DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2829 szerző 37175 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Machó Zsófia
  Apokalipszis
Új maradandokkok

Bártfai Attila Márk: Majomparádé
Kántor Zsolt: Gravírozás
Ötvös Németh Edit: átneveztelek
Bara Anna: a csend árnyékában
Albert Zsolt: CELLAINFORMÁCIÓ
Bártfai Attila Márk: 5
Kiss-Teleki Rita: Veszekszem
Petz György: Arany appendix
Vezsenyi Ildikó: Zsoltárok helyett
Albert Zsolt: ELTÉVEDNI INDULOK ÉS HA LEHET BELÉD SZALADNI
FRISS FÓRUMOK

Király Ferenc 4 órája
Tóth János Janus 5 órája
Kiss-Teleki Rita 5 órája
Vezsenyi Ildikó 7 órája
Radics Zina 22 órája
Farkas György 1 napja
Szokolay Zoltán 1 napja
Tóth Gabriella 1 napja
Szücsi Csaba 2 napja
Kiss Anna Mária 2 napja
Bara Anna 2 napja
Dezső Márton 3 napja
Tálos Barbara 3 napja
Szilasi Katalin 3 napja
Petz György 4 napja
Szakállas Zsolt 4 napja
Kosztolányi Mária 4 napja
Bazsó Ádám 4 napja
Nyári László 4 napja
DOKK_FAQ 4 napja
FRISS NAPLÓK

 Hetedíziglen 39 perce
törmelék 1 órája
EXTITXU-UXTITXE 3 órája
az utolsó alma 5 órája
mix 8 órája
A VERS LEGYEN VELETEK 8 órája
az univerzum szélén 12 órája
fejlakók 1 napja
Bátai Tibor 1 napja
Készül az album 1 napja
PÁLÓCZI: BRÜSSZELI CSIPKE 1 napja
Minimal Planet 1 napja
nélküled 2 napja
történések 2 napja
Bátai Tibor alkotói naplója 3 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: EXTITXU-UXTITXE
Legutóbbi olvasó: 2020-06-05 21:41 Összes olvasás: 1050

Korábbi hozzászólások:  
26. [tulajdonos]: javítás[tulajdonos]: ...2020-06-05 18:55
moabita

És még sok más hiba.

25. [tulajdonos]: ...2020-06-05 16:01
2020. június 5.

„Mentek persze ebből a kikötőből igazi hajók is a szigetre.” Szabó Magda Szent Róza ünnepe című novellája kezdődik így. Ha nem folytatódna a történet, akkor is elégnek érezném.

Ma van Ulab huszonhetedik születésnapja. Nem mondom, hogy hihetetlen. Pedig egy pár napja még én voltam huszonhét éves. Itt ünnepeljük meg családice. Már úton vannak, ha minden igaz. Sónya és Sópa nem jön végül, nem lehet pontosan tudni, miért.

Szőlőt akartam lopni álmomban. Nagy szemű, áttetsző húsú, rózsaszín szőlőt Tigram néni kertjéből, ami a maga idejében egy kisebbfajta földi Paradicsom volt, most építkezés zajlik rajta. Otromba, emeletes adollázs épül az egykori gyümölcsfák (meggy, cseresznye, alma, naspolya) és a szőlőlugas helyén. Vannak a világban mutatós épületek. Meg kell állni előttük, és megcsodálni az arányaikat. Belegondolni, ki lakhat bennük. Vannak házak, amelyeket észre sem veszek, mert annyira beleillenek a környezetükbe, hogy szinte eggyé válnak vele. És vannak szörnyetegek. Ez is az lesz. Nem akarom tudni, ki akar benne lakni. Dantéra gondolok, ha élne, a pokol melyik bugyrát szánná a tervezőnek és a megbízóinak. Nem loptam végül szőlőt, kiszemeltem magamnak egyet a kerítés rácsain át, és csak néztem érdeklődve (még csak nem is vágyakozva) a vékony bőrön áttetsző hússzínt, mintha az élet nedveit rejtené magában. Már nyúltam volna érte, de a Hang rám szólt: nem a tied. Úgysem lett volna íze, gondoltam ébredés után. Álmomban csak a szín- és a hangérzékelés megengedett. Meg a tapintás. Annyit legalább megengedhetnék magamnak, hogy megérintsem a dolgokat. Legalább álmomban.

A valóság kiterjesztése járt tegnap a fejemben. Hogy androidok nélkül is tágítható a burok, ha a zajokat csökkentem. Mikromilliméternyi elmozdulások, pár ezrelék-fokos hőmérsékletkülönbségek vannak. Az elviselhetetlenből a melegedő tónusokon át bekerülni az elviselhetőbe. És vissza, ha túlforrósodna a talaj. Ó, bárcsak el lehetne jutni a mesék tiszta nyelvezetéig! A kapcsolatok vegyes salátája, a még csak nem is ambivalens, hanem az össze-vissza, mindenféle érzelmek helyett. Ha meg lehetne őrizni minden pillanatban a józanságot, ami ahhoz kell, hogy külön tartsuk a színeket, mindegyiket a maga helyén, nehogy összekeveredjenek, mert akkor nagy szarban vagyunk. Ha lehetne CSAK gyűlölni! E helyett a katyvasz helyett: hogy az ember azt is szereti, amit nem. Brunella azért mégsem vagyok. A kislány, aki mindenkit szeretett, nem félt, se a tigristől, se a medvétől, se a vadásztól, de még a Háromkerekű Pakuk madártól sem, akitől nekem garantáltan inamba szállna a bátorságom. Én MEREK félni. Nem lebecsülendő képesség! Időbe telt, amíg kifejlesztettem.

Felhívott tegnap Sindra, és megkérdezte, vállalnám-e, hogy én vigyázok egy hétig a szüleire, itt a tó mellett. Hát, persze. Pláne, hogy még internetet is hoznak. Régen kávét, cukrot és lisztet kellett bespájzolni, most a világhálót. Engedjétek hozzám az öregeket. Övék a mennyek országa. Már akié. Bartók rádiónak, persze, lőttek. De nem fogom sajnáltatni magamat. A „helyszín a legerősebb”, és én az összes hely közül Dzepezst szeretem a legjobban, ha maradhatok, bármire képes vagyok. A tó az enyém. Csak én tudom, hogy a szélén felpuhult bőrű kövek kínálják magukat simogatásra.

2020. június 4.

