Búcsú a várostól

Kívülről még mozdulatlan minden,
érzem csak, ahogy az idő játszik velem:
fölgyorsít, lelassul, lebegni kezd
majd nekilódul - köztem s a túlparti
város között ringó kötélhidat bontja,
elenged, ki nem fogott kézen soha.

Titkos időszámítás váltja fel
a szokottat, ahogy az évet tervezem:
utosó ősz, utolsó karácsony,
lehámló kéreg egy sor vén platánon,
februári hóban a tavasz lábnyoma,
elenged, ki nem fogott kézen soha.

Lépkedni lassan, át a Vizslaparkon,
alkonyatkor menni, szűrt fényben, éhesen
vagy reggel hét előtt még, szembe a nappal,
ahogy a Zsinagóga mögül támad föl hirtelen.
Ablakomból a hegy, rajta pincék gyöngysora,
elenged, ki nem fogott kézen soha.

Bár újra abban a másik parkban állnék,
mint tíz év előtt, hol dönteni kell, már tudnám:
csak visszhang tudott lenni, csak árnyék,
sem boltozat, sem megtartó meder.
Ami volt, annak most van alkonya,
elenged, ki nem fogott kézen soha.

Lábam alatt szuvas pallóból por szitál
- mindig az veszít, aki félreáll? -,
már nem keresek gázlót, csónakot,
a folyó mentén északnak indulok.
Rámköszön a bizonyosság józanabb kora,
elengedem, kit nem fogtam kézen soha.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Zalai Hírlap, 2001.07.07