NAPLÓK: nélküled Legutóbbi olvasó: 2024-10-24 05:40 Összes olvasás: 179460| 1823. | [tulajdonos]: x | 2024-10-13 16:33 | Mikor írnék, mintha egy nagy, berozsdásodott monstrumot kéne mozgásba hoznom. Csikorog, beakad, pereg a rozsda, egész darabok szakadnak le innen-onnan.
Kijöttem a gyakorlatból. Talán, mert alig is beszélek. A tanításon, meg a szükséges funkcionális párbeszédeken túl ('Kártyával szeretnék fizetni.' 'Majsára megy?') szinte semmit. Az éjjel mást keresve rá is találtam, social withdrawal, ami most velem van, élettényeimet sorba véve nem is meglepő módon. Azért kicsit megnyugtatott, hogy nem abnormális, "antiszociális" vagyok, ahogy a munkatársaim nagy része gondolja, hanem reakció az az állapot, amiben most vagyok.
---
Bőven mögöttem van az a fázis, mikor elfogadásra vágytam, igazibb, valódibb életre. Most a konstans veszély(ek) miatt menedékre, biztonságos helyre, ami nem feltétlen, vagy nemcsak fizikálisan értendő. Persze, ilyesmi nincs, de azért bőszen elképzelem, miközben buszra várok és ha éppen nem a hangyákat bámulom a járdán és a fa törzsén. Visszamegyek az időben ide-oda, egy-egy pillanatba, ami a mosthoz képest afféle mennyországnak tűnik. Valami, ahová átvágyom magam innen. Egészen extrém, gondolom, hogy ilyen például, mikor a szüleimmel tesszük a halottak napi kört és ott állunk Kozma Rebeka sírjánál és apám elmondja a fehér házas sztorit. (Szabó Mátyás álma, s mikor temették ott a ház a sírral szemben.) Extrém, gondolom magamban, mert mitől lenne boldog egy temetőbeli jelenet. De, persze, ott és akkor, s pláne utólag az. Apám tud járni, és a halál már nem fáj, mert több, mint 50 éves. Emlékszünk az ősökre, ez inkább találkozás, amit szinte várok minden évben.
| |
| 1822. | [tulajdonos]: j | 2024-10-12 15:16 | nekem nem jobb attól, ha másnak rosszabb
ha beledöglik a szomszéd tehene is
és a szomszéd se ússza meg
azt amit én sem
ha rajtam múlna
zöldellne az ő kertje tovább
mint üde foltja a reménynek,
hogy amiről egykor azt hittem, élet,
van még, csak máshol és a pusztulás lokális.
nekem nem könnyebb attól,
ha most már kettőnket fenyeget,
az én terhem nem könnyebb, ha ő is görnyed,
súlytalanabb talán, az ég alja sötétebb,
a járt út egy járat, ami egyre szűkebb | |
| 1821. | [tulajdonos]: Bohuniczky Szefi 3 éve | 2024-10-07 18:58 | Itt egy könyv, ami elgondolkodtatott és jó lenne valakivel átbeszélni, de egyszerűen nincs és nem is lesz kivel, mert nincs kizárva, hogy jelenleg élő magyar olvasók közül egyedül én olvastam. S még ha ennek az értékelésnek hatására valaki kedvet is kapna rá, nem nagyon fogja tudni megszerezni.
Ki ez a nő, akinek a nevét le kellett írjam a könyvtárosnak, mert sose hallotta eddig? Egyike annak a 72 írónőnek, aki a Nyugatban publikált. Még év elején olvastam Otthonok és vendégek című önéletírását, amiből az is kiderült, hogy több novelláskötete, illetve regénye is megjelent. Maga az önéletírás a Virginia Woolf Saját szobájának magyar megfelelője: mire ment az író, ha nőnek született bő 100 éve Magyarországon?
Természetesen művekről, művek születéséről is szó volt, így kíváncsi lettem, miket írt ő, akinek az albérletei irodalmi szalonokként működtek. Először a Rigó című novelláskötetre pályáztam, lehetőleg illusztrált formában, de kiderült, megszerezhetetlen. Ahogy, úgy tűnik, a többi kötete is. A könyvtárak leselejtezték, ahogy most nálunk lapátra kerültek Babits és Kodolányi regényei is, (Hány év után kell egy könyvet leselejtezni? Könyvtárosok, segítsetek!), és se a szocializmusban, se később nem nyomták őket újra. Végül azért ezt a regényt (Három év) olvastam el, mert ez volt az egyetlen, amit meg tudtam szerezni. Jófogáson árulták kevesebbért, mint a szállítási költsége.
Szóval ez egy olyan regény, ami nemcsak a kánonból esett ki, de a magyar irodalom tudatából is. Olyan, mint csoportképen az ismeretlen arc, a múltunk, amire nem emlékszünk.