Amíg Upa élt, nem mertek tőlünk ellopni egy szöget sem. Féltek tőle. És kedvelték is. Mindig akadt valami közös csencselnivalójuk. Apám kerítést font a maga eszkábálta drótfonón, kosarat és seprűt kapott cserébe, jó tejelő kecskét, egyszer még egy tangóharmónikát is. Hónapokig mienk volt a hangszer. Előbb Unya tanult meg rajta játszani, aztán én. Upa egyszer megunta, hogy éjjel-nappal azt nyúzzuk, és túladott rajta. Nem szerette, ha valamiben feltűnően nagy örömünket leljük. A szabály: bármit csinálhatsz, csak ne örülj neki (ez nem hangzott el otthon, ezt a barátnőmtől tanultam, aki egy református lelkész gyerekeként született negyediknek a családban). Görög-katolikuséknál ez kicsit másként hangzik: bármit csinálhatsz, de meg ne tudjam! A közös csencselés kölcsönösen virágzó üzletnek bizonyult. Upa tudott néhány szót a nyelvükön. A „sukár” volt a kedvenc szava, mert azzal minden cigányasszonyt le tudott venni a lábáról. Legalábbis úgy tettek, mintha olvadoznának a gyönyörűségtől, hogy a nagymellényű fehér ember a saját nyelvükön szépnek nevezi őket. A „sukár” szó volt Upa alkualapja, az övéké az olvadozás. A végén mindenki elégedett volt. Még én is, mert amikor az egyik kecskénk elpusztult, Upa viszonylag jutányos áron kerített egy másikat, és a kecsketej majdhogynem az életemet mentette meg azzal, hogy kigyógyított az ekcémámból, amivel szemben addig a gyógyszeripar összes készítménye csődöt mondott. Egy minden hájjal megkent, Aknizsi nevű asszony volt Upa kedvence. Rekedt hangon beszélt, többrétegű színes szoknyája alatt saját bevallása szerint soha nem viselt bugyit, a kezéhez hozzá volt nőve egy pipa, amit talán még evés közben sem tett le, olyan volt, mint egy külön testrész. Bármit ki tudott alkudni Upából. A döglött tyúk mellé csak még egy kis penészes kolbászt, vagy csak egy ujjnyi avas szalonnát, nem kell az már itt úgyse senkinek. Őt nem hatotta meg a „sukár” szó. Tudta, hogy nem szép. Nem is akarta az lenni. ennivalót akart szerezni a gyerekeinek és az unokáinak. Upa nevetve adta be a derekát. Nagy firma az öregasszony, mondogatta, de érdemes vele jóban lenni, mert amíg ő él, ide nem jár lopni senki. Előbb Aknizsi halt meg, aztán Upa. Unya egyedül nem képviselt elég tekintélyt a közeli telep lakóival szemben. Utálta őket, amiért kihasználják a gyengeségét. Addig panaszkodott rájuk, míg be nem költöztettük Necerbedbe. De ha a rendőrök lelőlének valakit az egykori tolvajok közül, nem mondaná azt, hogy megérdemelte. Ha mégis ezt mondaná, rászólnék, és ő elhallgatna.

Mindenki pózol. Az is, aki azt hiszi, hogy csak rejtőzködik. Ha elfogadjuk, hogy a legtökéletesebb sivatag a labirintus, azt is beláthatjuk, hogy a szürkeség az egyik legfigyelemfelkeltőbb mimikri. A legelrettentőbb. Vagy a legvonzóbb. És az átlátszó testűek? Az álcázás nagy mesterei. Egyben hiszek már régóta, és lehet, hogy tévedek, bár a hit az hit, nem vita tárgya: ha már energiát ölünk valamibe, azt nem valami ellen, hanem valamiÉRT érdemes tenni. Aki ezt nem érti, vagy nem ért velem egyet, bizonyítsa be, hogy az elrettentő pózok és mimikrik minden esetben a jogos önvédelem eszközei. Van jogosultsága az önvédelemnek, elfogadom. A kardfogú tigrisek nem haltak ki. De amikor csak egy(-két) fogatlan oroszlán miatt sajnáltatjuk magunkat, akkor jobb, ha más mimikri után nézünk. Vegyünk példát a lugasépítő madarakról.

Csókolóztam álmomban. Le kellett hozzá feküdnöm a földre. Mintha a természet valamelyik eleme akart volna magához ölelni, egy kő, ami hajlandó meglágyulni a kedvemért. Amikor észrevettem, hogy mások is vannak körülöttünk, elég volt egybeolvadnom a tájjal. Ráfoghatnám a szövegre, amivel mostanában foglalkozom. Már megint szeretkeznek benne. Én? Tegnap állapítottam meg, hogy nincs szükségem senkire.

2020. június 3.

Tegnap elalvás előtt újraolvastam (sokadjára) Szabó Magda Alvók futása című novelláját a tanárról, aki az egyedüllétet szereti, és nem érti a feleségét, Valit, akinek a fél világon megesik a szíve, beengedi a lakásba a magányos szomszédokat, madarakat etet és befogad egy kutyát, így kerül a házhoz Frici, a kóbor eb, akit a tanár gyűlöl. Amikor Vali meghal, a tanár úgy érzi elérkezett az ő ideje. „Becsaptál”, mondja halott feleségének, „Azért vettelek el, mert anyámra emlékeztettél, akire mindig úgy gondoltam vissza, hogy míg élt, mindentől megkímélt, ami terhemre lett volna. Megmondtam neked, hogy a házban csendet akarok, itt nem lehet rádiózás, zaj, ha dolgozom, márpedig én szinte mindig dolgozom, és azt is, hogy ide csak azok járhatnak, és akkor, akiknek és amikor én megengedem. Elismerem, hogy nem csődítetted a nyakamra a családodat, elismerem, hogy soha nem hívtad meg azt az ostoba, rossz modorú fiatal nőt, aki lánykorodban a barátnőd volt, azt is, hogy otthagytál miattam mindent, ami a régi világodhoz tartozott, de azért mégis becsaptál, mert amikor itt, ebben a házban, egy új világ kezdett kialakulni körötted, és ez is, az is utánad nyúlt, igényt formált rád, nem hárítottad el, nem tértél ki előle. Becsaptál. Ne érvelj azzal, hogy nem tehetsz róla. Mindenről te tehetsz. Ha az ember lát egy kóbor állatot, és az hozzászegődik, ott kell hagyni, ha nem lehet elmenekülni előle, akkor valami járművön – az ember nem hozza haza, és nem ad neki helyet az otthonában pusztán csak azért, mert az gazdátlan, vagy beteg, vagy fázik. Tudtad, hogy gyűlölöm a rendetlenséget és a piszkot, hogy csak abszolút nyugalmú lakásban tudok koncentrálni, a mi otthonunkban réges-régen nem tudtam kedvemre dolgozni, mert itt kutyát tartottak, ide galambokat szoktattak, feketerigót, cinkét, és mihozzánk bármikor becsengethetett akárki, ajtót nyitottak, és tanácsot adtak neki. Te olyan jó voltál mindenkihez, hogy meg kellett gyűlöljelek miatta, mert míg bejáratos voltál ennek az épületnek minden lakójához, és tehozzád is bejáratos volt mindenki, én azt éreztem, azokkal érintkezel, akik a munkámat veszélyeztetik, Weinnéval, akinek mindig bőg a televíziója, és aki nyilván soha életében nem olvas mást, csak képregényt, Liptárral, aki beszélni se tud, akinél még a kutya is értelmesebb. Ha a te szobádban ült is le mindenki, azért én éreztem a jelenlétüket; mihelyt idegen lépett a lakásba, megváltozott idebenn a légkör. Hiába tiltottam meg neked, hogy kinyisd az ajtót, te válaszoltál minden csengetésre, azt mondtad, hátha baj van valahol, hátha valakinek szüksége van rád. Nekem lett volna rád szükségem, de számodra fontosabbak voltak a védtelenek.”
A tanár azt hiszi, új életet kezdhet. Fricit elviszi egy másik település határára, és kirakja az autóból, a szomszédoktól elzárkózik. A madaraktól is. Eleinte. De nem bírja nézni, hogy ott ácsorognak az ablakában. Egy nap enni ad neki, hátha elhúznak onnan. Itt rontja el, mert a madarak nem tudnak leszokni a helyről, ahol korábban annyi jóban részesültek. Aztán az egyik szomszéd megtalálja Fricit, hozza diadallal. Az állat sértődöttség nélkül a tanár nyakába ugrik. A szomszédok jövés-menése is újra elkezdődik. A tanár egy idő után feladja. Tudja, hogy már nem a saját életét éli, hanem a Valiét.

