NAPLÓK: EXTITXU-UXTITXE Legutóbbi olvasó: 2024-05-02 06:48 Összes olvasás: 31650Olvasói hozzászólások nélkül| 284. | tulaj: jav. | [tulajdonos]: mieszanka | 2021-01-20 13:26 | „-- Te is észrevetted, hogy az a bivaly valójában egy bivaly volt, csak sokszor?
-- Mit vártál? Ez egy kis költségvetésű produkció!”
(Macskafogó 2.) | |
| 283. | [tulajdonos]: mieszanka | 2021-01-20 13:17 | 2021. január 20.
„A bögrét hamar. A víznek tartsd oda." (Vasadi Péter)
Ha Isten nem lehet jelen ott, ahol a vágyaink megfogalmazódnak, hol van? Be van zárva a templomba, ahogy Jani mondja a Jób lázadásá-ban? Nem lehet, hogy akkor tényleg Lackónak van igaza: ki kell szabadítani onnan?
Takota-takitik, takta-takta, takota-takitik, takta-takta.
„All of us are this wonderfully perplexing mixture of the good and the bad. And adulthood, true psychological maturity (…) is the capacity to realize that anyone that you love is going to be this mixture of the good and the bad." (Alain de Botton)
El kellene jutnunk ehhez a látásmódhoz, nem csak a szerelemben, nem csak a házasságban, nem csak a szüleinkkel és gyermekeinkkel való kapcsolatban, de a politikáról való gondolkodásban is. Hogy a mixtúra milyen arányban foglalja magában a jót és a rosszat, és mikor mondhatjuk azt, hogy a rossz valakiben már elérte a velőt, az más kérdés. (Vagy nem az?) Mikortól mondhatjuk valakire, hogy velejéig romlott? Mikortól mondhatjuk a politikára, hogy velejéig gonosz? Honnan lehetünk biztosak abban, hogy nem a démonizálás hibájába esünk, amikor a Hitler, Sztálin, Rákosi, Pol Pot, Perón stb. fémjelezte díszes „sátánista” társaságba olyan neveket is felveszünk, mint Soros, Orbán, Gyurcsány, Dick Cheney?
A kisebbik fiunk kedvéért kezdtük el megnézni az Alelnök (Vice) című filmet. Én a felénél abbahagytam. Nem viselem jól, amikor egy alkotás ennyire átlátszóan didaktikus. Százszázalékos, szinte már mitikus gonoszként ábrázolni egy politikust (a színész saját bevallása szerint a Sátánnak köszönheti a Golden Globe-díjat), rákenni mindent, mintha kizárólag ő mozgatná a szálakat, veszélyes megközelítés. (Ugyanúgy, mint mondjuk Soros, vagy más -- mikor ki van soron, és kiknek -- démonizálása.) Bár annyira talán mégsem veszélyes, mert én pl. nem hittem el. Csak sajnáltam rá az időt. A Vezércsel viszont, amit szintén a kisebbik gyermekünk ajánlott pár hete, függővé tett. Most sóvárgok, mert véget ért.
2021. január 16.
Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor megértettem, hogy hiába tagadom a létezését – nagyvonalúan legyintve, hogy Istenben még csak-csak, de benne minek? --, létezik. És nem csak, hogy létezik, hanem erős, pusztítóan erős, felperzsel vagy megdermeszt, tönkretesz mindent, amiben hiszek, és hiába ismételgettem Pál apostol szavait, hogy a szeretet mindent elfedez, mindent eltűr, mindent kibír, a szeretet himnuszából egy idő után már csak egyetlen, mondatot éreztem érvényesnek: „nem örül a gonoszságnak”. Az lebegett előttem, mint egy kinagyított, mozgó, vibráló reklámfelirat. Láttam a torzulást, az átidomulást. A deformációt. Azon az arcon, amelyről heteken, hónapokon keresztül az én szorgalmas igyekezetem tükröződött vissza, de akkor hirtelen valami egészen más jelent meg rajta. Valami, ami a lehetetlenről beszélt, a hiábavalóságról. És féltem. És tudtam, hogy attól kezdve már nem tehetek úgy, mint egy ártatlan, kezdő apáca, aki csak Istent ismer, Sátánt nem. Annyi mindenben hittem addig, és hiszek még ma is. Hittem a tükörneuronokban. A mirroring-ban, a holding-ban, amit Winnicott olyan érzékletesen leír. Az elég jó-ban (Bettelheim). Hittem, hogy a kitartó gondoskodás, a folyamatos visszatükrözés meghozza a gyümölcsét: a másik, akiért mindezt teszem, hinni kezd magában, úgy, ahogyan én hiszek benne, és összeszedi magát. Csak küzdeni kell érte, kitartóan, odaadóan, megingathatatlanul. Arra nem számítottam, hogy a küzdelmet nem vele (és lassan már nem is érte) folytatom, hanem egy rajta kívül álló erővel, a testét és a lelkét bitorló hatalommal, aki az energiáimat felhasználva, egyre nagyobbra nő. Őt pátyolgatom, őt erősítem, nem a pártfogoltamat. Ó, ez most úgy hangzik, mintha engem szállt volna meg valami józantalanság. Ki hinné, hogy láttam? Hogy találkoztam vele: a Gonosszal. Annak a kedves arcnak a torzult vonásain keresztül mutatta meg magát, és megértette velem, hogy létezik. Azóta nem becsülöm le.
