DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2792 szerző 35865 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Gerevich Andras
  Egy csütörtök
Új maradandokkok

Farkas György: A veszedelem órája (jav.)
Seres László: Materidealisták
Seres László: Rom-antika
Tamási József: no-go
Zsuzsanna Grande: Tűnőben /2
Jónás Tamás: Fekete higany
Zsuzsanna Grande: folytonosság... addig (jav)
Francesco de Orellana: Még el sem kezdõdött de már elmúlt
Vajdics Anikó: Szerelkezés
M. Szabó Mihály: Riadt lepkeként
FRISS FÓRUMOK

Nagyító 1 órája
Ötvös Németh Edit 17 órája
Vajdics Anikó 1 napja
Bánfai Zsolt 1 napja
Szilágyi Erzsébet 2 napja
Tiszai P Imre 2 napja
Szilasi Katalin 2 napja
DOKK_FAQ 2 napja
Filip Tamás 2 napja
Albert Zsolt 2 napja
Farkas György 2 napja
Frady Endre 3 napja
Francesco de Orellana 4 napja
Szakállas Zsolt 4 napja
Lakatos Zsolt 4 napja
Fábián Franciska 4 napja
Seres László 4 napja
Kosztolányi Mária 4 napja
Duma György 5 napja
Kiss Anna Mária 5 napja
FRISS NAPLÓK

 az utolsó alma 23 perce
Jó, ha a vége jó 1 órája
A vádlottak padján 1 órája
Nagy Zoárd mesél 2 órája
faopál 14 órája
leállósáv 14 órája
Gyurcsi 17 órája
Játék backstage 17 órája
Minimal Planet 17 órája
Baltazar 18 órája
Conquistadores 19 órája
Frady Endre 1 napja
Bara 1 napja
JÓ ÉJT! 1 napja
Sorrento 1 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó)
Legutóbbi olvasó: 2019-01-24 13:54 Összes olvasás: 11101

Korábbi hozzászólások:  
225. [tulajdonos]: bosszantó-hibák-miatt-újr2019-01-15 15:27
2019. január 15.

Még valamit akarok, még valamit akarok, ezt hajtogatja álmomban egy apró öregember. Mezítláb toporog, csak ennyit látok, érzem, hogy hideg a talpa alatt a kő, az ágya előtt áll, nem tudom, miből gondolom, hogy öreg. Egy asszony kerül elő valahonnan, szelíden visszaerőlteti az ágyra, mint egy gyereket, és szó nélkül a betakarja. Az öreg engedelmesen elnyugszik. Nem látom az arcát, csak a beletörődést érzékelem, ahogyan a teste lemond a mehetnékről, a toporgásról. Sajnálat fog el, mintha érteném, mit szeretne, de nem tudok rajta segíteni, nem vagyok benne a jelenetben. Jó szándékú az asszony, aki, gondolom, a felesége lehet, de valamit nem tud, vagy nem akar tudni. Már ébren vagyok, amikor eszembe jut az egyik jelenet az Álmok című filmből, az, amelyikben a hóviharba került, félhalott férfit egy szép arcú, fiatal nő csillogó szálakból font fátyollal takargat, a mozdulatai gondoskodóak, mint az édesanyáké vagy az odaadó szeretőké, de a nagy gondoskodásnak láthatóan az a célja, hogy a férfi, aki mindjárt megfagy, ne térjen magához az eszméletlenségből. Világos, hogy az a fátyol nem ér semmit a hidegben. A nyugati filmekhez szokott néző egy idő után már várja, mikor torzul gonosszá az a szépséges arc, mikor árulja egy félmosoly, hogy ő a halál. Csakhogy ezt a filmet Kuroszava rendezte, az ő felfogásában a halál nem gonosz, csak a dolgát végzi, gondosan, szépen, ahogyan kell.

Zavar, hogy ennyit álmodom a halálról. Meg kellene kérnem a tudattalanomat, hogy az életről is küldjön jeleket. Értem én, hogy Tanatosz nagy úr, de nem kellene diktátorkodnia. Még valamit akarok. Valami még kijuthatna nekem Erósz jótéteményeiből is. Az is lehet, persze, hogy totál félreértem az üzeneteket.

Több részből álló, hatalmas épületben bolyongok a következő álomjelenetben. Az épület D-szárnyában lenne dolgom, nem tudom, mi, talán nem is fontos. A valóságban spanyolt tanítok a ComputaCenter D-épületében, de itt, az álomban, mintha nem tanításról lenne szó, az épület is inkább múzeumra hasonlít, amikor eszembe jut körülnézni benne, az egyik teremben kitömött állatokat látok. Ember sehol. Az ABC-szektorban kóválygok sokáig, így tudom álmomban, hogy ez az épületrész neve; a valóságban külön egységekről van szó, bár fogalmilag valóban egy tömbbe tartoznak. Az tömbösíti őket, hogy egyikben sincs dolgom, csak a D-szárnyban. Egy lépcsőn akarok kijutni az épületből. Amikor elindulok rajta, még kőből van, olyan márványból, mint amilyen a legpatinásabb épületekben szokott lenni, közben falétrává változik, és egyszer csak vége szakad, három-négy méteres mélységbe zuhan a tekintetem, amikor lenézek. Nem először álmodom ezt, eszembe is jut, hogy jártam már erre, tudhatnám, hogy ezen a szakaszon nem lehet átjutni. Bosszant, hogy mindig itt kötök ki, mintha nem tanulnék semmit, pedig kapok elég figyelmeztetést. When will they ever learn, ez már írás közben jut eszembe, amikor felkelek. Hová tűnnek a virágok, ifjú lányok kezébe kerülnek mind, hová tűnnek az ifjú lányok, fiatalemberekhez mennek feleségül mind, hová lesznek a fiatalemberek, katonának mennek mind, hová lesznek a katonák, sírgödörbe kerülnek mind, mi lesz a sírgödrökkel, virágmezővé változik mind – nem tanulnak, nem tanulnak. A magyar változat (hová tűnt a sok virág), pont a lényeget nem adja vissza. A sok szép lány „gyűrűt vált”, nincs kimondva, hogy a jegyeseikből lesznek a katonák, akik nem kerülnek sírgödörbe, csak „elmúltak régen”; sírkeresztekről beszél a magyar szöveg, a sírkeresztek „elkorhadtak”, szóba sem kerül, hogy virágba borulnának, és úgy tűnnének el – a körforgás, amiről az eredeti dalszöveg szól, nem kerül ábrázolásra. Nincs figyelembe véve az sem, hogy a „present perfect” itt az örökérvényű jelent képviseli, nem lenne szabad múlt időként fordítani. Hová tűnik sok szöveg? Elnyeli a fordító. Ordító lecke ez. Ordító lecke ez.
Valahogyan kikerülök az épületből. Egy lány fut előttem, ő is biztosan eltévedt, de olyan egyértelműen tart valamilyen irányba, hogy biztosan tudja az utat. Utána eredek. Ekkor veszem észre, hogy nincs rajtam cipő. Harisnyanadrágban futok a jeges, latyakos úton, fázom, de már nem állhatok meg. Már csak egy rövid szakasz, és elérjük az épületet, ahová eredetileg is tartottam. A lány ekkor hátrálni kezd. Én is megtorpanok. Munkagép közeledik, olyan dübörgéssel, hogy fájni kezd a fejem, mintha bent az agyamban zakatolna a gép. A lány int, hogy nem a gép miatt kell megállnunk. A földre mutat: repedezik a talaj, ha nem fordulunk vissza, beszakad alattunk, és a mélybe zuhanunk.

