Szerelmes vers, napfogyatkozás után

Hiába nézel rám féloldalt fekve,
amire vágysz, nem akarhatod.
Ajtónk nyitva, forgalmas szombat este,
és túl zajos térre néz le ablakod.

Sok barát próbált lebeszélni erről,
bizonyságul hívták a csillagokat:
amivé mi lettünk, nem létezik.
Mégis itt van, szívünkön markolat.

Meghalunk tőle, nélküle élni
nem tudunk. Elveszel majd egy nőt,
valami repedt-sarkú cafkát,
-életemen át gyűlölni fogom őt-

gyermekeid lesznek, barnák, mint te,
modell lesz egyik-másik, helyetted.
Te ráncos leszel, de még mindig szép.
Ülsz majd otthon, ruháid levetted,

egyedül nézed magad a tükörben,
a nőd nem enyhítheti magányod.
Kivered otthonodból, dühösen,
lehunyt szemmel emlékeinket várod.

Ott leszek akkor melletted, már holtan,
átölelem majd reszketeg vállad.
Emlék, mint a ruhád, székre dobottan,
hogy remegj, nézlek majd, és csodállak,

mint most itt az ágyamban fekve,
ujjaimmal megsimítom mellkasod,
és nem figyelem, mit morog az este
és hogy néz az ablakon át a hold.

Mert most nem számít a düh, a félsz,
most nem számít a parancsolat,
addig élek, és te addig élsz,
míg ketten húzzuk a harangokat.

Szeretem, ha nézel féloldalt fekve,
amire vágysz, mégsem akarhatod.
Ajtónk nyitva, forgalmas szombat este,
és túl zajos térre néz le ablakod.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.