„-- Te is észrevetted, hogy ez a bivaly valójában egy bivaly volt, csak sokszor?
-- Mit vártál? Ez egy kis költségvetésű produkciótól!” (Macskafogó 2.)
| |
| 282. | [tulajdonos]: fordítói-ürömök | 2021-01-19 15:40 | | Kreatív. A „vadszamarakkal” (hajítógépekkel) nem csupán köveket, vasgolyókat, égő szuroklövedéket vagy cserépbombákat juttattak a falak mögé, de állati és emberi tetemeket is elrettentés illetve fertőzés okozásának céljából. | |
| 281. | [tulajdonos]: machikuł | 2021-01-19 13:39 | A Fordítói félrelépések című sorozatból:
Retiráda: „Az ép lábúak fejvesztve menekültek a kapu alól.”
Nekrofília: „Alvar nem válaszolt. Időre volt szüksége, amíg megemészti a halottakat.”
Süket: „A halott már nem hallott semmit.”
"A bűnt, a csalást megértem. De a csalást a szavakban? (...) Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat…” (Pilinszky János) Jó. Akkor én hétpróbás, visszaeső bűnös vagyok. Csalok, sikkasztok, elsinkófálom az életem. Mást se csinálok. Néha kimegyek az erdőbe. Hónapokat kihagyva, a városba is. Pénteken egészen a Budagyöngyéig jutottam. Azt hittem (gondolom utólag, mintegy poszt factum legyártva egy prekoncepciót), ha elvadult jószágként egyszer újra a civilizáció berkeiben találom magam, vissza fogok szelídülni az emberekhez (sőt: az emberiséghez), kvázi újradomesztikálódom. Nem így történt. Úgy néztem a vásárlócentrum előtt nyüzsgő életre, mintha az ősdzsungelbe tévedtem volna be, ahol kardfogú tigrisek, hiénák, rövidfejű medvék, oroszlánok és egyéb hiperragadozók leselkednének rám. Pedig csak nyughatatlan óriáslajhárokat láttam, akik mintha most térnének át a vegán életmódról a húsevésre. Ez lenne a civilizációs sokk? Siettem vissza a ketrecembe, az erdő mellé.
"De a lengyel is lőtt, szerelmes uram, mert ő az ellenforradalom. Maguk meg lőnek, mert maguk a forradalom. A forradalom pedig kellemes dolog. De a kellemesség nem szereti az árvákat a háznál. A jó dolgokat jó emberek csinálják. A forradalom a jó emberek jó dolga. De jó emberek nem ölnek. Így hát a forradalmat gonosz emberek csinálják. De a lengyelek szintén gonosz emberek. Vajon ki mondja meg Gedalinak, hogy hol a forradalom és hol az ellenforradalom?” (Iszaak Babel)
Megpróbálnak elhelyezni a kettéosztottságban. Mintha partoknak képzelnék magukat, hogy hol az egyik, hol a másik oldal lökjön át a túlsó partnak hitt szakadékba. Már nem kapálózom. Élvezem a repülést? Egy frászt. Az illúzió része vagyok. "Káprázat, hídroncs, süllyedt komphajó." Jobb pillanataimban azt hiszem, lehetek folyó. Két szakadék közt, felső lefolyású, időszakos. Folyosószerűen kialakított medrem mint a várak védőfolyosója: a gyilokjáró. Hetekre, hónapokra kiszáradok. De ha a hegyekben elolvad a hó, túlcsordulok, és a szakadékokat két oldalt megtöltöm vízzel. Na, akkor tátongjanak, ha tudnak.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 280. | tulaj: jav. | 2021-01-18 13:11 | A kőfal közben meggörbült, teteje is lett, a nő a fű helyett inkább oda húzódott be, a nedves sötétbe...
