ilyen volt, azt nem szóltam meg, mert eszembe sem jutott, hogy másmilyen is lehetne, vagy én lehetnék „lazább”. Az iskoláimban türelmesnek kellett lennem, egészen más stílusú életet éltünk akkoriban. Mi, egy többségi sváb faluban nem szóltuk le a ruszinokat, a szerbeket, a zsidókat, sem a más vallásúakat. Mi még „ösztönösen” voltunk „vallási, nemzetiségi türelmesek”. És szebb volt úgy a világ.
Akiben nincs türelem a másik ember felé, abban elfogadás sincs. Megértés sincs, szolidaritás sincs, együttérzés sincs, segítőkészség sincs. És saját maga felé sincs türelme, általában mindent meg akar szerezni, de azt most rögtön. Nem tud várni, épp ezért nem értékeli saját tárgyait, gazdagságát, értékeit, de akár a tehetségét sem. A tehetség türelem nélkül olyan, mint a sivatag víz nélkül: szép, megkapó, de hosszabb távon megöli vagy a testet, vagy a lelket.
Mindenhez türelem kell Ha türelmes vagy, nyugodt is vagy, nem hamarkodsz el egy döntést sem, mint ahogy az emberi kapcsolataidban is megértőbb és szeretetteljesebb leszel. A türelem nélkül úgy járnánk, mint ahogy Svejk mondta volt: „Ha az emberek mindig csak jót akarnának, már rég agyonverték volna egymást!” – azaz, ahogy az van is a világban, állandóan háborúskodunk, és legyőzni akarjuk a másikat pusztán azért, mert nem tudunk türelmesek maradni, és becsülni AZT, AMINK VAN.
Egyik versemben így írtam:
Derű
mikor csahos kutyák az angyalok
és a szeretetnél a bűn nagyobb
és szépséges szép a valóság
és körvonalak nélküli a jóság
mikor örül a mű mert kész az alkotó
és az ég alatt minden csak religió
a tenger és a bálna és a delfinek
mind azt kérdezik minek minek
és esőben és ködben sárban
elmerülök e földhözragadtságban
a fákról lelógó zöld gyönyörben
mert minden embert meggyötörtem
mert fűszál csak mind az anyag
és vállamon nyugszik le a nap
és esőben és sárban ködben
szétázott málló göröngyökben
a türelem lehet csak az egyetlen jóság
hát ne vess meg e versért kedves hallgatóság
Itt is ösztönösen írtam, amit. És ez azt is jelenti, hogy komolyan gondoltam. Meg vagyok győződve arról, hogy ha türelmesebb lenne az emberiség, sokkal-sokkal kevesebb problémánk lenne egymással, s talán az áhított „aranykor „ visszatértének is ez a feltétele
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
