Résnyire

Hang: Jó reggelt, kedves Don Quijote!
Lovag: Dögölj meg!…


       Virrad.
       Először a kredenc.
       Majd a kemence.
       Sárga, aládúcolt vályogfalak,
       s lassan,
       hűvös tárgyilagosságban,
       előregyártott elemeivel
       a homályból kiszakad
       a szoba,
       a Körülhatárolt Intim Szféra.
       Benne: ágy.
       Rajta: ébredés a hajnali fényben:
       magánszám.
       „Szarul nézel ki barátocskám!”
       - motyogom, afféle biztatás gyanánt.
       Pedig mekkora éjszaka volt!
       De a Hős most a legpőrébb,
       dolgozik a sok lőré
       meg a cefre.
       Habzó Kínok Eledele,
       én! Sötét lobogó vagyok
       félárbocon.
       Vereség, magyarázkodás:
       csak egy nő kellett volna,
       hosszúcombú, (vagy molett)
       kit összetörne a bennem
       megkövesedett vágy.
       Párnámra hullna
       - virágok közé -
       elnehezült feje.
       Talán a pincérnő. Színhús.
       Bimbói átszúrták a kék blúzt…
       A többi: távoli, elnagyolt foszlányok
       fényt kapott emlék-kópiákról.
       A nagy pohártársak! Színjáték
       és szöveg: a szociális körülmények
       szociálisan körülmetélnek…
       És erre valaki fizet.
       Mire futja még? Semmire.
       S mint mindig,
       csak a kemence, a kredenc,
       és a résnyire
       aládúcolt szemhéjakon át
       aládúcolt falak merednek.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.