DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2844 szerző 38795 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK


 
Új maradandokkok

Valyon László: Alkony
Kiss-Teleki Rita: magamnak egészet
Kiss-Teleki Rita: valaki
Kiss-Teleki Rita: Megtartom
Kiss-Teleki Rita: senki
Kiss-Teleki Rita: emóció
Gyurcsi - Zalán György: egyik kezével
Gyurcsi - Zalán György: lélekóra
Gyurcsi - Zalán György: vagyok
Szilasi Katalin: Szonett holdvilágnál
FRISS FÓRUMOK

Tóth János Janus 7 órája
Ocsovai Ferenc 10 órája
Kiss-Teleki Rita 1 napja
Karaffa Gyula 1 napja
Valyon László 3 napja
Filip Tamás 4 napja
Gyors & Gyilkos 6 napja
DOKK_FAQ 6 napja
Francesco de Orellana 7 napja
Pálóczi Antal 9 napja
Cservinka Dávid 10 napja
Szilasi Katalin 12 napja
Szakállas Zsolt 13 napja
Vasi Ferenc Zoltán 15 napja
Bátai Tibor 17 napja
Farkas György 20 napja
Zsolt Szakállas 28 napja
Serfőző Attila 31 napja
Gyurcsi - Zalán György 37 napja
Vadas Tibor 39 napja
FRISS NAPLÓK

 Bátai Tibor 2 órája
nélküled 10 órája
A vádlottak padján 14 órája
az univerzum szélén 1 napja
Baltazar 1 napja
Zúzmara 1 napja
Gyurcsi 2 napja
ELKÉPZELHETŐ 2 napja
mix 4 napja
fiaiéi 6 napja
Paricska. Életmű 7 napja
négysorosok 8 napja
DE MI LESZ A NOVELLÁKKAL? 8 napja
Janus naplója 9 napja
Játék backstage 9 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: A vádlottak padján
Legutóbbi olvasó: 2024-07-15 01:06 Összes olvasás: 59604

Korábbi hozzászólások:  
866. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 108.2024-07-14 11:29
A türelemről

Sokszor kellett pszichológiai tesztet készíttetnem, illetve készítettek velem. Minden esetben megállapították, hogy bár halvérű nem vagyok, de van bennem empátia, könnyebben viselem a kötöttségeket, és van türelmem, nem vagyok egy izgága, heves, szangvinikus ember. Kellett a munkámhoz, mert sokszor órákat, vagy akár 24 órát is el kellett úgy viselni, hogy egyedül voltam, vagy épp nagy közösségben. Ha valaki ilyenkor türelmetlen másokkal, akkor készen is van a probléma, és már meg is van a „balhé”.
Kisebb koromban sem voltam türelmetlen, hozzászoktatott az ÉLET ahhoz, hogy mindent türelemmel el kell viselni. Például volt olyan eset, hogy gázpalackot kellett cserélnek. Ez akkoriban a hónap csak egyik napján volt lehetséges, egy palack általában elég volt addig, ha nem, akkor beüzemeltük a csikós sparheltet (még az igazi, lemezből készült, külön magas sütővel, biztosan láttak már olyat). Ha kifogyott a palack, az adott napon beálltam reggel korán, már hét órakor a sorba. Mindig voltak, akik akkor már régen ott álltak, sokan két palackkal is. Álltunk a fagyban, a tűző napon, s ha megjött a szállítókocsi a tele palackokkal, akkor mi, fiatalok kiálltunk a sorból, beraktuk a raktárba a friss palackokat, az üreseket felsegítettük a kocsira, majd visszaálltunk a sorba a helyünkre, és megkezdődött a palackcsere. Volt nem egyszer olyan eset, amikor csak délután jött a teherautó, és amikorra sorra kerültem, azt mondta a cseretelepvezető, elfogytak a teli palackok, mert csak ennyit és ennyit kapott. Szocialista kánaánban éltünk, nem volt mit tenni. A miénk volt a hatalom, a gázpalackok és a luxus pedig másé. Ha fodrászhoz mentem, sorba álltunk, ha boltba mentem, sorba álltunk például vártuk a kenyeresautót, míg meg nem hozta a friss kenyeret (tegnapi sosem volt). Ha postára mentem, sorba álltam, ha orvosi vizsgálatra mentem, sorba álltam. Ha kapáltam lenn a kertben, senki sem szólt hozzám, csak a már említett Sokol rádióm hangját hallottam, türelemmel kellett végezni a munkát, sosem kapkodtam, mert nem kapkodhattam. Számítógép nem volt, televízió csak délután-este volt (hétfőn szünnap), laptop, internet, telefon, mobil nem volt, és a könyvekhez is türelem kell.
Én megtanultam türelmesnek lenni. Így alakult ki bennem a türelem mások iránt is. Sosem szerettem rohanni, de magam igyekeztem mindig pontos lenni, ha valaki nem ilyen volt, azt nem szóltam meg, mert eszembe sem jutott, hogy másmilyen is lehetne, vagy én lehetnék „lazább”. Az iskoláimban türelmesnek kellett lennem, egészen más stílusú életet éltünk akkoriban. Mi, egy többségi sváb faluban nem szóltuk le a ruszinokat, a szerbeket, a zsidókat, sem a más vallásúakat. Mi még „ösztönösen” voltunk „vallási, nemzetiségi türelmesek”. És szebb volt úgy a világ.
Akiben nincs türelem a másik ember felé, abban elfogadás sincs. Megértés sincs, szolidaritás sincs, együttérzés sincs, segítőkészség sincs. És saját maga felé sincs türelme, általában mindent meg akar szerezni, de azt most rögtön. Nem tud várni, épp ezért nem értékeli saját tárgyait, gazdagságát, értékeit, de akár a tehetségét sem. A tehetség türelem nélkül olyan, mint a sivatag víz nélkül: szép, megkapó, de hosszabb távon megöli vagy a testet, vagy a lelket.
Mindenhez türelem kell Ha türelmes vagy, nyugodt is vagy, nem hamarkodsz el egy döntést sem, mint ahogy az emberi kapcsolataidban is megértőbb és szeretetteljesebb leszel. A türelem nélkül úgy járnánk, mint ahogy Svejk mondta volt: „Ha az emberek mindig csak jót akarnának, már rég agyonverték volna egymást!” – azaz, ahogy az van is a világban, állandóan háborúskodunk, és legyőzni akarjuk a másikat pusztán azért, mert nem tudunk türelmesek maradni, és becsülni AZT, AMINK VAN.
Egyik versemben így írtam:
Derű

mikor csahos kutyák az angyalok
és a szeretetnél a bűn nagyobb

és szépséges szép a valóság

és körvonalak nélküli a jóság

mikor örül a mű mert kész az alkotó

és az ég alatt minden csak religió

a tenger és a bálna és a delfinek

mind azt kérdezik minek minek

és esőben és ködben sárban

elmerülök e földhözragadtságban

a fákról lelógó zöld gyönyörben

mert minden embert meggyötörtem

mert fűszál csak mind az anyag

és vállamon nyugszik le a nap

és esőben és sárban ködben

szétázott málló göröngyökben

a türelem lehet csak az egyetlen jóság

hát ne vess meg e versért kedves hallgatóság

Itt is ösztönösen írtam, amit. És ez azt is jelenti, hogy komolyan gondoltam. Meg vagyok győződve arról, hogy ha türelmesebb lenne az emberiség, sokkal-sokkal kevesebb problémánk lenne egymással, s talán az áhított „aranykor „ visszatértének is ez a feltétele

865. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 107.2024-07-13 09:45
A remekművekről

„Ne múljon el egyetlen napod, hogy nem olvastál néhány sort Seneca, Tolsztoj, Cervantes, Aristoteles, a Szentírás, Rilke, vagy Marcus Aurelius könyveiből. Mindennap hallgass néhány ütemzenét, ha máskép nem lehet, szólaltasd meg a zene-dobozon Bach, Beethoven, Gluck, vagy Mozart valamely tételét. Ne múljon el nap, hogy nem nézegetted néhány percen át valamilyen jó nyomattükrében Breughel, vagy Dürer, vagy Michelangelo valamelyik festményét, vagy rajzát.” – írja Márai naplója ezen fejezetében.

Óh, szent együgyűség, óh, szent naivitás, óh, szent álmodozás! Pedig IGAZA VAN, most mégis azt kell mondanom, hogy ha rákérdezne manapság akár az „értelmiségiek” között (tanárok, írók, költők, diplomások, politikusok stb.), ÉS rákérdezne az „utca emberei” között ezekre a nevekre, szinte száz százalékosan ki merem jelenteni, hogy a nagyon nagy többség csak nézne rá, mint a hazatérő borjú az újra festett kapura. (Ahogy akkor is csak néznének, ha azt kérdeznénk tőlük, ki volt Márai.) Nézne, és jó esetben találgatna, s ha netán valamelyik említett névről VÉLETLENÜL meg tudná mondani legalább azt, hogy kik voltak ők, akkor úgy örülne, mint az unatkozó majom az ő farkának.

A remekművek mind itt vannak közöttünk, közkinccsé tettük törvényekkel őket (szerzői-jogi törvények), ingyenesen elérhetőek mint például a rengeteg könyv, vagy a tőlük kapott élményt olcsón megfizetve egy-egy múzeumban megnézhetőek, mint a szobrok, festmények, egy-egy koncertteremben meghallgathatóak, mint egy-egy zenemű. Remekművek manapság is születnek, pedig sokszor érzik úgy az alkotók, hogy már rég kimerültek a források, amikből merítve újabb remekművek születhetnének. Tényleg, az emberi műveltség annyi remekművet szült már, hogy ha csak valóban AZOKAT hallgatnánk, néznénk, olvasnánk, az életünk kevés lelne ahhoz, hogy mindet befogadjuk, vagy akár csak átabotában foglalkozzunk velük.

A remekművek „szülése” akár tudatosan, akár tudattalanul történik egy-egy alkotónál, ma is lehetséges! Sokan vannak, kishitüek, akik azt gondolják, nem képesek arra, amire képesek voltak a „régiek”, az ősök, az „úttörők”, az ELSŐK. Pedig a remekműveknél igazán nem az számít, hogy azt elsőnek vagy sokadiknak alkotta-e az alkotója, hanem az, hogy megszületett. És mivel az alkotó emberi elme nem változik negatív irányba (hiszen mindig lázasan teremteni akar), most is születhetnek, és születnek is új és újabb remekművek.

Magával a lehetőséggel tehát semmi probléma nincs, a „kincsestár” megvan, sőt, egyre nagyobb és terjedelmesebb. Manapság azzal van a baj, hogy ezeket a kincseket MOST KINCSEKNEK TARTJA-E A VILÁGON ÉLŐ EMBER? Sajnos ki lehet azt is jelenteni majdnem száz százalékos biztonsággal, hogy NEM!

A ma élők nagyon nagy többségének egyáltalán nem kincs az, ami néhány évtizede még az ALAPMŰVELTSÉGHEZ kellett, hogy tartozzon. A MA EMBERÉNEK annyira más lett az értékrendje, hogy az is kijelenthető, a remekműveket mára csak egy igen kicsi „réteg” becsüli és őrzi, és még kisebb az a „réteg”, aki HASZNÁLJA is őket, akiknek nem csak anyagi befektetést jelent egy első kiadású könyv, vagy egy festmény, vagy egy szobor, hanem igazi örömforrás!

Valamikor már az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején indult el egy olyan erkölcsi „törés” az emberiség történetében (bár soha sem állt erkölcsileg a csúcson), amitől számítva nem csak az erkölcseit, hanem az értékrendjét is átalakította az idő, vagy ő maga. Nem tehető más felelőssé azért, ahogy az egyén él, de az egyénekből épül fel a társadalom, az emberiség, akinek már van egy közös (közösségi) értékrendje. Hogy ezt kik, mikor és hol, milyen módon alakítják, titok! Ady azt írta, „minden egész eltörött”. József Attila azt írta, „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, /Hogy melegednének az emberek. / Ráhányni mindent, ami antik, ócska,/ Csorbát, töröttet s ami új meg ép, / Gyerekjátékot, - ó, boldog fogócska! -/ S rászórni szórva mindent, ami szép.” És jött az első nagy világégés, és jött a második nagy világégés, és ma az EMBER ÖNMAGÁVAL ÉS KÖRNYEZETÉVEL IS AZT CSINÁL, AMIT CSAK AKAR. És az ember csak hedonista módon FOGYASZTANI akar. És nem veszi észre, hogy minden szép, jó, finom és olcsó, vagy épp drága amit ELFOGYASZT, az végül szarrá (salakká, porrá, újra a természet részévé) válik.
Sokszor nevetek azokon a fészbukos, internetes képeke, amikor sokan annak az ételnek a képet teszik fel, amit épp főztek, vagy elfogyasztani fognak. Ám olyan képet soha sem tettek még fel, amin azt mutatják meg, hogy MINDEN ILYEN ÉTEL egyformán hagyja el az emberi testet. Épp ez a végzetesen elszomorító TÉNY kellene arra ösztönözze az embert, hogy megbecsüljön mindet, amit fogyaszt, mert azokból átalakítva ÉPP Ő MAGA lesz, önmagát építi velük.
A remekművekhez már nem tudunk hozzányúlni. Minden remekmű fogyasztása mellőzi a salakanyag keletkezését. Épp ezért az egyik legfontosabb ÉRTÉKÜNK a remekmű, a remekművek, a kultúra, és azok alkotói, alakítói. A tömeges elbutulás korában a nagy többségnek nincsenek kulturális igényei, nem ismerik azt az érzést, amit egy-egy mű igazi élvezete jelent. Üresek a fejek, amiket csak étellel, itallal, megehető, megiható, megemészthető dolgokkal tömnek meg. És aztán egyszerűen defekálnak.
Becsüljük meg tehát egymást, akik még értékeljük a remekműveket, és akik nem csak teleszarjuk a környezetünket! (Most direkt voltam durva, sértő, és vulgáris.)

864. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 106.2024-07-11 09:17
Az állatokról

Az emberi képmutatás legjobban megfigyelhető az állatokkal való viselkedésükből. Míg néhány évtizede még hellyel-közzel esett csak szóba állatvédelem, addig mára nagyot változott a világ erkölcsi állapota ezzel kapcsolatban is. Sokan vannak, akik (szerintem is nagyon helyesen) védik az állatokat, sőt, tesznek is az állatokért, sőt, akár az állatok jogaira hivatkozva harcosan cselekszenek, és tesznek javaslatokat törvénymódosításokra, vagy épp feljelentenek állatkínzókat. Sokan állatmenhelyet tartanak fenn (ezt is nagyon helyesen), és ide várják az emberek anyagi segítségét. Ám, mégis-mégis, vagy épphogy MINDIG Hörömpő Gergely (Gergő bácsi) református lelkész írása jut az eszembe, aki arra figyelmeztetett bennünket, hogy az állatok helyett inkább egymásra figyeljünk, és egymás jogait tartsuk tiszteletben, a szeretetünket egymás felé fordítsuk, ne egy állat kapja meg azt, ami az EMBERNEK JÁRNA.
Ez így leírva, elolvasva, nagyon sommás kijelentés: ám, ha a részletekbe belemegyünk, akkor nem is tűnik olyan „ördögtől valónak”. Mert mire célzott Gergő bácsi? Arra az elembertelenedő világra, amiben valóban egy kutya többet ér egy embernél. Amikor egy kolduló hajléktalant például elküld egy pap a templom közeléből, ne zavarja viselkedésével a hívő lelkeket, ne botránkoztassa meg azokat. Miközben EZ MAGA A BOTRÁNY, kevesen veszik mégis észre. Olyanná lett a világ, ahol egy társadalom alaptörvényében benne vannak az ember jogai, de azok betartásáról senki sem intézkedik. Amikor az ENSZ-nek van egy emberi-jogi nyilatkozata, de annak betartását és betartatását egy állam sem tartja önmagára kötelezőnek. Olyan világban élünk, amikor 2024-ben nem az orvostudománnyal, nem a tudománnyal, nem az emberi jóléttel foglalkozunk, hanem háborúk zajlanak, és egymást ölik azok az emberek, akik ugyanabban az Istenben hisznek, vagy más istent imádnak és arra a hitre akarják vezetni erőszakosan a mást vallókat.
A szinte felfoghatatlan fejlődés és elért eredmények ellenére az emberiség egy íves pálya leszálló ágán csúszik épp lefelé, és hogy „hol áll meg”, senki sem tudja megjósolni. Ha ismernék az Igét, akkor rájönnének, hogy bizony, ezek már azok a bizonyos „utolsó idők”, hiszen annak leírásából szinte minden beteljesedett már.
És akkor vissza az állatokhoz: ha az emberségünk csorbát szenvedett, akkor kompenzálásként az állatok felé fordulva, azok szeretetét látványosan kifejezve tudjuk „elhitetni” a környezetünkkel, hogy mégiscsak emberek maradtunk, vagy azok vagyunk. Ezerszámra vágatunk ki fenyőket csak azért, hogy egy nem létező isten születését sokáig nem is létező szokással megünnepeljünk, igaz, ezek CSAK növények, ezeket ki lehet vágni, nem sírnak. De! Ezerszámra vesszük a nyulakat húsvétkor, amikor megintcsak egy nem létező isten halálát sokáig nem is létező szokással (egy fordítói hiba miatt nyúllal és tojással) ünnepeljük, emlékezünk meg róla, aztán amikor elmúlt a húsvét, ezeket a nyulakat jó esetben „lepasszoljuk” vidéki rokonokhoz, akik szívesen fogadják, majd felnövésük után szívesen elfogyasztják azokat. Ugyancsak jó esetben az Állatkertnek ajándékozzák, ahol is a kígyók s egyéb hüllők táplálékaként hajtanak hasznot a kis kedvencek. Rossz esetben kidobják őket egy bokor alá, és az ÁLLATNAK MÉG EZ A ROSSZ ESET A LEGJOBB, bár egy kinemesített, nevelt nyúl kevésbé állja meg a helyét a „vadonban”, és vad társaival keveredve nem épp az erős vérvonal védelmét szolgálja. Ugyanezen esetek érvényesek a kutyákra is, annyi különbséggel, hogy mi még NEM ESZÜNK KUTYÁT. Mi csak kidobjuk a születésnapra adott kis cukimukit, amikor büdös döggé nő fel, szívfájdalom nélkül vágtuk fejbe őket régen ha útban voltak, most már „EMBERIBB” módon „elaltatjuk” őket. Igaz, mindkét esetben egyszerűen megöltük őket, de az „altatás” legalább egy emberséges magyarázat mások felé arra, amit régen máshogy csináltak.
A dolgot ott rontottuk el, amikor egyes állatfajokat kedvencekké neveltünk, másokat pedig hagytunk prédaállatnak. Innentől vagyunk álszentek, és innentől kell hazudnunk egymásnak és önmagunknak az állatokhoz való kapcsolatunkról.
A vadászok rosszak, mert lelövik a vadat. (Van benne valami, de mi?) De a boltból megvesszük a hűtőpultban lévő húsokat, sőt, szakértői szemmel és csorgó nyállal már arra gondolunk, mit fogunk belőle készíteni. Miért van ez így? Mert nem láttuk azt a csirkét, azt a disznót, azt a marhát akkor, amikor élt. Nem simogattuk meg a buksijukat, nem KÖTŐDTÜNK hozzájuk. S mivel ez így van, ha már csak egyszerűen „húsként”, alapanyagként látjuk őket viszont, akkor már nincs semmiféle averziónk a hús felé. Maximum azok felé, akik a mocskos munkát elvégezve azokat a húsokat a pultokba varázsolják, bennünket megkímélve ezzel egy komoly stressztől, egy komoly traumától.
Ezeket a traumákat felvállalók látnak el élelemmel bennünket, s biztos vagyok benne, hogy ők sem viselkednek másképp kedvenc állataikkal, mint bárki más. Csak ők „helyén tudják kezelni” ezt a kérdést.
Én magam több száz állatot vágtam le, öltem meg. Kecskét, birkát, disznót, nyulat, s dolgoztam fel magunknak csodálatosan finom ennivalóvá. Mindig voltak kutyáink közben, akiket mindig örökbe fogadtunk valakitől. Ám a kötelező szereteten kívül a kutya nálunk házőrző, és nem „öleb”, nem cukimuki kedvenc. Feladata van, beilleszkedve közénk, a család tagjainak szolgálata a dolga. Persze szabadon vannak, még ha össze is kell utánuk szedni a fűből a szart. Emberek után is megtettem ezt nem egyszer, amikor kimertem a budinkat. És nincs ebben semmi szégyellnivaló, mert minden munkát el kell végezni valakinek. Akkor én VALAKI voltam.

863. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 105.2024-07-09 11:21
A dagályról és az álmodozásról

Valóban szükséges az élethez az álmodozás, és sokszor az érzelmek kifejezése is. Érzelemmentesen élni olyan, mint a fagylaltot harapni: lefagynak az ízlelőbimbóink, és nem élvezünk a fagylaltból semmit a végén.
Manapság az emberek többsége nem szereti kimutatni érzelmeit. Csak akkor, amikor olyan élethelyzetbe kerül: például elmegy egy ottalvós buliba a barátaihoz, vagy egy fesztiválra, ahol nincsenek szabályok, és felszabadultan tud ordítani is, ha azt akarja. A „való világban” nem ezt várja el tőle a társadalom, így ő maga önként elfolyt magában sok olyan érzelmet, aminek ha utat engedne, a világ is szebb lenne. Észrevettem, hogy sokan eltaszítanak az öleléstől, nem szeretik, ha örömből, szeretetből megölelem őket. Általában veszem a jeleket, és nem erőltetem tovább az ilyen embereknél az ölelést, de sajnálom, hogy így van.
Az érzelmek elfolytása kemény, rideg, racionális viselkedést ad az embernek, akitől ha pl. főnök, félni fognak, ha „csak” egy ember, akkor sokan kerülni fogják. Valahol a kettő között kellene állnunk mindig, és el kellene fogadnunk egymás érzelmeit is. A kemény, rideg, racionális viselkedés sokszor „sótlansággal” jár, humortalansággal, unalommal, kedvetlenséggel, beletörődéssel, álmodozás szóba sem jöhet, dagályos érzelmi alapú beszélgetések kizárva. Rossz így élni. Nem is szeretnék.
Bár a környezetét némiképp maga választja meg az ember, mindenütt egyforma karakterekbe fog botlani. Álmodozás és mese az, hogy ha elköltözik onnan, ahol rosszul érzi magát, máshol majd másféle embereket fog megismerni, hogy boldogabb lesz. Nem lesz sehol boldogabb, csak akkor, ha önmaga érzelmesebb kapcsolatokat alakít ki embertársaival. Ráadásul ez semmibe sem kerül, meghallgatni a másikat, rámosolyogni, beszélgetni vele, elmondani egy-két „titkot”, megosztani félelmeinket, örömeinket nem kerül semmibe, sem nekünk, sem másnak. Csak akkor, ha az „idő pénz” felfogás aszerint élünk.
Az időt oda kell szánni arra, hogy az életünk tartalommal teli legyen. Ha nem megyünk el sehová, ha nem akarunk megnézni egy színdarabot, egy koncertet, egy kiállítást, egy irodalmi estet, mert sajnáljuk a rá szánt időt (néha forintosítjuk is) akkor már egy rossz úton járunk, s nem a környezettel van a probléma, hanem velünk.
A környezet nagyon ritkán ad valóságos visszajelzéseket rólunk: álszent és hazug világban nem illendő az igazat kimondani, mert nagyobb a félelem a sértődésektől, mint a várható „haszon”. Pedig e nélkül menthetetlenek vagyunk, egyedül maradunk még gyülekezeteinkben is, ahol gyakorlatilag ugyanaz az álszent és hazug környezet vesz bennünket körül. Sokszor még a pap, vagy a lelkész sem mer meginteni bennünket, mert fél, hogy többé nem lát a templomában, imaházában, gyülekezetében.
Istent is álmodozva lehet keresni, és ezen keresztül valóságosan meg lehet találni. A hitben a dagályosságnak nincs helye, az érzelmeknek viszont nagyon is. Aki hitében sem tudja felszabadítani a jóra, az örömre, a békességre, a másik szeretetére, annak hiába minden szó, végzetesen racionalista lett belőle. Vannak ilyen emberek, nem is kevesen, ott kószálnak azon tömegben, akik viszont álmodozni sem mernek.

862. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 104.2024-07-08 11:58
Az alkalmazkodásról

A kisgyerekkor első önálló lépéseitől kezdve az ember nem tesz mást, csak alkalmazkodik. A legelsőkhöz, a fizika törvényeihez könnyű alkalmazkodni, mert ha nem vesszük figyelembe őket, akkor bizony előbb-utóbb seggre ülünk, betörik az orrunk, vagy kihullik egy-két fogunk (már, ha van). Hamar megtanuljuk, hogy az emberi test végtelenül sérülékeny, végtelenül gyenge a természethez képest, és végtelenül kicsi a világ méreteihez képest. Bár tőlünk sokkal kisebb élőlények is hatalmas kolóniákat, társadalmakat építenek ki, bennünket a világűrből szemlélők ugyanúgy nem látnának, mint ahogy mi sem vesszük észre sem a hangyák, sem a termeszek, sem a méhek-rovarok társadalmait. Bizonyos méretet el kell érniük, hogy azt a bizonyos ÉSZREVÉTELI HATÁRT ELÉRJÉK, amitől már az ember számításba veszi őket, vagy számol velük is. És a mérte bizony lényeges az emberek társadalmában, épp ezért is építtetnek a milliárdosok felhőkarcolókat, hogy bizonyítsák: „olyan nagyok, gazdagok, tehetségesek, tehetősek, hogy az már a Holdról is látszik”! Nem kis pondrók, nem kis földi férgek: kinőtték már ezt a bolygót, ép ezért sem foglalkoznak vele. (Igaz, alternatívájuk egyelőre nincs, csak bizodalmuk a pénzükben. Bár, ahogy egy bölcs dakota közmondás mondja: az aranyat nem lehet megenni.)
Mint ahogy minden társdadalomban, az emberiben is megvan minden egyes egyednek a feladata, ha tetszik ez egyeseknek, ha nem. Lehet, hogy csak annyi, hogy szaporodjon. Lehet, hogy az, hogy kitalálja a relativitás elméletét. Lehet, hogy az, megírjon egy olyan könyvet, amiből tanulhatunk, vagy szórakozhatunk általa. Mint ahogy minden munkát EL KELL VÉGEZNI VALAKINEK, úgy mindenkinek meg kell szokni a társadalmi együttélési szabályokat is. Alkalmazkodni kell másokhoz, egy nép szokásaihoz, törvényeihez, szabályaihoz, tabuihoz vagy fétiseihez, mert ha nem tesz meg ezt az egyén, nehéz, vagy sokkal nehezebb éltere számíthat.
Persze mindig vannak „renitensek”, akik nem hajlandóak alkalmazkodni semmiféle emberi szabályhoz, szabadok akarnak lenni, szabadon akarnak élni, utazni, létezni. Ám hatalmas pofonokat kapnak az éllettől akkor ezek az emberek, amikor elfogy a társadalomból szerzett vagy kapott pénzük, amikor elfogy a boruk, amikor elfogy a kenyerük, amikor elfogy a cigijük, amikor elfogy a benzinjük, ÉS EZEK MEGLÉTÉÉRT, folyamatos pótlásáért nem tesznek semmit. Ha mégis ilyen igényeik vannak, akkor rá kell döbbenniük, hogy a társadalomból NEM LEHET CSAK ÚGY elszabadulni, a társadalom nem enged, visszahúz, és magáénak akar tudni, birtokolni akar, és nem engedi, hogy egyetlen tagja is renitens legyen!
Ki lehet vonulni a társadalomból – persze, de akkor minden olyan dologról le kell(ene) mondani, amit megszoktunk, amin szocializálódtunk, és egy olyan életet kell(ene) élni, amiben teljesen önellátók vagyunk, amiben mi magunk teremtünk elő mindent, ami a szimpla élethez kell, és ha ezt nem tudjuk, akkor menthetetlenül előpusztulunk. Ezt sajnos el kell hinnünk és el kell fogadnunk.
Én magam is ilyen renitens lennék legszívesebben, ám már korán odaláncolt magához a társadalom, és ha családja is van az embernek, felesége, gyerekei, akkor aztán teljese VÉGE ennek az álomnak!
A nehéz élethelyzeteket én magam úgy szoktam meg, úgy alkalmazkodtam hozzájuk, hogy arra gondoltam: még nem volt olyan semmi, ami el nem múlt volna. Ezzel a gondolkodással el lehet viselni, alkalmazkodni lehet a legnehezebb élethelyzetekhez is, mert CSAK ANNYIT KELL KIBÍRNI, míg az az élethelyzet, streszhelyzet, vagy mondjuk úgy, hogy ROSSZ el nem múlik. És egyszer biztosan elmúlik, és akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy MI NYERTÜNK, mert túléltük ezt is, ahogy eddig mindent.
Persze vannak extrém helyzetek, amikor az emberi lélek csak úgy tud alkalmazkodni, hogy addig megtanult erkölcsi normáiról lemond: gondoljunk csak a repülőbalesetben a hegytetőn maradt túlélőkre, akik társaik hulláját ették meg. Vagy gondoljunk a koncentrációs táborok kápóira, akik a TÖBBIEK közül kerültek ki, és élelemért, a holnapi napért akár kínozni is hajlandóak voltak társaikat.
Az alkalmazkodás végül is a túlélést szolgálja. Nem az egyén komfortérzetéért van, hanem azért, hogy holnap is éljen, élhessen. Aki nem alkalmazkodik, „aki nem lép egyszerre”, az nemhogy rétest nem kap estére, de talán az estét sem éri meg.

861. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 103.2024-07-07 10:02
A képzelőerőről

Valami csodás ajándékként a tudatra ébredő, már beszélni is tudó gyerek legelőször képzelődik: műanyag géppisztollyal fúrja meg a falat, elvesz valamit (semmit) az asztalról és ideadja a kezembe (én pedig lelkesen átveszem tőle, és meg is köszönöm), kettőt rákoppint a kiskalapácsával a műanyagdömperre és az azonnal megjavul, és már berreg-dörmög is, odaáll a függöny mögé, csendben van, és ő tudja, hogy már nincs is, hogy elbújt és mi nem találjuk.
Aztán az emberfia/lánya megtanulja az óvodában, iskolában, gimnáziumban, főiskolán, egyetemeken a VALÓSÁGOT, és innentől kezdve már csak a kisebbségben létezők „képzelegnek”, „élnek egy másik világban”. És ehhez nekik tudatmódosító szerek sem kellenek, elég egy ihletett pillanat, perc, óra, nap, és olyan világban léteznek, amit elképzeltek maguknak, amiben OTTHON VANNAK. A fantázia, a képzelőerő arra szolgál, hogy a megtapasztalt valóságból ÁTÉPÍTSÜK a világot a saját igényeink szerint, míg a tudatmódosító szerek képzelőerő nélküli használata csak arra való, hogy ELFELEJTSÜK a valóságot. (Mondjuk, ahhoz is kell képzelőerő, hogy észrevegyük, a valósággal valami baj van, amit ÉRDEMES néha kikapcsolni a tudatunkból. Ám ezzel nem teremtők leszünk, csak függöny mögé bújt gyermekek.)
A képzelőerővel TEREMTENI lehet. Szó szerint is! Barátom, Zalán György (Gyurcsi) aki jó költő, kiváló humora van, hatalmas képzelőerővel bír! Olyan találmányai vannak, amikből akár milliomos dizájner, vagy újító lehetne, ha érdekelné. De ő „önző”, csak a saját kényelme érdekli, mások „csinálják meg maguknak” azt, amit ő kitalált, vagy mások utánozzák, találják ki ők is ugyanazt a fantasztikus megoldást egy apró munkafolyamatra, vagy feladatra. Puszta képzelőerejével teremt, ugyanúgy, ahogy ír is: minden sor, minden ötlet a „fejéből”, a tudatából, a tapasztalataiból jön elő. Ezek szerint VOLT NEKI TAPASZTALATA bőven!
A szimpla, unalmas és ingerek nélküli élet a képzelőerő kézbilincse. Aki olyan életet él, annak kevés önálló gondolata lesz, de persze ettől még lehet jó ember (sőt, az is), és ettől még élhet teljes, számára kielégítő életet.
Más fejével gondolkodni nem tudunk nagy tömegekben. Szerencsére (a képzelőerővel bírók többsége) erre is képes, épp ezért tudják a valóságot irodalmi műveikben olyan pontosan ábrázolni, hogy az mások előtt is hihető lesz. A képzelet „győzelme” az, ha ELHISZIK azt, amit írsz, amit mondasz. És ennek hozadéka, ajándéka a megbecsülés, még ha az annyi is csak, hogy „xy de jó író!”.
Minél bonyolultabb egy technikai felszerelés, gép, számítógép, játékkonzol, annál inkább azt hiszi a használója, hogy ő rengeteg új tudással lett gazdagabb, értékesebb, és okosabb. Holott ezek használatához sokszor csak egyszerű, betanult vagy ösztönös mozdulatok kellenek, képzelőerő egyáltalán nem szükséges. Mégis egy olyan világba viszi át a felhasználót a technika, amibe el tud veszni. Sokszor észre sem veszik, hogy „bezárták maguk mögött az ajtót, és a kulcsot eldobták”. Amire azt elhinnék valakinek, hogy ez így van, sokszor már késő. Menthetetlenül beszippantja egy olyan világ, aminek alapja a valóság volt, aminek felépítménye már egyáltalán nem a valóság, és ebben a felépítményben maga a használó, akiért ez az egész lenne, már NINCS IS SEHOL.
Na, ez a képzelőerő nélküli felépítmény a SEOL!

860. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 102.2024-07-03 10:30
A nagy fájdalomról és a magatartásról

Zsákutcába vezette az az emberiséget, hogy azt tanították egykor, az érzelmeket nem szabad kimutatni. Az csak afféle úri passzió volt, egy bizonyos anyagi szint fölött bármit kimutathatott az úr, a gazda, a földbirtokos, a gyáros, a miniszter, az államtitkár és a belső titkos tanácsos. Ez ugyan hatalmas embermennyiséget jelent, de mégis csak a kisebbség volt, a nagyon nagy többségnek mindenben visszafogottnak kellett lennie. Generációk nőttek fel úgy, hogy nem szólalhattak meg saját érdekükben sem, s ha megtették, a deresen sem illett üvölteni, mert az a gyávaság és a gyengeség jele volt.
Ugyanígy tették a „dolgukat” a háborúk idején is a bakák, a honvédek, a tisztesek, a tiszthelyettesek: megkapták a parancsot (amit ugye nem szabad megb.szni mert szaporodik), és szó nélkül teljesítették. Érzelemmentesen és csak belül, lelkük mélyén átélve annak esetleges borzalmát. A magyar nép (más népről nem tudok mesélni) tapasztalataim szerint szinte mindig szégyellte kimutatni valódi érzelmeit. Ha baja volt egy férfinak, elment a kocsmába, berúgott a sárga földig, hazament, és szétverte vagy a gyerekeit, az asszonyt, vagy a konyhaszekrényt. Más miatt. Nem tanulta meg, mert nem volt kitől, hogy ha érzelmeit, érzéseit elmondja a feleségnek, a barátnak, a testvérnek, akkor máris könnyebb lesz a megoldást megtalálni fenenagy bajára.
A gyászban sem illett (csak az asszonyokhoz, de még ott is voltak külön siratóasszonyok, akiknek úgy ment a sírás, rívás, mintha csak egy gombot nyomtak volna meg rajtuk) kimutatni az igazi érzelmeket, és ez sokszor ma is így van. Erre egy élő példát mondok: egyik előző papunk, akit mindenki tisztelt, bácsizott és szeretett, egyszer egy 46 éves, rákban meghalt férfit temetett. A férfi anyja keservesen zokogott a koporsó előtt, egy ideig tűrte a papunk, majd rászólt, hogy hagyja abba, mert ha a feltámadás reménye benne is megvan, akkor nem illendő ilyen egetverő palávert csapni anyai zokogással.
A világ az érzelmek kimutatásában is kettészakadt állapotban van: keleti részén nem illendő a fájdalom, a gyász, a szerelem és azoknak cselekedetekben megnyilvánuló nyilvános kimutatása, míg a nyugati világ „ad az érzéseknek”, errefelé az emóció cselekedetekben való kifejezésére akkora hangsúlyt fektetünk, hogy sokszor már a csendesebb kisebbség rosszul érzi magát a hatalmas zűrzavarban. Mindenki önmegvalósítani akar, s így lesznek milliószámra ugyanolyan tetkós, frizurás, ruházatos emberek az utcákon, akik ráadásul ezekkel a külsőségekkel akarják a „belsejüket”, a lelküket megmutatni.
Nem azt mondom, hogy így nem lehet: lehet, sőt, tegyék, engem nem zavar. De hogy csak a külsőségek hangsúlyozása egy zsákutca, az bizonyos előttem. Épp ellenkező életet teremtettek így azok, akik ebbe mélyen beleszálltak. A szabadság soha sem lehet szabadosság, a tisztelet soha nem lehet egyoldalú, s főleg azt kikövetelni nagyon veszélyes terep.
Ha társadalmi szintre emelkedik a hazug, hamis emócionalitás, az álszentség az életszentség helyett, annak főleg hosszú távon nagy kárai lesznek. Olyan generációk nőttek fel Magyarországon az elmúlt 35 évben, akiknek a szüleit is összezavarta az ország „átalakulása”, az igazán emberi értékek inflálódása, és ezeknek a csendes, tiltakozás nélküli elfogadása. Közben érzelemmentes úri osztály alakult ki nálunk, akik megintcsak azt szeretnék elérni, hogy MINDENKI FOGJA BE A POFÁJÁT.

859. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 101.2024-07-02 10:40
A fejfájásról

Szerencsés ember vagyok, mert nekem keveset fáj a fejem a szó igazi értelmében. És ha fáj, általában valamit, valami egyéb egészségügyi problémát jelez. Az én fejem a gyerekeimért és az unokáimért „fáj”, mert egy olyan világot hagyok rájuk (közös termék, kedves 50 fölötti olvasóm!), amiben nekem sincs nagy kedvem élni, s nem ilyet álmodtunk meg nekik akkor, amikor e az a bizonyos „kegyelmi állapot” előállott 1989-ben. Sem nekik, sem magunknak.
Fáj a fejem a gyerekeimért, mert látom, hogy bár a világ évtizedeket haladt előre technikailag, de erkölcsében, világszemléletében, környezettudatosságában az emberiség nemhogy előre, de visszafelé halad a mai napig.
Fáj a fejem a gyerekeimért, mert becsületeseknek neveltem (szigorú voltam velük, talán nagyon is, épp ezért távolodott el a fiam olyan messzire tőlem, de így kétdiplomás, kétgyermekes családapa lett, aki tisztességes, becsületes, hazugságokra képtelen, mint én), és ebben a világban az aki becsületes, igazi hátrányban van.
Fáj a fejem a gyerekeimért, mert pont akkor kapott egy hatalmas pofont a fizetőeszközünk, amikor mind a négy lakásvásárlás, vagy házfelújítás közben van/volt, és a megtakarításuk úgy olvadt el, akár egy nyalóka a napon.
Fáj a fejem az unokáimért, mert el tudom képzelni, hogy ezt a világot rendbe tenni évtizedek TUDATOS MUNKÁJÁVAL lehetne csak, de erre utaló igazán komoly jeleket sem látok egy országban sem. Mi vár majd rájuk, ha felnőnek? Hazájukban, Magyarországon egy erős kasztosodást indított el az „újkapitalizmus”, és már ma sem mindegy, ki milyen családba, „hová születik”. Pedig egy boldog élethez a tehetséggel rendelkezőknek a lehetőségek nyitottsága is szükséges. Ha eleve el vannak zárva bizonyos lehetőségektől, akkor sutba dobhatjuk az „alaptörvényünket”, az abban leírtak csak olyanok, mint sűrű hóesésben a lombfúvó.
Magamért nem fáj a fejem, hiszen „mi már a jég hátán is megélünk”, az egész életünk azzal telt el, hogy a politika és a vezetőink azt kérték, „még ezt az évet bírjuk ki valahogy, aztán majd itt lesz a Kánaán”. Sosincs itt és nem is lesz, hiszen nincsenek elhivatott politikusaink, nincsenek államférfiaink, asszonyaink, akik VALÓBAN a Haza és az emberek sorsát szeretnék jobbítani.
Márai írása azért is érdekes, mert elképzelem, ahogy egy földeken kapáló paraszt elolvassa, és bevesz ezt-azt, gyógyszereket, majd elektromos párnával melegíti a fejét, és pihen néhány órát a hűvös szobában. A polgári élet egy burokban tartja azt, aki azt éli. Ebben a burokban nincs semmi olyan, ami fejfájást kellene okozzon nekik, és nem látszik belőle a mások nyomora, munkája, élete.
Ezt, ennek a tapasztalatnak nagy hiányát látom Márainál.

858. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 100.2024-06-27 10:59
Az igényről

1989 előtt sokkal egyszerűbben el lehetett dönteni azt (még fiataloknak is), hogy mi számít igazán igényesnek. Ráadásul, még az akkori hatalom is „benne volt”, hogy művelt népet „teremtsen”, épp ezért támogatta a szépirodalmat, a verseket, a színdarabokat, a színészképzést, de megtűrte afféle „leeresztő szelepként”, az „ellenkultúrát” is, hiszen nem volt hülye: tudta, hogy a hatalma fenntartása miatt óriási feszültség van az emberekben, értelmiségiekben, és egyszerű közemberekben is. A fiatalok közösségei, akik koruknál fogva elleneznek mindenféle hatalmat, parancsot, utasítást, megteremtették maguknak a saját szórakozásukat. Az akkor ezt felismerő „bandák”, zenekarok ma nagy öregek lettek, mind hetven fölöttiek, nyolcvan körüliek, akiket a legerősebb jóindulattal sem lehet már fiataloknak tartani. Érdekes egy olyan rock-koncert, ahol az átlagéletkor 50 év! És az akkori hatalomba visszaóvatoskodók műfoggal és műkörömmel kapaszkodnak azóta is értéktelen, impotens és meddő hatalmukhoz, máig nem voltak képesek „eltűnni a balfenéken”, és átadni olyanoknak a helyet, akik valóban tehetségesek, valóban műveltek, akik nem suksüköznek, akik tudnak előre látni és kombinálni, összerakni az „idők jeleit”.
Aztán jött 1989, az a bizonyos „rendszerváltás”. Minden fontosabb volt mindenkinek, mint a kultúra, beindult a vadkapitalizmus, kialakultak a magyar milliomosok, milliárdosok rétegei, az újkapitalisták, akiknek az esetek nagyon nagy többségében kultúrára semmiféle igényük nem volt! Náluk a kultúra az ivást, az öltözködést, a külsőségek mutogatását, a kokót, a kurvákat, a bulizást, a külföldi szórakozóhelyeken való csillogást jelentette. Olyan emberek kerültek hatalomba a pénzükkel és a kontraszelekcióval, akiknek ismeretlen nemcsak a „magaskultúra”, de alapműveltségük sincs. És mivel ilyenjük nincs, nem is tartják fontosnak azt, hogy MÁSOKNAK, a társadalomnak ilyet teremtsenek.
Néha volt egy-egy kegyelmi pillanat, amikor másfelé indulhattunk volna, de a hatalomba kerülő fiatal demokraták céljai (még ha tanultabbak is voltak elődeiknél) végül ugyanaz lett: gazdaggá válni, hatalomba kerülni és azt mindenáron megtartani. Akinek pedig sok, mérhetetlenül sok pénze van, az még mindig könnyen elhiszi magáról, hogy ő az ISTEN! Hogy neki mindet szabad, nélküle semmi sem lenne, ami van (talán az viszont lenne, ami most nincs). Ezek a kegyelmi pillanatok sorra elmúltak, sorra eltűntek, és immáron két évtizede csak egyetlen egy ilyen volt (2010), amikor is a társadalom elindulhatott volna egy szebb, jobb jövő felé, de az akkor hatalomba kerülők felváltották aprópénzre ezt a lehetőséget.
A kultúra leépítése szisztematikusan zajlott/zajlik. Buta, tudatlan, igénytelen embereket könnyű irányítani, és elhitetni belük, hogy „ez a világ a lehetséges világok legjobbika”. Kezdődött azzal, hogy a „nemzetidegen” kultúrát képviselőket háttérbe kellett szorítani, illetve nekik nem adni olyan és akkor esélyt adni az élethez, mint a hatalom által kiválasztottaknak. A liberális szitokszó lett mind az életben, mind a kultúrában. Pedig a kultúra szabadság nélkül (nem szabadosságra gondolok) nem létezhet, hiszen az alapja a szabadság kell legyen! Viszont a nemzeti kultúrára jó példák nem születtek, hiába a rengeteg milliárd, a lehetőség. Talán mert nem az igazi tehetségeket támogatja a hatalom? Talán mert a hatalomnak rossz az elképzelése a nemzeti kultúráról? Talán mert a hatalom nem mérte fel az emberek valós igényeit? Így az a kultúra, amit a nép, a közösség, az ország lakói kapnak állami támogatással, az már hitelét és aktualitását vesztett, sablonos, unalmas, és érdektelen lett.
Mindenütt ugyanazon támogatott fellépők közül lehet választani egy falunapra, egy nemzeti ünnepre, egy fesztiválra. Mindenütt ugyanazt a műsort láthatják az emberek. Vannak persze kísérletek arra is, hogy esetleg a verseket, színdarabokat visszacsempésszék a közönség érdeklődési körébe, de ezzel már elkésett a hatalom: romokban hever az emberek igényessége, egy bizonyos szint fölött semmiféle érdeklődés nincs egy művész, zenész, színészt, versmondó vagy író felé. Sikerült tönkre tenni azt, ami még az „átkosban” is jól működött: az emberek olvastak, zenét hallgattak, moziba jártak, városon színházba, vagy más, komolyabb programokra. Manapság az ilyenek nem mozgatják meg az embereket. (Szandi „művésznő” nem volt hajlandó énekelni nyolc ember előtt, ám a 600 ezer forintos gázsit felvette. Ha egy Kossuth díjas, vagy József Attila díjas költő-író könyvbemutatóján tízen, húszan vannak egy NAGYVÁROSBAN, akkor ő mit is mondjon? Ja, és gázsit sem kap, vagy ha igen, akkor max. útiköltséget, esetleg egy vacsorára valót.)
Az elmúlt három évtizedben a magyar emberek „legatyásodtak” anyagilag, így igénytelenek lettek: a boltokban szemetet kapnak a pénzükért, amikor ünnepelnek, gagyit kapnak ajándékként, tanulni nem fognak már, olvasni nem fognak már, de sajnos a fiatalok sem. Aki fiatal még a szülőfalujában maradt, az vagy lezüllött, vagy igénytelen a saját életével, vagy soha sincs itthon. A gazdagok pedig megszervezik a saját szórakozásukat, hiszen BÁRMIT megtehetnek, akár egy világsztárt is megfizethetnek a gyerekük születésnapjára, PÉNZ NEM SZÁMÍT!
Márai is, Bibó is, Hamvas i, de minden gondolkodó jól tudta, hogy a társadalom legfontosabb szegmense a jól művelt, önmagára, környezetére, munkájára és minden egyébre igényes ember. Már az ilyenek teljes kisebbségben élnek, és sokszor csak keseregnek, hogy „mi lett volna, ha…”.

857. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 99.2024-06-26 10:19
A jóra való fürgeségről

Bizony, élnek olyan emberek, akikkel egy pohár bort meginni lehetetlen, közben egy történetet elmesélni nekik lehetetlen, mert biztos, hogy közben is kitalálnak maguknak valami feladatot. Ők azok, akik ha telefonon beszélgetsz velük, akár szó nélkül is leteszik a telefont, ha a második-harmadik telefonjukon keresik. (Ha egyszerre sokan keresnék, akkor mindig az épp aktuálisan utolsó hívóval beszélnek csak.) Ők azok, akik egy koncerten a telefonjukkal videóznak, képeket készítenek, meg akarják örökíteni azt a pillanatot, amit egyáltalán nem élveznek akkor, amikor az épp történik! Ők azok, akik elfelejtik sokszor, hogy épp milyen megbeszélésen vannak, kikkel beszélnek. Ők azok, akik mindig újabb ötletekkel állnak elő, de egy ötletüket sem csinálják végig, nem valósítják meg, mert közben újabb és újabb ötletek jutnak az eszükbe.
Ezek az emberek valóban fürgék, és valóban azt gondolják, hogy amit tesznek az jó. Képtelenek reálisan látni saját személyiségüket, és tetteiket, így a környezetüket akarják mindig „jobb irányba” terelni. Problémáik abból adódnak (saját felfogásuk szerint), hogy az emberek nem értik meg őket, s azt, hogy MI LENNE A LEGFONTOSABB AZ ÉLETBEN. Mégis, az életük úgy múlik el, hogy ha visszanéznek rá, ők maguk nem tettek semmi fontosat, vagy ha igen, akkor semmi maradót.
Az állandó zsizsegés, az állandó „hepy” állapot tőlem olyan távol áll, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől. Jónak lenni csendességben is lehet, úgy is, hogy akár egy szót sem szólok, nem harsányan beszélek, nem kiabálok, nem röhögök, és nem hadarok, nem csapongok a gondolataim között.
Minden embert zavarba lehet hozni valahogy valamivel, csak az olyan embereket nem, akik ilyen „jóra való fürgeségben” szenvednek. Ők olyanok, mintha a fülükbe forró ólmot öntött volna valaki, és csak a saját belső hangjaikat hallják.
Kér konkrét esetet mesélek el (érdekesség, hogy mindkettőben asszonyok, nők szerepelnek): Az egyik esetben egy ilyen zsizsegő ismerősünknek javasoltuk, jöjjön velünk egy megbeszélésre a húsz kilométerre lévő városba. OK, mondta, ekkor és ekkor ott leszek a kocsitoknál, és indulhatunk. Nem volt ott. Hívtam telefonon, jajjj, mondta, még nem készült el, de ne várjunk rá (ekkor már 15 perce vártuk), mert elindul majd a saját kocsijával. Mi időben (épphogy) megérkeztünk. Már javában benne voltunk a megbeszélésben, amikor ismerősünk megérkezett. Leült mellénk, elővette a jegyzetfüzetét, és hozzám hajolva megkérdezte: most tulajdonképpen hol is vagyok? Miről is van szó?
A másik történet teljesen friss: Két hete dolgoztam egy iskolai osztállyal, ami egy tőlünk hatvan kilométerre lévő nagyváros mellől jött. Szép tárgyakat készítettünk, a tarifám szerint meg is kaptam a fizetségemet, számlát adtam, megköszöntem a meghívást, és jeleztem, ha kell, el is utazok bárhová dolgozni, megbeszélés alapján. Tegnapelőtt kaptam egy telefont ebből a településből, két hölgy hívott fel, hogy látták az iskolásoknál a szép bőrtárgyakat, és hívnának engem egy családi napjukra, ahol nagycsaládosok gyerekeivel kellene dolgoznom. Mennyiért mennék el? -kérdezték. A szokásos tarifámmal, volt a válaszom. Az nekik sok, annyi pénzük nincs. Engednék-e belőle? Akkor elmegyek a tarifám kétharmadáért. Az mennyi? Az is sok nekik, annyi pénzük már nincs. De higgyem el, nagyon rendes családok, sok négy vagy többgyerekesek, van apuka, aki maga neveli három gyerekét stb. (Ezt hívják erkölcsi „gyúrásnak”, megdolgozásnak, vagy lelki erőszaknak, terrornak.) Lett volna erőm nemet mondani, de kíváncsi voltam a végkifejletre. Tudják mit? Elmegyek csak üzemanyagköltségért. Az mennyi lenne? Hatezer. Arról tudnék-e számlát adni? (!!!) Merthogy ők kapták erre a táborra a pénzt és el kell vele számolniuk. No, ekkor borult ki nálam a „bili”, s elmondtam nekik, én ebből élek, hogy egy apuka ha elszív egy doboz cigarettát, és megiszik egy doboz sört, már sokkal többet költött, mint a tarifám, hogy anyagköltség is van a világon, hogy az oda-vissza kétórás utat nekem le is kell vezetnem, ami kiesik az életemből. Mintha a falnak beszéltem volna. És a slusszpoén: megkérdezték, ha már most elmegyek, elmennék-e októberben is egy ugyanilyen napra?
Remélem, a kétféle viselkedésből egyértelműen látszanak a „jóra való fürgék” világlátása, világfelfogása: csak az van, amit ők szeretnének, mindent meg akarnak szerezni, mindenkit ki akarnak használni saját elképzeléseik szerint, és ha nem, hát akkor még arra is képesek lennének, hogy ha valaki nemet mond, azt elítéljék. Mivel én magam tegnap is ingyen dolgoztam egy hittantáborban a gyerekekkel, elvállaltam útiköltségért ezt a foglalkozást, Meglátjuk, mi lesz a vége.
Mivel egyre kevesebb ember van, aki higgadtan és odafigyelve végzi a saját dolgát az ilyen szervezős munkában, a kulturális programok szervezését ellepték az ilyen zsizsegő emberek (sokszor önkéntesek, a nagy többségük nő). És sajnos ennek az is a következménye, hogy sok esetben a tömegigényeket szolgálják ki, mert maguk is azt fogyasztják, és a „magas kultúra” számukra ismeretlen, így szükségtelen, ezért nem is jön szóba.
Valóban jóakarattal van kirakva a pokol felé vezető út? Úgy látszik, igen.


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2024-05-30 08:23 l
2024-01-06 21:31 Sokadik
2023-07-15 16:45 Kosztolányi M. szerint
2023-07-10 12:57 Genovéva ajánlása
2022-10-13 10:07 lilis
2022-05-13 09:03 lili
2021-11-05 08:42 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
2020-09-25 22:55 furim
2019-11-21 14:36 nélküled
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2024-07-14 23:39   Napló: Bátai Tibor
2024-07-14 20:46       ÚJ bírálandokk-VERS: Filip Tamás Hotel Severus
2024-07-14 18:32   Új fórumbejegyzés: Tóth János Janus
2024-07-14 15:26   Napló: nélküled
2024-07-14 14:53   Új fórumbejegyzés: Ocsovai Ferenc
2024-07-14 11:29   Napló: A vádlottak padján
2024-07-13 21:51   Napló: Bátai Tibor
2024-07-13 15:40   Új fórumbejegyzés: Kiss-Teleki Rita
2024-07-13 12:32   Napló: az univerzum szélén
2024-07-13 12:06   Napló: Baltazar