Iszaak Babel
| |
| 279. | [tulajdonos]: piłeczka-czerwona | 2021-01-18 12:47 | „Hiábavalónak tűnt az akaratom minden igyekezete arra, hogy megállítsam a külvilág széthullását, és énem feloldódását. Egy démon hatolt belém, és átvette a hatalmat a testem, az érzékeim és a lelkem fölött... Az anyag, amivel kísérletezni akartam, végül legyőzött... Innentől valójában elkezdtem élvezni a - csukott szemem mögött tovább tartó - színek és formák hallatlan játékát. Kaleidoszkópszerűen változva leptek meg tarka, fantasztikus képzetek, amelyek körökben és spirálokban nyíltak és csukódtak be újra, szín-szökőkutak fakadtak, átrendeződtek és keresztezték egymást egyetlen töretlen folyamban.” Albert Hofmann az anyarozsból vonta ki az LSD-t. Fogalmam sincs, mire megyek ezzel a tudással.
Az „ajtókat”-szót, amivel ma a Hang ébresztett úgyis lehetett érteni, hogy „autókat”. Labdákat láttam álmomban. Előbb pirosakat, akkorákat, mint amilyeneket gyerekkorunkban dobáltunk egymásnak, csak ezeket nem dobálta senki, lógtak a levegőben, mint valami égitestek, hol itt, hol ott tűntek fel. Volt egy nagyobb is, akkora, mint egy ülőlabda. Földgömb, gondoltam, talán mert a földön találtam. A két karommal tudtam csak átfogni, de felemelni már nem bírtam, olyan nehéz volt. Aztán valami parkban ácsorogtam egy ismeretlen nővel, aki úgy viselkedett, mintha ismerném. Ágynemű vette körül, vastag paplan, úgy éreztem, nem illik a képbe, ezért levettem róla, és felraktam a mellettünk embermagasságban húzódó kőfalra. Majd hozunk ki plédeket, mondtam, azt le lehet teríteni a fűre. Zöld volt a fű. A kőfalról közben meggörbült, teteje is lett, a nő fű helyett inkább oda húzódott be a nedves sötétbe, lefeküdt a földre, de rögtön fel is állt. Büdös van itt, mondta. Akkor vettem észre, hogy egy férfi fekszik mellette, hason, a könyökére támaszkodva, és egy üres tányért tart a szájában. Aztán már csak annyit éreztem, hogy egy vastag, izmos nyelv a számba nyomódik. Azt hittem valami állat (egy kutya?), de rájöttem, hogy a férfi az. Nem volt nehéz leküzdenem. Lefogtam a karját, és összetekertem a testét, mint egy bábuét, a végén már egészen gömbölyű volt. Vittem magammal, és közben magyaráztam, látod, ha nem így kezdesz, most én sem így bánnék veled. Egy épületet kerestem. Akkor már éreztem, hogy le fogom hajítani valahonnan a mélybe, mint egy követ. Találtam is egy lépcsőt, a szabadba nyílt. Úgy léptem be egy épületbe, hogy valójában kiléptem belőle. Minden fehér volt, az ajtó, a lépcső, a korlát, a lépcső melletti kövek. Azok közé hajítottam le a testet, ami addigra már egy fekete táskában volt. Már repült, amikor belém hasított, hogy a fogantyúján ott az ujjlenyomatom.
„Lackó: -- Ki az az Isten?
Jani: Az Isten… az… Na, gyere. Az Isten szombaton be van zárva a zsidó templomba, mert az a Sábesz. (…) Vasárnap meg a reformátusba, mert az az Úrvacsora. De ezt senkinek se mondd!
