Ablak-szonett

Sűrű a nyári éj a város közepén.
Szobámból, hol száműzve magammal lakom,
Szúnyoghálórácsos, félénk ablakom
Bámul a világba szemgödör-feketén.

Csókot termő éjek élet-ünnepén
Sír sok elszalasztott majdnem-alkalom.
Mint ablakom, én is a csendet hallgatom,
Csak egy sirály kacag az Elmúlt tengerén.

S lám, hamis barát, a Megbánás kér helyet,
Keze vállamon az ablakban hangtalan,
„Zárni kell, s ellépni” – csak ezzel hiteget.

De én mégis kitárom ablak-önmagam,
S a sok elvetélt lehetett-volna helyett
Táncolva tükrözöm, ami volt, s ami van.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.