Mindig Valival azonosultam. Mert pontosan ez történt velünk is. Minden hidat felégettem magam mögött, de jöttek a gyerekek, a gyerekek barátai és a gyerekek barátainak szülei, a séták, a tánc, a koncertek, a színház, a csoportos együttlétek, és Sirdna nagy nehezen, de kénytelen volt elfogadni, hogy a világ szélesebb, mint amekkorának ő látja. De most, mintha minden a visszájára fordulna. Elkezdtem az ő régi életét élni. Záródom és zárulok be. Jól érzem magam a saját világomban, és nem akarok beengedni senkit. Senkit. Ezt mondtam ma a telefonba Sónyának is, amikor megkérdezte, van-e itt a faluban valaki az ismerősök közül, akivel találkozhatok, ha egyedül érzem magam. Nem akarok találkozni senkivel. Egyedül akarok lenni. Azért maradtam itt. Értem, felelte, de a hangján hallatszott, hogy nem érti. Nem baj. Azt sem értette, amikor a fordítottja volt. Amikor úgy éreztem, belepusztulok az egyedüllétbe.
„Végre mégis csak jó lenne kifordítani magunkat – mondtam egy este a feleségemnek. – Ami eddig belül volt forduljon kívülre és viszont. (…) Muzsikák és fényességek szólnak belőlem./ Vegyétek le vállaimról az alvó embereket./ Kenyerem morzsáit összeszedem, és reggel ötkor kiszórom az ébredő madaraknak.” (Kassák Lajos)

„A pillangó álma” megy a Bartókon. Dzuang-Dszi és a lepke. (Melyik álmodja a másikat.) Jó játék, én is szoktam vele élni, de olyankor hazudok, mert amikor felébredek, pontosan tudom, melyikünk van ébren. És azt is, hogy mikor teszek úgy ébren is, mintha álmodnék.

Jó szórakozást, ezzel a kívánsággal köszönt el a telefonban előbb Sónya, aztán az idősebbik Rogós. Kíváncsiak; nem tudják, hova tenni, hogy egyedül maradtam a házban, ami sosem volt az enyém, és nem is lesz az soha, de már nem is az övék. Mert amióta én itt vagyok, ez köztes tér, a senki földje, élők és holtak világának határmezsgyéje, tele kísértekkel, akikkel – egyre inkább úgy tűnik – én vagyok a legjobb viszonyban, egyáltalán: valamilyen viszonyban. Az elmúlt harminc évben annyit beszélgettem velük, hogy lassan megtanulom a nyelvüket. Ha egyszer takarítás közben rátalálok a könyvre, amit ők írnak, érteni fogom a szövegét az első betűtől az utolsóig. Az lesz az igazi fordítói feladat, átültetni az álmaikat az élők nyelvére! Nekem való feladat, és jár nekem, az egyetlen asszonynak, aki a házat takarítja. Voltak mások is, ó, hányan, csak azok, akiket én megismertem, és megszerettem. Három-három nő mindkét Rogós oldalán. Arón, Aszusz, Illen, Ivlisz, Tide, Igob. Hat nő. Elmenekült mind. És én? A férjem első és utolsó asszonya, a harminc év alatt, hogy mi mindent láttam, néha megijedek, mekkora hatalom van a kezemben, megtehetném, hogy visszaélek vele, de nem teszem. Az erő az, magyarázza Oscar Schindler Amon Göthnek, amikor indokolt lenne, hogy öljünk, de nem tesszük meg. Egyszer majd meg kell írnom azt is, hogy mitől vagyok ilyen kitartó. Miért maradtam az „izzadságszagú házasságomban”, ahogyan egy drámatársam nevezte. Ő a „szerelem mindenekelőtt”-felkiáltással három gyerekkel költözött el a férjétől egy új férfihoz, akit pár évvel később, a szerelemhormonok szavatossági idejének lejártakor, szintén elhagyott egy harmadik pasiért, vitte oda is a gyerekeket. Szép és izgalmas nő volt, a csoport összes pasija körülötte dongott, és mindenki (a többi nő is) a szerelem mellett voksolt a visszajelző körben. Egyedül én képviseltem az izzadságszagot. Úgy éreztem magam, mint egy idegen bolygóról érkezett lény, akinek az üzenetei dekódolhatatlanok.

Hogyan tudnám megértetni bárkivel, hogy nekem azért nem kell elszöknöm sehova, mert nem voltam, nem vagyok és nem leszek soha senkié. Hogy nem tartozom semmihez. Ezen a tavon kívül, amibe, ha majd meghalok, a gyerekeim titokban beleszórják a hamvaimat. Mert hivatalosan, törvény szerint ilyet nem tehetnek. Picsába a törvénnyel! Oldják meg. Hajnalban vagy éjszaka leple alatt. Ez az egyetlen kívánságom. Egy tónyi hely a világegyetemben. A halálom után. Ennyit szeretnék. Addig meg majd csak kihúzom valahogyan. Egy széken. Egy ágyban. Otthon. Itthon. Sehol.