A következő jelenetben a szepezdi házban vagyok a családommal. A bejárati ajtón lépek ki éppen az udvarra, mennék le a lépcsőn, de vissza kell ugranom a házba. Maradjatok benn, ki ne menjetek, üvöltöm a férjemnek és a gyerekeknek. Kimutatok az ablakon. Odakint patak hömpölyög, sűrű massza izzik benne, mint a láva. Az utcáról ömlik be a kertkapu alatt, le a Balaton felé, aki belelép, biztosan szénné ég. Csak bent lehetünk biztonságban. A kíváncsiság mégis kihajt, látni akarom közelről a folyékony masszát, bele akarok nyúlni, mint ahogyan a karamellbe szoktam, talán meg is kóstolom. Jobb mutatóujjal nyúlok bele, alig forró, fehér színű és gyertyaszaga van. Ez nem igazi láva, talán nem is a földből jön, gondolom. A férjem ekkor rám üvölt bentről, hogy jut eszembe kint hagyni a karácsonyfát, azt akarom, hogy elázzon? Lenézek, a lábam előtt széles sugárban, mint a kerti öntözőkből, víz szóródik az izzó masszára. Azon már látszik, hogy keményedik. Kockakövek rajzolódnak ki alatta, mint egy újonnan épített úton.

2019. 01. 13.

Tisztán emlékszem egy képre a gyerekkoromból, még egészen kicsi lehetettem: apám a karjában tart, tél van, vagy késő ősz, esetleg kora tavasz, melegen be vagyok bugyolálva, álmomból ébredek, és ahogy kinyitom a szemem, egy kivilágított homlokzatot látok – ez jut mindig eszembe, amikor a Nyugati pályaudvar bejárata előtt elhaladok, vagy amikor kifejezettem oda érkezem, mert utazom – haza. Érzem Apu illatát, a két karját, ahogyan engem tart, szorosan, mintha egyben lennénk, nem két külön testben, és a világ is, ami körülvesz bennünket, mintha minden egy lenne velünk, erősek és nagyok vagyunk, én és Apu, hatalmasak, mint az a kivilágított homlokzat, vagy még annál is nagyobbak. Anyu szerint csak kitaláltam az egészet, ő nem emlékszik olyan helyzetre, amikor ez megtörténhetett. Rosszul esik, hogy ezt mondja, mintha meg akarna fosztani valamitől. Az „Arrival” című film után ugrott be ma ez a kép apámmal. Látom magunkat kívülről, Aput és a kisbabát, aki én vagyok, érzem a szorítást, látom a fényeket, a Nyugati háromszögletű homlokzatát, bár még nem tudom, hogy így nevezik; nincs neve semminek, csak formák, illatok és színek vannak, meleg és közös lélegzetvétel. Anyu is ott van velünk biztosan, de most nem ő a fontos, lehet, hogy ezért tiltakozik, amikor megkérem, hogy segítsen emlékezni, nem mer, vagy nem akar olyan helyzetről tudni, amelyben apám ölelt magához, nem ő. Mintha ezzel elveszítene. Mintha nem veszített volna el már réges-régen, még mielőtt megszülettem volna, mintha nem veszítene el előre bárki, aki ki magának akar kisajátítani. Sose értettem, mit jelent, hogy egyedül csak Istenhez tartozunk. Mostanában kezdem kapisgálni. Az üdvtörténet nem a karácsonyesti nagy zabálásról szól.

Az utolsó vacsora puritanizmusáig eljutni. Hogy elég legyen egy falat kenyér, egy korty bor.

Visszatérő álmom, hogy egy széles folyón kelek át, amelyen nincs híd, csak egy vékony palló, vagy még annyi se, valami láthatatlan és bizonytalan van a víz alatt, ami lehet, hogy nem is létezik, mégis mindig átjutok rajta azon a szakaszon, ahol a folyó sodrása legerősebb, a legvégén esem csak le vízbe, hideg van benne, de már nem történhet semmi baj, mert közel a part. Tegnap éjszaka egy vonatsínen egyensúlyozva kellett átjutnom a túloldalra, a talpfa a víz alatt lebegett. A ma hajnali álmomban fehér lapok lebegtek egy tó vízen, olyan volt az anyaguk, mint a sebkötöző hálóé. Vékony fonal kötötte össze a lapokat, azokon lépkedve kellett előre haladnom. Egy lány ugrált előttem, mint egy szöcske a tavirózsaleveleken, lehetetlennek tűnt, hogy nekem is sikerüljön a mutatvány. El is süllyedtem, amint erre gondoltam, először csak bokáig, aztán nyakig a hideg vízben. Megfulladni nem fogok, azt tudtam, de mi lesz utána, megfagyok odakint a vizes ruhában, jobb, ha maradok a tóban, gondoltam, és erre felébredtem.

