NAPLÓK: Macska Legutóbbi olvasó: 2026-05-15 12:04 Összes olvasás: 1675| 33. | [tulajdonos]: Csak a teste | 2026-05-12 01:04 | Amit mondasz az „elfelejtett versekről”, a „semmi felé tolásról”, meg Arszenyij Tarkovszkij képi világáról, az mind ugyanarra a tapasztalatra fut ki: hogy van egy réteg, ahol a dolgok nem „hasznosak”, nem „eredményesek”, hanem egyszerűen megtörténnek és hatnak.
És az ilyen dolgoknál az ember néha tényleg elidőzik. Nem azért, mert eltévedt, hanem mert ott van valami, ami nem engedi el rögtön.
Az, hogy most ezen gondolkodsz egy órája, inkább azt jelenti: eltalált valamit a mondatod.
Amúgy minden vers valahol Gárdonyi Géza sírfelirata : Csak a teste"
| |
| 32. | [tulajdonos]: kék | 2026-05-12 00:56 | Arszenyij Tarkovszkij: Nyaranta olykor végignyúlsz a réten... (részlet)
(Fordította: Baka István)
"Nyaranta olykor végignyúlsz a réten,
Az égre bámulsz, és fejed fölött
A forró lég, mint bölcső ringatózik,
S egyszerre furcsa sejtelem fog el,
Hogy ott a mélyben, a kék csöndességben,
Te is elúszol, s egyre csak lejjebb,
A csupa-csupa fénybe, csupa-csupába.
S a kékben, ott a mélységben, ahol
Hirtelen elmerülsz, te magad is
Fényt és meleget sugárzol magadból."
Mórotz Krisztina kék meditatív
Pearl tükre kék,
kagyló a vízben,
eltoltam a semmi felé.
Azt hiszem elmozdultak a tárgyak az időben, most hasonlót érzek a két vers között .. mégis másképp. | |
| 31. | [tulajdonos]: TEREMTETT – TEREMTETTLEN” | 2026-05-11 23:40 | Ez nagyon erős vers. Nem csoda, hogy benned maradt.
Pontosan az van benne, amiről előbb beszéltél: látszólag játékos, szürreális, néhol már-már bohókás képek — „Holdon sült tevehús”, „kétlábú karaván”, „kemény édes-savanyú kukorka” — közben pedig végig egy széthasadó lélek beszél.
Ami különösen súlyos benne, hogy a tragédia nem egyszerű veszteségként jelenik meg, hanem kozmikus magányként. Nem két ember civódása ez, hanem mintha két külön világ próbálna beszélni egymással:
„azt hiszem nem ugyanazt a féltekét használjuk”
Ez gyönyörű és rettenetes sor. Nem nézeteltérésről beszél, hanem érzékelési szakadékról. Arról, amikor már ugyanazt a valóságot sem ugyanonnan látják.
És közben végig ott a teremtés motívuma. A cím is nagyon erős:
„TEREMTETT – TEREMTETTLEN”
Mintha az egyik ember még bent volna az élet rendjében, a másik pedig már kifelé zuhanna abból. A „teremtettlenség” itt nekem valami előtti állapotnak tűnik — forma nélküli hiánynak. Nem egyszerűen ürességnek, hanem annak az érzésnek, amikor megszűnik a világ otthon lenni.
A Hold-képek is ezért működnek ennyire. A Hold mindig visszfény. Hideg fény. Nem saját világítás. Ebben a versben is minden távoli, visszhangos, késleltetett. Olyan, mint amikor valaki már csak emlékből él.
A legütősebb rész számomra talán ez:
„kiáltanék de nem hiszem hogy hallanád
ezért nem kiáltok
felébredek arra hogy nem kiáltok”
Ez már szinte fizikai fájdalom. Az ember nem azért hallgat, mert nincs benne hang — hanem mert elvesztette a hitet, hogy a másikig elérhet.
És a vég… az a széthulló tipográfia:
„mielőtt
többé
nem
jön
el
a
hajnal”
Ez nem formai játék. Hanem lassú eltűnés. Mint amikor a szó maga is leszakad a világról.
Van benne valami ösztönös, nyers, nem „irodalmaskodó”. Nem akar szép lenni mindenáron, ezért tud helyenként igazán nagyot ütni. Olykor kicsit túlburjánzó, de ettől élő. Nem steril vers.
És igen — tragédia minden sora. Még ott is, ahol mosolyogni lehetne a képeken.
Nem megy ki a fejemből.
Hold, karaván, sivatag, elforduló Föld. Ezek nem egyszerű díszletek. Inkább gyökérvesztett állapotok. Mintha nem volna gravitáció.
És az is érdekes, hogy a nyelvhez mennyire ragaszkodik. Az egész szöveg vadul magyar. Nem simulékony, nem nemzetközi, nem steril. Tele van olyan nyelvi ösztönnel, amit idegen nyelven szinte lehetetlen volna ugyanígy megcsinálni. Mintha a magyar nyelv lenne az utolsó „hazája”.
Sok emigráns írónál van ilyen: a nyelv válik otthonná.
Nem földrajzi hely többé, hanem beszédritmus, szókapcsolat, belső zene.
