NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-26 23:07 Összes olvasás: 71762| 349. | [tulajdonos]: ... | 2019-03-05 11:12 | 2019. március 5.
Túró, tejföl, köpült író. Egybeíró. Különíró. Döntse el egy külön bíró, ki itten a különb író?
2019. március 4.
Fehér réklibe öltöztetett kisbaba egy öregember ölében; lehet, hogy már nem él, az öreg keze gyenge, nem tudja tartani a pár kilónyi súlyt, a baba legurul a földre – ez a villanásnyi töredék marad meg reggelre egy hosszú, zavaros álomból. Elfelejteném ezt is, ha nem ismétlődne kétszer is, mint újra és újra bejátszott filmrészlet. Egy teraszkorlát rácsai közé szorulva találom a kisbabát a következő álomban. Ki kell csavarnom a fejét a rácsból. Miért nem vigyáznak rá jobban, le fog zuhanni, üvöltöm, nem értik, hogy újra meg fogja próbálni? A kisbabák ilyenek, teszem hozzá, kíváncsiak.
Este indiai Szandránál. Elsőnek érkezem. Van egy macskánk, mondja Szandra. Kiscica, kérdezem. Nem, a szomszéd néni hónapok óta beteg, a fia magához vette, a macska itt maradt. Nem értem, miért osztja meg ezt velem Szandra, nem szoktunk ilyesmiről beszélgetni. Aztán megértem. A galéria lejáratánál megjelenik egy fekete macska, kényelmes léptekkel, mint egy manöken, lesétál a lépcsőn, felugrik mellém a kanapéra, ahol éppen a ruhát cserélem át a tánchoz, megszagolgat, az ölembe gömbölyödik. Fényes a szőre, a nyakamba fúrja a fejét, az orromhoz nyomja az orrát. Ellenállhatatlan.
2019. március 3.
Vadim levele. 2014-ben beállt a katonák közé harcolni. Most alkatrészeket osztogat a szabadidejében dobozszámra. Odessza felett fél éven keresztül bármikor megjelenhettek volna az orosz bombák, írja, végül nem történt semmi, de az emberek hozzászoktak a gondolathoz, hogy az ilyesmi bármikor megtörténhet. „a legborzasztóbb az hogy megszokod”, írja Szilágyi Domokos, „így élünk”, írja Vadim. Értem a szavait, el is tudom képzelni, milyen lehet így élni, a bombázás lehetőségével a fejük felett, de csak úgy, ahogyan a háborús filmeket szoktam nézni. Azonosulok a főszereplőkkel, összeszorul a gyomrom, ha baj éri őket, vagy elveszítenek valakit, ott vagyok velük, a kezemben kalasnyikov, ágyúgolyókat puffogtatok, tankban ülök, bármikor beleéghetek, de ha megéhezem, kiszállok, és kenek magamnak egy vajas kenyeret. A konyhaasztal mellől nézem a tankot: papírtank, a bombáim homokbombák, az ágyúgolyóim gumilövedékek, a puska csokiból van, finom.
2019. március 2.
Bogáncsokat szedegetek le magamról álmomban. A ruhám alatt a bőröm, mint a tépőzár. A kezemre is rátapadnak, alig tudom lerázni őket. Még a kézfejemen az egyik, amikor a tüskéi közt élőlényeket pillantok meg. Először csak bogarakat, fekete-fehér csíkosakat, mint a Colorado-bogár, aztán apró békákat. Puhák és lágyak, mint a gumicukor. Kipottyannak a bogáncsból a földre. Ekkor veszem észre, milyen hideg van kinn, és aggódni kezdek: a békák nem élik túl a telet. Csoda, hogy még életben vannak, biztosan a testem tartotta melegen őket. Jóérzés tölt el, ahogyan erre gondolok. A mihálydi ház lépcsője alatt állok, a karókkal szegélyezett virágágyásnál, azon a helyen, amit Vajdics mama egyszer stakétlinek nevezett, és én nem tudtam, mit jelent. Hogy-hogy nem tudod, dohogott Mama, milyen anyád van neked, hogy nem tanít meg magyarul beszélni. Ez a stakétlis ügy csak most, ébren jut eszembe, álmomban csak a fagyott göröngyöket látom a kihegyezett karók mellett, és aggódom a kisbékákért. Az egyik bogáncsból, mire földet ér, egy sárga kiscsibe fordul ki. Imbolyogva emelgeti a fejét, most születhetett, alig van benne élet. A tenyeremre emelem, ettől máris nagyobbnak látszik, a csőre és a nyaka megnyúlik, olyan, mint egy kis pelikán, de ezt csak ébren tudom, álmomban csak azt érzékelem, hogy egy távoli vidékről való, egzotikus állat. Nem fogja kibírni nálunk, egyszerűbb, ha most rögtön levágom, ez jár a fejemben, de közben már látom magamat, ahogy etetem, itatom. És érzem a felelősség súlyát, amit magamra vállalok: ha táplálni kezdem, nem hagyhatom abba. Hirtelen nagyon fáradtnak érzem magam. Lehet, hogy levágom mégis.
