Szóval az 'áldozatok' túlnyomórészt fiatalok, de nemcsak. És nem mindenki magáért áll bosszút. Hanem van, aki az apjáért, gyerekéért stb. Nem a saját, hanem a mások kibírhatatlan szenvedései is képbe jönnek.
Gy. egyik kedvenc animéje. Azt hiszem, 2 évvel ezelőtt nyáron néztük együtt. (nézette meg velem). Mikor nyelvvizsgázott anno, akkor is sikerült erről beszélnie. Gondolom, lestek.
A lényeg az, h ha valaki nagy fájdalmat okozott neked, vagy nagy bűnt követett el ellened stb, akkor van segítség. Kapcsolatba léphetsz a Pokollánnyal számítógépen, pontban éjfélkor és ha tényleg égbekiáltó a gazság, kapsz tőle egy bábut, amin van egy piros zsineg. Ha leoldod, akkor azt a személyt a Pokollány még aznap elviszi a pokolba. Rendszerint bűnükhöz méltó módon hagyják el az árnyékvilágot, de a vége mindig ugyanaz Ai, a lány evez velük egy szürke, túlvilági tájon, s elmondja ezt a szöveget fölöttük:
"Sötétben bolyongó szánalmas árnyék, aki másoknak fájdalmat okozol, bűnben elmerült tisztátalan lélek… kíváncsi vagy, milyen a halál?"
Az igazságtételnek, a rossz megbűnhődésének azonban ára van. Aki leoldja a piros zsineget, az halála után maga is a Pokolban végzi, akármennyire is igaza volt, vagy akármilyen tiszta és jó életet élt is különben.
Nem tom, mennyire tűnik gagyinak, nem az. A figurák külleme persze a tini korosztályt célozza, de epizódról epizódra nagyon elgondolkodtató és kemény élethelyzetek jöttek elő. Amennyire emlékszem, szintén a tizenéves korosztály szerepelt, mint áldozat , akivel vmi olyat tettek, h a világ rendje nem engedheti meg, hogy megtorlatlan maradjon.
A legnagyobb feszültség mindig ott volt, mikor már megkapták a bábut és kezükben volt az agresszor és a saját sorsuk is. Hogy leoldják-e? Megfizetnek-e?
Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a tizenéves szereplőktől függetlenül simán vonatkoztathatjuk a kérdést magunkra is.
Onnan jutott eszembe, mert volt példa bullying-ra is, én meg épp most fejeztem be Yrsa Sigurdardóttir Exit (az angol címe Absolution) című krimijét, aminek szintén ez a téma áll a középpontjában és kapcsolódik a fentiekhez gondolatilag. A könyvről egy itteni másik naplóban olvastam először. Ezúton is köszönöm.
Nincs kizárva, h ami van, az kóros, mert introverzió ide, vagy oda, azért ennyire nem voltam emberkerülő még eddigi fennállásom alatt.
Ma úgy indult, h fuldoklom attól, amiben vagyok, a kapcsolattól, a munkahelytől, a totális kilátástalanságtól mind szakmai, mind magánéleti téren. Nem akarok ott dolgozni, ahol dolgozom, nem akarok azzal élni, akivel élek. Igazából senkivel sem akarok élni a gyerekeimen kívül, de ők félig kiröppentek amúgy is. Nem akarok társat. És asszem barátokat se. No, ez a része ejtett gondolkodóba. Mert nem ilyen voltam. Nagyon, nagyon nem.
De most senkit sem akarok. Persze, lehet, h azért van, mert most az egész börtön. És tökmindegy, h mit adnak be a rácson, ha szabadságom nincs, semmim sincs.
Van ez a sokféle kényszer, meg kötelesség. Meg leginkább a szánalmas életösztön, meg a gyávaságom. Mert egyébként értelme, h folytassam, semmi.
Az, h nem volt, h nincs célom, h nem szeretek/tudok kitűzni semmit, amiatt van, mint ma leesett két mozdulat között, mert azzal az emberrel, akivel élek, semmit nem tudok/lehet megvalósítani. Vele lassú pusztulás van, felélése a dolgoknak (többek közt az én felélésem is), ha minden erőm, energiám bevetem, akkor úgy-ahogy fennmaradás, kis eltolása a dolgok szétesésének. Mint a barátnőm esetében is, a szerepek soha nem fordulnak meg, mindig nekem kell erősnek, támasznak lenni. Mert ő nem lesz (viszont mindig lesz mentsége, miért nem.).
Csak nekem már nincs, rohadtul nincs kedvem ehhez. Meg mindezt úgy, mintha ez tenne boldoggá. Nem mintha boldog akarnék lenni. De ez a folyamatos frusztráció, ami ráadásul növekvő mértékű, nehezen elviselhető. Bizonyos napokon alig tudom elviselni.
