Ma egy hete láttam az Othello-t a kecskeméti színházban. Több szempontból is elgondolkoztató előadás volt. A díszlet egy lepukkant tornaterem volt, az eszközöket a szereplők használták is. Othello minél inkább belehaladt a féltékenységbe, annál többet volt félmeztelen, és annál több lett rajta a korom, de pl Desdemona megfojtása előtt bekrétaporozta a két kezét. Ha nem esett volna le, a TESTnevelés órák vannak tornateremben. Nem is emiatt tettem ide, hanem ami megütött. O. mindaddig kineveti 'becsületes' Jágót, abszurdnak találva a kételyt a nyilvánvaló szerelemben, míg Jago azt nem találja mondani, h de nézze már objektívan: nem NORMÁLIS az, h egy ennyivel fiatalabb, finom, fehér hölgy, egy annyival idősebb szerecsent szeressen. Ez fordítja át, innen nem tud hinni benne. Nem folytatom magamra, nyilvánvaló, nem? Hogyan hihettem volna azt, ami nem normális?
A dermesztő nem is az, h pofára esik az ember, h hülyét csinál magából, mert ez a része már valahogy nem bír igazán magával ragadni. A csalódás, amikor friss, tehát még az elhittből vált valóraí, akkor megszaggat, de az ismétlődés élét veszi. Hogy féltem a fájdalomtól még két napja is. Most meg nincsen. Az se, meg a szerelmem se. Visszajött, mégse találom. Mintha vissza se jött volna. A hiánya állandósult. Csak most már meg se jöhet. Szal a dermesztő nem is az, h elvesztettem, hanem h próbálkozhatok ezerszer, nincs kinek. És erre egész nap tök indokolatlan jókedvem van. Nagyokat nevetek, felszabadultan. Nem értem a saját működésem. Ja, még egy vicc. Viszketős allergiás kiütéseim voltak október vége óta, amikre semmi nem hatott. Egy pár napja múltak csak el. Egy kicsit viccesen felmerült bennem a gyanú az időbeli egybeesés miatt, h nem-e RÁ vagyok allergiás. Erre ma, a második nap, h újra itt van a közelemben, ismét megjelent rajtam egy viszkető kis pötty. És ne szakadjak a röhögéstől.
A legjobb lenne otthagyni ezt a munkahelyet is. Amúgy is elég elgondolkodtató, h mióta ott vagyok nem volt egyetlen nap sem, h egészségileg teljesen rendben lettem volna. Ha az egyik probléma megoldódni látszik, már ott is az újabb. Tényleg eszembe jutott már az is, h nem lehet, h a tudatalattim, vagy mim figyelmeztet ezzel, h menjek onnan a fenébe? Mert az, h nem vagyok a helyemen, a napnál világosabb. Szerelem, vagy miahalál nélkül is. De ezzel meg még elviselhetetlenebb. Ezt én nem akarom végigcsinálni. Nem. Csakhogy hova? Mert nincs hova. Nekem kell eltartani a családot, nem látok kiutat. De azt az embert se akarom látni. Meg akarom oldani.
A szerelem mindig arról szóltm h vesztek, egy kibaszott nagy szívás volt mindig, semmi más, amibe, mint a sötét verembe azért esetem bele újra meg újra, h hátha ez egyszer mégse. Nem segít, h tudom, h magamon kívül nem hibáztathatok senkit, de tényleg kibaszott elegem van az egészből. Visszajött és akkor most szenvedni fogok, már el is kezdtem, a fene egye meg, nem akarom, nem akarok ezen már megint végigmenni, nem akarom a szégyent, a megalázottságot, nem akarom, h megint fájjon és ne tehessek semmit. Azt akarom, h ne érdekeljen, h szarjam le, h nem érdeklem, h elérhetetlen, h nem kellek se neki, se szerető körének, h ne érdekeljen, h engem nem, mást meg szeret.Nem akarok miatta fájni, de nem tudom, hogy védjem meg magam.
Leszámolok veled is. Az marad, hogy nem voltál más, csak a vonzó külső, (többek közt a szemekben az értelem) de puszta forma, amiből hiányzott minden rám vonatkozó tartalom, bár valamiért, akaratlan eljátszott velem, én meg hülyét csináltam magamból sokadszorra. Szerencsére nem volt tanúja. Ez az előnye, ha egyszemélyes, amire az ember jobb híján azt mondja, szerelem.