Pedig jó lenne valakivel megbeszélni ezt a Három évet. Nem csúcskategóriás regény, de pont azért is. 1941-ben jelent meg, Gömbös Gyula halála után játszódik a Somogy megyei Ósdon, aminek a mintája vagy Tab, vagy Csurgó volt, az úri társaság számosságából kiindulva inkább az utóbbira tippelnék.
A regény egy fiatal házaspárról szól, akik a nászutat követően itt telepednek le. A férj iparos családból származó orvos, aki – talán ezért is – nagyra tör, s eközben nincsenek erkölcsi skrupulusai. A nő, Magda, birtokos nemesek sarja, aki nagyon is pontosan látja a saját és a környezete pszichológiai mozgatórugóit, a mutatott kép mögött a valódi üzenetet, szándékot, de bár lázong a hazugságok ellen, egyre inkább sorsának érzi a férfit, amiben döntő szerepe van a kettőjük közti nagyon erős kémiának. (Annak ellenére, hogy a férj idősebb és a három év alatt kifejezetten hátrányára változik külsőleg!)
Ami nagyon érdekes és kissé elcsüggesztő volt számomra, az a korabeli kisvárosi társasági működés, ami tökéletesen mentes az őszinteségtől, ahol az utolsó pillanatig hízelegnek annak, akinek épp a gödröt ássák, ahol mást mondanak és mást értenek, ahol az az orvos, aki csak a munkájának él, az természetesen nem megy semmire, irigység és áskálódás és korrupció van, és csak az, de még Magda anyja is a lányát inti meg, mikor ez ellen kifogása van, s maga Magda is úgy összegez a végén, hogy hát az élet ilyen, ők erről nem tehetnek, s kénytelenek így viselkedni (alakoskodni, mást becsapni), ha boldogulni akarnak.
Azért búsultam el ettől, mert ezek a régi szép idők, amikre hivatkozni szokás, s bár Bohuniczky Szefi regényét elfelejtettük, ezt a működést, gondolkodásmódot valószínűleg tovább örökítettük, ha módosítva, ha töredékesen is. (Illetve erre lennék én kíváncsi, ha lenne kivel megbeszélni ezt, hogy mennyire lehettek általánosak ezek a kódok, hogy mennyi élhet ebből ma is?)
A plusz oldalon van még nálam a regény időkezelése. Sehol nem mondja, hogy 2 hét telt el, vagy hasonló, sokkal természetesebben történik, lehull a hó, vagy kinyílik a rezeda, a természetben zajló apró változásokat írja le, aztán visszafordul a figyelme az emberekre, s azt, hogy ők mit csináltak, hogyan éreztek, min gondolkoztak akkoriban. S ezt így folyamatosan, fejezetekre tördelés nélkül, hogy a végén rácsodálkozzunk, hogy elment három év. Ez így nagyon természetes, és nagyon közel áll ahhoz, ahogy az időnket, az éveinket ténylegesen megéljük.
A mínusz oldalon van néhány mondat, amit egyszerűen nem értettem. Vannak viszont eredeti hasonlatok, például kárörömre ez:
„A személyzeti bejárónál megjelent a szakácsnő, a szobalány és a mindenes. Arcukat elfojthatatlan kíváncsiság és önfeledt nevetés gömbölyítette ki, pirosak voltak, kerekek, mint a sikerült fánk.” (65. oldal)
(Bohuniczky Szefi: Három év I-II) | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 1819. | [tulajdonos]: zuhany | 2024-09-29 19:27 | Az jut eszembe, miközben záporozik
átfázott bőrömre a meleg víz
hogy ez is fenntarthatatlan
és hogy mi lehet az indulgence magyarul
és hogy talán a rám vigyázó erők
intézték a betegségemet
mert idejében meghalni
megkímélhet olyan dolgok átélésétől
amik után azt kívánom majd,
bár inkább haltam volna meg
a 21. a szorongás évszázada
mondja az előadó az egészségnapon
- a lelki egészség a téma-
amiről a klímaszorongás jut eszembe
ami olyan, mint égő házban rekedve
a halálfélelem, nem igazán
pszichológus a megoldás,
itt az a pont, mikor a hozzáállásomon
változtatni már nem ment meg semmitől,
a világot kéne, mert három gyereket
szültem bele, a középső felhív este,
arra gondoltam, hogy az egyik dolog,
ami legjobban fog hiányozni,
mikor vége lesz a világnak,
az a tusolás.
| |
| 1818. | [tulajdonos]: bicikli | 2024-09-28 16:06 | Pénteken Sportnap is volt egyebek közt. Az ötödikesek bicikliztek - volna, mert előző nap több szülői email is érkezett, hogy a gyermek nem tud, illetve tegnap tanult meg apától és ne tegyék ki veszélynek.
11-12 évesek. Gondolom, saját osztályomból kindulva, azért, mert mindenhova kocsival vitték őket a kisvároson belül is.