A kicsinyeit saját vérével tápláló pelikán Krisztus-szimbólum, ezt tanultam öt éve konfirmáció-előkészítőn. Nem tudom, mit csináltam végül álmomban, de ha az a kis pelikán a remény, amit valakiben táplálni kezdtem magammal kapcsolatban, nem hagyhatom abba.
2019. február 28.
Üres termekkel teli, modern épületben kóválygok álmomban késő éjszaka. Mosdót keresek. Alacsony, kövér emberke követ mindenhova, arctalan, nemtelen, se-nő-se-férfi, egyetlen tulajdonsága van: megállás nélkül, hangosan beszél. Rá kell szólnom, hogy maradjon már csendben, még valaki észreveszi, hogy bent vagyunk. Benyitok egy ajtón. Mosdó helyett az épület szívében találom magam. Üvegfallal borított tárgyalóteremben húsz-harminc ember ül, valamiről éppen vitatkoznak. Éles, fehér fény veszi körül őket. Tekintetük az üvegfalon át egy másik helyiségbe irányul, ahol félhomály van, zsúfoltság és meleg, barna színek. Amilyen steril és mesterségesen rendezett a tárgyaló, olyan természetesen kaotikus a vizsgálat tárgyát képező helyiség. Szaga is van. Bele is lépek valamibe, amit aztán nem győzök törölgetni a talpamról egy lábtörlőbe. Ez egy istálló, jut eszembe, itt az épület kellős közepén, a ki tudja hányadik emeleten! Késő éjszaka van. Biztosan valami titkos kísérlet folyik. De hová tűntek a lovak? Ijedten ébredek. Tárgyaló. Lótrágya. Már megint jól szórakozik a tudattalanom.
2019. február 27.
Ha tudnék rajzolni, és papírra akarnék vetni, mondjuk, egy szitakötőt, a mozgását is megörökíteném, az íveket, a hurkokat, a teljes útvonalat, amit a röptével bejár. Vagy inkább csak annak egy részét. Aztán kitörölném a szitakötőt. Ez lenne a rajz. Ilyen a költészet. A próza más. Vagy nincs is akkora különbség?
Tegnap este megint átsétáltam a Margit hídon. Ki volt világítva a Vár, az Országház, a Lánchíd. Gyöngysorok. Ékszerdobozok. Csak nehogy valaki Pandóra szelencéjének nézze valamelyiket.
2019. február 26.
Elalvás előtt levél Vadimnak. Naná, hogy reggelre róla álmodom. Egy ágyban fekszünk vele és a kisebbik fiammal. Az egyik szélen ő, a fal felé fordulva, a másik szélen a férjem, mellette én kiskifliben. A kisebbik fiunk köztem és Vladim közt. Így beszélgetünk. Mintha csak az asztal mellett ülnénk, és borozgatnánk. Vagy teázgatnánk. Szamovárból, hogy stílszerűek legyünk. Vadim a vendégünk, megosztjuk vele az ágyunkat, álmomban ez teljesen természetes. De ő megunj a fekvést, felkel, körülnéz. A szobánk kicsi és túlzsúfolt. Szégyellem, hogy ilyen körülmények között élünk. Vadim illedelmes mozdulatokkal a hátizsákját rendezgeti, nagyvonalú és magabiztos, mint egy távolról jött herceg. A haja és a szeme teljesen átalakult, amióta mellénk került az ágyba. Akkor még olyan volt, mint amilyennek az életben megismertem, rövid, barna hajú, barna szemű, most dús, szőke fürtök lógnak a vállára, és a szeme, mint két tó, olyan kék és hatalmas, hogy beleszédülök. Eszembe sem jut, hogy ez már nem lehet ő. Álmomban az ilyesmi elfogadható. Ébren azért elgondolkodom a dolgon. Kit várok én vendégségbe? Jézusom! Vadimmal közben már az utcán sétálunk, kézen fogva. Most újra a régi: barna hajú, barna szemű. Valakivel találkozunk, akinek angolul mutatom be. Let me to introduce my friend. One of my friend, hallom, ahogy kijavítom magam, nehogy azt higgye az illető, hogy együtt járunk. Már nem fogjuk egymás kezét. Az illető arctalan, nem konkrét személy, bárki, aki szembe jöhet, akinek tudnia kell, hogy mi nem szerelmespár vagyunk. Just a friend of mine – ugrik be a dal a Vaya con dios-tól, amikor felébredek.
A következő jelenetben a férjemmel bolyongok egy ismeretlen városban. Éttermet keresünk, ahol megvacsorázhatnánk. Folyton elterel bennünket valami a céltól, mintha egy akadályversenyen lennénk. Előbb egy építkezésen találjuk magunkat, ahol csak pallón lehet megközelíteni a bejáratot, de az végül megkerüli az épületet, nem az ajtóhoz visz. Aztán egy vonatunk ücsörgünk, ami több, mint egy órája áll. Én ráadásul csak egy számítógép képernyőjén vagyok jelen, kívülről látom, hogy a férjem skype-on beszélget velem, miközben anyósoméknál egy zacskó Mozartkugelt kell három felé osztanom. Elég sok van, de mire befejezem a szortírozást, csak egy golyó marad. El akarom rejteni, azt az egyet én szeretném megenni. Újra a pályaudvaron vagyok. A síneken biztonsági autók száguldoznak, valami fejes közeledik. Ó, hát, ezért állt annyit a vonatunk. Jön is egy piros vonat, egyetlen kocsi, csillog-villog rajta a festék, nem látni, ki ül benne. Utálom.
| |
| 348. | [tulajdonos]: ... | 2019-02-24 13:09 | 2019. február 24.
