Naplózáró nap van a DOKK-on. Juhhé! Én is zárom az enyémet.
Az utolsó szó jogán: a Heller-féle párbeszédről még egy mondat.
Viccesnek találtam és szinkronicitikusnak (van ilyen szó?), hogy éppen ma, amikor a nők és férfiak különböző képességeiről esik szó, hangzik el egy konferencián egy ilyen párbeszéd. Eszembe nem jutott volna, Márk, hogy magadra veszed. De: utólag belátom, hogy gondolnom kellett volna rá ebben a kiélezett helyzetben. A „bicikliző majom”-ról én tudtam (mert ismertem a kontextust, egy teljes előadás szólt róla), hogy Heller Ágnes magát emlegette így öniróniával évekkel azután, hogy elhangzott. Fontos volt neki, mert a fiút, akivel lefolytatta, megölték. Ha nem így történik, talán el is felejti. De nem felejtette el, és ez az emlék (is) hajtotta előre a filozófussá válásban.
„Mindegy. Úgy is csak kinevetik azt a minden porcikámat átjáró, szomorú, döbbent hányingert, amit érzek.” Sokadjára olvasom újra. Ki nevetett ki, Márk? Ha úgy érzed, hogy én, akkor most én írom, hogy nem sikerült jól kifejeznem magam. Sajnálom. Nem akartam a hozzászólásaimmal személyesen senki sem megbántani.
Nem értem, miért nem lehet egy témával kapcsolatban kifejteni a nem feltétlenül azonos véleményünket. Miért viselkedünk úgy, mintha az életünket kellene védelmeznünk, amikor valaki nem ért egyet velünk?
Mindegy. Ezt írom én is. Egy illúzióval kevesebb.
Azért az eddigieket hadd köszönjem meg! fontos volt számomra ez a hely. Talán túlságosan is.
"Nekem továbbra is az a véleményem, hogy a klasszikus (és jazz) zenei műsoroktól nem kell félnie senkinek, akkor sem, ha harminc napig kiemelten a nőkön van a reflektor." Újraolvastam ezt a mondatomat, és próbálom megérteni, mi szomorít el benne.
Ha a „félnie” szó keserít el, be kell látnom, hogy a felvetésed jogos. Nem írtad, hogy félni kell a „Woman&Music”-jelenségtől. A gender szót sem te használtad. Csak azt írtad, hogy a Mezzo TV női programjáról eszedbe jutott, ami nem szokott, hogy "a nők és a zene viszonyában a nőknek gyakorlatilag csak az előadói oldalon van szerepük. A megszólaló zene szinte kivétel nélkül fehér férfiak műve.”
A "fehér férfiak" szóra Mária felkapta a fejét, és leírt egy nagyon szerencsétlen mondatot. Mintha a "fehér férfiak" egy gomb volna.
Szó szót követett. Márk érzékletesen leírta, mi mindenért lehet sajnálni a „fehér férfiak”-at. Aztán feltette a Puzsér-videót, amit jól ismerek, a gyerekeim többször is meghallgattatták velem. Hosszasan beszélgettünk róla. A Puzsér-videóban már kifejezetten szó esik a genderfenyegettségről, a gulág és a nemzetiszocializmus is szóba kerül.
Mária, akit Márk Marcsinak nevezett, újabb olajat öntött a tűzre egy versikével, mire Marcsiból „komcsi” lett.
Szóba került Mária szerkesztőségi státusza. Előbb Márk, aztán Tamás kérdőjelezte meg.
Bátai is beszállt, jelezte, hogy a fehér férfiakat gúnyosan sajnálóknál ő jobban sajnálja magukat a sajnálkozókat.
Közben nekem is sikerült olajat öntenem a tűzre. Márk gyönyörű szöveggel válaszolt (nemigen olvastam életemben ennél megindítóbbat a női nemről – elmentettem, nem fogom kitörölni, ha kéri, akkor sem). De csak arra a részre reagáltam, amit a fekete rapperről írt. (A prológust tükörjátéknak szántam, el tudom képzelni, hogy másként sült el.)
Márk jelzi, hogy nem óhajtja tovább látogatni ezt a helyet.
Én ezt a folyamatot félelmetesnek tartom. Vagy csak túllihegem? Mint a labradorunk, aki kétségbeesetten kint toporgott a parton, amikor mi a Balatonban lubickoltunk? Mindenáron ki akart bennünket menteni. De csak azt érte el, hogy legközelebb nem vittük le, hanem bezártuk.