Tényleg csak szórakoznék? Két napig takarítottam. A part, a víz, a ház, a szöveg. Ennyiből áll a világ. Plusz a Bartók rádió műsora. Ha akarom, teljes hangerővel. Bizonyos zenei elemeket nem lehet visszafojtott hangon hallgatni. Szomszédok nincsenek. Vagy barbárok mind, „és te, te”, kedves Olvasó, „ezer mérföldekre jársz”. Csak én vagyok itt, meg az asztalomon a két csésze, amihez ragaszkodom. „Mindig az órák”? Nem, Virginia, nem. Mindig a terek. A helyszín. Mindig.

2020. június 3.

A köztes tér. Az egyetlen hely, ami otthonként számításba jön. A senki földjét boldogan birtokolhatom. Másnak úgysem kell. Két oldalt: magabiztos világok, az elmozdíthatatlan betonoszlopaikkal. A határmezsgye a folyton elmozduló támpontjaival olyan halmaz, amely nem alkothat közös keresztmetszet, amíg a két külön világ nem ismeri el annak. Bizonyos napokon, például karácsonykor beáll a béke. Különben mindkét oldalról lőnek. Döglött lovak és foszladozó emberi tetemek között zajlik a túlélés. Ismétlődő álmom, hogy felkelek a sárból, és a két hadtér között szabadon futkározom. Mozog a lábam ilyenkor, mint a kutyáké, amikor álmukban nyulat kergetnek.

A szépséges Ruth is egy ilyen határmezsgyén gyűjtögeti az aratók maradékát, hogy legyen miből kenyeret sütnie az anyósának, Naominak, akit nem fogad vissza a zsidó közösség, mert képes volt egy maobitához férjhez menni. Ne higgyük, hogy ez egy lejárt szavatosságú bibliai történet. Amikor két éve keresztanyámnak elárultam, hogy hivatalosan is áttértem a férjem hitére, úgy nézett rám, mintha én lennék a Sátán. Néztem, mikor vet keresztet. Nem vetett, pedig megnéztem volna, mert már nincs a kezemben a mozdulat, csak annyit tudok, hogy „nálunk, görögöknél” más a sorrend, mint az iamóroknál. (Indul a görög aludni – a rejtőzködésnek annyi.) Naominak, a férje és a fiai halálát követően, a maobiták közt sem lehet maradása. Elindul „haza”, a menye társaságában, aki maradhatna, hiszen nem zsidó, de ragaszkodik hozzá: ez a nő szülte a férjét! Mi mást tehetne, mint hogy vele tart a számára idegen világba. És megismétlődik a sors. Maobita nőként a zsidók közt nem sok esélye van az asszimilációra. A két özvegy nő, gyökértelen hányódik a két világ határán, törvényen kívüli, elmosódó viszonylatok között, ahol a megfoghatatlan az úr.

Ma azon kaptam magam, hogy köveket simogatok a vízben. Először csak véletlenül értem hozzá az egyik kőhöz, ahogy leguggoltam a parton, hogy a vízbe mártsam a kezem (ezt sosem hagyom ki, muszáj köszönnöm a tónak). Az érdes felület helyett olyan puha, selymes tapintása volt a kőnek a rajta keletkezett nyák miatt, mintha bőre lett volna, sőt, még valami annál is finomabb. Mintha kifordult volna a kő, hogy megmutassa a belsejét.

