DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2842 szerző 38692 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Németh Bálint
  Extrasystole
Új maradandokkok

Veres Mária: pillanat
Tamási József: 2023
Zsigmond Eszter: Gondolatok
Vadas Tibor: Fekete koszorú
Vadas Tibor: Ütemre és dalra
Vadas Tibor: Kérdések dísztelen
Albert Zsolt: Éjszakai páncél
Tóth János Janus: pillanatok
Tóth János Janus: Hol az Isten?
Tóth János Janus: Szeptember
FRISS FÓRUMOK

Kiss-Teleki Rita 4 perce
Cservinka Dávid 2 órája
Bátai Tibor 11 órája
Filip Tamás 11 órája
Egry Artúr 20 órája
Duma György 22 órája
Gyors & Gyilkos 1 napja
Valyon László 1 napja
DOKK_FAQ 2 napja
Csombor Blanka 4 napja
Tóth János Janus 5 napja
Szilasi Katalin 5 napja
Karaffa Gyula 6 napja
Tóth Gabriella 6 napja
Vadas Tibor 6 napja
Tamási József 7 napja
Zsigmond Eszter 9 napja
Farkas György 10 napja
Mórotz Krisztina 11 napja
Szakállas Zsolt 20 napja
FRISS NAPLÓK

 A vádlottak padján 41 perce
az univerzum szélén 3 órája
PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN 3 órája
szilvakék 11 órája
történések 16 órája
Bátai Tibor 17 órája
Hetedíziglen 18 órája
Janus naplója 21 órája
DOKK estek 1 napja
Vezsenyi Ildikó Naplója 1 napja
ELKÉPZELHETŐ 1 napja
négysorosok 1 napja
Minimal Planet 2 napja
Hetedíziglen 2 napja
A fény nem publikus 3 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: A vádlottak padján
Legutóbbi olvasó: 2024-03-19 10:23 Összes olvasás: 52007

Korábbi hozzászólások:  
780. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 42.2024-03-19 09:43
Az olvasásról

Ahogy mondani szokás, amióta az eszemet tudom, olvasok. Előbb voltam olvasó ember, mint író. A minap egy előadáson voltunk feleségemmel, ahol is egy autóbalesetet szenvedett ember mesélte el azt, hogy mit érzett, látott, tapasztalt, amikor a kormány összetörte az arcát, koponyáját, s testen kívüli élményt kapott ezáltal. Odaát béke és szeretet fogadta, és hiába akart figyelmeztetni mindenkit erre-arra, mit kellene tenni, hogy itt van és látja őket, az emberek nem hallották meg a szavát. Remélem, amikor magam is megtapasztalom majd ezt az élményt, akkor a mindent átható Szeretet, a Teremtő megjutalmaz majd könyvekkel és a gyorsolvasás képességével.
Nekem olvasni létszükséglet. És nem csak azért, mert valamelyik szedett gyógyszerem miatt sokszor hajnali négyig sem alszok el, hanem azért, mert szükségem van rá. Szenvedélyesen olvasok, habzsolom a könyveket, akár szimultán is. Idén, azaz 2024-ben már több mint 20 könyvet olvastam, s ezek nem válogatás nélküli könyvek, sőt. Szinte egyik adja a másikat a kezembe, és mindnek van valamilyen üzenete számomra.
Szimultán olvasok. Egyidőben Bayer Zsolt Tündértemetőjét, Nemeskürty Deák, írj magyar éneket köteteit, Fred Denger A nagy főnök című könyvét (profán biblia), Erdős Virág Eurüdikéjét, Eörsi István Emlékezés a régi szép időkre című könyvét, Nagy László Kísérlet a bánat ellen című kötetét, Kováts Judit Hazátlanok című megrendítő regényét. És mind ad valamilyen utalást, jelzést, hogy ha elolvastam, mit vegyek a kezembe utána. Könyvfolyam – gondolatfolyam. Aki olvas az tudja, minden mindennel összefügg. A témát, a gondolatot (hitem szerint) ugyancsak egy Felsőbb hatalomtól kapja az író-költő, s ő a tehetsége szerint igyekszik azt úgy megírni, hogy érthetően és hűen adja vissza az üzenetet.
Minden könyvnek van üzenete. Ha netán írója azt gondolja nincs, akkor is van. Könyvek és olvasás nélkül az ember tudatlan lenne. A könyvek rákényszerítik azt, hogy megtanuljon gondolkodni. A könyvek olvasásától az ember felszabadul, és leveti minden tudatlanságát, és felöltözik a tudás kelméjébe, s kalpagja lesz az ég, és határtalanná válik körülötte a világ, amiben aztán úgy lépegethet, hogy az nem csak csámborgás lesz. Az olvasásból lettek a forradalmak, a találmányok, a felfedezések. Ha Einstein nem olvasott volna, nem lett volna semmi, ami megmozgassa a képzeletét és nem írt volna le olyan fizikai szabályokat, amik ma is érvényesek. Az olvasástól intelligensek leszünk, ami a legfontosabb. (Az intelligencia valódi jele nem a tudás, hanem a képzelet. Albert Einstein) A képzeletét használó ember előtt ugyancsak minden határ leomlik. És ha nincs határ, akkor nincs félelem, nincs ólomsúly a lábakon, nincs földhözragadtság.
Milliárdnyi könyvet írtak és nyomtattak már ki a világon. Ezt a számot én is négy kötettel gyarapítottam. Mindent és ezerféle módon leírtak már az arra kiválasztottak, akik kényszert éreztek, hogy az üzenetet átadják. Az íráskészség és a könyvnyomtatás az emberiség legnagyobb találmánya, aminek következtében megtanult az egyszerű ember is olvasni, s így kiemelkedett sokszor állati életmódjából, ami nem az igénytelenségéből adódott, hanem a lehetőségei szegénységéből. Mondhatni determinálta állati életmódját a kora, a kora fejlettsége, kultúrája. Ugyanígy determinálta a korlátlan fejlődését és végtelenül szabad lehetőségeit az olvasásra rászokás is.
Aki olvas, jobb lesz, jobb lett. Többet akart. Jobbat akart. Mást akart. És az emberi életnek ez lett az egyik alapja mára: a fejlődés. A határ itt is a csillagos ég, bár nem tudjuk még állandó, szinte kényszeres fejlődésünk okát. Mire való a rengeteg adat, tény, törvényszerűség, erkölcsi oktatás, jó és rossz példák végtelen sora leírva? Miért érez kényszert a könyvíró, hogy ő is hozzájáruljon a mára elolvashatatlan mennyiségű könyvhalmazhoz? (Nem sajnálom a soha el nem olvasott könyveket. A csillagokat sem tudom megszámolni.)
A válasz végtelenül egyszerű. Az ember az olvasásból eredeztethető tudásával rádöbbent, mennyire kicsi ebben a végtelen univerzumban. A végtelen kicsiség ösztönzi „nagy dolgok létrehozásához”, mert azt is tudja már évezredek óta, hogy nincs olyan ember, aki ne halna meg. És az ember szeret nyomot hagyni. Van aki családja tagjainak hagy csak nyomot, van, aki egy egész nemzetnek. Hogy melyik az értékesebb? Nincs különbség. A kis nyom is nyom, abba is beleléphet valaki más, és a nagy nyom is lehet fölösleges, ha abba nem lép bele senki.
Mára a nyomokba a nem olvasó emberek nem szeretnek belelépni. Megelégszenek azzal, ha a nagy nyomot hagyó emberek neveit emlegetik folyton-folyvást. Filozófusokat idéznek úgy, hogy talán a wikipédián botlottak bele az idézetbe, ahogy fentebb én is Einstein mondatába (annyi különbséggel, hogy Einstein Relativitás elméletét, Isteni formuláját és Jim Holt: Amikor Einstein Gödellel sétált című is olvastam). Aki állandóan másokat idéz, annak nincs saját gondolata. Az csak egyszerű izgalmat érez abból, hogy mások miket tudnak. Ő is szeretne sokat tudni, de nem elég olvasott még ahhoz, hogy saját gondolatai legyenek. Agyi tárhelyében még kevés az információ ahhoz, hogy azokat a „processzora” átalakítsa, összegezze, átalakítsa új gondolattá, számára új gondolattá (mert más már biztosan gondolta ugyanazt). Ez a fejlődés. És a lehetőség arra, hogy egyszercsak olyan gondolata támad, amit még senki sem gondolt. Einstein is így tett: olvasott, raktározott, összegzett, újragondolt, és publikálta elméletét, ami olyan új volt, hogy sok kollégája értetlenül állt és fel sem fogta, amit előad.
Rengeteg könyvem van. Rengeteg információ, élmény, gondolat, érzés van bennük leírva, ami mind-mind érdekel. Sajnálom, hogy egyre kevesebb időm marad őket elolvasni, rengeteg van köztük, amit már nem fogok, mert elfogy az időm, s mint tudjuk, át nem vihetek magammal semmit. Ezért csak reménykedek, hogy a Mennyei hazában is megadatik majd az olvasás élménye nekem.

779. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 41.2024-03-18 07:40
Arról, hogy az írót senki nem védheti meg

Életemben sose tartottam magasan az orrom. Inkább a lábam elé néztem, hogy elkerülhessem a feltartott orral való járás alatt nem látható akadályokat. Sokszor sikerült, de sokszor nem. Ugyanis mindig van valaki, akinek a puszta létem zavaró, mert ő fenntartott orral jár, és engem sem vett észre, belém botlott, elálltam előle az amúgy hatalmas szélességgel hömpölygő élet-utat. Mindannyian elférünk ugyan rajta, de mégis vannak, akik ugyanazon az úton akarnak járni, vagy nem tűrik, ha más is jár az úton.
Korán ráébredtem, hogy én nem tudok kitalált történeteket írni, vagy szépelegve verselni. Talán tudnék, talán lenne rá tehetségem. De szándékom nincs az effélére.
Aki verset ír, az ne szépelegjen, hanem egyszerű de szép szavakkal (nincs ebben semmi ellentmondás) a valóságot írja le. Persze mi a valóság? - kérdezheti valaki, jogosan. Az én valóságom más, mint a tiéd. Én mást élek át, nem azt, mint te. Én mást tapasztalok, nem azt, mint te. És mégis. Van egy olyan valóság, ami ellen nem lehet apelláta, ami ellen hiába hadakozol, csak saját gyávaságodat mentegeted, mert nem mered leírni. Mert félsz, hogy mi lesz a következménye. Már itt elrontod, barátom. Hiábavaló így élni és gondolkodni.
Aki verset ír, az ne féljen. Senkitől és semmitől. Bár kevesen lesznek, akik támogatják, vagy szeretik (pedig az igazság sosem félelmetes, csak kimondani nehéz, módfelett), és sokan lesznek, akik támadják, becsületét sértik, lejáratni szeretnék, mert „útban van”, ne csüggedjen. A harcot, mint minden harcot önmagának kell megvívnia. Ahogy egy ember a halálát, úgy az életét sem bízhatja másra. A költő is ember, rá is ez vonatkozik.
Nem félek tehát, ha támadnak, ha le akarnak szorítani az utamról, ha el akarnak pusztítani puszta jelenlétem miatt. Verseim (ha kritikusi szemmel jók, vagy rosszak) túlélnek, és protestálnak majd helyettem. És én boldogan szemlélem majd odafentről, a „Mennyei Hazából” sohasem legyőző „ellenségeimet”, s egymást megöleljük majd, ha újra találkozunk. Emberek voltunk. Emberek vagyunk.

778. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 40.2024-03-17 12:32
A lelkiismeretről

Jó esetben a lelkiismerethez két dolog szükséges: egy lélek és egy gondolkodó ember, aki felismeri, hogy van lelke. Más esetekben nincs szükség feltétlenül a lélekre, bár az a lelkiismeretlen emberben is benne van.
Én nem tudom a lelkiismeretet és a lelket másképp szemlélni, csakis hívőként. Nekem a lelkiismeret egy irányadó, iránymutató, ami nevelésem miatt, vagy neveletlenségem miatt „rám szól”, ha olyat teszek, ami nem helyes.
A lelkiismeret egyenlő öncenzúra. A Felsőbb hatalomtól való félelem?, tartás?, vagy csak egyszerűen őszinte odaszánás a jóra. Ha az embernek van lelkiismerete, TUDJA mi a helyes cselekedet, és TUDJA mi a jó, és ha teheti, csak azt gyakorolja.
Persze a fentebbiek egy hatalmas problémával állítanak szembe bennünket: minden embernek van lelke, és minden ember saját cselekedeteit általában helyesnek tartja. Minden ember lelkiismeretes tehát? Minden ember minden cselekedete jó tehát? Minden ember tudja, mi a jó, az erkölcsös, a helyes? És azt minden ember megtartja, betartja önmagával és másokkal szemben?
Mihez kell akkor tehát igazodni, ha minden ember lelkiismeretes és önmaga mércéjével nézve jó? Van-e olyan általános elv, fogalom, hatalmasság, ami kötelez bennünket a jóra, a lelkiismeretességre, az erkölcsösségre? Kell lennie ilyennek!
Hitem szerint a lelkiismeretességet egyféleképpen lehet felismerni egy emberben: a cselekedeteit kell értelmeznünk. A lelkiismeretes ember ismeri önmagát, s ha elköveti, felismeri-tudja saját hibáit, és ez zavarja, önmaga jobbítására ösztönzi. A lelkiismeretes emberre rászól saját lelke, s ő hagyja, hogy a lélek benne beszéljen, irányítson. A lelkiismeretlen ember önmagát, illetve saját lelkét nem ismeri, annak hangját sikeresen el tudja nyomni. Általában a mának él, minden cselekedetét ő maga is helyesnek tartja (saját mércéje szerint az is), és eszébe sem jut az, hogy saját cselekedetei esetleg másoknak kárt okoz, vagy az egyetemes erkölcsi elvekkel, szabályokkal ellentétes.
A lelkiismeretlen emberben nincs öncenzúra: nem féli sem Istent, sem embert. A történelemben, az 1940-es években például így gondolhatta több tízmillió német, hogy amit cselekszenek másokkal, az helyes. Teljesen elnyomták önmagukban a lelket, a lélek szavát, figyelmeztetését, a lelkiismeretet. Lelkiismeretlenek lettek, és pusztítottak, gyilkoltak – és azt helyesnek gondolták. Önmagukat felmentették minden bűn alól.
Nagyon nehéz annak eligazodni abban, hogy ki a lelkiismeretes, aki önmaga nem az. Aki lelkiismeretes, annak ez gyerekjáték. S a felismerés után éli tovább a könnyűnek egyáltalán nem nevezhető életét a lelkiismeretlenek között.

777. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 39.2024-03-16 11:04
A gyalázatról és a mások fájdalmáról

Hidegnek könnyű maradni, ehhez nem kell egyéb, mint a teljes érdektelenség. Ám, ahogy a jéghegyekből is csak az egytizede látszik, úgy a „hideg” és közönyös, a világ és az emberek dolgai irányt érdektelen emberből is csak keveset ismerhetünk. Talán, ha hagyná, hogy megismerjük teljes valóját, érzéseit, gondolatait, nem is látnánk hidegnek és érzéketlennek többé.
Én magam is racionálisan, de nem hidegen szemlélődve élek. Az igei „mindent megvizsgál” józansága hullt rám, s ennek köszönhetem, hogy érzékeim kifinomultan jeleznek, ha valahol valamivel, valakivel valami nem stimmel. Különös és különleges érzékem fejlődött ki a bántás, a lelki terror, a lelki gyötrelmek és az indulatok felismerésében. Így szinte fizikai fájdalmat érzek néhány ember viselkedése miatt.
Ha engem bántanak, vagy gyaláznak, racionálisan, de akkor sem hidegen védem meg magam. Először adok egy menekülési utat az engem gyalázónak, hogy ha akarja, tudja, szeretné, elnézést kérve akár baráti jobbot nyújthasson, vagy nyújthassak. Engedek ilyenkor neki, mert az ember sokszor nem is tudja mit cselekszik. Sokszor csak a racionalitás, illetve a hideg megfontolás hiánya miatt dühből cselekedve bánt, sért, gyaláz. Ha nem akar békülni az engem gyalázó, tudomásul veszem, és hajlandó vagyok érdekeim sérelmével járó helyzeteket is elfogadni. Mert „boldogok a békességteremtők”. S én általában ilyen vagyok. Tudok az ilyen helyzetekre a „magasból” lenézni.
„Csak akkor nincs jogunk hidegnek és fölényesnek maradni, ha azt látjuk, hogy ártatlanokat gyaláznak és kínoznak.” - írja Márai, és eme mondatát megfontolva azt kell mondanom, eddig (hála az Úrnak!) ezt is ösztönösen helyesen cselekedtem, azaz valóban ártatlanok gyalázását soha nem tűrtem szó nélkül. Épp ezért lep meg, hogy a mai világban, amikor is egy bizonyos hatalmi szint fölött élők-létezők mindenkit gyaláznak, miért lepődnek meg azon, hogy vannak olyan „bátorak”, akik visszaszólnak, jelzik, hogy felismerték a gyalázkodást, de azt nem tűrik el szó nélkül. Ha csak egy ilyen ember is szól, a gyalázkodónak már nincs könnyű dolga. Ha csak egy ilyen ember is megvédi a gyalázatot elszenvedőt, már létesül egy olyan mélyen emberi kapcsolat, ami garantálja, hogy az elnyomott, a lenézett, a terror alatt álló nem fogja egyedül érezni magát, s terhét megosztva, könnyebb lesz neki. Nekem nehezebb, de ezt el kell viselni.
Lentebb a HAZÁRÓL és az ÁLLAMRÓL volt szó, pusztán a véletlen, hogy ezekhez a fejezetrészekhez épp most, március 14-én és március 16-án érkeztem. Márai biztosan (na jó, feltehetően) nem ekkor írta a sajátját, épp ezért is általánosabb tudott maradni. Én kénytelen vagyok itt és most megszólalni, és örökre rögzíteni a tegnapi nap egyik mélységesen elszomorító eseményét.
Kedves Utókor, Kedves Naplóm! Tegnap, 2024. március 15-én HAZÁNK miniszterelnöke ünnepinek egyáltalán nem nevezhető beszédében, a Nemzeti Múzeum lépcsőinek közepére épített dobogóról „újabb szintet ugrott”. A magyar nemzetet eddig is két részre (úgymint jobboldalira és baloldalira) osztó megnyilatkozásai után, a zajló politikai kampánya részeként immár minden MAGYART, aki nem az ő jobboldalija, árulónak titulált, s jelezte, hogy ugye mindenki tudja, az árulókkal hogyan kell bánni. (S ehhez az irodalmat is fel(ki)használta, Szabó Magda sorait idézte.) Viselkedése tökéletes példát szolgáltat arra, hogy a tisztességes ember csakis az ártatlanul gyalázottak oldalára állhat. Nincs más út, ha becsületes akarsz maradni, nem tehetsz mást, ha másokat gyaláznak, hallatni kell a hangodat.
Nos, én hallatom a hangomat, kedves Utókor! Remélem, te, amikor olvasod, ez a fejezet a magyar történelemben már régen elmúlt, és bár nem kedélyesen, de immáron higgadtan és nyugodtan tudtok róla beszélni. Hogy úgy mondjam, tanultatok belőle, s tanultak belőle a ti korotokban élő politikusaink is, és ti már csak a megfelelő embereket teszitek a magas székbe. Mondjátok, hogy így van!!
Kedves Utókor, Kedves Naplóm! Tudjatok róla, hogy bennünket, a magyarországi népesség nagy részét a most regnáló legfelsőbb világi hatalmasság gyaláz, tart árulóknak, és uszítja ránk a gyalázkodók hadát, hatalma minden eszközét felhasználva, a közpénzeket számolatlanul a gyalázkodóknak adva. Bár a gyalázkodók kisebbségben vannak számszerűleg is, egy olyan „rendszert” építettek ki, amiben a többség lett a kisebbség, s a hatalmat úgy gyakorolják, hogy mindig a többségre hivatkoznak. Igen, talán az is lehetséges, hogy „nem tudja, mit cselekszik” a miniszterelnök. Ám a környezetében egyetlen ember sincs, aki szólna neki. Az előtte álló „ünneplő gyülekezet” pedig hevesen tapsolt mindeközben, talán fel sem fogták a szavak mögötti gyűlölködést, erős indulatot, az uszítást. Így váltak egyszerű tömeggé a dobogó előtt, egy bármerre irányítható, gondolkodásra képtelen masszává, nem pedig a magyar nemzet „krémjévé”. Lealacsonyodtak a miniszterelnök szintjére, bizonyítva a tételt a tömeg jellemzéséről.
Kedves Naplóm! Ne haragudj rám, ha ilyen bejegyzést teszek beléd, de megszólalt bennem egy hang: Ezt nem tűrheted! Állj ki értük, így magadért is.
Én megtettem. Ha más nem is, én meg is fogom máskor is. Isten engem úgy segéljen!

776. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 38.2024-03-14 09:53
A hazáról és az államról

Kedves Naplóm, ma 2024. március 14. van, és a sors hozta így, hogy a Füveskönyv e napi témája a címben szereplő fogalmak, épp március 15. előtti napon. Tudod, kedves Naplóm, fiatal koromban a március tizenötödikék számomra hatalmas ünnepek voltak. Még az „előző rendszer”-ben ébredtem rá magyarságomra, mondhatni önmagamtól, saját érdeklődésem következményeképpen, mert maga a rendszer nem tanított meg bennünket akkor magyarnak lenni. Trianont azért sem emlegették, mert az elcsatolt részek ugyanúgy szocialista (sic!) országok területei lettek, s a fölöttünk uralkodó legnagyobb hatalom, a Vörös Csillag nem engedte, hogy bármilyen konfliktus kialakuljon a múlt miatt. Szinte semmit sem tudtunk a felvidéki, délvidéki, erdélyi, ausztriai magyarokról. Mert nem tanítottak semmit róluk. Ám innen is, onnan is összeszedegetve az információkat, a március 15. számomra a legnagyobb nemzeti ünnep volt akkor is, ha szinte nem is ünnepeltük.
Már március elsején feltűztem kabátomra a kokárdámat, nem nagyot, nem hivalkodót, de kokárdát. Nagyon sokszor igazoltattak a rendőr urak miatta. Le nem vetették velem, de a zaklatást már megvalósították. A kokárdámat aztán az ünnep után is, egészen április 1-ig hordtam. Nem vagánykodásból, nem kérkedésből, nem bosszantásból, nem tiltakozásból, hanem HITBŐL. Akkor hittem, hogy kell egy HAZA, csupa nagybetűvel, ami akkor csak a „magasban” létezett, mert idelenn a földön az akkori haza nem a hazánk volt, hanem az ellenségünk. Minden nemzeti törekvést letört az akkori hatalom. Emlékszem, 1988 március 15-én késő este becsöngetett nyíregyházi, első emeleti albérletünkbe egy fiatal költőtársam, s fellelkesültem, lázasan annyit mondott: „Pesten forradalom van, Gyula öltözz, menjünk fel Pestre!”. Nem a konformizmusom győzött, hanem a józan eszem. Akkoriban Pestre feljutni minimum 6-7 óra volt egy szocialista típusú autóval. Mire odaérünk, már vége lenne a forradalomnak. Várjunk, várjuk meg a reggelt, a holnapot. (Évtizedek múltán kiderült, hogy a lázas költőtárs volt beszervezve a megfigyelésemre, megfigyelésünkre, s akkor ez az invitálása is egy provokáció volt velem szemben.) Megvártuk, nem volt forradalom, csak tüntetés, igaz a legbátrabb ellenzékiek (később hazaárulóknak kiáltotta ki a 14 éve uralkodó hatalom őket, mindet, kivétel nélkül) szervezték, tartották. Ők beszéltek, s először követelték a rendszerváltást, a demokráciát. A jelenleg (legendáriumukban a legelső igazi bátor ellenzékiek) hatalmon lévők még akkor pártot, szövetséget sem alapítottak, amikor ezek az emberek már a börtönöket és a rendőrségeket járták.
Az akkori hatalom még utolsó leheletével rúgott beléjük egyet, majd „meghallva az idők szavát”, az egész szocialista rendszer összeomlott. Akik a tűznél ültek, még sebtében átmentették vagyonukat, és különféle paktumokat kötve, elkerülték a komoly elszámoltatást, számonkérést, büntetést, a börtönt. Százezrek életét tették tönkre, olyanokét is, akik akkor még nem is tudtak róla. Az emberi élet lehetőségét vették el sokunktól.
Kell egy HAZA, ebben egyetérthetünk. És nem csak fenn a magasban, mert mi most élünk, és az „Égi Hazába” úgyis feljutunk, de addig itt a Földön kell egy HAZA. Amiben felépíthetjük az otthonainkat, megszülhetjük a gyermekeinket, útra indíthatjuk őket, és aztán végezetül megláthatjuk (Isteni áldásként) unokáinkat, a jövő nemzedéket!
A HAZA nincs meg állam nélkül. Az Állam garantálja, hogy hazának érezzük azt az országot, amiben élünk. Egy társadalmi szerződést kötve a „rendszerváltás” óta az Állam sorsát „vetésforgóban” irányították a pártok, és hamar elkurvultak. Látható volt, kapcsolhattunk volna hamarabb, ugyanis több mint 30 éve Magyarországon, a HAZÁNKBAN, a pártok működése csakis arról szól, hogy ki és hogyan szerezze meg a hatalmat, s ha megszerezte, azt hogyan tartsa meg. Az Állam, az EMBEREK sorsa egyetlen pártformációt sem érdekli!
Haragszom, sőt vádolom a jelenlegi hatalomban lévőket, mert történelmi lehetőséget szalasztottak el, s lettek a MAMMON feltétlen hívei, a HAZA szolgálata helyett. Minden mozdulatuk, minden szavuk arra való, hogy a hatalmukat megőrizzék, és korlátlanul élvezzék. Az általuk kétharmaddal megváltoztatott választási törvénnyel azóta is töretlen a hatalmuk, leválthatatlanok, elérték céljukat. Nem a HAZÁRA haragszom tehát, mert a haza most is fiának tart engem is, téged is, őt is. Mindenkit, aki itt született, itt él, anyanyelvén beszél, és szereti a hazáját. Ha nem szereti, akkor is, mert saját fia! A szülő sem dobja ki azt a gyermekét, aki nem szereti, nem fogad szót, ellenkezik, hanem épphogy rajta segít a legtöbbet! Hiszen a normalitás felé terelgetni, és segít, ha hagyják. A jelenleg hatalmon lévők (a HAZA képviselői) nemhogy egybefogná és egyben tartaná a HAZA fiait, hanem épp ellenkezőleg, saját hatalma megőrzése miatt különféle praktikákkal megosztotta az Államot alkotó népet, sőt, magát az Állam létjogosultságát és az állampolgárok jogait szavatoló Alkotmányt is megváltoztatta egyeztetések nélkül, s csinált egy alaptörvényt, amit aztán már 13-szor megváltoztatott. Az alaptörvény preambulumában így fogalmaztak: „Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság. Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki. Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet, összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet. Valljuk, hogy a közösség erejének és minden ember becsületének alapja a munka, az emberi szellem teljesítménye. Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét. Valljuk, hogy a polgárnak és az államnak közös célja a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság, a szabadság kiteljesítése. Valljuk, hogy népuralom csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi.”
Ezektől a valóban nemes céloktól teljesen eltértek mára! Egy szó sem igaz belőle, mert a HAZA leányait, fiait kettéosztották MI-re és TI-re, jobbra és balra, és aki nem a MI, és aki nem a jobb, az számukra ellenség lett saját hazájában!! És valóságos hadjáratot folytatnak az állampolgárok többsége ellen, mindezt egy hazug kétharmad, és egy négy éve tartó „rendkívüli” állapot, egy „vészhelyzet” kikiáltása okán mindenféle egyeztetés nélkül hoznak újabb és újabb törvényeket!
Haragszom mégis a HAZÁRA is, mert ezt engedi! Haragszom az Államra, mert az emberekkel kötött szerződést felrúgta, és csak a hatalomban lévők érdekeit szolgálja, mára szinte minden állami feladatot hanyagul, trehányan és bűnösen rosszul végez! Haragszom a HAZÁRA, mert hagyja, hogy egy szűk kisebbség megtévesztve egy szavazói bázist, így a „többségre” hivatkozva szó szerint elnyomja a valódi többséget! Haragszom az Államra, mert állampolgárokat tart mély anyagi és szellemi nyomorban, mert (saját anyagi érdekeit nézve, az energiafüggőségre hivatkozva) kiegyezett az egykori elnyomó hatalommal, akik megerőszakolták anyáinkat, nagyanyáinkat, elrabolták javainkat, málenkíj robotra vitték asszonyainkat, férfijainkat, aki nyomorékként tértek haza, ha egyáltalán hazatértek. Kiegyeztek azokkal, sőt, azok kegyeit keresik, akik itt állomásoztak HAZÁNKBAN, akik leverték hős 1956-unkat, a forradalmat, akik hatalomba helyeztek egy olyan embert és társaságot, akik élet-halál urai voltak, s közben elnyomtak mindenkit, aki ellenszegült! Haragszom az Államra, mert nem tart egyenrangú állampolgárnak engem, sem azokat, akik nem a MI-be tartoznak. Haragszom az Államra, mert mindent elvesz tőlünk, és aztán magunkra hagy, hidegben, nyomorban, éhezésben, műveletlenségben, rabszolgaságban!
A HAZA most is „odafenn, a magasban” van csupán, mert a 14 éve uralkodó csoport megakadályozza a HAZÁT, hogy minden fiát keblére öleljen!
Az Állam létezik, van, de már csak olyan, mint egy „Patyomkin falu”. Még a tehetetlenségi erő viszi előre, még az éhbérért dolgozó állami alkalmazottak, mentősök, rendőrök, tanárok, orvosok, ápolók, munkások, mávosok, volánosok békávésok fenntartják a napi működést, de a rendszer bármelyik pillanatban összeomolhat.
A HAZA én vagyok, te vagy, és ők, mi mindannyian. Aki ezt nem fogja fel, az nem alkalmas az Állam vezetésére, sem az állami alkalmazásra.