** Tegnap annyi dolgom volt, h lekéstem a 14.50-es buszt, erre 15 óra körül bejött ez az ember a tanáriba, akit március 13-a óta nem láttam. Természetesen nem nézett rám, én se, körbevették, őt szeretik, akik engem nem, tényleg a doktorija miatt volt távol, jövő héten, ami egy nagy katyvasz lesz jön. Ha fiatalabb lennék 20 évvel és független, akkor se lenne köztünk soha semmi, ugyanaz választ el tőle, ami mindig, minden szerelmemtől: a többiek. Aranyló nyárfasor a sok nő körülötte, a férfiakat nem látom, de azok is ott vannak és választanak el tőle. Az ő oldalán mindig nyár van, langymeleg igazságok és egészséges, kerek fogalmak. Felém meg folyton esik, az ég széle csempe, és az én igazságaimból ők akkor se kérnének, ha megannyi drágagyöngy lenne. De még a színaranyból is sár lesz, ha tőlem jön, az ő szemükben. Az ő féltett kincsük, szerette gyermekük ez az ember.
** Másnap, h a kollégáimtól megint padlót fogtam, reggel elindult belőlem a vér megint, amire semmi oka nem volt. Először megijedtem, aztán felhorgadt bennem a dac: egy frászt, nem fogok belétek halni.
A mai nap során nem csalódtam a kollégáimban. Pozitívan. Mindenki hozta azt a formáját, amitől mintha présben lenne a szívem, ahányszor vmi kilátszik az igazi énemből. A diákokkal nincs gond, ők eleve jóval többet látnak belőlem, mint a munkatársaim. Nem is, amit tesznek, hanem legtöbbször, amit nem tesznek meg. Az elmaradt szavak, gesztusok. Világosabban verbálisan sem tudnák elmondani, mit gondolnak felőlem. Akkora volt bennem nap végére a feszkó, h sorba vettem, kiben tudok közülük megbízni. Kb 7 ember, a tantestület durván 40 fő, tényleg, mi a faszt akarok többet? Ami érdekes, h a 7 emberből 6 30 alatti, 5 pályakezdő. Mi történik az emberekkel később. Az idősebb korosztály, a saját generációm, de már a nálam tízessel fiatalabbak is a legjobb esetben is ingoványosak, de vannak direkte veszélyesek is. És akkor még a kibaszott kurva propagandáról nem beszéltem, hogy baszd meg, a más vélemény az már bolsevista bűn. Hogy ömölhet a a társadami nemek tudományát, a metoo-t az Isten-haza-család tisztaságával, a normális, emberhez méltó élettel szembeállító bugyutaság, ami enegem már megint isten- és nemzetellenesnek, romboló bűnösnek pozícionál. Mit tud a genderről? Azt, h göndör? A metoo meg mit rombol a szent tisztaságon? Komolyan nem is értem. Ami nem feltétlen baj, ami viszont már az, h erről beszélni se lehet, mert ha én másképp gondolom, akkor én vagyok a libsi, bolsi faszom tudja mi. Fuldoklok.
persze, jobb lenne megtérni szerető kebelébe az otthonnak, a hétköznapi csendes szenvedélynek jobb lenne maradni hűnek hinni abban, hogy ez, ha nem is az a nagy de szeretetből van hogy a cserbenhagyások, a meg nem értések, árulások mélyén nem maszkírozott önérdek de tényleg szeretet ami ha nem is mindig és nem is megbízhatóan de a halálosan fontos a, mondjuk így, egyetlen lényeges pillanatban ott lesz és megtart akkor is, ha lenne mentsége a nemre néha azt hiszem, ezen már túl vagyunk és nem tartott meg de volt mentsége néha mintha mégis mintha még innen és járunk tovább egy hídon amiben már csak ő hisz, én nem
Szégyellem azt, hogy reméltem. Hogy el tudtam képzelni, h érdekelhetek egy nálam 20 évvel fiatalabb embert. Azt hiszem, h ez szegénységi bizonyítvány rólam. Ha színről színre látnám, mi volt ez 'köztünk' igazából, azt valószínűleg nehéz lenne elviselnem. Burning shame, humiliation. Amellett a házasságom jobb, mint két éve bármikor. Amiben, sajnos, az is szerepet játszhat, h mikor szerelmes vagyok, magamhoz képest megszépülök. Így több jót hozok ki a férjemből. Van, miért hálásnak lennem. Szinte az összes szakirodalomban azt olvasom, h ez, ami a férjem és köztem van, a szeretet (sőt, szerelem). Néha, jobb napokon, megfelelő időjárás mellett és bizonyos dolgokat figyelmen kívül hagyva, szinte hihető, hogy akár így is lehet. A szerelem, az a sosevolt, nem kivezető út, mindenesetre. Ahova visszatérek belőle néha olyan, mint egy otthon. Néha egy egész délutánra. De lehetne rosszabb. Sokkal. Sokáig azt hittem, h boldog vagyok, csak nem vagyok vidám. Most már tudom, h nem vagyok az. Ami a férjemet illeti, sose voltam bele szerelmes, de szerettem sokáig. 2 éve nem tudom, mit érzek.
Mióta elment, gyakorlatilag nem írok. * Egyre inkább úgy érzem, h nem jön vissza. Nem az jön vissza, aki elment. Nagyon fáradt vagyok és fájt a fejem hátul, a tarkómnál egész nap.