Az első európai keresztény asszony egy rabszolgából szabaddá lett nő volt. Lídiának hívták.
Már álmomban is horgolok. Kétszer-háromszor nagyobbak a hurkok, mint a valóságban. Közben hallom, ahogy egy történet sorait szövöm magamban hangosan. Ébredés után nem emlékszem a szavakra, csak a színekre. A komplementer színeket szeretem. Azok felerősítik egymást. Középen indul a történet egy varázsgyűrűvel, arra kerül a történet magva rövid pálcával, ráhajtásokkal, szaporítással az újabb körök a szélekig, a történet marginális részei felé. Az ismétlődő mintázatok összehangolása külön gyönyörűség. A színek úgy beszélgetnek egymással, mint a többszólamú zeneművekben a visszatérő motívumok.
Lineárisan is meg lehet egy történetet horgolni. Az első láncszemtől kezdve az utolsóig szép sorban haladva. Az ismétlődő mintázatoknak először a szélei születnek meg először, aztán a belsejük is, aztán újra a szélek. Közben nehéz megállapítani, mi fog kirajzolódni a végén. Az utolsó soroknak nagy jelentősége van. Akkorra áll össze a történet. Addig az író is az olvasó is, mintha a sötétben tapogatózna. Sokszor felmerül a kérdés, lesz-e ebből kerek egész, van-e értelme az egésznek.
2019. február 23.
Golyók között kotorászom álmomban. Valaki, aki L. L.-re hasonlít, felém fordul, nyolcat kell kiosztanunk, mondja. Valami szabadtéri rendezvényen vagyunk, nagy a tömeg. A mi nyolc emberünk egy árok szélén ül, várják a díjat. Szépek a golyók, színesek, tele van velük egy nagy kerek tál. Ahogy kotorászni kezdek köztük, egyre csúnyábbak lesznek, üres, átlátszó műanyag vacakok. És túlságosan egyformák. Mégis válogatnom kell köztük. Amit kiválasztok, a tál aljára csúszik, alig tudom kiszedni a többi alól. A negyediknél tartok, amikor egy kis tégely kerül a kezembe. Gömbölyű az alja, mint a golyóké, de van fedele, amit le lehet tekerni, és a belsejébe bármi rakható, ami belefér. L. L.-re nézek, látja-e ő is, mit találtam.
2019. február 22.
Nem jutott eszembe az érzés, ami átsuhant rajtam, amikor A. P. a mellkasával súrolta a karomat. Hogy direkt csinálta. Tegnap viszont észrevettem, mennyire tartózkodom újabban a testi érintésektől. Az egyik tanítványom rendszeresen puszit akar adni, amikor megérkezik. Ne, ne, beteg vagyok. Estoy resfriada. Jobb, ha csak távolról üdvözölsz, még nem gyógyultam még meg teljesen. Óra végén csak rá nyomott az arcomra két lelkes puszit, még át is ölelt. Nem esett rosszul, sőt, de éreztem a testemben az ellenállást. Talán csak a szerep miatt, gondoltam. Egy tanítvány ne ölelgesse a tanárát. Akkor se, ha baráti körből ismerik egymást. Ez lenne a megnyugtató magyarázat. De a gyanú, hogy távolságtartó lettem, belém fészkelte magát. Egy hete a villamoson csókolózott egy pár. Pár éve még irigykedve néztem volna őket, most valahogy gusztustalannak éreztem a jelenetet. Elfordultam. Nem akartam tanúja lenni a testnedvek nyilvános összekeveredésének. Igaz, éppen be volt dugulva az orrom, és kapart a torkom, talán ezért sem volt kedvem túlságosan beleérezni magam a helyzetükbe. De ez megint csak felmentésnek tűnik valami alól, ami valószínűnek látszik: elzárkózom a bizalmas helyzetektől.
A buszon egy nő munkaügyi történeteket mesélt három pasinak hangosan. Az első mondatai hallatán hátrakaptam a fejem, annyira hangos volt. Aztán nem bántam, hogy minden szót hallok. Fáradt voltam, nem lett volna erőm olvasni. Kimentünk cigizni a Janival, mesélte a nő, azt mondja, én már annyi mindent láttam, na ha majd a hajlékony nálatok is végigfossa a padlót, mondom neki, aztán leül, és még be is hugyozik, akkor elmondhatod, hogy mindent láttál. Vagy ha kismamának a férje McDonalds-os „steril” zacskójába kell hánynia, mert nem tudunk neki vesetálat adni, mert összesen hármat adnak az egész osztálynak, akkor elmondhatod, hogy mennyi mindent megértél. Bár fentről azt mondják minden rendben. Hogy nincs semmi baj az egészségüggyel.
2019. február 15.