Ez az egész az univerzum napló készségromlásos beje4gyzéséről jutott eszembe. Illetve nemcsak ez, hanem az emberség ("meddig ember és honnan állat", ez most csak jött, pedig nem pontos, nagyon nem) téma is járkál a fejemben az utóbbi napokban, hetekben, csak hosszabb idő kellene, hogy ki tudjam bontani. | |
| 1817. | [tulajdonos]: könyvtár | 2024-09-15 20:06 | Azt a sztorit, hogy "leselejtezték" (külső raktárba vitték) a huszadik század klasszikus regényeit, a családban is megosztottam többekkel, de egyetlen egyszer se azt a reakciót váltottam ki vele, amit céloztam vele. Öcsém a - természetesen velem ellentétes- válaszát úgy kezdte, hogy "Én empatikus vagyok a könyvtárosokkal is..." ahonnan aztán nehéz a saját álláspontom mellett érvelni. Az öcsém empatikus érve az volt, h az emberek nem olvasnak, nyomtatott könyvet pláne, ha meg mégis, nem mennek érte könyvtárba, így a könyvtáros kénytelen helyet felszabadítani, kvázi játszóházzá alakítani a teret, hogy legyen némi forgalom.
Ezzel szemben vagyok én, aki szerint a könyvtár mégis csak a kultúra és a tudás háza, őrizője, s ultra gáz, ha kukázza azt, amit őriznie és hozzáférhetőként tartania kéne. De hát én nem normális állampolgár vagyok, a könyvtárról pl az első 5 asszociációmban ott van Alexandria, az ókori összes Tudásának leégett tárháza.
Ez volt augusztusban. Szeptember első napjaiban viszont összefutok a Gabival h-i buszmegállóban, s amíg várunk, beszélgetünk. Ő az egyetlen diplomás könyvtáros helyben, egy rövid ideig vezető is volt, akkor kicsi remény gyúlt bennem, h végre a megfelelő ember a megfelelő helyre, de sajnos lemondott, s egymást követték azok a könyvtár élén, akiket nem az eszükért szeret az ember.
Felmondtam, mondja most. 30 év után, teszi hozzá. Fejbe kólint a dolog. A miértre azt mondja hogy nem bírja tovább. A szakmaiatlanságot, hogy igen, egyharmadát ki kellett selejtezni az állománynak, és ami külső raktárban van most, az csak azért, mert ő küzdött érte, de így, hogy elmegy, idő kérdése, és kuka. Rettenetes barbárság, ő ehhez nem tud tovább asszisztálni.
Facebookon ekkoriban egy hír, hogy több iskolában megszüntetik a könyvtárat, pedig van könyvtáros végzettségű pedagógus. | |
| 1816. | [tulajdonos]: the glimpse and the gaze | 2024-09-13 12:35 | Egy tekintet búcsúzik a hegytől
xxx
Tegnap végére értem a Babitsnak. Megrázott, mert onnantól, hogy belékóstolt a halál, nagyon gyorsan vége lett. Előbb az egyik vers latolgatta, hogy hány éve lehet még 10? vagy csak 1? (5 lett a valóságban), aztán szólt arról, hogy az évek egyre gyorsabban körbe pörögnek, hogy kívülálló lett az életben (oh, I understand this) és megváltozott a tekintet, ami a kertet nézte és egyre nagyobbakat hallgatott. Aztán a következő oldalra fordítok és ott az Ősz és tavasz között, amiről tudtam, hogy az utolsó előtti. Aztán a Balázsolás. Ennyi.
A kötet végén a zsengék és kötetbe be nem válogatott versek vannak. Ezeket valószínűleg kihagyom most. Összes verseket és családregényeket olvasni a legszomorúbb műfaj. Mert az elkerülhetetlen vég felé haladnak. Ugyanez volt a Gulyás Pál: Válogatott versek esetében is, amit a nyár elején mentettem meg a kukától és júliusban olvastam végig. Something real. The truth as Virginia Woolf put it:
"There is a kind of sadness that comes from knowing too much, from seeing the world as it truly is. It is the sadness of understanding that life is not a grand adventure, but a series of small, insignificant moments, that love is not a fairy tale, but a fragile, fleeting emotion, that happiness is not a permanent state, but a rare, fleeting glimpse of something we can never hold onto. And in that understanding, there is a profound loneliness, a sense of being cut off from the world, from other people, from oneself."
Néhány napja néztük az Órák-at Rebivel. Miért lett öngyilkos? - kérdezte. Mit lehet erre mondani, ha az ember nem akar rosszat a gyerekének? Maszatoltam, persze.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 1814. | [tulajdonos]: jelen | 2024-08-16 13:15 | | Ha a kapott emailnek hinni lehet, az utolsó 3 versemet elfogadta közlésre a Jelenkor. Elég hihetetlen számomra. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