2019. január 12.

A 2018–as irodalmi Ignobel díjat „Az élet túl rövid ahhoz, hogy használati utasításokat olvassunk” című tanulmány kapta.

A Kossuth utcában a kereszteződésnél egy sötét színű autó fordul elém, lomhán, mint egy nagy bogár, még simán át tudok gyalogolni előtte. Élvezem a viszonylagos fürgeségemet, tudom, hogy meg fogom írni ezt a pillanatnyi élmény, nem azért, hogy írás közben eszembe juthasson egy hasonlat, olyasféle, mint ez a nagy valószínűséggel már agyonkoptatott bogaras kép is. Nem érdekel, hogy közhely. A bogár előbb jelent meg bennem, mint az írhatnék.

2019. január 11.

Tele volt képekkel évekig a gyerekszoba ajtaja. Én raktam fel a legelsőt. Teafiltertasakból pávát hajtogattam, karácsonyi csomagolóanyagból kivágtam egy képzeletbeli város sziluettjét, a tornyok és háztetők fölé került a páva hosszú lábaival, színes farktollaival. Nem tudom, miért éppen ezt találtam ki, talán a felszállott a páva járt a fejemben, a szegénylegények szabadulása és a másképpen lesz holnap ígérete, vagy egyszerűen csak a hajtogatási technika adta az ötletet. Teafiltertasakból leginkább virágszirmokat lehet hajtogatni, margarétát és napraforgót, a konyhában a falon a hűtő és tűzhely felett még van belőlük. A fiaim kedvéért megtanultam hajót, repülőt és autót hajtogatni, a páva a virágminta továbbfejlesztése lehetett, nem hiszem, hogy köze lett volna bármilyen politikai-társadalmi gondolathoz, vagy Ady költészetéhez. Habár. Lehetetlen, hogy ne jutott volna eszembe a népdallá vált vers, talán még dúdolgattam is közben. L. egy éve leszedte az ajtóról az összes képet. Ma hideg zsíroldóval megpróbáltam eltávolítani róla a ragasztószalagok nyomát. Még emlékszem, hol volt tornyok és háztetők felett lépkedő páva.

2019. január 6.

Vízkereszt. A Három Királyok napja Spanyolországban. Fáj a nyakam, amikor felébredek. Hiába tornáztatom mindenütt, ahol csak tudom, buszon, villamoson, óra előtt, óra után, csak az uszodában tudom kilazítani. Még tart a MOM-bérletem, amit decemberben vettem, a wellness is benne van az árában, mire letelik a két óra, egészen jól vagyok. Fél órát az előtérben töltök, meg kell várnom, amíg visszahűl normál hőmérsékletűre a testem, főleg az arcom. A spanyol házi feladatok egy részét vígan ki tudom javítani ennyi idő alatt. A Zoli nevű tanítványom apró betűi felett elnyom az álom. Arra ébredek, hogy egy csapat gyerek nyüzsög körülöttem. Köszönjetek el, mondja a tanító nénijük. Az uszoda előtere visszhangos, nem értem a búcsú szövegét, csak annyit hallok ki belőle, hogy Jézus Krisztus.

2018. január 20.

Nem a nagy katasztrófáktól őrülünk meg, az apró bosszúságok miatt kerülünk a bolondok házába, ez a mondat szól spanyolul a YouTube-on, amikor a kávéfőzőt szétcsavarom. „Don Garfialo” Charles Bukowski-fordításait hallgatom. A kávézaccot a virágföldre szórom. Nem emlékszem, kitől tanultam ezt, Anyutól vagy Mamától, csak a mozdulatra emlékszem, meg a hangra, ahogyan a kávéfőző alumínium tölcsére a cseréphez koccan, egyszer, kétszer, háromszor, ahányszor csak szükséges, hogy ne maradjon benne zacc. Mert mi nem pocsékolunk, nem dobunk ki semmit a szemetesbe, nincs is szemetesünk. A csontot a kutyának, a puhább ételmaradékot a macskáknak, a tojáshéjat és a zöldséghulladékot a tyúkoknak adjuk, minden egyéb megy a moslékba a disznóknak vagy a trágyadombra. Az asztalról a morzsát egyenesen a baromfiudvarra szórjuk. Amit a tyúkok nem szednek fel, elhordják a hangyák. Konzervet nem eszünk, az uzsonnánkat zsírpapírba vagy szalvétába csomagoljuk; azt utána el lehet égetni. Apánk, ha gumicsizmában megy horgászni, és majdnem mindig abban megy, újságpapírba tekeri a lábát, újságpapírba csomagolja a szalonnát és a kenyeret is, amit magával visz. Az útravaló maradékát hazahozza. Itt a madárlátta, mondja, és kibontja a gyűrött csomagot. Ki kér katonát? Kockákra aprítja a kenyeret, a szalonnát, és mi nyitogatjuk a szánkat, mint a fiókák. Madárlátta a madaraknak. A szalonnazsíros újságpapír bekerül a sparhelt melletti ládába gyújtósnak. Én nem pocsékolok. A virágaim együtt kávéznak velem. A kávé finom, nem tudom, mi bosszant.


224. [tulajdonos]: ...2019-01-15 14:51
2019. január 15.