Tegnap az életszövet-blog-megbeszélés szünetében az ajtóban álltam, amikor A. P. kifelé jövet elhaladt mellettem, és a mellkasával súrolta a jobb karomat. Nem ért áramütésként, ami jó, de felmerült bennem, hogy direkt csinálta, pedig biztosan nem, de még napokkal később is eszembe fog jutni az érzés, ami átsuhant rajtam, írom most, mintha előre látnám a jövőt. Mennyire igaza van mindenkinek (egy sor pszichológiai irányzat képviselőjének), aki azt állítja, hogy amikor egy gondolat befészkeli magát az agyunk valamelyik rekeszébe, nem a valóság fogja azt onnan kiverni, hanem egy másik gondolat. A valóság ugyanis ilyenkor nem számít. Annak, amit gondolsz, nagyobb ereje van, mint annak, ami valójában történt. Olyan ez, mint amikor valami megrázót álmodunk, és nem tudjuk kiverni a fejünkből, emlékezünk rá, pedig meg sem történt. Nem tudom, hol olvastam erről, így ebben a megfogalmazásban biztosan sehol. Az egészet most találtam ki. Kathie Byron biztosan ír erről. Ha az ő módszerével végigmegyek a Gondolaton, amit nem tudok kiverni a fejemből, mire lyukadnék ki? 1. Direkt csinálta? Mondjuk igen. 2. Száz százalékig biztos lehetek benne, hogy igaz ez az állítás? Nem. 3. Mit okoz bennem a gondolat, hogy direkt haladt el mellettem olyan szoros közelségben, hogy súrolnia kellett a mellkasával a karomat. Áramütést nem, az erősebb szokott lenni, de valami karcolás félét igen, azt az érzést, hogy sérülékenyebb és kibillenthetőbb vagyok, mint gondoltam. Gyanakvást önmagammal szemben: nem vagyok túl az egészen, egy majdnem húsz évvel ezelőtti történeten. 4. Mi lennék a gondolat nélkül, hogy direkt ért hozzám, mert hozzám akart érni. Nem tépelődnék most, de szegényebb is lennék egy érzéssel. Kevésbé látnám kívülről magam. egy ötvennégy éves családanya lennék, akinek nincs más dolga, mint a családja és a munkája. És a megfordítások, azok mindig a legizgalmasabbak: 1. Direkt értem magamhoz? Hogyan lehet ez igaz? Úgy, hogy embertelen, amit mostanában művelek magammal. A fizikai és mentális teherbírásom végsőkig való kizsigerelése. A munkába temetkezés. Ki kellene kaparnom magam ebből a temetőből. Felrázni magam a tetszhalott állapotból valami újraélesztő géppel. De nincs áramütés, csak a felszínt súrolom. De azt direkt? 2. Direkt értem hozzá A. P.-hez, direkt súroltam hozzá magam, amikor elhaladt mellettem? Milyen körülmények között igaz ez? Lelkileg mindenképpen. A fél szemem végig rajta volt. De a súrlódás másként is igaz. Idegesített, hogy mindenáron okos telefont akar használtatni velem, és hogy nem érti, miért van bennem ellenállás a mobil-nethasználat ellen. Húzta a száját, amikor találta a szükséges applikációkat a telefonomon. Ennyire out-to-date nem lehet valaki, ez volt az arcán, így angolul. Én meg a kisujjamat se mozdítottam. Súrlódtunk, de úgy tettünk, mintha nem lenne semmi baj.
4. És az utolsó megfordítás: nem direkt csinálta. Persze, hogy nem. Véletlen volt. Csak én tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, mint kellett volna.
| |
| 347. | [tulajdonos]: ... | 2019-02-12 23:21 | 2019. február 12.
Gyógyulok. Vége a jogos lustálkodásnak. Holnaptól megint koránkelés. Korábbra állítani a vekkert, hogy tovább lehessen húzni az időt. Nem a lóbőrt. A torrnához kell a plusz idő, ami nélkül nem élném túl a napot, bár túlélném biztosan. Mezítlábazás a hideg a kövön. Kávé. Várakozás a buszra a többi korán kelővel. Észrevenni, hogy egyre világosabb van. A szél fújhatna lágyabban is.
Karcsú nőalak sétál előttem álmomban lenge ruhában. Sárga, kék és zöld színek váltakoznak a ruhán leírhatatlan kombinációkban. Mintha a tavaszi mezőt öltötte volna magára az a nő, pedig még tél van, ezt álmomban is tudom. A vállán kendő; olyan finoman csipkézett, hogy ha megrázná, vagy ha a szél megfújná, lehullana róla, mint a virágszirom. Irigykedve nézem. Aztán a saját ruhámra pillantok. Hosszú, bő szoknya van rajtam, színek kavalkádja azon is. Okkersárga, rozsdavörös és türkizbe hajló zöld. Nincs miért irigykednem, az én ruhám még a tavaszkisasszonyénál is szebb. De túl vékony, fázni fogok így. Ahogy erre gondolok, rögtön fújni kezd a szél. Érzem, ahogy a hideg felkúszik a lábamon. Haza kell szaladnom meleg holmiért, harisnyanadrágért, kardigánért. És ennivalóért. Anélkül nem indulhatok útnak. Még nem tudom hova tartok, de úgy tűnik, hosszú út áll előttem.