2018. november 23-i bejegyzésem:
Interstellar. Pszichodráma-kongresszusra készülök („Társasjátékaink? Társas? Játékaink?”) Magán(y)szféra” címmel akarok műhelyt indítani. Fókuszban a „horror vacui”, de a figyelmem állandóan a „köztes tér” felé irányul. (Úgy emlékszem, winnicoti fogalom. Utánanézni.) Elővettem újra David Brooks „Társas lény” c. könyvét. Ugyanaz a címe, mint Aronson szociálpszichológiai kötetének, ami elég illetlen dolog, de megbocsátom neki, mert zseniális. Egy fiktív pár életén keresztül mutatja be a pszichológia történetét és a jelenleg érvényes (használatban lévő) irányzatokat. A lánynak, aki egy mexikói apa és egy kínai anya házasságából született (mindketten bevándorlók, a házasságuk gyakorlatilag két kultúra folyamatos egyeztetéséről szól), alulról kell felküzdenie magát. Így lesz egy olyan fiú házastársa, aki mindent megkapott otthon a jó induláshoz, mert a felső tízezerbe tartozik. Még kellő szeretetet is. Türelmes és egészséges. Vonzza a lány küzdeni tudása, aki a bonyolult családi háttere ellenére (vagy éppen azért) elegendő érzelmi munícióval rendelkezik egy párkapcsolathoz. Mindketten tudnak tehát szeretni. Ennyiben kompatibilisek. A többiért meg kell küzdeniük. Mert nem könnyű összehangolni a különböző mintázatokat. A lánynak a szakmai pályán önmagára találni a legnehezebb. Amíg rá nem jön, hogy ő a köztes terekben mozog otthonosan. Világok, kultúrák, vallások találkozási pontján. Gyerekkora óta arra kondicionálták, hogy nem létezik egyetlen fajta igazság. Igazságok vannak, és azok egyszerre lehetnek igazak, akkor is, ha látszólag ellentmondanak egymásnak.
Este elalvás előtt Cortázar „Sehol sem teljesen jelen” című esszékötete akad a kezembe. Hol nyílik ki? A köztes térről szóló esszé kellős közepén. Megnyugodva alszom el, milyen könnyű engem boldoggá tenni.
Hónapokkal ezelőtt írtam a fenti naplóbejegyzést. Ma teljesen mással foglalkozván bukkantam az alábbi szövegre: „FUGA, rés, köztes tér. Hasíték / Inter Space versus Interface. A fuga értelmezése: rés a térben, a fúga pedig szabályos szólamismétlés az időben. Mást jelentenek, ám mégis összeköthetők vizuálisan is. A fuga voltaképpen folytonossági hiány, diszkontinuitás: átlépés az egyik térből a másikba. A fuga a köztes tér, ami létezik, még ha infinitezimális is.” Infinitezimális? Tele van varázsszavakkal ez a szöveg.
2020. június 2.
Az ácsorgás a parton. A vágyakozás a vízbe, ami a tapasztalatok szerint egyszer majd belangyosodik, de most még hideg. Ma a strandra menet megkérdeztem két fiatalembert, akik törülközővel a nyakukon mentek fel a partról, hogy milyen a víz. Kellemes mondta az egyikük fintorogva. szóval, nem kibírhatatlan, kérdeztem. Hát, a kellemesség és a kibírharhatatlanság határán, felelte vigyorogva a fiú. Nevettük. Tudtam, miről beszél. Nem a kilométereken múlik, hogy milyen távol van a túlsó part. A Pölüfvér és és Rálglob közötti öt és fél kilométert huszonegy évvel ezelőtt még két óra tizenöt perc alatt át lehetett úszni. 18 éve már csak két óra negyven perc (az úszásnemek váltogatása is lassít), öt éve már három óra.
„Nem kell kidobni semmit, meg kell találni mindennek a helyét.” Mindig meglep, milyen kerek mondatokban beszél hozzám az álombéli Hang. Néha tűnik csak halandzsának, amit mond. Mint ez a mondat is, amivel tegnap ébresztett: „Idni és Midni története következik”. Fogalmam sincs, ki lehet Idni és Midni. Hacsak nem annak a háznak a lakói, amelyben a május 30-i álmomban jártam, és azóta sem voltam képes leírni, pedig mindennap eszembe jut.
Bent vagyok a gyerekkori ház belsejében. Valaki átalakította. Most minden szobának csempe borítja a falát, különböző színű csempék. Unyáék szobája szinte fehér, világoszöld foltokkal, az előszobában a kék minden árnyalata előfordul attól függően, melyik csempére nézek, a kisszobában, ahol gyerekkoromban Csidjav mamával aludtunk, Iszusz és én, a barna legkülönfélébb árnyalatai a téglavöröstől a tripla csokifagyi színéig. Ez nem maradhat így, állapítom meg, túl sötét, le kell cserélni. Unyáék szobájában állok, onnan látom a ház összes helyiségét, egyszerre az egészet, mintha átlátnék a falakon, de csak fejmagasságban. Az az érzésem, hogy a sötét szobában van valaki, akire nem látok (nem láthatok?) rá. Talán egy ágyon fekszik, és nincs is ott más bútor, csak az az ágy. Unyáék szobájában is csak egy ágy van, semmi más. A falak szűkülni kezdenek, egyre magasabbra nyúlnak, majd visszatágulnak. Zavar, hogy csempével van borítva minden. Tisztának tiszta, gondolom, de ez így túl hideg. Hogy érezheti magát a Másik a sötét szobában? Nálam legalább világos van (Unyáék szobáját addigra a magaménak hiszem). Szűkülni kezdenek újra a falak. Jobb lenne, elhagyni ezt a házat, de azt a Másikat ott a sötétben, a hideg falak közt nem hagyhatom egyedül. Maradnom kell. Az eszembe sem jut, hogy kilépjek az ajtón, és átmenjek hozzá. A falat áttörni nem tudom, nincsenek meg hozzá az eszközeim. Szólnom kell valakinek, de kinek (ki tehet erről az egészről), hogy azok a csempék az én beleegyezésem nélkül kerültek fel a falakra. Le kell szedni mindet, nem rakhatjuk velük tele a házat, csak azért, hogy tisztán lehessen tartani. A színek sem jók. Nem én választottam őket. Ez lenne Idni és Midni története? Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá a Hang. Hogy ezt hoztam ki belőle. Most egy darabig csak ő lesz. Kénytelen vagyok mindent vele megbeszélni. Lehet, hogy ő akarta így. Hogy napokra egyedül maradjak ebben a házban itt Dzepezsen tévé, korlátlan internet–hozzáférés nélkül a Bartók rádió műsorszolgáltatására támaszkodva. Hoyg valami szóljon kívül is ne csak bennem.
Sindra és Icól tegnap este mentek haza. Icól előtte még rávett, hogy ússzam vele egy kört a 15 fokos vízben. Hosszasan készülődtem, többször bementem térdig, lábujjhegyen, mintha az számítan, aztán vissza, de végül nyakig vízbe merültem kb. 30 kapcsapásra. Nem a testemnek fájt a hideg, hanem az agyamnak. Mintha ezer vastag tű (inkább tőr) szúródott volna a tarkóm felett a kisagyamba. Kimegyek, ennyit montam Icólnak 15 karcsapás után. A beszéd vészhelyzetben felesleges energiapazarlás.
A mai szöveg, „Nem kell kidobni semmit, meg kell találni mindennek a helyét”, tiszta sor. Mapo óta
2020. június 1.
Ott rontjuk el, hogy azt hisszük, a másikkal kell mindent együtt csinálni. A gyereken kívül az ebédet, a kertet, a takírtást, a kirándulást, az úszást, az utazást, a táncot, a zenehallgatást. A beszélgetést. Volt egy pillanat az életemben, amikor azt hittem, bele fogok halni, ha nem táncolhatok. Azt hittem, a tánchoz mindenképpen férfi kell. Házas asszonynak a férje. És ha az a férj nem rajong a táncért, akkor a halál? Danza macabra. De az idő telik, egyre jótékonyabban, és az ember rájön, hogy az életen kívül másba nem érdemes belehalni. A húgom elhívott egy hastánccsoprtba, csupa tőlem 4-5 évvel fiatalabb negyvenpluszos szingli nő közé, akik folyamatosan társat kerestek. Végighallgattam az összes sztorit, ami mind arról szólt, hogyan csaljanak az ágyukba egy pasit, aki ott marad reggelig, és talán még tovább is. Azóta mind férjnél vannak, egy, aki Ainrofilakban talált magának férjet (egy izmos színesbőrűt), és már el is vált, pár hónappal a nagy csinnadrattával megtartott esküvő után. Az iaidni táncot már én magam találtam ki magamnak az iskola huzatos előterében ücsörögve, ahol még olvasni sem lehetett, nemhogy mást csinálni. Elmehettem volna tornázni a szemközti temetőbe. Vagy shoppingolni, ahogyan más anyák tették. A két kisebbik fiút hordtam judo-edzésre, annak a végét vártam egyszer a szokásosnál is türelmetlenebbül, amikor az iaidni-tánc–tanárt megláttam, és megkérdeztem, nem lenne-e kedve egy felnőttcsoportot indítani. Ha megszervezem (verbuválok egy csapatot), szívesen, felelte. Megszerveztem. Ennek tizenkét éve. Nem kell semmibe belehalni. Negyvenhárom évesen is el lehet kezdeni élni.