Ha én rontottam el a lehetőségét annak, hogy érdemes legyen ezen a helyen bármiről is véleményt cserélni, jobban teszem, ha távozom.
Mária lehet, hogy be sem szállt volna, ha én nem forszírozom a Woman&Music-kérdést. Nem szeretném, ha miattam tanácsolnának el bárkit is a szerkesztői funkciótól.
Rohadtul érzem magam. De jól fogok kijönni belőle, ígérem.
Márknak. A mártírszerepre való berendezkedés legalább annyi lelki sérülést tud okozni, mint az agresszió. Én ezt közvetlen közelről tapasztaltam. Az én anyám nem öntött le senkit forró olajjal. Csak elérte, hogy rettegjek érte, amikor ő nem tudja megvédeni magát. És sosem tudta. Kényelmesebb volt rám bízni a testőri feladatot, már kisgyerekkoromban. Azóta is, amióta valami történik vele, mindig ő az áldozat. Ha szóvá teszem, hogy milyen szerepet játszik ő maga abban, hogy így alakul a sorsa, azonnal előlépek agresszorrá. A testvéreim is így gondoltak rám sokáig. Mostanában már egy kicist másként látják. De beszélhetnék azokról a női szörnyetegekről, akiknél félelmetesebb lényekkel nem találkoztam. Anyám alkalmas volt arra, hogy kínozzák, apám alkalmas volt arra, hogy anyámat kínozza, de a felbújtója nagyanyám volt. Az igazi gonoszságokat ő művelte. Én pontosan értem, hogy ez nem nemi alapon működik. Vagy ott volt Tamara, a szerkesztőség titkárnője, vagy Gertrúd, a kisebbik fiam óvodájának igazgatónője, még ma is összeszorul a gyomrom, ha rájuk gondolok. Az ELTÉ-s dékán (nem dákini!) rmálmaimban jön elő, pedig a vége felé már egész rendes volt. M.-né, aki úgy vizsgáztatott, mintha végig elégedetlen lett volna azzal, amit mondok, megvárta, amíg belelem magam abba, hogy kirúg, aztán ötöst adott.
A Baltazar által elindított beszélgetés folyamatosan csúszott félre. A tűnődéstől, hogy mire való egy zenei tévében külön a női előadóknak szentelni egy hónapot odáig, hogy ne firtassuk, ki a nagyobb áldozat. Nekem továbbra is az a véleményem, hogy a klasszikus (és jazz) zenei műsoroktól nem kell félnie senkinek, akkor sem, ha harminc napig kiemelten a nőkön van a reflektor. Ha tartom magam a kérdéshez, hogy mire jó ez az egész? Nőies nőket nézegetni nem genderfenyegetettség.
Nem tekintem stupidizmusnak a Márk által felvetett kérdéseket, de azok számomra egy másik témakörbe tartoznak. Másik agyrekeszben tartom, de lehet, hogy csak azért, mert nő vagyok.
De a „nő” ugye még nem szitokszó? Három fehér férfit szültem. Nem lehetek fehér férfiellenes. Heteró vagyok, a férfiak érdekesebbek számomra, mintha a nők. Ezzel nem tagadom meg a két legjobb barátnőmet.
Nem értek egyet Fűri Máriával abban, hogy egy naplóban nem kellene politizálni. Hát akkor mit kellene csinálni? Ha a pitypangról írok, az is politika.
(A Heller-idézetet azért tettem fel, mert pont idevágott, és mert látszik belőle, hogy a szerelmünktől is kapunk ilyen mondatokat, mi nők. "Gyurikám"-at egyébként belelőtték a Dunába a nyilasok. Heller Áginak, az okos lánynak, az idézett párbeszd adta a címét az egyik legjelentősebb könyvnek, A bickiliző majom-nak.)
((((Prológus: Bevallom neked, hogy én pedig a férfiakat tapasztalom izgalmasabb és eredetibb személyiségeknek, mint a nők döntő többségét, akár szereznek szimfóniát, akár nem. Sőt, talán még szeretniük sem kell a szimfóniát mint műfajt, bár ebben nem vagyok biztos, mert ha belegondolok a hozzám jelenleg (szellemileg) legközelebb álló férfiak szinte kivétel nélkül mind szeretik a klasszikus zenét. Meg másfajtát is. És bevallom, „ezek” mind „fehér” férfiak (főleg a lelkületüket illetően, már amennyiben nem sötét lelkűek.) A legjobb barátom, „Czégé”, maga is zenész, zeneszerző. Mindamellett verbalitásban is verhetetlen. A nyelvi játékok mestere. Mások a falra másznak tőle, én napokig boldog, ha vele beszélgethetek. Nem is tudom, miért nem keresem többet. Vagyis tudom, de az most nem tartozik ide. Két hete hívott bennünket, amikor letettem a telefont, azt éreztem, mait mindig szoktam: hogy a világban egyensúlya helyrebillenthető, és bármilyen reménytelennek tűnik, az ember (!) mégiscsak képes kirakni a részekből valamit, amit teljességként élhet meg.)))))