Még valamit akarok, még valamit akarok, ezt hajtogatja álmomban egy sovány öregember. Mezítláb toporog, csak ennyit látok, érzem, hogy hideg a talpa alatt a kő, az ágya előtt áll, nem tudom, miből gondolom, hogy öreg. Egy asszony kerül elő valahonnan, szelíden visszaerőlteti az ágyra, mint egy gyereket, és szó nélkül a betakarja. Az öreg engedelmesen elnyugszik. Nem látom az arcát, csak a beletörődést érzékelem, ahogyan a teste lemond a mehetnékről, a valamit-akarásról. Sajnálat fog el, mintha érteném, mi az a valami, amit még akar, de nem tudok rajta segíteni, nem vagyok benne a jelenetben. Jó szándékú az asszony, aki, gondolom, a felesége lehet, de valamit nem tud, vagy nem akar tudni. Már ébren vagyok, amikor eszembe jut az egyik jelenet az Álmok című filmből, az, amelyikben a hóviharba került, félhalott férfit egy szép arcú, fiatal nő vékony fátyollal takargat, a mozdulatai gondoskodóak, mint az édesanyáké vagy az odaadó szeretőké, de a nagy gondoskodásnak láthatóan az a célja, hogy a férfi, aki mindjárt megfagy, ne térjen magához az eszméletlenségből. Világos, hogy az a fátyol nem ér semmit a hidegben. A nyugati filmekhez szokott néző egy idő után már várja, mikor torzul gonosszá az a szépséges arc, mikor árulja egy félmosoly, hogy ő a halál. Csakhogy ezt a filmet Kuroszava rendezte, az ő felfogásában a halál nem gonosz, csak a dolgát végzi, gondosan, szépen, ahogyan kell.

Zavar, hogy ennyit álmodom a halálról. Meg kellene kérnem a tudattalanomat, hogy az életről is küldjön jeleket. Értem én, hogy Tanatosz nagy úr, de nem kellene diktátorkodnia. Még valamit akarok. Valami még kijuthatna nekem Erósz jótéteményeiből is. Az is lehet, persze, hogy totál félreértem az üzeneteket -- ez kellene, hogy zavarjon?

Több részből álló, hatalmas épületben bolyongok a következő álomjelenetben. Az épület D-szárnyában lenne dolgom, nem tudom, mi, talán nem is fontos. A valóságban spanyolt tanítok a ComputaCenter D-épületében, de itt, az álomban, mintha nem tanításról lenne szó, az épület is inkább múzeumra hasonlít, amikor eszembe jut körülnézni benne, az egyik teremben kitömött állatokat látok. Ember sehol. Az ABC-szektorban kóválygok sokáig, így tudom álmomban, hogy ez az épületrész neve; a valóságban külön egységekről van szó, bár fogalmilag valóban egy tömbbe tartoznak. Az tömbösíti őket, hogy egyikben sincs dolgom, csak a D-szárnyban. Egy lépcsőn akarok kijutni az épületből. Amikor elindulok rajta még kőből van, olyan márványból, mint amilyen a legpatinásabb épületekben szokott lenni, közben falétrává változik, és egyszer csak vége szakad, alattam három-négy méteres mélység. Nem először álmodom ezt, eszembe is jut, hogy itt már jártam, tudhatnám, hogy ezen a szakaszon nem lehet átjutni, bosszant, hogy mindig itt kötök ki, mintha nem tanulnék semmit, pedig kapok elég figyelmeztetést. When will they ever learn, ez már most, írás közben jut eszembe: hová tűnnek a virágok, ifjú lányok kezébe kerülnek mind, hová tűnnek az ifjú lányok, fiatalemberekhez mennek mind, hová lesznek a fiatalemberek, katonának mennek mind, hová lesznek a katonák, sírgödörbe kerülnek mind, mi lesz a sírgödrökkel, virágmezővé változnak mind – nem tanulnak, nem tanulnak. A magyar változat (hová tűnt a sok virág), pont a lényeget nem adja vissza. A sok szép lány „gyűrűt vált”, nincs kimondva, hogy a jegyeseikből lesznek a katonák, akik magyarul „elmúltak régen”, nem kerülnek sírgödörbe, sírkeresztekről beszél a szöveg, azok meg csak elkorhadnak, szóba sem kerül, hogy virágba borulnának, és úgy tűnnek el – a körforgás, amiről az eredeti dalszöveg szól, így nem kerül ábrázolásra. Nincs figyelembe véve az sem, hogy a „present perfect” itt az örökérvényű jelent képviseli, nem lenne szabad múlt időként fordítani. Hová tűnik sok szöveg? Elnyeli a fordító. Ordító lecke ez. Ordító lecke ez.
Valahogyan kikerülök az épületből. Egy lány fut előttem, ő is biztosan eltévedt, de olyan egyértelműen tart valamilyen irányba, hogy biztosan tudja az utat. Utána eredek. Ekkor veszem észre, hogy nincs rajtam cipő. Harisnyanadrágban futok a jeges, latyakos úton, fázom, de már nem állhatok meg. Már csak egy rövid szakasz, és elérjük az épületet, ahová eredetileg is tartottam. A lány ekkor hátrálni kezd. Én is megtorpanok. Munkagép közeledik, olyan dübörgéssel, hogy azonnal belefájdul a fejem, mintha bent az agyamban zakatolna a gép. A lány int, hogy nem a gép miatt kell megállnunk. A földre mutat, repedezik a talaj, ha nem fordulunk vissza, beszakad alattunk, és a mélybe zuhanunk.
A következő jelenetben a szepezdi házban vagyok a családommal. A bejárati ajtón lépek ki éppen az udvarra, mennék le a lépcsőn, de vissza kell ugranom a házba. Maradjatok benn, ki ne menjetek, üvöltöm a férjemnek és a gyerekeknek. Kimutatok az ablakon. Odakint sűrű patak hömpölyög, izzik, mint a láva. Az utcáról ömlik be a kertkapu alatt, le a Balaton felé, aki belelép, biztosan szénné ég. Csak bent lehetünk biztonságban. A kíváncsiság mégis kihajt, látni akarom közelről a lávát, bele akarok nyúlni, mint ahogyan a karamellbe szoktam, talán meg is kóstolom. Bele is nyúlok, alig forró, fehérszínű és gyertyaszaga van. Ez nem igazi láva, nem is a földből jön, gondolom. A férjem ekkor rám üvölt bentről, hogy jut eszembe kint hagyni a karácsonyfát, azt akarom, hogy elázzon? Lenézek, a lábam előtt széles sugárban, mint a kerti öntözőkből, víz szóródik az izzó masszára. Azon már látszik, hogy keményedik. Kockakövek rajzolódnak ki alatta, mint egy újonnan épített úton.