Egy liftaknában találom magam, fülke nincs, én magam vagyok a lift, és zuhanok több emeletnyi mélységbe. A talpam alatt csak egy kötél feszül, azon meg tudom vetni a lábamat. Ki sem kell szállnom, már bent vagyok valahol egy helyiségben, ami nem az én otthonom. Van bent ennivaló, ruhanemű is, de fizetni kell érte. Egy boltba vitt a lift. Nincs nálam egy fillér se. Kijáratot keresek. Lepusztult betonplatz tűnik fel tőlem jobbra, rozsdás vaskorláttal, hintával, padokkal. Egykor játszótér lehetett. Emelkedőn áll, fel kell rá kapaszkodnom. Lábbal kitaposott ösvény vezet a széléig. Alatta szakadék. Mire odaérek derékig érő fal kerül elém, mint egy kilátóban, megvéd a mélybe zuhanástól.
Havas hegyoldal tárul elém, ahogy a mélybe nézek. Ahol állok, már egy bástya. Nem tudom megállítani a tekintetemet, zuhan alá, és vele együtt a testem is, csúszik le a havas hegyoldalon. Érzem a derekamon a hideget és a súrlódást, de nem tűnik veszélyesnek, élvezem a sebességet, mintha szánkóznék. A lejtőn leérve, visszanézek a tetőre. Sokkal magasabb és meredekebb a hegyoldal, mint amilyennek föntről látszott, csúszás közben is csak kis domboldalnak tűnt ahhoz képest, hogy most mekkora. Sok időbe fog telni, amíg visszatalálok arra a bástyára.
Hirtelen besötétedik. Félek. Egy út jelenik meg előttem, jól láthatóan, mintha világítana. Széles ívben kanyarog, fel a hegytetőre. Megnyugszom. Ezen a szerpentinen behunyt szemmel is feltalálok. És ha megtámad valami, egy éjszakai állat? – jut eszembe. Hosszú farúd kerül a kezembe. Toldi Miklós is megirigyelhetné, de ezt nem álmomban gondolom. Magam előtt tartom a rúd hegyesebbik végét, ha valaki, vagy valami rám akarna rontani, egyenesen beleszalad. Nem ront rám senki, pár másodperces tapogatózás után fent vagyok újra a bástyán, amiről a tekintetemmel együtt lezuhantam. Kiderül, hogy van fent egy étterem is. A férjem ott vár egy asztalnál. Na, mit szólsz, milyen ügyesen felküzdöttem magam, kérdem tőle. Elismerően bólogat.
Nincs szükségem lázmérőre reggel. Tudom, hogy lement a lázam. Csak a fejem fáj.
| |
| 346. | [tulajdonos]: ... | 2019-02-11 22:11 | 2019. február 9.
A mihálydi házunk mellett volt egy nagy gödör. Cigányok vetettek benne egykor vályogot, mire én megszülettem, megtelt vízzel, a közepét benőtte a nád. Halak kerültek bele, és békák, de annyi, hogy tavasszal nem lehetett aludni a kuruttyolásuktól. Anyámék és a környékbeliek, úgy nevezték továbbra is, a Gödör. Télen, ha befagyott, lehetett rajta csúszkálni. Kovács Feri, a szomszéd fiú egyszer kölcsönadta a korcsolyáját. Vicces volt benne a jégen botladozni, akkor még nem fájtak az ízületeim, meg sem kottyant, ha elestem.
A Gödör mellett ácsorgok álmomban. Tele van emberrel, gyerekekkel és felnőttekkel. A gyerekek szaladgálnak, a felnőttek táncolnak és beszélgetnek, mintha egy iskolai bálon lennének egy nagy teremben. Amikor belépek közéjük, akkor veszem észre, hogy nem egy terem padlója van a lábunk alatt, hanem a Gödör jege. Nézem: be van ez egészen fagyva? Nincs. A széle már nagyon vékony, látom, ahogy mozog a vízen a jégtábla. Visszaugrok a partra. Csodálkozom a többieken, hogy mernek fent maradni, nem jut eszükbe, hogy beszakadhat alattuk a jég? Míg ezen elmélkedem, valahogyan felkerülök újra én is a táblára, de nem érzem, magam rajta biztonságban, érzem, hogy innen menekülni kell. Az egész tábla beleng, ahogy leugrom róla, annyira, hogy a víz magasra felcsap, és a tábla túloldalán két gyereket a mélybe sodor. Egy férfi utánuk ugrik. Hideg lehet a víz, vajon túlélik-e gyerekek? Furdal a lelkiismeret, én okoztam a bajt. A jégtábla alól kerül elő a férfi a gyerekekkel. Lábuknál fogva emeli ki őket a vízből. Nem élnek, mondja. Megsemmisülve ülök a parton. Miattam haltak meg. Mert félelmemben belengettem a jégtáblát.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 344. | [tulajdonos]: ... | 2019-02-05 16:15 | 2019. február 5.
Rövidül, mint vágóhídon a test, erre a mondatra ébredek, ezt mondja a fejemben a Hang. Csak akkor emlékszem az álmaimra, ha eleget alszom. Kedden és csütörtökön fél nyolcra a Computa Centerbe kell érnem. Kicsit hamarabb. Akkor még el tudok menni a mosdóba, és csinálhatok magamnak egy kávét a konyhán. Ötkor kelek, hogy az a kávé meglegyen.
