Kifele kunkorodó csigabigaház
Kifele kunkorodó csigabigaház
I. fejezet
A Vad és a Vadász
Nyári nap volt, igazi forró július
Kezedben pizza, arcodon kedves mosoly
Tündöklő szemeiddel elragadtál, akkor
Láttalak először és gondoltam: fuss!
Mert nagy harc közeledett, hosszú és kegyetlen harc volt
De megnyertük, együtt veled, amikor már remény sem volt
Akkor jöttél Te, ismét kedves mosollyal és felzavartad a bojt
De hát ez miféle tett volt? Azt hitted, hogy ez csak valami bolt?
Nem, ő tudta mire mondott igent
Újra és újra igennel felelt, de nem…
Nem hazudott, csak eleinte nem értette
Hogy miféle? –kérdezte, s felelte
Hogy miért ne?
Szenvedélyes Vad volt ő, ki megszelídült
Nem adta könnyen, de aztán megenyhült
S a vadász… óóó a vadász erre felépült
Oly boldoggá lett, hogy a mennyekbe repült
De jajj szegény vadásznak, nem hall az egekből
S nem látott tisztán a mámor örömétől
És elszakadt legkedvesebb kedvesétől
És jajj az ostobának, mert ismét megvakult
Majd szegény szelíd szíve darabokra hullt
Nincs már szerve, mellyel érezne, mégis leborult
Sokat harcolt, talán megtett mindent
Mégis kevés volt, mert önzővé vált, s volt
Igaz barátja, s igaz szerelme az angyal volt
Sokat szenvedett, talán még nem eleget
Mindhiába a sajnálat, az alázat
A bűn az csak bűn marad
Most már ő is űzött vad
Az élet az, ki célozgat
A sorssal nem packázhat
Mert nem lesz más, csak áldozat.
II. fejezet
Kezdetek
Óh, az a szilveszteri éjszaka…
Életem egyik legszebb napja
Hallani, amit már oly rég vártam
Annál boldogabbá még sosem váltam
Olyan jó volt megcsókolni újra és újra
Bizonytalan, félénk óvatossággal
Simogatni domborulataidat, az ajkad…
Smaragd szemed… oly drága…
A szemedbe nézni szerettem legjobban
Nyitott könyv voltál, ez mi hiányzik legjobban…
Megpillantottam, csodáltam, súgtam, hogy szeretlek
És akkor láttam szemedben szívedet, s mondtad szeretlek
Majd jött megannyi, boldog pillanat
Mi írtuk egymásnak a dallamokat
Te töltötted be szívem szeretettel
Te adtál erőt mosolyod szerelmével
Nevetettél, s te is nevettél velem
Olyan szép volt veled az életem
Boldogan bírkoztunk, perceken-órákon át
Megoldottuk egymás gondját-baját
Majd cirógattuk a másik haját
A hajad, igen a hajad
Mely mindig, mindenhol ott maradt
Amerre csak néztem, amerre csak léptem
Találtam és mosolyogtam, de már nincs egysem…
Kezdetek, kezdetek… csak boldoggá akartam remélni
Boldognak azt az egyet, aki a Mindent jelentett
És jött a kérés, melynek nehezen, de engedtem
S te örültél, én bíztam, hogy kínzót úgysem fog mesélni
S lám a másnap reggelt, hiányérzet keltett
És jött a rossz hír, mit tettél? Ő maga sem
Tudta felelte nem emlékszik… bő zivatar… ettől
Hatalmas záporeső hullott a szomorú szemekből
De… szerettem, s szeretett… ember, az ember…
A felhők szétoszlottak, és a pirkadat vörös színe
Áldozatért és megértésért kiáltott, ígéret…
Az ígéret pillanat, a tett örök, s fölkelt a kikelet.
III. fejezet
Felhőtlen szerelem
Igaz szerelem volt az utolsó kis porcikájáig
De vajon van, oly szerelem mely elmúlik?
