Percepciódalok

Percepciódalok


Hiánylátás: a város

a BKV-indázatában burjánzó város: második természetünk
kinyílik olykor mint bűzös virág mint patológiakönyv
a rosszul öltözött elhízott vakok ferde szemgolyói előtt felragyog

az oktogonnál belilult rákos daganat az orcán
két héttel ezelőtt ugyanott:
ormányszerűvé elváltozott orr klaffog el
míg a 20-as buszon angyalföldtől a hősökig
debilitástól torzult felnőtt pofacsontból
egy egyéves gyermek okos szeme figyel
a szentkirályitól a ferenc körútig aknés arc
szája mormolja a kitörni készülő skizofréniát
úgy jelennek meg mind a tömegben
mint budai kertben néha az ökörszem

az állatkertből kiszökött páva
rövid lakópark-széli világlása
az a buszon felbukkanó cumis kislányarc
akinek anyjáén az alkohol a kudarc
már most maradandó nyomokat
bár nem oly mélyeket
mint házunk előtt reggel az a bűnügyi eset:
összevert öregedő női arc lila gödrei
amik már évek óta nem láttak könnyeket

sziklás talajon: az ember a betonon söpri ki maga alól az életet
miközben gerlék varjak és mohák   a kukákban a csodagyors enyészet
oly szapora mindig bár csak éjjel oson át házunkon a csótány a sünök és menyétek

*

Levéltest

Aszfaltra pecsételődött aztán felsepert
levéltestek ottragadt kontúrjai –
rajtad kívül már csak az érzékelés maga
amin úgy-ahogy el tudok ringani.
Meleg ősz után váratlan fagyos reggel
hideg fényben úsztatja a málló homlokzatot
mint létrára szökken fel a tekintet
a saját avítt színükben felizzó tűzfalakra
látszik megint a látás – kivillan foga
a nézhető deres mosollyal kínálja fel magát
a beton a piszkosszürkét. a sárgásvörös a vetkeződő fát.

Mondanám hogy megunt kinőtt levetkőzhető
szereppé szilárdult hogy ki vagyok én
és hogy senki vagyok neked
de viszonyunk hiánya testekké szilárdult
és benépesítette a színteret.
E színteret mi szükséges a látomáshoz
ezt a szétfeküdt átfúrt fekhelyet
most újra kitapintom rajta
tested nyomatát mint negatív letapadt levelet.

*
Én-íz

De nem csak ez van. Nem csak ez a szétfolyt,
már csak kontúrjai által vélhető személy.
Van a mindennapi, pizsamában járó
(egész délelőtt), van a másik én.

A járdán a foltok felderengnek
neki is, de épp hazasiet.
Késő délutánig pakol,
újrarendezi a poros befőtteket.
Este sosem álmos, de nappal teher
neki, mert alig lát ki mögüle,
a maszatos, homályos test.
Nem keres többet, mint havi nyolcvan.
Nem porolja soha a könyveket.
De szeret évről évre költözni,
hogy újak legyenek az ablakok,
mert üveg mögül tud csak nézelődni,
az utcai sétán úgy tesz, mint a vakok.
Éppen hogy csak nem kér meg senkit,
hogy az útpadkára segítse már fel.
Senkit nem néz meg túl direkten,
de hátulról alaposan megfigyel.

Nem csak ő van, nem csak ez a konkrét,
épp hogy még fiatal személy,
de van a másik, homlok mögött elzárt,
mindig figyelő, rétegződött én.


*

Szaglenyomat

Sötétben léptem be tegnap a lakásba,
mert aludtál. A vaksi fények jobban
megzavartak, mint a parketta iromba
nyikorgása: mert szagolni akartam –
szagolni az otthont. Mind a húsz fiók rendetlen lenyomatát,
a száradó ruhákét, a megágyazásét, és
fürdés előtti tested.
Orrommal hunyorogtam, hogy kivehessem:
otthagytad a csetrest, már megint,
és a gyerek után a fürdővizet.

Ágyunk szagtérképén, ezen a csendes
óceánon, kerestem a nyakad,
a hajad megtaláltam
– a te párnád maradt ma üresen nekem.
Rövidlátóként tülekedve
a buszmenetrendet hét-nyolc ember
válla fölött: körülbelül ennyit
vettem ki a lakás részleteiből, nagyjából téged;
e félretett, sokszor elfelejtett
érzékkel.

Pedig nincs, ami elmondja pontosabban,
hogy kívánsz, és hogy mennyire,
mint, ha csókolsz, illata a szádnak.


*

Tangó

Medárd napja újra, és akárhogyan értelmezem,
számtalan gondolati úton, redukción és destrukción túl
még mindig itt vagy velem.
Terhes társaság vagy – mint akkor, mosolyogva,
mikor kapunkban álltál hajnalban,
hogy elindulnod sehogysem lehet,
kizárni azóta sem tudlak,
belső hangomon kommentálom neked az életet.
Medárd napi verőfény, Medárd napi zápor,
ilyenkor elmondom minden évben neked:
jól figyelj, az időjárás mindig visszatáncol,
bárha negyven napig csak azt figyeled.
Mintha egy évforduló hozhatna valami újat,
mintha az idő magában megmagyarázná,
mintha térülne-fordulna a táncban,
karon fogna, aztán újrajárná,
mintha az idő v o n a l a  ugyanarra a  p o n t r a  érne,  
(mintha lehetne az időnek tere)
mintha lenne negyven napom arra,
hogy ezt az érthetetlen kínt megússzam élve.
Mintha a jövőnek holdas fátyolából –
mintha szólhatnék h o z z á d úgy, hogy t e nem hallgatsz,
Medárd napján – furcsán dudorászva – mert én magam sem értem,
hogy milyen folyamat milyen melegében
tartom életben még mindig, de ez a dallam
itt zúg azóta is, hogy alig halljam
a Medárd-napi esőt: veri a tetőket,
de nem tart negyven napig az sem, szakadatlan.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.