2019. 01. 13.

Tisztán emlékszem egy képre a gyerekkoromból, még egészen kicsi lehetettem: apám a karjában tart, tél van, vagy késő ősz, esetleg kora tavasz, melegen be vagyok bugyolálva, álmomból ébredek, és ahogy kinyitom a szemem, egy kivilágított homlokzatot látok – ez jut mindig eszembe, amikor a Nyugati pályaudvar bejárata előtt elhaladok, vagy amikor kifejezettem oda érkezem, mert utazom, haza. Érzem Apu illatát, a két karját, ahogyan engem tart, szorosan, mintha egyben lennénk, nem két külön testben és a világ is, ami körülvesz, mintha minden velem egy lenne, erősek és nagyok vagyunk, én és Apu, hatalmasak, mint az a kivilágított homlokzat, vagy még annál is nagyobbak. Anyu szerint csak kitaláltam az egészet, ő nem emlékszik olyan helyzetre, amikor ez megtörténhetett. Rosszul esik, hogy ezt mondja, mintha meg akarna fosztani valamitől. Az „Arrival” című film után ugrott be ma ez a kép apámmal, nem a Nyugatinál. Látom magunkat kívülről, Aput és a kisbabát, aki én vagyok, érzem a szorítást, a biztonságot, látom a fényeket, a Nyugati háromszögletű homlokzatotbár még nem tudom, hogy így nevezik, nincs még neve semminek, csak formák, illatok és színek vannak, meleg és lélegzet. Anyu is ott van velünk biztosan, de most nem ő a fontos, lehet, hogy ezért tiltakozik, amikor megkértem, hogy segítsen emlékezni, nem mer, vagy nem akar olyan helyzetről tudni, amelyben apám ölelt magához, nem ő. Mintha ezzel elveszítene. Mintha nem veszített volna el már réges-régen, még mielőtt megszülettem volna, mint bárki, aki ki magának akar kisajátítani. Sose értettem, mit jelent, hogy egyedül csak Istenhez tartozunk. Mintha kezdeném kapisgálni. Az üdvtörténet nem a karácsonyesti nagy zabálásról szól. Az utolsó vacsora puritanizmusáig eljutni. Hogy elég legyen egy falat kenyér, egy korty bor.

Visszatérő álmom, hogy egy széles folyón kelek át, amin nincs híd, csak egy vékony palló, vagy még annyi se, valami láthatatlan és bizonytalan támasztékra számítok a víz alatt, ami lehet, hogy nem is létezik, mégis mindig túljutok a nehéz szakaszon, ott ahol a folyó sodrásával nem tudnék megbirkózni, a legvégén esem csak mindig bele, a víz hideg, de ott már nem történhet semmi baj, mert közel a part, kiúszom, hol ruhában, hol félig felöltözve, vagy teljesen meztelenül. Tegnap éjszaka egy vonatsínen egyensúlyozva kellett átjutnom a túlpartra, a talpfa a víz alatt lebegett. A ma hajnali álmomban fehér lapok lebegtek egy tó vízen, olyan volt az anyaguk, mint a sebkötöző hálóé. Vékony fonal kötötte össze a lapokat, azokon lépkedve kellett előre haladnom. Egy lány ugrált előttem, mint egy szöcske a tavirózsaleveleken, lehetetlennek tűnt, hogy nekem is sikerüljön a mutatvány. El is süllyedtem, amint erre gondoltam, először csak bokáig, aztán nyakig a hideg vízben. Megfulladni nem fogok, azt tudtam, de mi lesz utána, megfagyok odakint a vizes ruhában, jobb, ha maradok a tóban, gondoltam, és erre felébredtem.

2019. január 12.

A 2018–as irodalmi Ignobel díjat „Az élet túl rövid ahhoz, hogy használati utasításokat olvassunk” című tanulmány kapta.

A Kossuth utcában a kereszteződésnél egy sötét színű autó fordul elém, lomhán, mint egy nagy bogár, még simán át tudok gyalogolni előtte, élvezem a fürgeségemet, és tudom, hogy ezt le kell írnom, nem azért, hogy írás közben eszembe juthasson egy olyan hasonlat, mint ez a nagy valószínűséggel már agyonkoptatott bogaras kép is. A bogár volt előbb, nem az írás.

2019. január 11.

Tele volt képekkel évekig a gyerekszoba ajtaja. Én raktam fel a legelsőt. Teafiltertasakból pávát hajtogattam, karácsonyi csomagolóanyagból kivágtam egy képzeletbeli város sziluettjét, a tornyok és háztetők fölé került a páva hosszú lábaival, színes farktollaival. Nem tudom, miért éppen ezt találtam ki, talán a felszállott a páva járt a fejemben, a szegénylegények szabadulása és a másképpen lesz holnap ígérete, vagy egyszerűen csak a hajtogatási technika adta az ötletet. Teafiltertasakból leginkább virágszirmokat lehet hajtogatni, margarétát és napraforgót, a konyhában a falon a hűtő és tűzhely felett még van belőlük. A fiaim kedvéért megtanultam hajót, repülőt és autót hajtogatni, a páva a virágminta továbbfejlesztése lehetett, nem hiszem, hogy köze lett volna bármilyen politikai-társadalmi gondolathoz, vagy Ady költészetéhez. Habár. Lehetetlen, hogy ne jutott volna eszembe a népdallá vált vers, talán még dúdolgattam is közben. L. egy éve leszedte az ajtóról az összes képet. Ma hideg zsíroldóval megpróbáltam eltávolítani róla a ragasztószalagok nyomát. Még emlékszem, hol volt tornyok és háztetők felett lépkedő páva.