Nem csoda, h neki ez jó. Hisz az ő igényeire lett szabva. Azért mentem hozzá, h rendbe jöjjön az élete. Évekig úgy éltünk, h részéről a házasságunk arról szólt, h boldog, részemről meg az volt a nyereség, h boldoggá tudom tenni. És az egyik legfőbb ok, amiatt eddig nem váltam el tőle az, h egyáltalán nem vagyok biztos abban, h képes megállni a maga lábán. Szóval újra, meg újra úgy döntök, h pont azért, mert képes lenne összeomlani nélkülem, akkor már a nyakamba veszem és végig viszem. Mert én legalább látom, h mit lehet benne szeretni.
Viszont ez azzal jár, amivel kezdtem: pusztulás, frusztráció, zéró biztonság. És ami a legnehezebb, úgy tenni, mintha nem ez lenne, hanem az, aminek ő megéli. Szeretet. Milyen más az arca felőle és felőlem.
*** Olvasom, h van akit az gátol, h fél mások szeretetének elvesztésétől. Semmi ilyesmi. Attól félek, h másoknak olyan kárt/sérülést okozok, amit nem tudnak kiheverni. Ez azt hiszem nem független attól, h a szeretteim többsége, akik elméletben az adó oldalon lennének, passzív agresszív. A szüleim, a férjem és M. is.
Olyan világban szeretnék élni, ahol nem esne szó a szeretetról. Talán nem is létezne, mint fogalom. Maradnánk pőrén azzal, ami nekünk a másik. Lahajtott fejjel, leereszett fegyverekkel.
Hogy vmi kevéssé fontosról írjak: a fiatalember szerelmével akkor se mentem volna semmire, ha történetesen létezett volna. Pl hiába próbáltam én férfinak látni, bár az életkora szerint annak kellene lennie, nem az. Fiút játszik. Akár (látens) homoszexuális is lehet a viselkedését tekintve. Nem azért, mert én nem érdekeltem, mint nő, mert a férfiak 99%-át nem érdeklem, hanem mert elég szűzies bizonyos értelelemben, olyan, mint aki még egy szerelmét se hálta el.
Tök feleslegesen jár rajta az agyam, mikor jár, mert szép ugyan és van benne értelem, de felülbecsültem. Pengébb az agya, mint az enyém, tehát több benne a lehetőség bizonyos értelemben, de alighanem a gondolkozása is kiskorú. Szóval csak zsákutca lett volna, még akkor is, ha.
Abban sem vagyok biztos, h ez a szar, amit engedtem magamnak megélni vele kapcsolatban, nevezhető-e egyáltalán szerelemnek. De most nem szeretem és kurvára nem érdekel, h ha találkozni leszek vele kénytelen, az megint tele lesz gyötrelemmel. Mert a testem reagálni fog, ha nem az első találkozáskor, akkor majd a harmadikon. De nem érdekel. Szarom le, akkor is ha bele fogok dögleni. Akkor se ér semmit.
Ja, meg most, h visszamentem ugyanazokra a helyekre, ahol 2 évvel ezelőtt nyáron voltam, közvetlen mielőtt megismertem, és visszajött, h hogyan éreztem magam akkor, rájöttem, h ez a 'szerelem' nem osztott, nem szorzott. Megalázó volt, fájdalmas és szégyen, de ahogy adni sem adott semmit, elvenni sem tudott. Mert már nem volt mit. Már 2 évvel ezelőtt nyáron sem. Nőiségem utolsó lobbanása, de csak zombi módra. Percig se hittem, h léteznék közben.
Az előző még tavaly nyári, csak ez járt tegnap a fejemben. Kínos, de van, mikor a saját 'verseim' forognak. Mindenesetre még mindig nem tudom, hogy végződik igazából, mert az uccsó 2 sor szar. De ahhoz le kéne ásni valahova, ahova nem egyszerű.
Különben nyaralni voltunk a férjemmel a Zemplénben. Még júniusban jött az ötlet, akkor jó gondolatnak tűnt. de most úgy jöttem vissza, h messzebb vagyok, mint valaha attól, h rendbe hozzam az életem. Mert neki ez a házasság jó. Én meg felébredek 1.54-kor és fenn vagyok még négykor is, nézem azt a ritkuló szürkeséget, ami megelőzi a hajnalt és tudom, h már megint minden reménynek vége. A naplóm tele félbeszakított gondolatokkal, nem tudom azt se megoldani, h legalább annyi időre egyedül maradjak, h egy gondolatsort végigvigyek.