A nők és a férfiak különbségeiről való BESZÉLGETÉST (hadd nevezzem annak – én a magam részéről legalábbis arra törekszem) Baltazar naplóbejegyzése indította el. Rácsodálkozott a Mezzo TV Woman&Music-programjára (ami praktikusan – utánanéztem – a nőnap kiterjesztése egy hónapra: március 1-e és 31-e között olyan programokat kínálnak a klasszikus zenében, a táncban és a jazzben, amelyekben valamilyen szempontból a nőké főszerep), és feltette a kérdést: „De mire jó ez az egész?” Aztán maga részéről meg is válaszolta: „Arra, hogy eszembe juttassa, amire amúgy nem szoktam gondolni. A nők és a zene viszonyában a nőknek gyakorlatilag csak az előadói oldalon van szerepük. A megszólaló zene szinte kivétel nélkül fehér férfiak műve.”
Én is eltűnődtem a kérdésén, és a magam részéről arra a megállapításra jutottam, hogy „Nekem például arra jó egy ilyen válogatás, hogy ne mindig a férfiakban találjam meg a példaképeimet. Nő létemre. Ha lányaim lennének, együtt ülnék le velük a Mezzo TV elé, amelynek létezéséről eddig mit sem sejtettem. A női zenészek és táncosok szépek és elegánsak. Nőiesek. Sokat lehet tőlük tanulni.” Ezt írtam. Mert azt gondolom, hogy az átszellemülten mozgó, szép női testek, testtagok, kezek, szájak látványa és a hangok, amelyeket e mozdulatokkal előcsalnak magukból és a hangszereikből, semmilyen veszéllyel nem jár sem a bináris, sem a nem bináris társadalomra nézve, akkor sem, ha az egy hónapig tartó program mögött valaki genderpolitikát vél felfedezni.
A Woman&Music nem fekete rapperek hatalmas kocsiját, házát, lemezszerződését, kukiját, tengernyi fehér háremhölgye keblét, stukkerét készül bemutatni, akik a strukturális rasszizmus áldozataként gondolnak magukra, akik macsók és áldozatok akarnak lenni egyszerre. Ehhez a gondolathoz (gondolom) a „fehér férfiak” hívószón keresztül jutottunk el.
Tudnék még sokat fecsegni. Ahhoz értek. De most be kell fejeznem, mert vége az ebédszünetnek a Heller Ágnes emlékére rendezett konferencián.
(Neked írok megint, mert csak tőled nem félek. Próbálom magam elhelyezni a mesterségesen kettészakított a világban, és már megint ott tartok, hogy én nem létezem. Vagy, ha mégis, csak a senki földjén.)
Minden férfinak szüksége van az életében legalább egy nőre: arra, aki őt megszüli, és minden nőnek szüksége van legalább arra a férfira, aki őt nemzi. A leszbikus párok spermabankból szerzik a beültethető hímivarsejtet, ha az egyikük gyereket akar kihordani, hogy aztán együtt neveljék fel. Ismerek ilyen párt. Két férfi is akkor tud csak utódot nevelni, ha előtte egy nő megszüli nekik a gyermeket. Szükségünk van egymásra, férfiaknak és nőknek, ha folytatódni akarunk. Nem mindenki akar. És nem mindenki örül, hogy létrehozták.
Egy nőnek, aki nem komponált még zenét (mert a talentumai szerint nem arra hivatott), ugyanúgy nem kell bizonygatnia, hogy ér annyit, mint egy (fehér férfi) zeneszerző, mint ahogyan azoknak a férfiaknak sem kell a nagyokkal versengeniük, akik nem komponáltak még életükben egy darabot sem (mert a talentumaik szerint nem arra hivatottak). Több milliárd ilyen férfi és nő él a Földön. Bárcsak mind – nemétől függetlenül -- szent áhítattal hallgatná Bachot, Mozartot, Beethovent, Bartókot, Kodályt, Manuel de Fallát, és a többieket, köztük akár női zeneszerzők nagyszerű műveit is!
