NAPLÓK: Baltazar Legutóbbi olvasó: 2023-12-02 05:12 Összes olvasás: 510796| 5699. | [tulajdonos]: 1:1 (5) | 2023-12-01 07:21 | H. T.: Világlátásunk, közéleti érzékenységünk alighanem döntő pontokon elkülönbözik. Jókat vitatkoznánk, ha jókat beszélgetnénk. Ezt csak azért hozom szóba, mert magamon tudom lemérni: verseid esztétikai elevensége oly erőteljes tapasztalat, mely máris érdektelenné teszi, hogy a szerző magánemberi gondolkodásában esetleg több elem távoli tőlem, az olvasótól. Mit gondolsz, mennyi az írásaidban a nyelvtan, és mennyi a világkép?
F. T.: Huszonhárom éves lehettem, amikor valami módon „megvilágosodtam” annak a korszaknak az állapotait illetően. Hazugságban, folyamatos ideológiai nyomás alatt éltünk, amiből a szamizdatok olvasása jelentett valamiféle kiszabadulást. Ezek hatására és izgalmas baráti beszélgetések eredményeképpen összeállt a fejemben az az igény, hogy milyennek kellene lennie az országnak és benne a mi életünknek. Összeraktam, hogy mi hiányzik, elvégeztem egyfajta belső építkezést, de a dolog természetéből adódóan csak kevesekkel osztottam meg. Mondhatnám, hogy azóta már sokkal többet éltem, de a fiatalkoromban kialakított szemlélet a mai napig megmaradt. Inkább hangsúlyok változtak, rendeződtek át, az akkor megformálódott azonosságérzet bevált, és működik ma is. Ugyanakkor tudom, hogy elég nehezen elhelyezhető figura vagyok. Szerintem „urbánus” költészetet művelek, de bizonyos értékvonzalmaim a Magyar Írószövetséghez kötnek. Mi mást tehettem volna, megbékéltem ezzel a helyzettel, ami talán azért sem volt különösebben nehéz, mert nincs bennem semmiféle törekvés arra, hogy a politikum a maga direkt elemeivel megjelenjen a költészetemben. Ami pedig a jó és mély beszélgetéseket illeti, ezekben nagy hiány van, túl sok bennünk a bizalmatlanság a másféle szemléletek iránt. A keserűség a szemléletem alapíze. Elszomorít, hogy a másik gyanakszik, még jobban elszomorít, hogy én is gyanakszom. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 5696. | [tulajdonos]: 1:1 (4) | 2023-11-30 07:25 | H. T.: Költészetedet, ahogy egyik esszémben fogalmaztam, „jól nevesíthető sajátosságok emelik egyedi esztétikai tetté. Szójátékos világteremtés, művelődéstörténeti utalások és átiratok, álomi jelenetezés, a váratlanság szürrealista eszköztára, melankóliát enyhítő irónia, történetmondó igény, önértelmező habitus, ars poeticák és gondolati-metafizikus futamok prózai tónusban, szabadverses formában – de mindig a nyelvi-poétikai intenzitás magas fokán.” A felsorolt jellemzők mellett te magad döntöttél (és döntesz folyamatosan), vagy a versek öntörvényűsége ragaszkodik hozzájuk?
F. T.: Kissé megilletődtem ettől a remek összefoglalástól, és arra gondolok közben, hogy talán afféle krónikás vagyok. Nem a szó tradicionális értelmében, hanem a határokat kissé szétfeszítve és újfajta módszereket alkalmazva. Nemcsak a jelennek, hanem paradox módon talán a jövőnek is, és nemcsak a valóságnak, hanem a meg nem valósultnak, olykor a fenyegető potencialitásnak is krónikása vagyok. Nem olyan szerep ez, amelyet választ magának az ember, inkább az adottságai és legalább annyira a korlátai osztják rá. Még szinte gyermek voltam, amikor időnként arra döbbentem rá, hogy nagyon máshogy látok dolgokat, mint a többiek. Ettől azonban nem éreztem magam különlegesnek, ellenkezőleg, nagyon szerettem volna belesimulni a többiek világába. Időnként sikerült, gyakrabban nem, ezért egy idő után nem is erőltettem, kezdtem elfogadni, hogy ez egy olyan állapot, amivel talán lehet valamit kezdeni. A krónikásszerep nyilván összefügg azzal is, hogy mindig nagyon érdekelt a nagy egész, a nagy folyamatok, ugyanakkor mindig nehezemre esett magamról beszélni. Ha beszélek is magamról, versbeli énemet álruhába öltöztetem, kitérítem valós életéből, és olyan feladatokat bízok rá, amelyeket magam nem mernék elvégezni, amelyek túlmennek az elképzelhetőn, de épp ezért modellként érdekesek lehetnek. Figyelem, mihez kezd a megpróbáltatásaival, és meglepődöm vereségein vagy éppen helytállásán, mikor hogyan sikerül neki. Próbálok egyértelmű választ adni a kérdésedre: a személyiségem a meghatározó, de ez csak a kiindulópont, a vers maga dönt a saját létezéséről, milyenségéről. | |
| 5695. | [tulajdonos]: 1:1 (3) | 2023-11-29 08:00 | H. T.: Civil identitásod a szabatosság és tárgyilagosság erényeit kedvezményezi: közjegyzőként dolgozol. A jogászi látásmód és nyelvhasználat, esetedben legalábbis, hat-e bármiképpen – akár ellenpontozó érvénnyel – a költői beszéd szabad kreativitására?