Nincs! Az igaz dolgok ára hatalmas, nagy
Az igazság nem pillanat te kis angyalfalat
Hát pirkadt, s jött a másnap, rózsaszínben
Szép pillangók voltunk repkedtünk a réten
ÉS hatalmas macik, akik keresték a bakit
De makik, hisz bakit kikap akármelyik kis maki
Támadtak a manók, amikor csak lehetett
De az idő ellen tíz manó sokat nem tehetett
Majd eljött a várva várt est, ütött az óra…
A rózsáknak szirmai borították be útjukat
Ez volt a Csillag, mint valaha a három királykának
S a padlóra került a sok gyertya, a szeretet fényhozója
Csodás este, a legcsodásabbak legnagyobb csodája
Fénylett minden, te Csillag voltál és Angyal
Én az ember halandó parázsló alakkal
Zuhantam a Paradicsomba, hova húztál magaddal
A szeretet tengerében fürödtünk
A párnámon aludtál, s takaróddal takaróztam
Egy test és lélek voltunk, így lettünk
Így éltünk boldogan, napról-napra jobban…
Sokat filmeztünk, egyszerűen
Hot dogot, s édességet faltunk
A kötelék egyre szorosabb lett
Játszottunk egyre csak játszottunk
Szorosan, egymáshoz bújva, izzadva
Szerelemben dühvel, egymással tombolva
Ünnepelt szívünk, s testünk, ünnep volt
Minden egyes pillanat, ünnepnap volt
Minden nap, amikor csak, beszélgettünk,
Találkoztunk, amikor játszottunk-szeretkeztünk
Minden pillanat, amit együtt tölthettünk
Mind-mind, az élet volt, az igazi ahol éltünk…
A nyár, a forró balatoni nyár, hol napoztál
Ezernyi emlékben, még jobban belebolondultál
Sok-sok féle, s fajta édes életünk bon-bonjaiba
Melyet mi fogyasztottunk, s töltöttük ki dallamokba
Múlt az idő, s egyre csak múlt
Szívünk, mint a virágok egyre csak virult
Minden képkockánk oly simán gurult
Nem hittük volna, hogy valaha elmúl…
IV. fejezet
Romlás
Jött az ősz, gondok, bajok hozója
Jött a távolság, a gond teli iskola
Nehéz volt nekik, kevés idő jutott
Kevés volt nekik, és itt-ott kifutott
Kifutott a düh és az indulat az agyból
Nem tudtak néha önmaguk saráról
Buta volt mindegyik, de legfőképp a másik
De miért? Mit vétett szegény egyik-másik?
Nem vétettek ők semmit, homokszemnyit
Fiatal volt egyik, másik meg balga hajszálnyit
Fiatal volt szívük, ígérgetett mindegyik
Balga volt, nem látta még fiatal az idősebbik
De az idősebbik, csodaszép hűséges Angyal
Kiről panaszt még a delfin sem hall
Oly szelíd s csodálatos Ő
Az igazi álomnő
Persze félig ember ő is, apró hibákkal
Néha lusti és morci, de legfőképp durci
Kisebb-nagyobb cécót néha csap ki
Szokványosat csak, mint mindenki
S a másik sem volt túl ostoba
Inkább csak kicsit butácska
Féltette kedvenc kis kedvesét
Félt, hogy elveszti édes életét
Nem a hűség volt az mi nem volt elég
Sem a bizalom, mely már ott volt rég
Épp csak az önzőség és a gőg volt ott
Mely sokat elrontott, de ez kijavítatott
Az egyik meg úgy érezte néha túl keveset adott
Míg a másiktól, oly nagyot és sokat kapott
Hát nem láttad egyik?! Hát vak voltál?
Hisz te voltál az ki mindent megadtál…
De ehhez, kellettem én, kellett a balhéd
Hogy észre vedd, mi voltál, mit is főztél…
És most, most kellesz Te, kellesz nagyon,
Most mindennél jobban kellesz, vagy kellettél volna,
Hogy átvészeljem én is, mint te… akkor hagyom
Hagyom, ha hagynom kell, mert hagyni akarod…
De nézz vissza tündér
Tekints a hátad mögé!
Emlékezz mi voltál, s mivé lettél
És jusson eszedbe, hogy miként…?
Majd tedd fel a kérdést
Jobb így?
V. fejezet
Sors
Szerettem volna hinni tovább, hogy te vagy
Édes Évám, szerelmes párom, a nyuszikám
De sajnos hibáztam és a Paradicsom kitagadott
Hamis Ádám, bűnös vagyok, a homlokomra íródott
Vállalom a szenvedést, az örök fájdalmat!
Nincs mentségem, csak örök hűségem, halovány reményem
Vesztett szerelem, mi jellemez engem
Hát ez volnék én? Vagy a másik én? Ki vagyok én?
Nem tudom, mi helyes s mi helytelen… én elvesztem…
Vállalom a szenvedést, az örök fájdalmat!
Vállalom a könny és véráztatta sorsomat!
Emlékszel-e elfeledett pillanatokra?
Rég elmúlt szerelemre, lángoló ifjúra?
Igaz múltra, nehéz jelenre?
Talán tényleg elveszett jövőre?
Türelmetlen, kétségbeesett bolonddá váltam
Próbáltam minden módon, de mivé váltam?
Ez okozta vesztem a végső vágtában
Én harcra születtem, vértanúságra
Őszinte boldogtalanságra
Ez senkinek sem hibája
Ez a sors iróniája
Vállalom a szenvedést, az örök fájdalmat!
Vállalom a könny és vér áztatta sorsomat!
Vállalom szív nélküli létem lassú menetelését!
Elmegyek és megölöm azt, aki voltam
Újat kapok cserébe olyat, ami akaratlan
Többé nem jövők vissza teszem, amire születtem
A szerelem nem az én hadszínterem, ott vesztettem
Vállalom a szenvedést, az örök fájdalmat!
Vállalom a könny és vér áztatta sorsomat!
Vállalom szív nélküli létem lassú menetelését!
Vállalom büntetésem, a ködben való éhezést!
Elmegyek, s ha visszajönnék, mit látnék?
Gyerekek anyját, férj feleségét…
Én csak maradok a hűség, a halhatatlan szeretet
Messze távol tőled, távol az élettől, távol mindenemtől…
Maradok messze-messze egyedül
Elmegyek, hogy hova s mikor?