Én, amikor koncerten ülök, onnan tudom, hogy kezdem átadni magam a zenének, hogy önkéntelenül is megkeresem a férjem kezét. Egy idő után mintha egybeolvadna a két kéz; ugyanarra az ütemre lüktet a tenyerünk, mintha a zene áramoltatná a vérünket. Eszembe nem jutna ilyenkor azon keseregni, miért nincs több női zeneszerző. A férjem sem néz rám diadalittasan, hogy "látod, asszony, ezt egy fehér férfi szerezte!"
A férfi-női különbségekhez. Én naponta tapasztalom, hogy léteznek. A multitasking pl. nekem mindig jobban ment, mint a férjemnek, akit kifejezetten zavar, ha többfelé kell megosztania a figyelmét. Ez állítólag az agy szürke- és fehérállományának arányával magyarázható. „A törzsfejlődés során a jobb és bal agyfélteke eltérő módon szakosodott mindkét nemben, ennek következményeként különböző agyterületeket aktiváltak ugyanazok a feladatok.” – olvasom a Szinapszis-ban, a Semmelwies Egyetem hallgatóinak lapjában. „Ugyanez az oka, hogy a férfiaknál meghatározott információk feldolgozása gyorsabban történik, ezért a reakcióidejük is jobb. A nők agya a részleteket jegyzi meg jobban, míg a férfiaké a lényeget. Erre utal az a tény is, hogy utazás során a férfiak inkább az irányokra, a távolságokra, a megtett kilométerre tudnak jobban visszaemlékezni, míg a nők az útközben elhagyott parkolókra, üzletekre és közlekedési táblákra. A nők ügyesebbek az aprólékos, figyelmet igénylő, finommotorikus mozgásokban, valamint kifinomultabbak az érzékszerveik. A hallásuk érzékenyebb, ezért jobban észrevesznek olyan hanghordozásbeli differenciákat is, mint a hangszín, hanglejtés, tónus, érzelmi színezet. A férfiak általában jobbak a térlátási és térérzékelési feladatokban, a matematikai logikában, az analitikus, problémamegoldó és a zenei képességek terén. Ezért közöttük több a kiemelkedően tehetséges sakkban, matematikában, zeneszerzésben, a nők viszont jobbak verbálisan, könnyebben, gyorsabban tudják magukat kifejezni, fejlettebb a szókincsük. Míg a férfiak inkább a mondatok logikai szerkezete alapján értelmeznek egy szöveget, a nők emocionálisan. A férfiak többször gondolnak a szexuális együttlétre.” Az utóbbit is tudom igazolni. De nem tenném kötelezővé. Mint ahogyan nem kötelező minden nőnek úgy eltévednie, ahogyan én elszoktam.
Kvóták. Kották. Anyósommal kettő a nyolchoz-arányban képviseljük a nőket a családban, ha a sógorom két lányát nem számítom. De miért is nem számítom? Igaz, akkor is csak fele annyian vagyunk. Ez elég kevésnek tűnik. De ha azt veszem, hogy anyák (((nekem három is volt))), nagyanyák, dédanyák, nagynénik, óvónénik, dadusok, tanítónénik, tanárnénik között Nő-ttem fel, férfit alig láttam, áldásnak tekintem, hogy egy ideje áteshettem a másik oldalra, már csak az egyensúly kedvéért is. A jin-jangot most nem emlegetném, pedig megtehetném. Az egyetem és a munkahelyek felé közeledvén fokozatosan javult a férfiak aránya az életemben (tanárok, főnökök), de pl. a csoporttársaim zöme végig lány volt, még a Közgázon is, a Bölcsészkaron még inkább, a pszichodrámán háromszoros túlerőben voltunk a férfiakkal szemben, akik nem jártak ezzel nagyon rosszul, mert az összes férfiszerepet (az Istent is beleértve) nekik kellett eljátszaniuk; többet gyakorolhatták a deficites szerepeiket, mint mi nők. Mindennek van színe és fonákja. Ami a kottákat illeti, én alapvetően azért nem lettem zeneszerző a genetikai hiányosságaimon túl, mert nem olyan szocio-kulturális környezetben Nő-ttem fel, amely erre predesztinált volna. Ettől a férfiakat a genetikájuk még alkalmasabbá teheti a komponálásra. A matematikusok és a filozófusok között is több hagyományosan a férfi. A híres írók közt is. A nők meg tovább élnek. Anyám is. Negyed évszázada özvegy. A zeneszerző férfiak és a hosszú életű, kedves nők tudnak valamit, ismerjük el! Ez engem személyesen nem ment fel az alól, hogy megtegyek mindent, ami tőlem telik az életben. Magamért, a környezetemért. Most pl. kiveszem a sütőből a búvártúróst, mert biztosan megsült, érzem az illatát. Aztán irány a Caminitóm. Még naplemente előtt végig akarom járni.