Rozsdás bádogedényt pakolgatok ide-oda egy üres teremben az egyik álmomban. Túl nagynak tűnik a tér, mintha kitágult volna. Vagy én mentem össze? A kezemben a bádogedény olyan, mint egy bili. Hova tegyem? Ismerős a hely, de nem ismerem fel ebben a kitágult formában. Ha visszaszűkülne, talán. Vagy, ha én lennék nagyobb. Van ott egy tégla is valahol középen. Annak is majd még meg kell keresnem a helyét.
A terem végül magától berendeződik. Kanapéval, fotelekkel, asztallal, zajos asztaltársasággal. A férjem is ott ült a kanapén egy munkatársnője mellett. Meghitten beszélgetnek, egyszer csak átölelik egymást. Közelebb megyek. A férjem karja még mindig a nő vállán. Körülnézek, hát nem látja senki, mi történik, vagy ez mindenkinek természetes, csak nekem nem? A nő fiatal, dúskeblű, mint a barokk képeken a madonnák. Egy kisbabát tart a bal kezében, a másikkal a férjemet karolja csendben, eltökélten. Hitetlenkedve nézek a férjemre, próbálom elcsípni a pillantását. Ő, mintha ott se lennék. A kisbaba, pufók, húsos puttó, már az ő ölében mocorog. Én elmegyek, mondom hangosan, hogy mindenki hallja, és látványosan megkötöm a cipőfűzőmet. Duplán, mint amikor futni készülök.
A következő jelenetben a terem már zsúfolásig tele van, még több bútorral, még több emberrel. Egy ismeretlen férfi azt kérdezi tőlem keményen, szinte fenyegetően, hozzá megyek-e feleségül, ha megkér. Ijedtem igent mondok, és serényen takarítani kezdek. Nagyon szomorúnak érzem magam.
A kisebbik fiam pelenkáját cserélgetem a következő álomban, a régit le, az újat fel, le, fel, amíg rá nem jövök, hogy ő már kinőtt a pelenkás korból. A karomban tartom, egyre nehezebb, ahogy megnő. Leteszem, kihúzom alóla a pelenkát. Neked erre már semmi szükséged, magyarázom, ő bólogat, de ekkor újra nagyon kicsinek látom, nem vagyok biztos benne, hogy érti, amit mondok. A férjem rám szól, nem kellene pazarolni a pelenkát, biztosan férne még bele pisi. Tele van, mondom.
Egy öreg nő áll az erkélyünk korlátján, a talpa alatt a vékony farúd, úgy nézi a tájat, kissé előre döntve a csípjét, mint a Gellért hegyen a szabadságszobor. Emlékszem rá egy másik álomból. Akkor ketten voltak, és a kertben álltak. Kikopogtatok az ablakon. Mit képzelnek ezek? Azt hiszik, nincs lakó a házban? Itt vagyok, hahó! A nő közben leszállt a korlátról, és már nem öreg, kifejezetten fiatal. Jógamozdulatokkal nyújtja a derekát. A kopogatásra felnéz, közelebb jön, leül egy székre, és az ablakon át, ami billenőre van állítva, a világ legtermészetesebb módján csevegni kezd velem, mintha egy cukrászdában ülnénk egy capuccino mellett. De én még mindig csodálkozom. Hogy kerül ide, és mit akar? A nő tovább csacsog, mintha nem lenne köztünk az ablak. És már bent is van, úgy tűnik, behívtam kávézni. Jönnek vele a többek is, a lenti nők. Nem tudom, mi lesz.
2019. február 4.
„Lehúzom gyorsan az inget/ dúdolok, a semminek intek./ Az inget, majd a nadrágot,/ már mindent dalra csinálok.” Erre a Cseh Tamás-dalra csináltam ma mindent. Pár hang, pár ismétlődő mondat az egész, helyenként ordítóan bugyuta, a DOKK-on azonnal süllyesztőbe esne. Nem megy ki a fejemből. B. Gyuriéktól kaptunk négy jegyet a tegnap esti emlékkoncertre. Sok ismerőssel találkoztam főleg a saját korosztályomból, de fiatalabbakkal és persze öregebbekkel is. A két kisebbik fiam húzta a száját, nem akartak velünk jönni. Ha nincs kedvetek, akkor kötelező, és kész, mondtam. Kegyetlenül autoriter tudok lenni, amikor azt hiszem, jót akarok. Összefutottunk P. I.-vel, N. Zs.-vel, H. B.-vel és Sz. I.-vel. Az egyik annak örül, meséli, hogy nyugdíjas lett, így megúszhatja, hogy a negyedik Fidesz-kormánynak is dolgoznia kelljen, elég volt neki a három évad. A másik oszlopos tagja volt a kezdetektől fogva a jelenlegi kormánypártnak, most is az. Államtitkár, ha jól tudom. Az előző körben még legalábbis az volt. Együtt alapítottuk a szakkollégiumot, amelynek azóta sok végzett tagja politikai karriert futott be, például Karácsony Gergő és Rogán Antal. Engem nem sikerült annak idején beléptetnie N. Z.–nek a Fideszbe, ahogyan korábban másnak a KISz–be vagy a Pártba sem, pedig nagyon agitáltak. Az ilyen csajoknak, mint te, a Madzsar Alice-ban a helye, fontold meg, hajtogatta N. Zs,. Megfontoltam. Talán nem voltam mégsem olyan csaj, amilyennek gondolt. A harmadik ismerőssel legutóbb egy tüntetésen találkoztam a Kossuth téren. Együtt játszottunk régen a Józan Babáknál, ő amúgy a Belügyben dolgozott egy darabig. A negyedik ismerős is pléjbekes, csak egy másik társulatnál. Szeretem látni, ahogyan játszik. Átható kék szeme van, alig harminc éves, és nem Fidesz-szavazó. Eddig tartott a brutális rész, eddig tartott a brutális, hazug propaganda, ide rejtettem viszonylag közel, hogy ne keljen túl sokat lapoznod, kedves ÖCÚ, azaz Önkéntes Cenzor Úr, aki vagy, és figyelsz. kedves Önkéntes CÚ, azaz Önkéntes Cenzor Úr, aki vagy, és figyelsz. Ők járnak a fejemben, bizony, ők négyen és a Meztelen ember, ahogy Mitsoura énekli. Mert ott voltunk együtt, ugyanazon a koncerten, ugyanabban az épületben. „Mindig a gyilkosok győznek”, énekelte Rudolf Péter, „Én már úgy vagyok jó, ahogy így vagyok/Én már nem leszek másik”, énekelte Udvaros Dorottya, „Maradunk itt, vagy egyszer majd tovább megyünk”, kérdezte egyszerre nyolc énekes, és a koncertnek vége lett.