Sokat mondtam egy kis mosoly
Ha tudnád, akkor tudnád, s ha nem
Akkor őszintén légy boldog idelenn
Talán leszek, majd őrangyalod
Az utam végén is melletted maradok
Felejts csak el
Én majd emlékezem
Én majd szeretek
Hűséges leszek
Hisz esküm alapja ez
Nem kell szeress
De ne is gyűlölj
Hisz én csak szerettelek
Tiszta szívből
Amikor behunyom szemem…
Többet látok, mint valaha is láthatok még…
Látom arcod, s mosolyod, szemed színét
Álmaim és szemem szerelmét.
Epilógus
Pingvin voltam vagy réce
Párt választottam egy életre
De aztán közbeszólt a sors
A szörnyű élet, igaza volt…
Most talán el kell mennem, indulnom az útra
Oda ahova talán mindigis tartoztam volna
Sok veszélyben részt venni, a halállal dacolni
Harcolni csak harcolni!!! De…? Ki fog szeretni?
Nem kell a szeretet, ha ő elfeledett
Majd elfelejtek én is szeretni, s érezni
Követem a sorsom, bármerre is sodródjon
De van, mit nem felejtek, az eskümet!
Az eskü, mely éltet, mely nem enged
Nyugovóra térni, átok ez ily életre nézve
Átok ez elvesztett szívvel, holt lélekkel
Jól figyelj! Szerény leszek még is büszke
Esküm, az egyetlen igaz szerelemhez méltat
Elveszett lelkem családot csakis neki alapíthat
A múlt tettek, s szavak csakis viszonyíthat
Én másé már nem leszek, csak egy ki felszabadíthat
Hisz csak egy volt kiért maradtam mindezidáig
Csak egy volt kit szerettem a legapróbb porcikáig
Csak egy volt kire hatással voltam, megváltoztáig
És csak egy volt ki sikerrel járt megváltozásomig
Hát utoljára kérdezem őt
Kinek oly sokat köszönhetek
S ki oly sokat köszöntetett
Kérdezem az életet, kérdezem őt!
De előtte még nehezet vallok neki
Mondom én kedves, mily nehéz sorok ezek
Mert most savként marja szívem darabjait
Égeti azt, minden szó mely kimondatlanul esett
Esett, s hullt a végtelen űrbe
Mit szívem sötét helye képez
Melyet a képzelet sem fékez
Oly határtalan kép ez...
Tényleg oly nehéz írni e sorokat
Mint talán majd olvasni is az lesz
Nem a költészetben van a gyötrelem
Sokkalta a képekben, emlékekben melyektől
Minden nap szenvedem, a kínzó képektől
Úgy fáj ott hol valaha szívem leledzett
Mely most üres lett, ezt te is érezted?
Annyira fáj e hely mely most üres, azért amit tettem
Azért mert olyannyira megbántottalak, kit szerettem
Minden nap kínzom magam testben, lélekben
Hogy mindezt veled, életemmel, hogy tehettem?!
Ha te nem adsz nekem helyet magad mellett
Akkor számomra a Balgának itt már nincs helye
Nem azért mert kedvese elfelejtette, volt szerelme
Saját magát küldi el a hitvány… emellett
Már nem te büntetsz, én ostromlom magamat
Nem érdemlek mást csak lángoló poklomat
Nem érdemlek többet, mint egy gyilkos
Hiszen öltem én, jövőképet, néhai virágos
Jövőképet, minket… talán végeztem magammal
Észrevétlenül, néma hallással és vak látással…
Tényleg utolsó levelem hidd el
Szeress újra, vagy csak felejts el
Már ne érdekeljen mi vár rám
Ha többé nem vigyázol én rám
Nézz szíved mélyére, a legeslegmélyére
Érezd, hogy szeretsz-e még, hiányzom-e még?
És csak, ha őszintén egy kicsit is így van, akkor még
Megmenthetnél még… ha nem hát meghaltam már rég
Hagyd a felesleges önzést
Hagyd a szégyent, mások nézetét
Ha nem érzel, ne is érezz
Nem kell a felesleges hamis könny
Nem kell az együtt érzés, közöny
Ha nem kellek, akkor ne érezz
Csak nézz szét szíved rejtekén
Ott vagyok-e? Ott élek én?
Tudni fogod a választ
És akárhogy is válassz
Tudod, haragot nem áraszt
Szívem, mely már száraz
Én vállalom a sorsom
Akármerre sodorjon
Egyetlen szerelmemhez
Vagy a harc mezeihez
De akármerre vigyen ez
Kitartok mindegyikhez
Mert az esküm, az esküm ez!
Ha látnád megújult testem-lelkem
Magot vetettél, s meggyógyítottál
Mint én téged, de én vak voltam
Adja az Úr, hogy te süket ne legyél
Számomra te vagy a kezdet és a vég
A legkedvesebb életág felé.
Időd, mint a tenger, s mint a Halley cometes…
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2012-06-30 21:46:13
Utolsó módosítás ideje: 2012-06-30 21:46:13