F.T.: Igen jogász vagyok, de a jogász végül is emberekkel foglalkozik, az ő ügyeiket igyekszik úgy intézni, hogy azok valahogy renddé, megoldott állapottá formálódjanak. A kommunikációban nagy segítségemre van a költői tapasztalatom, igyekszem képszerűen és érzékletesen megmagyarázni az adott helyzetet, a lehetőségeket, a megoldás irányát. Ezt sokan megköszönik, mondván, ilyen magyarázatot korábban még soha senkitől nem kaptak. Amikor persze írásba foglalom a szerződést, végrendeletet, hagyatékátadó végzést, kénytelen vagyok az adott jogi nyelvi kereteket megtartani, de ezt megszoktam már, így nem okoz különösebb nehézséget, sőt kifejezetten szeretek „indokolni”. Ha egy picit magamba pillantok, azt kell mondanom, nekem a racionalitás tanult dolog. Nem „hozom” valahonnan, hanem fölépítettem magamban pontosan azért, mert a munkámban szükség van rá. A jogi munkához kifejlesztett racionalitás pedig abban segít mint költőt, hogy amikor írok, észrevegyem a túlzásaimat, és mederben tartsam azt, aminek nem tenne jót, ha túlszaladna önnön határain. | |
| 5694. | [tulajdonos]: orosz | 2023-11-28 12:00 | Olvasom Valyon László: A csók íze című versét; tetszik. Arra gondolok, hogy van valami orosz zamat ebben a versben, mintha egy orosz költő hangján szólna. Rápillantok a szerző többi versére, megakad a szemem az egyiken: Kányafák sirassatok. Kányafa... Ez megint olyan oroszos dolog. Van egy Suksin-kisregény, meg egy belőle készült film, a Vörös kányafa. Ezek után érdeklődve rákattintok a versre, melynek alcíme ez: Sz. Jeszenyin igézetében.
Zárul a kör. Jó volt a megérzésem, Valyon Lászlónak tényleg van egy vonzalma az orosz irodalom iránt. | |
| 5693. | [tulajdonos]: 1:1 (2) | 2023-11-28 06:55 | H. T.: Miért írsz? Oka vagy célja van-e inkább költői praxisodnak?
F. T.: Egyszer Kukorelly Endre szájából azt hallottam, hogy ő tulajdonképpen azokat nem érti, akik nem írnak. Ebben jó adag igazság van, hiszen legalább naplót talán mindenkinek érdemes volna írnia, mert szembenézni önmagunkkal, a külső és belső történéseinket értelmezni mindenképpen érdemes. Annak, hogy írok, egy belső késztetés az oka, váratlanul eszembe jutnak dolgok, hogy is mondjam, Nemes Nagy Ágnes szavait kölcsönvéve: „fölránt fektemből az a páfrány”, ami persze a valóságban gondolat, ötlet, amit az ember hihetetlenül érdekesnek, megörökítésre érdemesnek gondol. Ezeknek a töredékeknek nincs feltétlenül koherenciájuk, sőt bosszantó a rendezetlenségük, és nem tehetek mást, a bennem lévő, sőt lejegyzettsége okán már tárgyiasult összevisszaságból valamiféle rendet próbálok gyúrni. Tehát oka és célja egyaránt van ennek az évtizedek óta tartó praxisnak. Úgy tűnik, mintha csak rólam szólna ez az egész, de az olvasóra is gondolok, mégpedig olyan értelemben, hogy megpróbálom érdekessé tenni számára a művet, belegyúrva sok olyan elemet, amiről azt gondolom, hogy egyedivé, izgalmassá teszik. A versnek persze én vagyok az első olvasója is, és igyekszem szigorú és kétkedő lenni abban a tekintetben, hogy vajon nincsenek-e benne szakadások, össze nem illő, egymást kioltó részek vagy olyan képzelt összeillések, amelyeket az olvasó már nem tud követni. | |
| 5692. | [tulajdonos]: posta, messziről | 2023-11-27 19:51 | | Ma meghozta a posta Halmai kötetét, természetesen dedikálva. Példányom eddig is volt, de épp, hogy csak belepillantottam, olyan nagy volt bennem az elfogódottság, a gyermeki izgalom. Könyv, amelynek minden oldala azt elemzi, hogy hogyan írok? Most, hogy a dedikált, nekem szánt könyv megérkezett, elszántam magam, hogy elolvassam. Az első két fejezeten túl vagyok. Érezhető, hogy Halmai tényleg szereti a versvilágomat. | |
| 5691. | [tulajdonos]: 1:1 | 2023-11-27 16:57 | Halmai Tamás: A hívatlan vendéglátó című könyvének appendixe egy közöttünk lezajlott beszélgetés. Darabokban (egy kérdés, egy válasz) közzé teszem. Mindennap egyet. A mai első etap Halmai felvezetésével indul.
