Csodavárás

avagy:
„Oda megyünk lakni,
ahol tejet kapni…”
kesergés Bocsik Jánosnak



Szűk ösvényeken futja ki magát az élet.
Batyuja: tutyimutyizás,
Reménye: csodavárás.
Felhasználva viselt dolgainkat,
Ezerszer eljátszott trükkjeinket,
Megyünk bomló tekintettel.
Nem hisszük, hogy ősz van,
Nem hisszük a telet sem,
Mint rossz stigma,
Varjak kárognak fejünk felett.
Most nem fordulnak utánunk a lányok,
És nem fordulunk meg mi sem.
Jó lenne már lenni valahol!
Egy őszi kertben, szobában – akárhol!
Álmaink jeltelen sírba elhantolva,
A „most-minden-nap-hó-vége”
Zászlaja alatt vitézkedünk
Utolsó tartalékainkkal.
Kitartó és kitartottak vagyunk. -
Mikor két konzerv között
Felragyog a Ráma,
Mint valami titkos nap,
S talán elég lesz mára,
És „kitart holnapig” gondolattal
Ténfergünk kongó konyhák gyomrában.
Itt semmi a szépség,
Fény után nyüszít bent a lélek,
Mint kivert kutya.
Csodavárás, minden nap csodavárás.
Az Isten legyen hozzánk irgalmas.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Búvópatak, 2009/08