És ez most már mindig így lesz. Lehet, elég lenne csak annyi, h legalább 2 oldalnyit tudjak írni naponta, de megint ott tartunk, h nem vagyunk rosszban, de soha nem lett tisztázva, h minek volt köszönhető a változás, ezért ő úgy gondolja, h a régi szerinte boldog kerékvágásban folytatható minden, amivel már eleve felszámol dolgokat, amiktől jobb volt egy ideig. De neki ez jó, néha elkapom olyan tekintetét, amitől még szarabb, ha már itt tartunk, picit M-nek is ilyen, vmi olyasmi, mint aki lebukástól tart.
Mindenesetre nem tudok végig gondolni dolgokat és tisztábban látni, ha bizonyos szálakat tabusítok és eleve megtiltok magamnak, h lássak. Szóval most felfüggesztettem a keresztény narratívát is, ami egyébként sok erőt adott 2002 óta, pont ugyanezért.
Elég régóta úgy élek, h azt magyarázom magamnak nagy sikerrel, h az a jó nekem, ha az van, amit mások akarnak. Ha alárendelődöm, ha azt szeretem, amit eredetileg nem akartam, h lemondok, ha feladom magam. Ha azt szeretem, amit nem. Hogy az a jó nekem, ha nem jó nekem, de másoknak jó. Ez eléggé összerímel ezzel a narratívával (pl az 'így tanítgat Isten engem' hozzállással az általam szeretett és tisztelt Füller Tímeától). Viszont talán nem véletlen az sem, h miután ezt minimum huszonpár éve űzöm, az akkori blogom tanúsága szerint már 10 évvel ezelőtt is gondjaim voltak azzal, h egy adott dologgal kapcsolatban mik a valós érzéseim. (Annyira sikerült összemosni azt, amit éreznem kellett volna azzal, amit valóban.)
Mi értelme félig szerelmesnek lenni? Épp csak annyira, meg ne repedjen semmi, még épp beférjen a hétköznapokba, ne sérüljön tőle se ő, se a Rend, ne robbanjon fel, mint öngyilkos merénylőn a bomba, s úgy lehessen tenni, mikor csúfos végét éri, hogy nem is létezett, ami nem akart minden lenni, a féligbe mégis belehalt.
Felmerült bennem, h mégis pszichológus segítségét kéne kérnem ahhoz, amit most csinálok, mert már elvonulásom napjaiban is úgy tűnt, mintha orvosi képzettség nélkül éppen hozzá fogtam magamat műteni. De futottam egy kört ezzel kapcsolatban a neten, és rájöttem, h nemcsak kifogás volt részemről, hanem tényleg nem telik rá.
Ettől aztán le is nyugodtam, s csinálom tovább, ahogy eddig: írásban. Egyébként is meginogtam, h mit akarnék én a szakembertől? Jobban funkcionálni a szerepekben? Fenét. Arra akarnék rájönni, h hogy tudnék minél többől kilépni, hogy egyáltalán, ha LENNE VÁLASZTÁSOM, (nincs) akkor melyiket és hogyan tartanám meg. Egészen röviden, mielőtt meghalok rájönni, h ha ki lennék, ha szabadon választhatnék/választhattam volna (?).
Hallani a belső hangodat kissé addiktív. Ha egyszer megvan, nehezen alkuszol meg utána. Nem megy olyan olajozottan magadra venni azt, ami lényegében megfoszt tőle.
Másrészt meg nem azért mennék, h jobban érezzem magam. Boldog pl már tuti nem leszek, mert ahhoz kölcsönös szeretet és valódi szeretet kellene méghozzá kapcsolatban, a meglévő kapcsolataim meg nem olyanok, nem is tehetők olyanná, új meg - akár baráti, akár szerelmi- ebben az életkorban meg már nem kialakítható. Ez nem feltétlen baj, eredeti célom valaha úgyis a helyes élet lett volna, nem a boldog, csak a változó kor kattantott be annyira, h ez szempont legyen. De ha magamba nézek, nem is boldog akarnék én már lenni. Hanem őszinte és szabad. A kettő összefügg.
Szóval max ahhoz kéne segítség, h lássam, h mi van. Mert pl 2-3 napja elkezdtem gyanakodni az 'erőt adó' írásokra is, amik 'segítenek élni'. Hogy nem úgy érik-e ezt el, h leveszik rólam a felelősséget, s vmi kedvező szerepben tüntetnek fel/élhetem meg magamat?
Szóval nem a jóllét kell. (Ami persze némileg a behatárolt lehetőségeimből is fakad: EZT még választhatom. A másik oldalon meg egy valamiképp hazug narratíva, ami 'segít élni'. Kék vs piros pirula, ha tetszik.)
A tanulmány itt van. Fő témája egyébként annak az empírikusan többször is cáfolt tévhitnek a szívóssága, h a diplomák, különösen a bölcsészdiplomák haszontalanok és nem lehet velük elhelyezkedni.