Halmai Tamás
„…talán afféle krónikás vagyok”
Beszélgetés Filip Tamással
Filip Tamás (1960) tizenegy kötetes, József Attila-díjas költő. Lírájában átiratok, allúziók, vendégszövegek és hommage-ok szójátékos komolysága biztosítja, hogy az értelmezés lezárhatatlanul szép folyamat legyen. Művelődéstörténeti hagyománytudat és motívumháló fog egybe eufóriát és elégikumot; a transzcendentálás jelentéstani eseményei intertextuális hálózatokban számolják föl nyomaikat. Bár „bonyolult, robbanó tisztaság” (Erdő és vidéke) a Filip-verseké, megkülönböztető erényük mégis a higgadt látomás, a szemlélődő önreflexió, a derűvé érlelt fájdalom: „…élni / kell, lassan és nyugodtan, / elhajózni már nincs idő” (Jazz). Miközben fejünk fölött „nikkel szamuráj” (Jazz) repül el, a túlparton, az „élet aranyfája” alatt Ábel megterített asztalt talál: „Lám, ilyen az Isten, / a hívatlan vendéglátó” (A fák közé). Filip Tamás a reménység poétikáján munkálkodik még akkor is, ha „nem tudod eldönteni, van-e / a reménynek szinonimája” (Foglyok és szentek. Adam Zagajewskinek). – „…mert verset írni / annyi, mint aranymosónak / lenni reggeltől estig, / és ékszerésznek lenni / egész éjszaka.” (Egész nap)
H. T.: Tamás, emlékszel az első versre, amit írtál? És arra, hogy miképp sodródtál „hivatalosan” is az irodalom közelébe, sőt közegébe? Kik biztattak, honnan kaptál támogató-befogadó ösztönzéseket? Alkotói pályafutásod kezdeteire vagyok kíváncsi…
F. T.: Az első versemre nem emlékszem, amihez nyugodtan hozzátehetem, hogy „szerencsére”. Amikor gimnáziumba jártam, még élt Illyés, Nagy László, Pilinszky. Egyáltalán: az irodalom tele volt óriásokkal. Ez inspirálta is az akkori pályakezdőt, meg talán óvatosságra is intette. Diákkoromban minden héten megvettem és elolvastam az Élet és Irodalmat, tehát az akkori idők nagyjai jelen voltak az életemben. A kezdetben született verseim Nagy László, Orbán Ottó, Csoóri Sándor, Pilinszky János stílusjegyeit ötvöző darabok lehettek. A felsorolt szerzők költészete nagyon nehezen fésülhető össze, igazi bűvészmutatvány lett volna, ha nekem sikerül… Nagy hatással volt rám a Petőcz András által újjáélesztett Jelenlét antológia, amelyhez kapcsolódott egy fiatalokból álló társaság, amely befogadott engem is. Nagyon nehezen oldódom fel kapcsolatokban, de velük sikerült kialakítanom egyfajta közelséget, szellemi érdeklődésükkel a javamra voltak, hálával gondolok rájuk. Más dolog, hogy sebet is kaptam, mert ennek a körnek a JAK-füzetek sorozatban később megjelent egy antológiája, melyből kimaradtam, de néhány éve Petőcz András egy újabb antológiát is összeállított Állóháborús jelenlétünk címmel, amelyben az én akkori írásaim is szerepelnek. A társaság kéthetente összejárt a bölcsészkaron, megvitattuk egymás új szövegeit, olykor vendégeket hívtunk. A rám gyakorolt hatásuk talán legfontosabb eleme az volt, hogy könnyedebb, ha úgy tetszik, frivolabb lett a stílusom. Sőt a politikum is megjelent annyira, amennyire annak a korszaknak a légköre lehetővé tette. Mivel nem vagyok harcos típus, a sorsom gondoskodott megfelelő mennyiségű szerencséről, és Parti Nagy Lajos egyszer csak elfogadott tőlem verseket – így a Jelenkor volt az első országos folyóirat, ahol publikáltam. Szerencsém volt abban is, hogy Kőrössi P. József verseket kért tőlem A költészet másnapja című antológiába, és szerencsém volt abban is, hogy legjobb barátom, a megdöbbentően fiatalon meghalt Szabó János kiküzdötte, hogy az Eötvös Könyvek sorozatban az első kötetem megjelenhessen. Az irodalomba való besodródásom valahogy ezekkel a történésekkel írható le. | |
| 5690. | [tulajdonos]: ingatlan | 2023-11-27 13:10 | Elég sok tulajdoni lap másolat volt már a kezemben, azt hittem, a szigetszentmiklósi kavicsbánya tavak környékén lévő sok-sok "kopárság" felülmúlhatatlan, de nem.
Ma egy olyan ingatlannal találkoztam, amelynek földhivatali besorolása "gyümölcsös és rom".
Csak nehogy egyszer jöjjön a sivatag. Gödör. Szikla. Bozótos.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