Fagyizni indulunk Icóllal. Ahogy kilépek a kapun, a németek nyaralója és az épülő szálloda között a lemenő Nap fénye olyan élesen világít az arcomba, mint egy reflektor. Be kell hunynom a szemem. Bibliai jelenetek jutnak az eszembe, amelyekben a halandók előtt fény vagy tűz formájában jelenik meg Isten olyan elviselhetetlen erős , hogy még hunyorogva sem lehet belenézni. Ha egy lépést jobbra lépek, két férfit látok, Návtsit, akinek az utca elején van nyaralója a családjával, és a jobb oldali szomszédot, akinek a nevét harminc éve nem tudom megjegyezni. Retép? A fiúk napok óta ebben A földúton beszélgetnek az építkezés mellett. Zavar, hogy ott állnak, nem illenek a képbe. Lehet, hogy most akar szólni hozzám Isten – fagyi- és süteményevés előtt – és ők megakadályozzák.

Bármilyen filmet hajlandó vagyok megnézni a fiaim kedvéért. Jellemző, ki mit ajánl. Hogy egy katonának SPOILER az legyen a küldetése, hogy egyetlen szavával, stop, leállítsa a háborút. (Csak egy hadműveletet, Anya, ne túlozz, szólna rám a fiam, ha itt lenne.) Legyen vége az öldöklésnek, mondá a Katona, és lőn. Nem Isten ő, nem is úgy néz ki, akármilyen ügyes, folyamatosan érzékeltetve van, mennyire törékeny az élte, de amikor megérkezik, ott abban a pillanatban, ő a Megváltó. Ember képében. Ez a megváltószerep már abban a jelenetben is be van harangozva, amikor az asszonnyal találkozik a pincében, aki egy kisbabát próbál életben tartami, nem is a sajátját, még a nevét sem tudja. A fiú kulacsában véletlenül pont tej van, hogy miért az kiderül a filmből. Így is lehet háborút ábrázolni, előbb két- majd egyszemélyes küzdelemként nem valami ellen, hanem valamiért. Két katona a senki földjén. Rohannak lélekszakadva megvinni a hírt, hogy vége az őrületnek, mintha az életben maradásukért küzdenének, és pontosan azért küzdenek, meg sok más ember életben maradásáért. És közben beszélgetnek. A fiú, aki nem éli túl, szeret sztorizni. Érdekes történeteket mesélni. Talk to me, mondja a társának a halála előtti másodpercekben. Talk to me. Mint Nana az Éli az életét-ben, halála előtt egy nappal még jót beszélgethetett egy idős filozófussal, az egyetlen férfival, aki abban a környezetben nem akarja megdugni. Az 1917 főhőse a végén egy magányos fa alatt ücsörög, ami először vékonynak látszik, szinte törékenynek, mint Tarkovszkij Áldozathozatalában a nyírfa, de amikor közelebb megyünk, folyamatosan együtt haladva a sráccal, kicsit mögötte (nem vagyunk annyira egyben vele, mint a Saúl fia főszereplőjével), közelebb kerülünk, és látjuk leülni a katonát, kiderül, hogy a fa sokkal vastagabb, mint amilyennek először látszott. Pihenünk. Ideje befejeznünk a hősködést. Well done boy.

2020. május 31.

Ki lehet egyezni a kísértetekkel. A halottak szellemei elég hamar megértik, hogy ha tisztelettel bánnak velem, én is békén hagyom őket. (Az élőkkel szót érteni sokkal nehezebb.) Röpködhetnek a fejem felett, beleülhetnek a kedvenc fotelomba, tőlem akár az ágyamban is heverészhetnek, de minimum húzódjanak arrébb, amikor megérkezem; ha csendben tudnak maradni, még azt sem várom el, hogy felkeljenek. Néha megcsikizhetnek, ha rosszkedvűnek látnak, de nekem ne osszák az észt. Egyedül Sirnda nagymamájának, Sengá néninek engedek beleszólást a mindennapokba. És a semminapokba, olyankor különösen elkel a túlvilági segítség. Őrá egyébként, míg élt is érdemes volt odafigyelni. Nem volt olyan romantikus lélek, mint én, vagy csak leszokott a romantikáról (le lehet róla szokni, üzenem a függőknek, a visszaesés-mentességet garantálni természetesen itt sem lehet). Sengá néni, több nyelven beszélő, enciklopédikus tudású férje árnyékában, maga volt a megtestesült praktikum és józanság. Azzal együtt, hogy rendet tartani nem tudott maga körül tartani (arról leszoktatta a körölötte buzgólkodó azssinokaid-sereg), és szerette az Unicumot, meg általában is édesszájú volt, majdhogynem hedonista. Egy puritán hedonista. A józanság a szavaiból áradt. Magvazta a meggyet a konyhában, és közben osztotta a magvas gondolatokat életről, halálról, rokonságról, házasságról, főleg nekem, mert én is értettem a magvazáshoz. Ulab egy éves volt, amikor másfél hónapot egy együtt töltöttünk Dzepezsen. Reggelente lekísértem a tóhoz. Nem lehetett olyan hideg a víz, hogy ő ne mártózott volna meg benne. Én akkor még kint üldögéltem a parton. Reggel hatkor még a németek (NDK-sok) sem kínozták magukat a vízzel.

24. [tulajdonos]: ...2020-05-30 11:17
HELYHATÁROZÓK (ŐSZ)

„A pokol térélmény. A mennyország is.” (Pilinszky)

Vadszőlővel és pókhálóval benőtt
repedések a ház falán. Hová tűntek
a Nap játékai a fák alól? Kőbe véshető
alakzatok, rozsdamentes árnyalatok
után kutat az elme. Bohócszínekbe
bújtatott hiányt talál helyettük.
Mégsem bánod, hogy itt vagy. Hisz
boldogság már az is, ha a tó felett
a Holdat, a Hold alatt a tavat a helyén
találod, és ha az ablak előtt egy falevél
éppen akkor pörög le a sárba, amikor
önmagad elől a világba kilépsz.

2015. november 1. Balatonszepezd

Megyünk Szepezdre!

Tegnap éjjel hangyákat találtam a mosdóban. A csatornából masíroztak elő, szép sorban át a padlón, fel a falra. Egy darabig csak néztem őket. A SpaceX Starlinkje jutott eszembe, a hatvan műhold, ahogyan az égen vonul. Kíváncsi voltam hova tartanak. A fal és zuhanyzófüggöny találkozásáig tudtam követni őket, aztán nyomuk veszett. Először a rossz szememet okoltam. Biztosan ott vannak, csak nem látom hol. Időbe telt, amíg rájöttem, hogy a zuhanyzófüggöny ráncai közé próbálnak beköltözni.

23. [tulajdonos]: műcsillagok2020-05-29 22:09

Olvasói hozzászólások nélkül
22. korrektor: jav(íthatatlan vagyok)[tulajdonos]: ...2020-05-29 17:43
a tó mélyén (eredetileg akvárium volt)

21. [tulajdonos]: ...2020-05-29 17:41

Minden igaz. És az ellenkezője is. Én egyszerre látom mind a kettőt. Majd még eldöntöm, hogy ez (a kettős látás) bűn vagy csak betegség.