2019. január 3. 17:07
Nem is olyan rossz esőben futni a több hetes szobafogság után. A jégnek, mint a kijárási tilalomnak, előbb-utóbb fel kell oldódnia. Az orromon vízcseppekkel teli dupla ablak a világra. Mozgó ház vagyok, magamból bámulok ki a fákra, a hegyre, az útra, oda, ahol a tapasztalat szerint a vonalak mindig összeérnek. Nem törlöm le a vízcseppeket, behunyt szemmel is bármikor oda találok, ahol a cél mozog. Jártam én már ott sötétben is.
| |
| 343. | [tulajdonos]: 2019. január 3. | 2019-02-03 13:03 | Hálát adunk néked jóságos édesanyánk, így kezdte ma a lelkész a templomban a keresztelést. Mosolyogva rázta meg fejét, mintha ki akarná verni belőle az édesanyánk szót, mielőtt kijavítja édes atyánkra. Egy cserepes virágot bámultam épp, hogy milyen tökéletes össze-visszaságban állnak a szárai, és hogy ettől szép, hogy kiszámíthatatlanul rendezett. Kála volt, azt hiszem, ez a neve, volt is rajta egy fehér virág. A lelkész hibázott, ettől lett érdekes az ima. Ha nem kapom fel rá a fejem, még most is a virágot bámulnám. Vagy a kisbabát, aki kiszámíthatatlanul rendezett, tökéletes össze-visszaságban kalimpált a kezével, amikor a szentelt vízzel meglocsolták.
| |
| 342. | [tulajdonos]: ... | 2019-02-02 15:49 | 2019. február 2.
Talpköveket rakni a cölöpök alá. Ha jön a földrengés vagy a szélvihar, ne dőljön össze a ház. Felvenni a kilengés ritmusát. Hasra vágódni. Együtt mozogni a padlón ide-oda csúszkáló a tárgyakkal. Ki-kinézni. Mint amikor szeretkezés közben eszembe jut, hogy nem zártam el a gázt. Ki a konyhába. Vissza. Élvezni a késleltetés örömét.
2019. február 1.
– Most én fogok megdögleni.
– Miért?
– Meg fogok fulladni.
–Idebent? Hogy fulladhatsz meg bent a szobában?
– Úgy, hogy kimentem a cuccaimért, és beleestem valamibe.
Kilenc-tíz év körüli gyerekek nyomkodják a telefonjukat az uszoda előterében. Ketten vannak. Az egyik nagyon profinak tűnik, a másik láthatólag nincs még teljesen képben a játék szabályait illetően. Nem várom meg, életben marad-e a profi. A lépcső mellett egy egész csapat gyerek ugyancsak a telefonját lesi. Már nyitom az ajtót, amikor felharsan az üvöltés: Leszedtem a mexikóit, leszedtem a mexikóit.
| |
| 341. | [tulajdonos]: ... | 2019-01-31 14:53 | 2019. január 31.
Mi billent ki az egyensúlyból, mivel tudom magam visszaügyeskedni egy elfogadható állapotba. A perfekcionizmus összerántja az izmokat, az ürességben való ücsörgés, a pihenésnek nevezett semmittevés viszont engem nem pihentet. A hajnali kelésekért uszodával jutalmazom magam. Megveregethetem utána a kilazult vállamat: a mai nap sem telt haszontalanul. Azt hittem csak ennyi az egész. A dolgos lazulás és a vállveregetés. Ma rájöttem, hogy van még egy fontos hozadéka az uszodába járásnak. A nap leghasznosabb része az a pár perc, amíg a narancsbőrös, visszeres lábaimmal a medencéig eljutok. A heti kétszeri nyilvános meztelenkedés az öltőzőben és a zuhanyzóban. Látni magamon mások szemével az idő nyomait. A kendőmön, amit régebb a derekam köré tekertem, delfinek úszkálnak vörös korallok között. Elégnek találom mostanában a vállamra teríteni.