Szerintem, apám boldog lett volna, ha egy nap bejelentem, hogy én mégis inkább fiú szeretnék lenni, és többet nem unatkozom látványosan, amikor neki kell segíteni valamit összeszerelni, fát vágni, betont keverni, horgászni, nyulat nyúzni, disznót vágni. Ha szól, hogy adjam már oda neki a harapófogót, azonnal vágom, miről van szó, és nem a csípőfogót vagy a kombinált fogót nyújtom át. Pontosan tudom, hogy mire való a tipli és a spachli. Ő soha nem vetné a szememre, hogy még zenét szerezni sem tudok. Azzal sem fenyegetne, hogy hiába is töröm magam, sosem lesz belőlem író, hiszen arra is igazából csak a férfiak képesek. Neki más baja volt velem, a haszontalannal. Nézni sem bírta, hogy nem áll jól a kezemben a kalapács, a fejsze, a fűrész.
Mickó öntudatos lény volt. Nem szerette, ha parancsolgatnak neki. Ha úgy érezte, hogy pattogtatjuk, úgy tett, mintha nem is figyelne. Aztán mégis teljesítette a kérésünket, de mintha neki jutott volna eszébe, önként. Ő a példaképem. Pedig a szukákkal csak baj van. Telefialják a házat.
Sima szőrű, karcsú fekete labrador mászkált a lábam körül álmomban. Először azt hittem, hogy Picúr az, a gyerekkori kutyánk, aki apró gombolyagként került hozzánk, így kapta a nevét. De Sirdna azt mondta titokzatos arccal: Mickó az. Mickó? Nem akartam hinni a szememnek. Hát mégis él? Kölyökként került hozzánk, ő volt az első „gyerekünk”. Az egyetlen „lány”, akit mi neveltünk fel, hamarabb lett belőle anya, mint belőlem. Kétszer hagytuk fialni, aztán Sirdna rábeszélt, hogy kttesük el a petevezetékét. Megváltozott. Lustább lett. De a régi szokása, hogy éjszaka lyukat kapar magának a kerítés tövében, és sétál egyet a csillagos ég alatt, megmaradt. Így vitték el egy éjjel a sintérek. Hónapokig kerestük, de egy idő után lemondtunk róla, csak a lelkiismeretfurdalás maradt, hogy nem vigyáztunk rá eléggé. Ezt mind tudtam álmomban is. Éreztem, hogy Sirdna csak hiteget, hogy boldog legyek. És én el akartam hinni a mesét. Nem emlékszem, hogy egy álom valaha is megríkatott volna. Addig álltam a zuhany alatt, amíg ki nem fogyott belőlem a víz. Mickó!!! Te öntörvényű nőszemély! Nagyon kellett már, hogy lássalak!
Tegnapi álmom: Két gyerek közeledik felém álmomban egy állat belsejében. Egy fiú és egy kislány. A kislány mintha én volnék. Vagy mindkettő? A szemem mint egy kamera látja és rögzíti, ahogyan a csontokon lépdelve botladozunk előre. A bordák fehérek, boltívekként ölelnek körül bennünket. Régóta jövünk, valahonnan nagyon messziről, napok, hetek, talán évek óta, végig az állat belsejében, mint egy alagútban. „Valami” – ezzel a szóval ébreszt a Hang.
