Fekete tejfel

I.

Kúszol, mászol, térden, hason,
kátyúból ki, egy újba be.
Pörge pöröly csattan, csattan,
elvesztél a semmibe!
Lemeztelenített tested vacog,
könyör-könny a szemgolyón,
vallasz, mert vallatnak
az elmúlt időn, az elfolyón.
Város, puszta, félig falu,
minden inkább lakható,
s a beledöngölt sáros szalma
kőkenyere laktató.

II.

Szegény-gyerek cipőorra rongyokban áll,
szegény ember kenyerén ott riog a kis sakál,
fogantatni újat nem mer,
munkátlan a jövője,
szegény ember kenyerét szikár keze feltörte
Hová ossza? Hány darabra? A város felé letekint.
A városba beljebb költözne
szíve szerint már megint.
De a remény - a túlélő - ki utoljára hal,
messze tűnik, olyan messze,
mint Kínában a fal.

III.

Egy semmi mázga láthatatlan csápjaival,
foglyot farag, úgy fojtja,
halmazával nyalogatja: vért a bőrre,
lelkét töri, s megzúzza.
Intelem és intelem dacoltatja. Kelj fel!
Harsog. A béna ugrik, futni készen,
de a hang csak üvölt: Kelj fel! Kelj fel!

IV.

S az urbanizált lakótömbök ködben úsznak.
Hé! Szegény ember! Már ott is fekete a tejfel.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-01-11 16:50:05
Utolsó módosítás ideje: 2012-01-11 16:50:05