„Hiábavalónak tűnt az akaratom minden igyekezete arra, hogy megállítsam a külvilág széthullását, és énem feloldódását. Egy démon hatolt belém, és átvette a hatalmat a testem, az érzékeim és a lelkem fölött... Az anyag, amivel kísérletezni akartam, végül legyőzött... Innentől valójában elkezdtem élvezni a - csukott szemem mögött tovább tartó - színek és formák hallatlan játékát. Kaleidoszkópszerűen változva leptek meg tarka, fantasztikus képzetek, amelyek körökben és spirálokban nyíltak és csukódtak be újra, szín-szökőkutak fakadtak, átrendeződtek és keresztezték egymást egyetlen töretlen folyamban.” Albert Hofmann az anyarozsból vonta ki az LSD-t. Fogalmam sincs, mire megyek ezzel a tudással.
Az „ajtókat”-szót, amivel ma a Hang ébresztett úgyis lehetett érteni, hogy „autókat”. Labdákat láttam álmomban. Előbb pirosakat, akkorákat, mint amilyeneket gyerekkorunkban dobáltunk egymásnak, csak ezeket nem dobálta senki, lógtak a levegőben, mint valami égitestek, hol itt, hol ott tűntek fel. Volt egy nagyobb is, akkora, mint egy ülőlabda. Földgömb, gondoltam, talán mert a földön találtam. A két karommal tudtam csak átfogni, de felemelni már nem bírtam, olyan nehéz volt. Aztán valami parkban ácsorogtam egy ismeretlen nővel, aki úgy viselkedett, mintha ismerném. Ágynemű vette körül, vastag paplan, úgy éreztem, nem illik a képbe, ezért levettem róla, és felraktam a mellettünk embermagasságban húzódó kőfalra. Majd hozunk ki plédeket, mondtam, azt le lehet teríteni a fűre. Zöld volt a fű. A kőfalról közben meggörbült, teteje is lett, a nő fű helyett inkább oda húzódott be a nedves sötétbe, lefeküdt a földre, de rögtön fel is állt. Büdös van itt, mondta. Akkor vettem észre, hogy egy férfi fekszik mellette, hason, a könyökére támaszkodva, és egy üres tányért tart a szájában. Aztán már csak annyit éreztem, hogy egy vastag, izmos nyelv a számba nyomódik. Azt hittem valami állat (egy kutya?), de rájöttem, hogy a férfi az. Nem volt nehéz leküzdenem. Lefogtam a karját, és összetekertem a testét, mint egy bábuét, a végén már egészen gömbölyű volt. Vittem magammal, és közben magyaráztam, látod, ha nem így kezdesz, most én sem így bánnék veled. Egy épületet kerestem. Akkor már éreztem, hogy le fogom hajítani valahonnan a mélybe, mint egy követ. Találtam is egy lépcsőt, a szabadba nyílt. Úgy léptem be egy épületbe, hogy valójában kiléptem belőle. Minden fehér volt, az ajtó, a lépcső, a korlát, a lépcső melletti kövek. Azok közé hajítottam le a testet, ami addigra már egy fekete táskában volt. Már repült, amikor belém hasított, hogy a fogantyúján ott az ujjlenyomatom.
„Lackó: -- Ki az az Isten?
Jani: Az Isten… az… Na, gyere. Az Isten szombaton be van zárva a zsidó templomba, mert az a Sábesz. (…) Vasárnap meg a reformátusba, mert az az Úrvacsora. De ezt senkinek se mondd!
-- Miért?
(Nem kap választ. Közben teheneket etetnek.)
-- Majd kiszabadítjuk!
-- Jó. Kit?
-- Hát, az Istent, hé!
-- Jó, de minek?” (Jób lázadása)
Soha nem volt úgy tele az erdő, mint ezen a télen. Főleg a kutyák sétáltatják az embereket, de akadnak egymást sétáltató emberek is, bőven.
Elolvastam Isaak Bábel A király című novelláját az Odesszai történetek-ből. Jaj, de nagyon más, mint amiket mostanában olvasok. Jaj, de jól esett. |