2019. január 6.

Vízkereszt. A Három Királyok napja Spanyolországban. Fáj a nyakam, amikor felébredek. Hiába tornáztatom mindenütt, ahol csak tudom, buszon, villamoson, óra előtt, óra után, csak az uszodában tudom kilazítani. Még tart a MOM-bérletem, amit decemberben vettem, a wellness is benne van az árában, mire letelik a két óra, egészen jól vagyok. Fél órát az előtérben töltök, meg kell várnom, amíg visszahűl normál hőmérsékletűre a testem, főleg az arcom. A spanyol házi feladatok egy részét vígam ki tudom javítani ennyi idő alatt. A Zoli nevű tanítványom apró betűi felett elnyom az álom. Arra ébredek, hogy egy csapat gyerek nyüzsög körülöttem. Köszönjetek el, mondja a tanító nénijük. Az uszoda előtere visszhangos, nem értem a búcsú szövegét, csak annyit hallok ki belőle, hogy Jézus Krisztus.

2018. január 20.

Nem a nagy katasztrófáktól őrülünk meg, az apró bosszúságok miatt kerülünk a bolondok házába, ez a mondat szól spanyolul a YouTube-on, amikor a kávéfőzőt szétcsavarom. „Don Garfialo” Charles Bukowski-fordításait hallgatom. A kávézaccot a virágföldre szórom. Nem emlékszem, kitől tanultam ezt, Anyutól vagy Mamától, csak a mozdulatra emlékszem, meg a hangra, ahogyan a kávéfőző alumínium tölcsére a cseréphez koccan, egyszer, kétszer, háromszor, ahányszor csak szükséges, hogy ne maradjon benne zacc. Mert mi nem pocsékolunk, nem dobunk ki semmit a szemetesbe, nincs is szemetesünk. A csontot a kutyának, a puhább ételmaradékot a macskáknak, a tojáshéjat és a zöldséghulladékot a tyúkoknak adjuk, minden egyéb megy a moslékba a disznóknak vagy a trágyadombra. Az asztalról a morzsát egyenesen a baromfiudvarra szórjuk. Amit a tyúkok nem szednek fel, elhordják a hangyák. Konzervet nem eszünk, az uzsonnánkat zsírpapírba vagy szalvétába csomagoljuk; azt utána el lehet égetni. Apánk, ha gumicsizmában megy horgászni, és majdnem mindig abban megy, újságpapírba tekeri a lábát, újságpapírba csomagolja a szalonnát és a kenyeret is, amit magával visz. Az útravaló maradékát hazahozza. Itt a madárlátta, mondja, és kibontja a gyűrött csomagot. Ki kér katonát? Kockákra aprítja a kenyeret, a szalonnát, és mi nyitogatjuk a szánkat, mint a fiókák. Madárlátta a madaraknak. A szalonnazsíros újságpapír bekerül a sparhelt melletti ládába gyújtósnak. Én nem pocsékolok. A virágaim együtt kávéznak velem. A kávé finom, nem tudom, mi bosszant.



223. [tulajdonos]: korrektebb-változatban2019-01-10 16:10
2019. január 10.

Egy régi fiúmról álmodtam, nem jut eszembe a neve. Jött velem mindenhova, egyszer csak megállt, és azt mondta, lehet nyugodtan nemet mondani bármikor, csak szólnom kell, hogy nem akarok valamit, és kész. Hmm.

2019. január 09.

Ma végre nagyot takarítottam. Nem csak a szokásos, mindennapi szemetet söpörtem ki. Az egyik szekrény alatt, amit ritkán mozdítok ki a helyéről, találtam egy fél lapátnyi fenyőtűlevelet, pedig nem is volt idén karácsonyfánk, csak néhány ágat hoztunk be az illata miatt (végett). A papírok közt leveleket találtam Magyarország Kormányától, hármat is, egyet a férjemnek, a másik kettőt a két nagyobbik fiúnknak címezve –hihetetlen, hogy már G. is nagykorú. A negyedik levél, amit én kaptam, nincs meg, valószínűleg rögtön kidobtam olvasatlanul. Most sem olvasom teljesen végig. 10 pont a családok védelméről harmónikaszerűen összehajtogatott, színes papíron: támogatja-e Ön, hogy az állam ismerje el a valódi főállású anyaság intézményét, egyetért-e azzal, hogy a legalább három gyermeket vállaló édesanyáknak kiemelt támogatást kell adni stb. Három gyereket szültem, akár nekem is szólhatna az egész, ha nem lenne ott mindjárt az első pontban a kérdés, amitől eszköznek érzem magam, háromgyerekes eszköznek: egyetértek-e Én azzal, hogy a népességfogyást nem bevándorlással, hanem a családok erőteljesebb támogatásával kell orvosolni. Semmi baj, imádok papírt selejtezni, a reciklálás mestere vagyok. A családok védelméről szóló színes nyomtatványból egyet megtartok emlékbe, a többit eltüzelem. Kukoricapelyhes dobozokban gyűjtöm a másként nem hasznosítható, eltüzelendő szemetet. Kakaós párnácskák, ez van az egyikre írva, ha megtelik, jöhet a másik, azt amelyikben CiniMinis volt, a gyerekeim kedvence, én nem szeretem, vagyis, lehet, hogy szeretem, de nem fogyasztom, mert hizlal. A Magyarország Kormányának címzett válaszborítékokat nem tűzelem el, kis csinosak, keskenyebbek, mint a közepes boríték, amelyekben érkeztek, kiválóan alkalmasak a havi iskolai ebédpénz csomagolására. A Magyarország Kormánya feliratot vastag filccel áthúzom, feléje írom a gyerek nevét, alá az összeget, hadd lássa a gazdaságis, milyen takarékosak vagyunk. Évek óta csinálom ezt, három gyerekes anyaként megtanulja az ember értékelni a környezettudatos, szelektív hulladékgyűjtést. A 10 pont mellé csatolt, címerrel ellátott Tisztelt Honfitársam! kezdetű leveleket, kár lenne eltüzelni, a másik oldaluk ugyanis teljesen üres. Szép sima A4-es papír mind a három, gyönyörűen ki lehet rá nyomtatni valamit, mondjuk egy-egy versemet. A válaszlevelek hátoldala sajnos csak félig üres, de elfelezve mindegyikből lehet hajtogatni egy-egy bevásárló cédulát. A Tescóban a pénztárnál ácsorogva lesz majd mit olvasni, a cédulák belsejét kitöltő apró betűs adatvédelmi tájékoztatót máskor úgysem lenne időm tanulmányozni, mert legalább ötven soros.