-- Miért?
(Nem kap választ. Közben teheneket etetnek.)
-- Majd kiszabadítjuk!
-- Jó. Kit?
-- Hát, az Istent, hé!
-- Jó, de minek?” (Jób lázadása)
Soha nem volt úgy tele az erdő, mint ezen a télen. Főleg a kutyák sétáltatják az embereket, de akadnak egymást sétáltató emberek is, bőven.
Elolvastam Isaak Bábel A király című novelláját az Odesszai történetek-ből. Jaj, de nagyon más, mint amiket mostanában olvasok. Jaj, de jól esett. | |
| 278. | [tulajdonos]: strzałka-prysznic | 2021-01-17 17:11 | „Hullj le te zápor, égi virágpor”, napok óta dudorászom a Balázs Árpád megzenésítette Nemes Nagy Ágnes-verset. A fülemben motoszkál most is, amikor ezeket a sorokat fordítom: „Nem csak faltörőkosokkal támadtak, nyílzáporral is. Ijesztő volt látni az eget besötétítő nyílvesszőket. Százával borították el a tetőket, vagy hullottak le a kövezetre és a temető sírköveire, ahol már nem tudtak életeket kioltani.
– Szedjétek össze a nyílvesszőket! Szükségünk lesz rájuk! – kiáltottam egy csapat rémült gyereknek. Egy fatábla alatt gubbasztottak.”
| |
| 277. | [tulajdonos]: cześć | 2021-01-17 16:14 | Könyvtárban jártam álmomban, patinás hangulatú, tágas helyiségben -- a tágasságot inkább függőlegesen, mint horizontálisan értve. Egy hosszú bőrasztalnál ültem, egyedül, félhomályban. Mindennek, még a levegőnek is olyan hangulata volt, mintha egy másik világba csöppentem volna, egy korábbiba vagy későbbibe. Párhuzamosba? Mindenesetre nem tűnt mostaninak, vagy legalábbis nem mindennapinak. Mint amikor egy film készítésekor aranybarnás szűrőt használnak, hogy a hétköznapitól elemeljék a látványt. Egy könyvet forgattam. Óvatosan. Áhítattal. Ez az érzés a valóságban is mindig elfog, amikor először veszek kezembe egy olvasmányt. Veretes, ódon külseje volt, mégis ropogósan frissnek találtam a lapjait, szinte éreztem az érintetlensége illatát, mintha nem csak én, de más sem nyúlt volna még soha hozzá. Érzéki pillanat volt. Aztán az egyik oldalon, valahol a könyv egyharmadánál egy cetlire bukkantam. Apró árcédula volt, először azt hittem, bolti csekk, a könyv vásárlásakor kerülhetett a lapok közé, gondoltam, aztán észrevettem, hogy kölcsönzőcédula, és egy név van rajta: az enyém. Nahát. Csodálkoztam, de főleg ijedt voltam. Annyira, hogy becsuktam a könyvet, és visszatettem az asztalra.
„A többieknek csinálom, neked nem kell” – ezzel a mondattal ébresztett ma a Hang.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 275. | [tulajdonos]: javított | 2021-01-16 15:44 | | A mesékben a szétdarabolt hősök hétszerte erősebbek lesznek, mint annak előtte voltak. A sámánjelölteket is feldarabolják, mielőtt tudós sámánná lesznek. Extázis alatt a másvilágra viszik és szétcincáják a lelküket. Amikor felébrednek, már alkalmasak a sámánmesterségre. Szedjetek szét, hadd rakjam magam össze, másként, mint amilyen most vagyok. Jelenlegi és leendő önmagam iránti szeretetteljes könyörtelenséggel. Isten őrizz, hogy a szétszedők találják ki, milyenné kell engem összerakni! Ezt már bízzák rám, higgyék el, hogy képes vagyok megtalálni mindennek az új helyét, ha már hozzám nyúltak. Ha senki nem nyúl hozzám, ha egészben kell aszalódnom az útszélen, amerre mások haladnak, ha elmennek mellettem a történések, maradok ugyanaz, vagyis nem, így is szétesem elemeimre, de hétszerte erősebb már nem leszek. Vagy ki tudja. És talán nem erősnek kell lenni. De akkor itt mit keresek? | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
