Vágytalanító

Könyvvel szemeztem, modernül,
mintha a kirakat üvegén keresztül kacérkodtunk volna egymással,
arra törekedve, hogy a kohó forrósága folyékony állagúvá változtassa
a köztünk lévő akadályt.
Meddő óhaj volt, a 21. század embere virtuál,
nincs ajtó, ami helyettesíthetné a parázsló belű kemencét,
nincs bemenet, mely a fából faragott papír illatát eregesse,
nincs érintés, ami behatoljon az intim szférájába,
nincs tapintás, ami a karton festésének domborulatait kifürkéssze,
nincs szem, ami az egymásutániságot kövesse,
nincs értelem, ami kibontsa a tömött rügyet.

Tél volt, az ismeretlen mondatfüzérek kínálta izgalomtól kipiruló arccal
tekertem nyakam köré a vörös sálat, ami a fogasról kínálta intellektuális képzetét,
talán illett volna hozzá egy fekete, puha karimájú kalap,
és bajusz, meg szakáll. Ezek hiányáról nem tehetek,
anyám és apám felelőssége.
Kíváncsiságtól hajtva igyekeztem a rideg napsütésben oda,
ahol az enyém lehet, megérinthetem, átvehetem melegét,
elvihet az Újvilágba, ahol aranyat moshatunk,
megmutathatja azt a helyet, amit csak ő ismer,
felfedheti a sorai között bujkáló csodát, amit csak én találhatok meg.

Beléptem. Meleg volt, a sál lekerült, karra akasztottam,
aztán megláttam őt fehér-szürke-kék valójában, ahogy azt illik,
enyhén fényesen, érintetlen állapotában.
Az ujjam felé mutatott, ő kitárta lapjait, és várta a testi kontaktust,
ő kell, tudom, az aki a sor elején áll. Mióta várhatott rám,
mereven szemlélve a körülötte lévő belső mozgású mozdulatlanságot.
Mohón  kaptam le ágyáról,
majd sietve kiváltottam az elbocsájtó cédulát,
rövid ideig még éreztem betűi lüktetését,
aztán a táskámba rejtettem,
csak az enyém.

Átléptem az otthon küszöbét,  velem volt,
már ketten vagyunk. Én szabadon, ő  tarisznyába cipzárazva.
Megvan!
Önelégülten vetettem magam vissza a virtuális talajba,
de az esőfelhők nem gyülekeztek, terméketlen szelek suhogtak körülöttem,
dühítő port szórva a szemembe. A varázs megszűnt, illanó pillanatok sokasága
tréfált meg a kiszakadás reményével, majd hangos kacajjal láncoltak újra
az ajtótlan kirakathoz.

Itt van a hátam mögött, várja a törődést,
néha súg valamit, majd álomba merül.
Magát álmodja nekem, de én éber vagyok, már az ajtót sem keresem, minek?
Elég, ha a szem elégül,  az elme pihenjen.
Majd holnap megengedem neki, hogy kitárulkozzon,
talán újra kedvem támad közelebbről megismerni.

Közben belém hasít egy gondolat: az elbocsájtó cédula helyett a dögcédulát váltottam ki?






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2015-01-03 20:21:10
Utolsó módosítás ideje: 2015-01-03 20:21:10