Bocsánat

Valaha Brutus volt
a legkedvesebb öngyújtóm.
A cigarettavég mindig olyan
öntudatosan sercegett,
mikor forró lehelletébe csókoltam,
aztán hetek múltak
és mintha gyengülni kezdett volna.
„Végbélkúp” az állhatatos
állatorvos-képű trafikosnő
orvosságot nyújtott,
Brutus meg csak állt,
állapota olyan volt,
mint a borvirág, vagy a szellőrózsa,
„nagy levegő” szóltam, majd
hirtelen felhelyeztem a nyöszörgő gázkúpot
makacsul hallgató állatom
remegve engedő seggébe.
Ordított, s teste hideg lett,
mint egy vas-szűz tekintete.

Soha nem lángolt többé,
múltjára csak tálkája emlékeztet
üresen, sarokba dugva.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.