2019. január 08.

nem tud csúnya lenni a hóesés pedig tud van ahol túl sok esik egyszerre házakat temet maga alá és embereket öl kirándulókat síelő tinédzsereket csúnya hó pedig milyen szép tud lenni belefulladni a jeges kásába szörnyű még elképzelni is azt szeretem a frissen lehullott hóban hogy elnyeli az idegen hangokat és csak a lépteimet hangosítja ki mintha beszélgetnénk én és a hó holnap korábban kell elindulnom itthonról garantáltan késni fog a busz

2019. január 07.

A nők állandóan táncolni akarnak, a férfiak sosem, Bori is folyton el akar engem cipelni, én meg nem akarok sose menni, na jó, nagy ritkán igen, amikor már nem győzöm hallgatni, hogy ő mennyire szeretne, elmegyek, ha annyira akarja, legyen meg az öröme. Ezt Imre mondta a szilveszteri buliban, amikor szóba került, hogy mehettek volna Borival máshova is újévet köszönteni, mint ahova velünk jöttek. Volt például egy táncos buli a Rathauskellerben, de Imre arra egyáltalán nem vágyott, Borinak lett volna kedve, a nőknek mindig van, mondta. Vannak férfiak, persze, akik mégis táncolnak, és láthatólag élvezik, azok, akiknek a vérében van a tánc és a ritmus, de a többi utálja, megmondjam, miért; mert tánc közben elég hamar kiderül, melyik hím a jobb, kitől esnek hasra a nők, és ezt nem szeretjük, én sem, mondta Imre, és kitöltötte magának az összes üvegből a maradék pezsgőt.
Nem lett csípős a kezed, nem dörzsölted bele a szemedbe a csípős paprikát, amit a nyakamra kentem, kérdeztem ma Lajost rockizásból hazafelé jövet. D. Andreáék előtt jártunk a kanyarban, ahol az út szétválik, ott mindig ácsorgunk egy kicsit, mielőtt elbúcsúzunk. Nem csípett, felelte Lajos. Ennyit tudok, hogy így hívják, mondta az elején többször is a vezetéknevét, de nem jegyeztem meg, nincs képem újra megkérdezni, de nincs is szükségem rá. Nem csípett, felelte Lajos, én mást vettem észre, de nem merem mondani, nehogy megbántsalak vele. Jaj, már megint kezdi, gondoltam, de csak annyit kérdeztem, miért, talán valami idétlenséget láttál rajtam. Jobb, ha nem mondom. Ne már! Jó a ruhád, ami rajtad volt, mindig ez legyen rajtad. Ezt nem tudom megígérni, feleltem, a húgomtól kaptam, indiai ruha, túrta valahol, nagyon ronda minta volt rajta, le kellett szedjem, és másikat varrni rá. Mindegy, ez jól áll neked, de inkább nem mondok semmit, én tudom, hol a határ. Veled táncolok, mert a férjem nem szeret, feleltem, én meg szeretek, ennyi. Oké, a határt te szabod. Szuper, akkor hétfőn.

2019. január 6.

Nem jutott eszembe összehasonlítani magam Bridget Jones-szal Eplényben a sípályán. Önmagamhoz képest a gyengülő ízületeimmel, tíz év kihagyás után, csak bénáskodni tudtam. Az eleje még ment, az első óra, akkor azt a férjem, hogy büszke rám, aztán elhallgatott. Mégis megérte. A friss levegő és a hó miatt. A jeges szélért is hálás vagyok, kifújta a fejemből a gondolatot, amit a DOKK-on vert valaki a fejembe: hogy a nemzet értéktelenebbik részéhez tartozom, mert nem vagyok „olyan” szavazó. Nem írom ide a párt nevét, nehogy valaki reklámnak nézze.

2019. 01. 05.

A boldogságról. Viszonyítás kérdése egész. Az, hogy ötvennégy évesen jobban síelek, mint Bridget Jones, elégedettséggel tölthetne el, ha eszembe jutna összehasonlítani magam vele a pályán is. Holnap síelünk. Eplénybe megyünk, másfél óra az út, négy órás bérlettel zárásig síelünk, este nyolcra már itthon is lehetünk. A kisebbik fiúnk beszélt rá bennünket, mert végre esett egy kis hó. Kölcsöncipő, kölcsönléc, anyának nem érdemes úgyse újat venni, a legolcsóbb síbakancs is legalább ötvenezer forint a Decathlonban.

2019. január 04.

Érdekes, hogy épp most kerül elém Leonyid Genrihovics Zorina darabja, a Varsói melódia, amikor Vadim újra felbukkant az életemben. Romantikus történet egy lengyel lányról és egy orosz fiúról, aki a bombázások elől ugyanabba a házba menekül, a fiú sebesült, együtt vészelik át a nehéz napokat, közben sokszor összevesznek, de az csak olaj a tűzre, mert mindjárt az első pillanatban egymásba szeretnek. Össze akarnak házasodni, de nem tehetik, tíz évvel később, amikor újra találkoznak már mindketten házasok.