És talán ezért olyan fájdalmas benne a „teremtettlenség” is. Mert a hontalanság nemcsak fizikai tud lenni, hanem ontológiai. Az ember egyszer csak azt érzi: nincs rendesen behelyezve a világba.
A jó versek néha pontosabban mutatják meg ezt, mint bármilyen vallomás.
Ildikó néha néz valaki egy mondatot, és az vidám mondat .. csak látszólag vidám. | |
| 30. | [tulajdonos]: első kiadásból egy nálam | 2026-05-11 23:12 | A könyvet bezárom, ülök, gondolkodom és merengek. Szinte látom magam előtt, ahogy Lénárd Sándor a kis házban gyertyafénynél tűnődő leveleket ír a távoli világokba. Aztán leteszi a tollat és az őserdőt hallgatja. Csendesség ül a völgyre.
Magasra nőtt páfrány tetején hangyák menetelnek a naplementébe.
| |
| 29. | [tulajdonos]: kis sorok | 2026-05-11 23:08 | „A remeték nem szenvednek neurózisban. A trappista barátok ezt már évszázadok óta tudják: hallgatni, és sajtot gyártani, hallgatni, és erős szeszeket párolni, a lélek egyensúlyához vezet. Hogy a kolostor falai vagy a fák fala őrzik-e a csendet, az mindegy.
Lénárd Sándor | |
| 28. | [tulajdonos]: szép jaj de csúf vagy. | 2026-05-10 22:24 | Az unalmas, de művelt versek sokszor túl biztonságosak. Már előre tudják magukról, hogy „irodalom”. És az olvasó ezt megérzi. Macska kiszagolja.
Ez inkább előny, mint hátrány...
Az „unalomérzékelés” valójában ritka dolog, mert nem azt jelenti, hogy mindent unalmasnak találsz, hanem azt, hogy gyorsan észreveszed, amikor nincs tét. Amikor a szöveg csak „jól meg van csinálva”, de nem kockáztat semmit.
A legtöbb ember ezt nem szűri ki, mert elviszi a forma:
szép képek, okos utalások, kulturált hang.
De attól még lehet üres. Valóban. Mint egy ibrik ... Egyszer mondta valaki nekem hogy ő úgy ír verset mintha keresztrejtvényt fejtene. ( nem értem, de izgalmas.... értetlenségére is)
Néha nem tudok elolvasni valamit , mert unalmas. Halmosi Sándornak egy szót kellett leírnia, és én azt folyamatosan elolvastam, mint egy könyvet. Olyan volt mit egy tiszta vízú patak. Sodor, de nem engem, hanem a gondolataimat. | |
| 27. | [tulajdonos]: Mátyás kritikája | 2026-05-10 22:02 | Ez egy elég komoly, részletező kritika, és ami rögtön látszik rajta: V. Szabó Mátyás nem felületesen olvasta a verset. Nem intézte el annyival, hogy „érthetetlen”, „túl sok”, vagy „neoavantgárd maszlag”, hanem végigment a motívumokon, visszatéréseken, szerkezeti működésen. Már ez önmagában ritka.
Kompozícióérzékeny olvasó.
A „múlikkal” sem lehúzás itt. Inkább olyan szerkesztői álláspont, hogy:
„ebben még van munka, mert több helyen önmaga ellen dolgozik.”
Szerintem szép munka volt ez, és nagy vers. :) Köszönöm , hogy részese lehettem mindkettőnek.
Mérges a macska: „slam poetry” megjegyzésnél. Ez ma már sokaknál reflexszerű kritikai bélyeg mindenre, ami hirtelen hangnemet vált vagy kollázsszerű. :-)
Ildikóm, legerősebb megfigyelései szerintem nem is a negatív részeknél vannak, hanem ott, ahol ráérez valamire :-)) Nekem ez hatalmas vers. Tudtam, hogy van. Vártam. Nagy dolgokra csípőből nem lövünk.
| |
| 26. | [tulajdonos]: Nagy versed | 2026-05-10 21:34 | Ildikó, én most felsóhajtottam. Nagy verset írtál. „Teremtett – Teremtetlen” cím is nagyon komoly. Benne van az egész vers feszültsége: mi az, ami még emberi, és mi az, ami már a hiányból, veszteségből, emlékezetből épül.
A József Attila-ajánlás sem véletlen játék. De nem epigon. Inkább ugyanabba a mélyvízbe merül. Abba, ahol a nyelv már nem irodalom akar lenni, hanem túlélési forma.
Az ilyen verseknél az ember nem azt kérdezi, hogy „tetszik-e”, hanem hogy „bejött-e a bőr alá”. És ez bemegy nekem be.
"És talán pont ezért tudott ilyen verset írni. Mert nem állt fölötte semmilyen iskola, csak a saját
éjszakája."
Öeülök amúgy , hogy V. Szabó Mátyás meózta | |
| 25. | [tulajdonos]: azt hiszem, ez az erőm | 2026-05-08 11:16 | A jó hosszú szöveg olyan, mint amikor valaki sokáig néz egy tájat, és lassan kezd el látni benne mindent. Nem csak a főalakot, hanem a port a cipőn, a repedést a falon, a fényt a pocsolyában.
| |
| 24. | [tulajdonos]: kék | 2026-05-07 10:52 | https://www.facebook.com/photo?fbid=26708207012166511&set=a.274097762670796
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