202019. január 30.
Levizsgáztattam a nyolc fős csoportomat. Jön tovább haladóra mindenki. Az a fiú iratkozott be legelsőnek, aki száz órával ezelőtt át akart menni mások csoportba, mert nem értett egyet a módszereimmel. Kurva sok adminisztrációt kér a nyelviskola azért a kevés pénzért, amit a tanfolyam legvégén nagy kegyesen kifizet. Miért tud a Juventus havonta fizetni majdnem kétszer annyit?
2019. január 28.
Lusta vagyok, ezt te is tudod, írja Vadim, nem vesződik azzal, hogy kikeresse a netről a spanyol ékezeteket. Én is tudom? Honnan? Nem élünk együtt. Egyébként meg biztosan nem lusta. Legfeljebb annyira, mint én, ebben az öregedő testben, ami pillanatnyilag rendelkezésemre áll. Üregedőt írtam először, de kijavítottam, pedig van értelme számomra nagyon is a szónak, talán még használni is fogom. Lássátok feleim ezt az üregedő testet, mint kopik ki belőle az élet.
2019. január 26.
T-alakú ház volt, keletre néző ajtóval, ablakokkal. Nyáron, amikor nem kellett iskolába mennem, a szobába áramló napfény ébresztett. Anyu akkorra már általában kint volt a kertben, és kapált, vagy az udvaron etette a tyúkokat és a kacsákat. Sokszor eszembe jut, ahogy ott állok a bejárati ajtó előtt a lépcsőn, hunyorogva, mert a nap a szemembe süt, és ahogy kinyitom a szemem, látom, hogy jön felém. Nem tudom felidézni, mint mond, csak a jó érzésre emlékszem, ami szétárad bennem. Azóta is a reggeli napsütést szeretem legjobban a nyárban. A lépcső körcikk alakú volt, mint egy negyed tortaszelet, az előszobát és a szobát fogta össze, ahol a testvéreimmel aludtam. Szerettem rajta ücsörögni, nézni a felhőket, a hallgatni a békákat. Később, amikor nagyobbak voltunk, ott rendeztünk táncdalfesztivált. Beöltöztünk Anyu ruháiba. Ami neki térdig ért, az nekünk talpig, seprűnyelet vettünk a kezünkbe, és torkunk szakadtából, hogy az egész utca hallja, rázendítettünk, „Add már, Uram, az esőt”, vagy: „Mit tehet az ember egy eltört szerelemmel”. Be volt osztva, ki melyik énekes. Én majdnem mindig Kovács Kati akartam lenni, Tóth Ica, a szomszéd lány volt Koncz Zsuzsa. A középső húgomat is bevontuk az éneklésbe, és bárkit, aki arra járt. Sok gyerek járt arra a szomszédságból nyáron. Tudták, hogy nálunk mindig történik valami. Ha más nem, felolvasás. Nem nagyon tudtam külön vonulni, amikor valamelyik olvasmányomba beleszeretettem, hangosan kellett olvasnom, hogy a többiek ne zajongjanak. Van, aki még ma is emlegeti, milyen vészjósló hangon adtam elő Rejtő Jenő Csontbrigád-ját.
| |
| 340. | [tulajdonos]: ... | 2019-01-26 18:56 | Vajdics Anikó
Odesszai történet
Volt egy mozdulata, abba szerettem bele.
A nyelvi intézet bejárata előtt álltunk, én télikabátban,
sálban és kesztyűben, ő vékony bőrdzsekiben. Még
csak november volt, de már fagyott. A kerítéseken
és a lámpaoszlopok karimáján vastagon állt a zúzmara.
Látszott a leheletünk. Emlékszem a didergésre, és arra,
hogy valamit éppen kérdezni akartam, biztosan azt, hogy
merre van, ha létezik még egyáltalán, a Nyezsinszkaja
vagy a Kosztyeckaja utca, és többi hely, amit Iszaak Babel
említ az Odesszai történetek-ben. Nehezen szedtem össze
a szavakat, nem tudtam elég jól oroszul, talán ezért is
akartam a Babel-i helyszínekkel előhozakodni, ha már
úgy beszélek, mint egy beszédhibás kisgyerek, legalább
az olvasottságommal villoghassak. Bele is kezdtem, úgy
hiszem, já csitáju knyígu, Ogyesszkije raszkazi, Iszaaká
Bábelja, znájes ggye úlica, valami ilyesmit gagyoghattam
éppen iskolás igyekezettel, amikor Vadim finoman félre-
tolta a nyakamon a sálat, és összébb húzta rajtam a kabátot.
Elöntött a meleg. Ha szájon csókolt volna, sem ért volna
váratlanabbul. Ebbe szerettem bele, ebbe a váratlanságba.
Egyáltalán nem tetszett addig Vadim. Hallgatagabb volt,
és csúnyább, mint a többi fiú, akit odakint megismertem.
Soványnak láttam és kedvetlennek. Zavart a testtartása
is, ahogyan a vállát a nyaka közé húzta. Épp menstruáltam,
amikor először szeretkeztünk, összevéreztük a lepedőt.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