Soha sem gondoltam volna, hogy hatvan évesen ilyen mondatokat fogok leírni, és így fogok élni. Mert most is, mint a szocialista rendszerben, megfigyelnek, lehallgatnak, ellehetetlenítenek, meglopnak, megadóztatnak a semmiért. Valóban, beszélhetek, sőt, ezt is leírhatom. Ám tudomásul kell vennem, hogy akkor magamat is „leírom”, épp mint 1989 előtt!!

775. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 37.2024-03-13 09:07
A nőkről általában

Útkeresésem során a „szebbik nem” sok képviselőjével találkoztam (ha elviccelném akkor azt mondanám, legyen már „szebbik igen”), kerültem kapcsolatba, bár az életem velük rögösen indult.
Már elsőre: apám korai önkéntes halála miatt egyedül maradtunk hárman, anyám, nővérem és én. A rokonságban a férfiak dolgozni jártak, vagy korán haltak, így már hatéves koromtól fogva szinte csak nők között éltem, nőttem fel. Ez rányomta bélyegét későbbi életemre, hiszen nem volt előttem sem apakép, sem felnőtt férfikép, s amit a felnőtt férfiképből láttam, tapasztaltam, az nem volt semmi egyéb, mint a brutális naturalizmus, az alkohol és a cigaretta. Keveset beszéltem velük, nem volt sok közös témánk, csak némán és figyelmesen szemléltem őket, férfiakat, akik akkoriban megkérdőjelezhetetlen tekintélyek voltak abban a közösségben. Én pedig annak a közösségnek egy kicsi, jelentéktelen tagja, egy özvegyasszony kisfia. Sokszor elgondolkodtam már akkor is, hogy ez az élethelyzet okozta?, adta? nekem azt a lehetőséget, hogy én másmilyen legyek, mint azok a férfiak. És persze a körülöttem élő nők. Akik másmilyenek voltak, bár az ő életük is szinte csak a napi munkából állt.
Ezek a nők nem voltak illatosak, nem voltak jólöltözettek, nem voltak divatosak, nem sminkelték arcukat, nem ismerték a férficsábító praktikákat, nők voltak az élet nemes és egyszerű módján. A szexualitásról beszélni tabutémának számított, talán azért, mert legtöbbjük megtapasztalta a II. világháborút, s annak az átvonuló német-, és orosz borzalmait. Ezen is sokat gondolkodtam, mert anyám 1945-ben 22 éves volt, női virága teljes pompájában. S hogy ezt a virágot meggyalázta-e orosz brutalitás, nem tudom, de sejtem. (Talán ezért volt, hogy oly nehezen „jöttek össze” neki és apámnak a két gyerek, azaz mi. Még másik két testvérem lenne, ezt anyámtól tudom.)
Ezek a nők elfogadták státuszukat, elfogadták azt, hogy másodrendűek, a férfiak után kerülnek csak a fontossági sorrendbe. (Régen még a konyhaasztalhoz sem ültek vagy ülhettek a nők egyes vidékeken, míg a férjük nem evett.) Zokszó nélkül tűrtek mindent, zokszó nélkül dolgoztak, szó szerint látástól vakulásig, azaz kora reggeltől késő estig. Mégis, ha szerelmi volt a házasság, minden rossz ellenére kitartottak férjeik mellett akkor is, ha az megcsalta netán őket. Általában nem, nem volt szokásban, s ráadásul minden faluban volt egy-egy olyan kikapós menyecske, aki „fogadta” a rohamokat, ezek többnyire férj nélkül éltek gyerekekkel, s jól jött minden forint, minden tábla szalonna. És lett. Anyám is az özvegységét élte, de egyetlen egyszer sem volt férfivendége míg vele együtt éltem. Egy reményvesztett özvegyember jött egyszer be hozzánk, s így kérte volna meg anyámat: „Erzsike néni (sic!), a fiúk is milyen jól megvannak egymással, barátok, és nem jó egyedül élni”. Anyám néhány évvel idősebb volt András bácsinál, ezért a nénizés. Kosarat kapott természetesen. Anyám a maga egyszerű stílusával közölte velem akkor, hogy „ha aranyból lenne a fasza, akkor sem kellene”. Ebből a mondatból is megérthettem, hogy a nőknek van egy „másik” élete is azon kívül, amit én látok, tapasztalok.
Aztán eljött s kamaszkor, az első „plátói” szerelem, majd később az első valódi szerelem. Középiskolás koromban még a felnővő fiatal férfinemzedék erősen tesztoszterontól túlfűtött, izgatott életét éltem én is, készültünk a nagybetűs életre, és a kiteljesedett életre, azaz a nőkre! Szinte minden gondolatunk a nő körül forgott. És bánatos hétvégéken, ha a kollégiumból nem engedtek haza bennünket, akkor kihajolva a hetedik emeleti ablakból néztük a szemben lévő hatalmas panelben élők mozdulatait, életét, s az utcán sétálókat, közben megrendítően őszintén szólt a „kölyköd voltam” valamelyik emeleti ablakból.
Fiú, férfi igazi barátom csak kettő volt, tőlük is elválasztott az élet rohanó tempója. 18 éves koromtól csak lánybarátaim voltak. A legőszintébb barátság volt ez. Természetesen egy férfi nem tud „csak” barátként tekinteni egy nőre, de mégis: ha belém szeretett valamelyik fiatal lány s én nem szerettem, akkor ő szenvedett, ha én szerettem bele valamelyik lányba, és ő nem szeretett, akkor én. De akkor is mindent megbeszéltünk egymással. Egy olyan lány volt életemben akivel mindketten szerettük egymást, de mivel én korán váltam felnőtté, gyereknek láttam még, s a testi szerelem szóba sem jöhetett közöttünk, miattam. Mert szerettem és tiszteltem. És féltettem, mert már egy szakításon túl volt. És nem akartam csalódást okozni neki, mert tőle jobban szerettem egy másikat.
Ám nem pletykálkodok tovább (lehet, hogy a bőbeszédűségem a nők közötti életem szótlansága miatt van?), inkább visszatérek az eredeti, a Márai féle gondolatmenethez.
Igen, a nők nélkül semmik lennénk. Igen, a nők most is másodrendűek, mert most is férfitársadalom van Magyarországon. Igen, a nők adnak ételt, italt, otthont, meleg ölet, gyereket, örömöt. Igen, a nők adnak sok gondot, elsősorban azzal, hogy elvárják, dolgozzak, dolgozzunk. Igen, a nők is dolgoznak. Igen, vannak emancipált nők, akiktől félnek a férfiak. Igen, sokszor azt mondják, még „bottal sem piszkálnák meg” őket. Igen, a nők is beszélnek a férfiak seggéről, és megnézik, van-e kosz a körmünk alatt. Igen, a nők sokkal többet tudnak az életről, mert ők ismernek bennünket, mi pedig őket nem. Igen, a nők kiismerhetetlenek. Igen, épp ezért is szeretjük őket. Igen, ha a nők valóban egyenrangúságot szeretnének, akkor nem lenne nőnap, mert ők tiltakoznának a megkülönböztetés ellen a legerősebben! Igen, a nők velünk együtt halnak, kicsit később.
És végül igen, kedves férfitársak, le lehet élni egy életet egy nővel békésen és boldogan is, ha hiszitek ezt, ha nem. S míg Márai a naplójában az írta: „A lányok hülyék!”, én azt mondom, a nők már nem!

774. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 36.2024-03-12 08:39
Az ellenségről

Volt, és van is ellenségem. Igaz, egyiket sem én választottam, vagy jelöltem ki annak, én csak egyszerűen azt tettem, amit jónak és helyesnek láttam. Ellenségeim döntöttek úgy, hogy AZ NEKIK nem megfelelő, és ezért támadtak, támadnak. Igaz, soha sem tettem olyat velük szemben amit meg kellene bánnom, ők viszont sok olyat tettek, tesznek velem, amit soha sem fognak megbánni, mert képtelenek azt is belátni, hogy az amit velem tettek, tesznek, az rossz. És nincs rá okuk. És nincs rá sem erkölcsi, sem morális felhatalmazásuk. Sem Istentől. Sem embertől.
„A falon túl porlanak le nem győzött ellenségeim!” – írtam valamikor nagyon fiatal koromban. Akkor, így visszatekintve, nem is voltak igazi ellenségeim. Még csak ellenfeleim sem. Aztán az élet úgy hozta, hogy a semmiből sikerült valamit csinálnom, szereznem, elérnem, megvalósítanom, s ez rögtön ellenségeket is hozott. Ez volt a hozadéka az erkölcsös életnek, a tisztességes szándéknak, akaratnak.
Az emberek pedig oly apróságok miatt ellenségeskednek, hogy például kinek van igaza. Én azt tartom, mindig a „csap kinyitásával kezdődik a mosakodás”, azaz az első lépést mindenképp meg kell vizsgálni. Mindennek van eredete, oka. A többi már mind okozat. Aki az okozatot vizsgálja csak, s az eredetet, az okot soha, annak soha sem lehet igaza. És ha ezt tudatja vele az, aki az eredetet vizsgálva közelebb kerül az igazsághoz, máris szerzett egy kérlelhetetlen és könyörtelen ellenséget, aki aztán ott liheg majd a tarkójában, bármerre is menne.
Az ellenségnek mindig van ideje. Ideje arra, hogy a dühét és az ellenségeskedését szítsa, táplálja, életben tartsa. Annak, aki felé irányul a düh, az ellenségeskedés, sokszor nincs ideje, sem akarata, sem szándéka, sem lehetősége válaszra, mert sz életét olyan sokkal fontosabb dolgok töltik ki, mint például az, hogy elvigye az unokáját a gyógytornászhoz, vagy hogy elkészítsen egy tangoharmonika szíjazatot.
Ellenségednek sokat köszönhetsz. Tőle tanulsz türelmet, megbocsátást, miatta erősödsz, keményedsz, és leszel kitartóbb. Ha ő nincs, nem lenne problémád annyi. Elpuhulnál, elkényelmesednél. Úgyhogy igazat mondott Jézus, amikor ezt adta utasításba:
Máté 5,43-48
„Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket. Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt cselekszik-é? És ha csak a ti atyátok fiait köszöntitek, mit cselekesztek másoknál többet? Nemde a vámszedők is nem azonképpen cselekesznek-e? Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.”
Bizony, mondom néktek atyámfiai, sokszor önmagatok ellenségévé kell lennetek, mert az az igazi érdeketek! S ha ezt nem teszitek meg magatokért, más sem tesz majd értetek semmit.

773. [tulajdonos]: Zsinagóga2024-03-11 12:01
Tegnap este a Dohány utcai Nagy zsinagógában voltunk koncerten:
Rhoda Scott a Hammond-orgona királynője, Roby Lakatos hegedűművész, Lisztes Jenő cimbalomművész és Mexicanu harmonikavirtuóz lépett fel zenésztársaikkal. A majdnem teltházas előadás (2600 eladott jegy) kicsit késve kezdődött a beléptetés szigorúsága miatt, ráadásul esett az eső, a tömeg így kanyargott, míg a főkapuhoz ért. A több mint kettő és félórás koncert alatt egy legendát, illetve több világhírű zenészt hallgathattunk, láthattunk. Néhányan kérdezték tőlem, hogy egyáltalán él még Rhoda Scott????? Azt kell mondanom, nagyon is!!!!!!!!! Az 1938-ban született, tehát 86. éves legenda friss, eleven, élvezi azt a mit csinál, láthatóan egészséges, és a kisujjában van a zene!! De amit Lisztes Jenő is produkált a cimbalmával, az is megérne egy külön misét!!!! Meg persze amit Mexicanu a teljesen fekete (a billentyűi is), aranyozott harmonikáján művel, az frenetikus!!!! Roby Lakatos sem volt rossz, bár hagyta érvényesülni zenésztársait. Szólói alatt azonban leesett az ember álla. Szó szerint. A zsinagóga szent épületében az Isten is hallotta ezt a koncertet! És tudom, az ő lába is mozgott, és keze verte a taktust a combján!!! És közben nagyokat mosolygott jókedvében!!!!