A jéghegy csúcsa ez is. Ez a lojalitáskonfliktus. Mindenki tudja, aki ismer, hogy a túlélésért bármire képes vagyok. Ha a részrehajlás van soron, arra, ha a kussolásra, arra. Az én totemállatom az tó mélyén lapuló hal, aki néha veszi a bátorságot, hogy a felszínre merészkedjen, de ha baj van, menekül vissza az iszapba. Vagy mint a kapu rácsai mögül visszaacsarkodó kutya. Ha elhúzzák a kaput, a bátorságnak annyi. Kaput. Zárójelben zajlik minden. Néha idézőjelben.

De most, hogy végre megfogalmazhattam saját döntés alapján a nemi identitásomat (heterotextuális szövegbuzi), engem többé nem billent ki semmi az egyensúlyomból. Áldás, békesség!

20. [tulajdonos]: ...2020-05-28 14:02
2020. május 28.

„Egyetértek vele”. Ez a mondat ébresztett. Jól van Hang, én bízom benned. Pár napja azt álmodtam, hogy piros pöttyök szóródnak egy fehér papírlapra, kisebbek-nagyobbak, mintha vér fröccsent volna rá, de én tudtam, hogy csak festékpöttyök lehetnek. Valami ecsetről kerülhettek oda, és nem ijedtem meg, inkább kíváncsian nézegettem. Olyan volt, mint egy pointilista akvarell, és mintha azt akarta volna elhitetni velem, hogy az a papírlap az ég, a kisebb-nagyobb, helyenként sűrűbben, máshol ritkásabban elhelyezkedő piros pöttyök meg a csillagok. Szép, gondoltam. De nem vér.

Egyszer, egyetlen egyszer történt, hogy Upa megpróbált beavatni valamibe az élet kiábrándító voltát illetően, amikor egy veszekedés után Unya összecsomogalt, felöltöztette Iszuszt, és elindult vele „világgá”. Így mondta: akkor most elmegyünk világgá. Engem is vinni akart, de én azt mondtam, nem megyek. Ebből gondolhatta Upa azt, hogy őt választottam, nem Unyát. Folyton ezt játszották: döntsem el, melyikükhöz ragaszkodom jobban. Igazából, Aksunnának, az apai nagyanyámnak volt ez a kedvenc játéka. Ő kérdezgette folyton, kit szeretek jobban: Upát vagy Unyát. És azt várta, hogy azt mondom: Upát. Tőle tanulhatta Unya is ezt a "játékot", mert Amam, az anyai nagymamám, soha kényszerített egyikünket sem ilyen döntésre. Unyát bele lehetett rángatni bármilyen játszmába, és a végén úgy beleélte magát, mintha ő találta volna ki az egészet. Képes volt statisztaszerepből főszereplővé avanzsálni, mártír hősnővé, akit sajnálni kell. Sajnáltam is, és sajnálom a mai napig, de aznap nem tudott meggyőzni. Talán, ha marad, és ott próbálja megszenvedni a maga „igazát”, elhiszem neki, hogy védelemre szorul, de így, hogy el akart menni, nem áldozatnak láttam, hanem…, nem tudom, mit mondjak, hogy pontos legyek, és ne vádaskodó. Megbízhatatlannak? A mexikói LLorona figurájában szoktam ráismerni, aki egy őrült pillanatában a folyónak megy a gyerekeivel, és azok odavesznek, de ő életben marad, és attól kezdve vigyázni kell vele, mert hajlamos mások gyerekeit elrabolni, hogy a sajátjait pótolja. (A viharsziget című filmben is az ő alakja kísért.) Nem mentem Unyával. Még ha azt mondta volna, hogy vonatra ül, és hazamegy Amámhoz. (Valószínűleg megtette volna egyébként, ha van pénze.) Amámhoz röpültem volna! Csak úgy „világgá” nem megyek. Upának végül nem sikerült kiábrándítania az életből, mert neki sem hittem. Zavart, hogy félreért, hogy azt hiszi, mostantól a cinkosa vagyok, hogy miatta maradok ott. „Otthon”. Nem ismert engem, és nem is akart megismerni soha. Magával volt elfoglalva, ahogyan Unya is, és mindenki ezen a világon. Én is. Lám, most is: csak magammal foglalkozom. De a maradni tudásom, ha úgy tetszik „hűségem” ott alapozódott meg. Én nem úgy vagyok hű, mint a kutyák, az én hűségem macskahűség. A helyhez ragaszkodom, amit nagy nehezen megszokok. A székemhez, a kispárnámhoz, a testem lenyomatához az ágyban, a saját kávéscsészémhez. Az "elhányt bádogkanálhoz". Akit egyszer kibillentettek a paradicsomból, az nem akarja, hogy ide-oda rángassák. Aki menni akar, elengedem. Menjen, de nélkülem. A pokol térélmény.A mennyország is.

Hogy úgy vagyok hűséges, hogy közben csalok (itt a piros, hol a piros?), azt mindig is lehetett tudni. Mert ami tegnap vagy tegnapelőtt került a naplómba, soha nem történt meg igazán, vagy még csak ezután (sem) fog megtörténni. A jelen így tökéletes. Present perfect. És ha már „eleve az idő tekintetében sem mondok igazat” a la Háy, attól kezdve minden manipuláció. Írjam ki minden bejegyzés elé, hogy vigyázat, az alábbi betűhalmazból egy szó sem igaz? Most is: írjam ide, hogy hazudni fogok? Hogy mit, az attól függ, mire van igényem. Arra, hogy az olvasó magába öleljen, mint egy szakadék, ha zuhanni lát, vagy arra, hogy kiálljon velem a szikla peremére, és együtt ugorgyunk' a mélybe, de úgy, hogy közben ne törje össze magát (miért akarnék ilyet?). Növesszen szárnyat, vagy lépjen át egy másik dimenzióba, ahol nincs súlya semminek. A saját szárnyamról és a pluszdimenzióimról nekem kell gondoskodnom. Ezt pontosan tudom.



Olvasói hozzászólások nélkül
19. nélküled: jel[tulajdonos]: mai-extra2020-05-27 16:14
No, akkor jeleztem én is. Bár én csak akkor lájkolok, ha tetszik. És kevesebbet lájkolok, mint amennyi tetszik. Különben pont akartam írni, h tök jó érzés feltűnni a más naplójában, gondolok itt a 'No, most részeg vagyok.'-ra. El is gondolkoztam, h talán így még jobb is, mint odakommentelni az adott naplóba. Ehhez képest most csak idekommenteltem, de feltett szándékom adandó alkalommal viszonozni.