Mást kerestem, ez bukkant elő 2018-ból:
Még most sem hiszem el, ami történt. Pedig ott voltam, a saját szememmel láttam mindent. Én tudtam, hogy baj van, mindjárt első nap látszott, hogy nem lesz elég a bor annyi tömérdek embernek. Megértem már sok ünnepet, amin felszolgáltam, menyegzőből sem ez volt az első, amire elhívtak cselédnek, ki tudtam számítani, mennyi az annyi. Mondtam is másnapra virradóan a násznagynak, hogy ha így fogy a bor, nem húzzuk ki vele három napig sem. Tudják, mit felelt az az imposztor? Azt mondta, ne káráljak, fogjam be a számat, csak nem gondolom, hogy én fogom megmondani, hogy kell egy menyegzőt megcsinálni?! Én nem akartam magamnak bajt, tíz gyereket nevelek, befogtam a számat, és csak belül mondogattam magamnak: baj lesz, nagy baj lesz. Féltem attól is, hogy azt fogják mondani, hogy mi ittuk meg a bort, én meg a többi szolgáló. És akkor megérkezett az a szép fiatal rabbi, az anyjával és a tanítványaival. Már amikor megláttam, éreztem, hogy minden jóra fordul. Jóra is fordult, de még ma sem hiszem el, hogy tényleg megtörtént. Amikor a rabbi azt mondta, hogy töltsük meg a kőedényeket vízzel, és kezdjünk el belőlük italt merni a vendégeknek, azt hittem, álmodom. A vizet, amivel máskor az emberek a lábukat szokták megmosni, azt szolgáljam fel? Ki hallott már ilyet? Felszolgáltuk végül, mert az az asszony, a fiatalember anyja azt mondta, csináljuk csak azt, amit a fia mond. Már amikor öntöttük kifele az italt a serlegekbe, éreztem, hogy nem víz az. Olyan illat csapott az orromba, hogy a mennyországban éreztem tőle magam. Most azt hiszik biztosan, hogy részeg voltam, de higgyék el, meg sem kellett kóstolnom, tudtam, milyen íze van. Nem felejtem el soha.
Megkaptam az eseménymeghívót az augusztusi svéd programra. Bromma. Bibliodrámavezető alapképzés. 15 fő. Ennek fele sem tréfa. Akkor sem, ha a "broma" jelentése spanyolul. "vicc",
A Mezzo TV-n március 1. és 31. között olyan programokat kínálnak a klasszikus zenében, a táncban és a jazzben, amelyekben valamilyen szempontból a nőké főszerep. A jazzben az előadóművészek mellett valószínűleg előkerülnek majd olyan dalszerzők, mint Diana Krall, Katie Melua, hogy a két fő kortárs kedvencemet említsem. A tánc műfajában Pina Bausch elkerülhetetlen lesz. A klasszikus szenében is vannak női zeneszerzők, kétségtelenül lényegesen kevesebben, mint a férfiak, de ez nem von le semmit azok értékéből, akik énekesként, zenészként (ad absurdum karmesterként) tisztességgel, magas színvonalon végzik a dolgukat.
Hogy mire jó ez az egész?
Nekem például arra, hogy ne mindig a férfiakban találjam meg a példaképeimet. Nő létemre. Ha lányaim lennének, együtt ülnék le velük a Mezzo TV elé, aminek létézéséről eddig mit sem sejtettem. A női zenészek és táncosok szépek és elegánsak. Nőiesek. Sokat lehet tőlük tanulni.
Apám olyan mértékben megingatta az emberi autoritásba vetett hitemet, hogy sokáig azt hittem, semmilyen földi felettes nem fogdahatok el ,amíg élek, pláne akkor nem, ha hímnemű az illető. De én szerencsés csillagzat alatt születtem, vagy azóta rendeződtek számomra kedvező állásba a csillagok. Ifjú felnőttként több olyan rangban, beosztásban, tudásban, tapasztalatban felettem álló emberrel (köztük férfiakkal) találkoztam, akik felülírták a gyerekkoromban belém táplált képet. Többek között azzal, hogy – bár szerintem nincs olyan ember, aki minden pillanatban, minden szempontból igazat mond – a kendőzetlenségre való törekvésük miatt mégis hiteles, autentikus, modellértékű figurákként álltak előttem. Sokáig nem értettem, hogyan tehetik azt a zsidók, hogy valakit Igaz Embernek neveznek ki. Hogyan lehet erről dönteni? Egészen addig nem is hittem el, hogy ez valóban létezhet, amíg nem találkoztam Benedek István Gáborral, aki nem egészen egy évig a főnököm volt. Az elsőtől az utolsóig, minden pillanatot, amit a közelében töltöttem, áldásnak tekintek. Ha egyszer interjút készíthetnék vele, befognám a bagólesőmet, hagynám mesélni, mert ha valaki, ő igazán (és igazul) tud mesélni. (A Benedek név kötelez?) Az alábbi műsorvezető ellenben felbosszantott. Nagyon.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