417498176-7944046258957716-7993249280884404177-n

772. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 35.2024-03-11 08:46
A valóságos igényről

Minden ember igénye más és más. Míg a keleti szerzetesek megelégszenek napi egy marék rizzsel, addig a nyugati papság csak a húsvét előtti negyvennapos böjtben fogja vissza magát, ám akkor sem teljesen, mert tanításuk szerint nekünk a „böjtös” étel nyugodtan lehet a hal, és az olajos ételek. Míg egy keleti felfogás szerint az élethez elég az a napi egy marék rizs, nekünk nyugaton a napi háromszori étkezés minimum kijár, aztán a húsvéti böjt után jöhet az eszem-iszom, ahogy előtte is, a farsang idején. Mi elvevők vagyunk, a keletiek többnyire meghagyók. A valóságos igényeik szerint élnek, s ezért van náluk még őserdő, tiszta víz, természeti távlat. Természetesen nagyvárosaikban ugyanúgy elvevők élnek, akiknek sok fölösleges igényük van: okostelefon, kétméteres lapostévé, elektromos autó (ami nem szennyezi a környezetet, csak az akkuját előállító gyárak, de azok gyártását többnyire feltörekvő kis országokba szervezik ki), változatos élelmiszer hegyek, mindenből a legjobb, a legszebb, a legdrágább.
A kontraszt olyan szembetűnő, hogy ebből csak a legbutább ember nem tanul.
A világ jelen állapotáért a felelős a végtelenül nagy és végtelenül fölösleges igényeink! Mert a napi egy marék rizstől a nyugati világ eljutott a „folyamatos fejlődés” álomvilágába, és nem hagy magának lehetőséget arra, hogy megváltozzon. Pedig a fiatalok már az 1960-as években a lehető legerősebb vészkiáltást üvöltötték bele a világba: Ez így nem mehet tovább apám, anyám!! És az apák az újabb autó megvásárlásával törődtek, az anyák pedig a dauert igazgatták a hajukban, és legújabb ruháikat mutogatták a teadélutános traccspartin. A fiatalok pedig meghaltak. meghaltak egy eszméért, mert csak ők vették észre, hogy a világ a pusztulásba rohan, ha minden így marad.
Nem maradt más eszköz a kezükben, csak nem felvenni a fegyvert és elmenni a mindig a gazdagok és csatlósaik, a politikusok által kirobbantott háborúkba, azt hirdették, hogy többet kell a szeretettel foglalkozni, és többet kell szeretkezni, mert az az ember igazi és valóságos igény. És virágot tűztek a hajukba, és füvet szívtak, és szeretkeztek, és megelégedtek a napi egy marék rizzsel. Persze ittak is – visszavitték az üres üvegeket, vagy alkalmi munkából kerestek annyit, ami ehhez a valós, de végtelenül kicsi fogyasztási igény kielégítéséhez elég volt. Vagy felültek egy motorra, és csak úgy belevágtak az út végtelenébe, mert hamar rájöttek, úton lenni a legjobb, megérkezni a legrosszabb bizonyos élethelyzetekben.
Aztán ezek a fiatalok kénytelenek voltak megtapasztalni, hogy apjuk és anyjuk már elrontotta a világot, és ők nem tudják azt megjavítani. Mert a világ túl nagy, a fiatalok meg kevesen vannak benne, ráadásul egyre inkább, napról napra öregszenek. És ők is apák és anyák lettek, néha keseregve elmesélték egymásnak egy titkon elszívott füves cigi elszívása közben, hogy régen, fiatal korukban megmutatták a világnak, hogy másképp kellene, de a világ nem volt fogadókész a szavuk igazára. És megisznak néhány üveg bort vagy egy palack viszkit, azt is félrehúzódva, mert már ők nevelnek gyerekeket, és ha nem akarják, hogy ebben a fogyasztói, elvevő társadalomban a gyerekük lecsúszott egzisztencia legyen, akkor előttük ugyanazt kell nekik játszani, amit még szüleik a legkomolyabban tettek: úgy tenni, mintha ez a világ lenne az elképzelhető világok legjobbika.
Az ember valódi igénye a valódi életre igen kicsi: napi étkezés, víz, egy jó könyv, szeretkezés egy szerető társsal. És már boldog. Ha ennyivel nem elégszik meg, akkor jut olyan állapotba, hogy legszívesebben szeretné felfalni a világot! Mindent akar, és mindent magának. Minden nőt, minden autót, minden modern kütyüt, minden húst és minden fánkot, minden kutyát és minden pénzt. Általában az ilyen ember egyet nem akar nagyon: gyereket! És még ez a szerencséje az emberiségnek, mert az ilyen igényű társadalom hamar elöregszik utódok nélkül, illetve hamar halnak a feltörekvő ilyen társadalom tagjai. És az emberek pótlására keletről jött, más életfelfogású, más kultúrájú embereket importálnak, átadva saját életterüket nekik. Így lesz a nyugatból kelet, hogy azt észre sem veszi, mert annyira el van foglalva hatalmasra nőtt igényeivel.
A keletnek (nem Moszkvára gondolok, mert az ilyen szempontból nyugat) még vannak elveik. Van hitük, vallásuk, vannak vallási törvényeik. S míg a világ fejlődésével együtt járó változások őket is bizonyos mértékű modernizálásra ösztökéli, szemléletük megmarad a meghagyó szemléletnek a világgal szemben. Ők akkor vágnak marhát vagy tevét, vagy kecskét, ha éhesek. Akkor mennek a kútra, ha szomjasak. Akkor utaznak, ha feltétlenül muszáj.
Visszatérve Máraihoz, könyvében ennek a fejezetnek az első mondata igen furcsa: „Többet, sokkal többel élni fűvel, növénnyel, gyümölccsel.” Vajon milyen fűre gondolt? Nem lepődnék meg, ha „arra” a fűre gondolt volna, hiszen a magyar nyelv egyértelműsége szerint a fű is egy növény, de ő mégis külön írta le javaslatában. Talán épp a hatvanas évekre gondolt, s az akkor élő fiatalokkal, a „virággyerekekkel” való egyetértését akarta finoman jelezni ezzel a sorral.
Engem nem lepne meg, ha így lenne.

771. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 34.2024-03-10 12:43
Arról, hogy a bölcsek is meghalnak

A bölcsek is meghalnak, akár a könyveik, igaz azok néhány évvel, évtizeddel, évszázaddal túlélik még őket, s amikor nekik már a csontjuk is elporladt, azok csak akkor kerülnek kukába, tűzbe, feledésbe, a mulandóságba. Manapság „reneszánsza” van a könyvégetésnek, és a könyvek újrahasznosításának: vagy újra papírt készítenek belőlük, amiben bevásárolhatunk borotvahabot, csirkefarhátat, esetleg bort vagy viszkit, netán gumióvszert síkositóval, segédeszközökkel, de akár Kantot, Hegelt, vagy Hamvast is pakolhatunk bele olyan zacskóba, ami előző életében a Tizennégykarátos autó volt. A test romlása evidencia. Azt senki sem kerülheti el. Így aztán néhány módja van annak, hogyan fogadod ezt a tényt. Lehetsz kétségbeesett, vagy laza, akár keresheted te magad is az elmúlást drogokkal, zsíros étellel, alkoholok hektoliterjeivel siettetve, lehetsz rezignált, aki csak várja az utolsó mondatot-leheletet, lehetsz boldog, mert hited szerint meglátsz valami vágyottat abban a pillanatban, amint itt lecsukod a szemed.
A halál, az elmúlás tipikusan személyes ügy: ahogy életét, a halálát sem bízhatja senki másra, nem ruházhatja át mert fél tőle, nem vehet meg más embert, hogy helyette „lehalja”. A halálról ép ezért senkinek semmi valós fogalma sincs, csak ezt bevallani nem akarjuk. Mert nehéz téma, sok népnél tabu. Mi is e felé haladunk épp, amikor a halállal még a temetésen sem akarunk találkozni, általában holttestet sem akarunk látni, ahogy valaki lecsukja a szemét, a hozzátartozói megérkezésig már el is vitték a „temetkezésiek”, és csak az a legelvetemültebb családtag nézi meg az elhunytat, aki talán a legjobban szerette, akinek a halála legjobban fáj. A többiek csak a hírrel találkoznak: xy meghalt. Majd a temetésen (ahol nyitott koporsós már „hatóságilag” sem lehet) egy szép, ízléses, vagy épp giccses urnával találkozik a társaság, aminek sem szaga, sem más, elrettentő kinézete nincs. Steril. Olyan, ahogy szeretjük a halál fogalmát. Mivel semmit nem akarunk róla tudni a valóságban, ezért csak annyit szeretnénk, hogy minél sterilebb legyen a szertartás, véletlenül se találkozzunk vagy lássunk meg olyat, ami emberi létünk mulandóságára emlékeztet. Maximum a pap. Már, ha pap temet. Ez is ritkább.
Innen már csak egy lépés ahhoz, hogy a halállal még temetés képében se találkozzunk, szemeim előtt (akár Indiában) egy megvetett kis csoport, a „temetők” csoportja jelenik meg, akiknek az okostelefonjukon megjelenik az információ, ki halt meg éppen, és hol. Odarepülnek valamilyen járművükön, s elviszik a hullát, senki ne is lássa. Mert az rossz. Őket a rosszért fizetik, hogy aztán nekik is jó legyen, etetni tudják gyerekeiket, hullát hordozó kezükkel simogatni feleségük mellét. Hogy élni tudjanak. És ez így természetes.
Senki sem tudta elkerülni azt, hogy ki ne lépjen e világból. Az emlékezet is hamarost megkopik. Egy felvidéki ismerősöm „temető-túrát” szervezett egy fényes, napsütéses nyári napon az ipolysági temetőbe, ahol egykor nagy hírű és nevű városszülött sírhantja, síremléke áll. A meglátogatott tudósok, írók, költők, nagytekintélyü nemes urak, tiszteletes urak, apácák és más, nem kétkezi munkával, de nagyon is fontos munkát végzők síremlékeinél szomorú tapasztalatot gyűjtöttünk. Átlagosan két, maximum három emberöltő kell, és a feledés repkénnyel növi be a sírt, fa nő ki a kereszt mellől, gyökereit talán épp az elhunyt testéig leeresztve, belőle növelve törzsét és ágait. Ennyi dő kell hát, hogy egy élet feledésbe merüljön. Az igazán szerencsések azok, akiket a történelem megőriz, de ők is elveszítve személyiségüket, személyes varázsukat, csak egy név maradnak. A többi a bennük született, a később az általános emberi kultúrát képező gondolatok. Általában könyv formájában.
Könyvek. Igen, az emberi kultúra legmeghatározóbb tárgyai voltak, ami a fejlődésre hatottak. Általuk terjedhetett el a párbeszéd a halálról, Istenről, az élet értelméről, s arról, hogy a bölcsek is meghalnak. Hogy mindenki meghal, csak az általános gondolat-törvény marad, amit felfedezett először, akár Einstein.
Könyvek. Emlékszem, ugyanaz az ipolysági barátom gyűjtötte egybe a tiszti kaszinó történetét, s abban lelkendező, hálás, és megható jelentést is talált az 1800-as évek közepéről, végéről: egy nagylelkű és nemes úr 86 darab könyvet (!!) adományozott a Honti Kaszinónak, hogy annak könyvtárát gyarapítsa.
86 darab könyv! 86 kis részecske a világmindenségből. Vajon milyen témájú könyvek lehettek azok? Miről tanulhatott a város kultúrára éhes közössége belőlük? Egy biztos, akkora értéket képviselt akkor 86 darab könyv, hogy újságcikkek, hálás sóhajok szálltak az adományozó felé.
Változó világunkban immár csak tényleg egyetlen dolog maradt biztos: az, hogy mindenki meghal. Ki így, ki úgy, ki félve, rettegve, ki hányavetin, bátrat játszva, ki csendes belenyugvással, ki imával ajkain, ki a túlvilágba vetett teljes bizalommal. Hogy kinek van-volt igaza a túlvilággal kapcsolatban, sosem tudjuk meg, míg élünk. Ahhoz meg kell halnunk, hogy megtudjuk az igazságot. Vagy épp nem, mert nincs is semmiféle igazság.


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2024-02-01 08:36 l
2024-01-06 21:31 Sokadik
2023-07-15 16:45 Kosztolányi M. szerint
2023-07-10 12:57 Genovéva ajánlása
2022-10-13 10:07 lilis
2022-05-13 09:03 lili
2021-11-05 08:42 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
2020-09-25 22:55 furim
2019-11-21 14:36 nélküled
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2024-03-19 10:20   Új fórumbejegyzés: Kiss-Teleki Rita
2024-03-19 09:43   Napló: A vádlottak padján
2024-03-19 07:35   új fórumbejegyzés: Cservinka Dávid
2024-03-19 07:15   Napló: az univerzum szélén
2024-03-19 06:44   Napló: PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN
2024-03-19 00:11   új fórumbejegyzés: Cservinka Dávid
2024-03-18 23:23   Napló: szilvakék
2024-03-18 22:51   új fórumbejegyzés: Bátai Tibor
2024-03-18 22:32   Új fórumbejegyzés: Filip Tamás
2024-03-18 22:26   Új fórumbejegyzés: Bátai Tibor