18. [tulajdonos]: mai-extra[tulajdonos]: mirroring2020-05-27 16:01
Ezt még tegnap írtam. Közben visszakaptam a közösségi médián a profilomat. Egy szó nélkül, hogy bocsi, vagy ilyesmi... De az alábbi a harmadik mondattól érvényes.

2020. május 26.

Amióta töröltek a facéról a teljes ott felépített virtuális világommal, itt a DOKK-on sem tudom a tetszésemet nyilvánítani egyetlen bejegyzés alatt sem. Pedig eddig szívesen jeleztem mindig, ha egy naplóbejegyzést elolvastam (vagy meghallgattam). Nem azért, hogy értékeljem (pontozzam) az illetőt, hanem, hogy érezze: nem visszhangtalan, amit csinál. Hát, ezt most nem tehetem. De jelzem: rendszeresen olvasom a naplókat. nélküledet, sorrentót, univerzumot, Etzelt, Bátait és a többieket. A verseket is. Nem minden tetszik. Etzel legutóbbi posztjától majdnem elhánytam magam, de megnyomtam a gombot, hogy jelezzem, ott jártam. Egy valaki jelezte egyszer, hogy a politikai nézeteim miatt nem szeretné, ha lájkolgatnám. Azóta nem nyomom meg a Lájk-gombot egyetlen bejegyzése alatt sem, akkor sem, ha tetszik. Tiszteletben tartom a kérését. leállósávot nem látom mostanában. Aggódom érte. rákok tánca parti homokban nagyon érdekes dolgokat tesz fel, nem mindig van időm alaposan végigolvasni, de vissza-visszatérek egy-egy bejegyzéséhez, ha valamiről eszembe jut. Akárhányszor képes vagyok valamit újraolvasni, ha rezonanciára talál bennem. Közben mindig átalakul egy kicsit minden szöveg, nincs örökkévaló jelentésük, mert az elme válogat. Kicsipegeti a számára aktuálisan legfontosabb dolgokat, mint a szántásból a kukacokat a madarak. Első olvasáskor még csak madár vagyok, táplálékra éhes varjú vagy rigó, magokra és puhatestűekre vágyom, harmadik-negyedik-sokadik olvasáskor már az ízes falatok háttere is érdekel: a föld. Mintha akkor már én magam lennék a földbe hullt mag, vagy a belőle táplálkozó giliszta. Ez most valószínűleg képzavar, de így hagyom. Csak azt akartam jelezni, hogy nem fogok hazudni magamnak, úgy tenni, mintha csak a valóságos, offline életet tartanám fontosnak. Én itt kint is többnyire belül élek, a bennem zajló történések között, a külső világ eseményei abba szűrődnek bele, mert van kapcsolat, úgy, mint a közlekedőedényekben. Vagy félig áteresztő hártyák között. Nem tudom, néha elegem van magamból, hogy mindig mindent hasonlítanom valamihez, hogy eligazodjak a sivatagi porfelhőben. Bár, ha Miss Marple képes volt bűntényeket leleplezni az analógiás gondolkodásával.

17. [tulajdonos]: mirroring2020-05-27 15:13
2020. május 27.

Apartmanok. Ez a szó ébresztett. Erőltetettnek fog tűnni, de én ismerem az álombéli Hangot, tudom, milyen rafinált, ha üzenni akar. Azt akarja, hogy lassan kezdjek el az apámmal (apáimmal) foglalkozni. És talán még valami partra jutást is kilátásba helyez. Csak a lélekvesztőm bírja addig.

Lengyelországban tegnap volt anyáknapja. Ala Facebookon akart engem köszönteni. Mivel nem tehette, Ulabon keresztül üzent. A lelkére kötötte, hogy köszönje meg nekem, hogy a világra hoztam. Megtörtént. Nem tudom, melyikünk volt nagyobb zavarban, de mind a ketten leplezni próbáltuk. Én: "Nincs olyan ország, ahol télen is van anyáknapja? A többiek hozhatnának onnan asszonyt."

Robág tegnap megnézette velem újra a Black Mirror Nosedive című részét. Mindenkinek hidegen (értsd: józanul tudom ajánlani), hogy ha eddig nem tette meg, kezdjen el tüstént Black Mirror-t nézni. A Nosedive főhősnője SPOILER olyan világban él, ahol az emberek egy mobiltelefonos alkalmazás segítségével folyamatosan pontozzák (jutalmazzák/büntetik) egymás viselkedését. Az értékelés a teljes életvitelükre kihat. A pontátlaguktól függ, hogy igénybe vehetik-e az orvosi ellátást, bérelhetnek-e olyan lakást, amilyet szeretnének, felveszik-e őket dolgozni. Az emberek emiatt arra kényszerülnek, hogy ne azt mondják, amit gondolnak, hanem azt, amit elvárnak tőlük. A főhősnő bevándorló, az akcentusa miatt le van maradva. Otthon a tükör előtt gyakorolja, hogyan vágjon jóképet mindenhez, ami vele történik, hogy odakint minél jobb értékelést érjen el. Eleinte szépen halad előre, de valami baki miatt elindul a lejtőn. Kizáródik mindenhonnan, ahova tartozni szeretne. De ahogyan a társadalomban leértékelődik, úgy nő fel a mi szemünkben. Az enyémben legalábbis. A megaláztatások miatt fokozatosan elvékonyodik, majd teljesen lehámlik róla a hipokrita máz, amit az elfogadásért való küzdelemben magára kent. A börtönben találkozik „élete férfijával”, akinek azt mondhatja, ami eszébe jut. És elszabadul a verbális pokol. Mert ez nem a Pink Mirror. SPOILER VÉGE


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2020-02-26 09:25 lista
2019-11-21 14:36 nélküled
2019-11-01 10:46 Francesco de Orellana
2019-10-28 10:21 Kosztolányi Mária
2019-10-07 16:11 paricska
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2020-06-05 20:26   Napló: törmelék
2020-06-05 20:23   Napló: Hetedíziglen
2020-06-05 18:55   Napló: EXTITXU-UXTITXE
2020-06-05 17:31   új fórumbejegyzés: Király Ferenc
2020-06-05 16:43   új fórumbejegyzés: Király Ferenc
2020-06-05 16:26   Napló: Hetedíziglen
2020-06-05 16:22   Napló: Hetedíziglen
2020-06-05 16:22   Napló: az utolsó alma
2020-06-05 16:21   Napló: Hetedíziglen
2020-06-05 16:19   új fórumbejegyzés: Tóth János Janus