Harminc éve ismerkedtem meg Vadimmal Odesszában, akkor még Gyima volt a beceneve, én legalábbis így emlékeztem rá. Szabadok voltunk mind a ketten, szabadon szerethettük egymást. Két és fél hónapig tanultam oroszt az odesszai Filológia Intézetben. Én hazajöttem, ő maradt. Pár levelet váltottunk, aztán eltettük egymást az emlékek közé. Valamit kerestem Facebookon, így került elém Vadim öt évvel ezelőtti levele. A nem ismerősök leveleit nem jelzi a gépem, úgy van beállítva. Tíz éve keres, írja, lenne-e kedvem spanyolul levelezni vele. Nős, van egy 29 éves lánya, aki a TV-nél dolgozik. Ő maga üzletel, még nem tudom, mivel, háromszor-négyszer utazik évente Latin-Amerikába. Így már nem olyan vicces a spanyol nyelven való levelezés, mégis az az érzésem, ideje lenne végre megtanulnom oroszul.

2019. január 2.

Eszembe jutott ma reggel, nem tudom, miről, a nap, amikor anyósommal összefutottam a Körúton az Oktogon melletti cukrászdában, ami azt hiszem, azóta már nem létezik. A sütiket nézegettem éppen, milyen vannak, amikor anyósom belépett. Zavarban volt, úgy viselkedett, mint egy bűnöző, akit éppen tetten érnek, pedig még el sem követte a bűnt, csak gondolatban vétkezett. Nahát, szólalt meg, amikor magához tért a meglepetésből, most lelepleztél, itt szoktam bűnözni. Ragaszkodott hozzá, hogy ő fizesse ki a sütimet. Francia krémest kértem, ahogyan szoktam, sose kérek mást, igazából semmi értelme végignéznem a választékot, hacsak azért nem, hogy érezhessem, nem azért eszem francia krémest, mert nincs más. A többpártrendszernek érteleme is valami hasonló.

2019. január 1.

Confusion wil be my epitaph. Soon the light soothe the endless night and wait here for you our reason to be here. Január elsején King Crimsont és Yest egymás után hallgatni, hogy a két dal egymásba szövődjön, mint egy zenei palimpszeszt, biztosan nem beteges dolog, csak jellemző rám.

Szilveszter S. T.-éknél. Áttársasoztuk magunkat 2019-be. Az Imagine nevű játékot Noeléktől kaptuk karácsonyra. Nem lehet benne beszélni, hangokat adni, még csak mutogatni sem, szimbolikus ábrákkal némán kell kirakni a „mondanivalót”. A legnehezebben kirakható kategória a kedvencem, „kifejezés” a neve, de többnyire valamilyen szólást takar. Az egyik pasi Benyovszky Móricz figurájával akarja elmutogatni a Madagaszkár-t. Ez a játék csúcspontja és egyben mélypontja. A Las Vegast először el sem akartam kezdeni, azt hittem, nem fogom szeretni, nem képzeltem, hogy bele tudom élni magam a kaszinóhangulatba. Bele tudtam. Abbahagyni nehezebb volt, mint elkezdeni. Reggel hatkor kerültünk ágyba, mire felkeltünk már újra sötét volt.

Holnap reggel fél nyolckor spanyol óra a ComputaCenterben. Készülnöm kell, ennek ürügyén végre külön vonulhatok a családtól. Nem mintha túlságosan igényelné bárki is, hogy körülötte sürgölődjem, ilyenkorra már mindenkinek elege van a folytonos együttlétből. Nem főztem lencsét. A virslit elő sem vesszük.

Spanyol órára új anyagot viszek. Pár percet szánok a karácsony és a szilveszter felidézésére, csak hogy a közelmúltat és az elbeszélő múltat (indefinido) gyakorolni lehessen, aztán elkezdjük a folyamatos múltat (imperfecto). „Azt kell figyelni, hogy a múlt idő előreviszi-e a cselekményt vagy csak leír: haladunk vagy csak bámészkodunk” – ezt a magyarázatot találtam az imént az indefinido és az imperfecto különbségére. Évekbe telt megértenem, amikor nekem tanították, ha ügyes vagyok, a tanítványaim pár nap alatt megszokják. Bevihetném órára az „Amikor én még kissrác voltam” szövegét. Ha lefordítanánk, tele lenne imperfectóval. Nem viszem be. Így is el vagyunk maradva a könyvvel. Szerződésben vállaltam, hogy a tanfolyam végére befejezzük. Azt a szart. Lehetne szorgalmi feladat is az „Amikor én még kissrác voltam” fordítása. Lehet, hogy mégis beviszem.

A szilveszter éjszakai fékezhetetlen zsivajt zsibbadt csend váltja fel. Mintha mindenki be lenne lőve. Comfortably numb. Január elsején este tizenegykor senkinek nem eszébe rajtam kívül a faluban mászkálni. Autó sem jár. Aztán mégis jön egymás után kettő is. The rest is silence. Haladunk vagy csak bámészkodunk?

2018. december 26.

A Budaőrsi Uszoda nyitvatartását akartam megnézni, így került elém a videó: Punto Jazmín, hogyan horgoljunk jázminmintát. Csak kipróbálom, gondoltam. Egy fél óra múlva álltam fel, elgémberedett lábakkal, átfagyott derékkal. Begyújtani a kandallóba, lementeni a videót, the-fastest-youtube-video-downloader, a kisebbik fiamtól tanultam YouTube-videót lementeni kb. három éve. Ő akkor volt 11 éves, én 51. Az uszoda, ja, az nincs nyitva, karácsony második napja van. Fel kellene kelni, mondtam A.-nak délelőtt 11 körül. Mit akarsz, én ma már háromszor is felkeltem, felelte, és magára húzta a takarót. A jázminmintához, amit magamban csillagmintának nevezek, a második sortól három különböző lyukba kilenc ráhajtást kell készíteni, magyarul egy 18 szálból álló hurkon kell áthúzni a fonalat ahhoz, hogy a virágok közepe létrejöjjön. Piszok nehéz, állandóan bele akad a tű horga a szétfeslő szálakba, ha nem jön át könnyedén, jobb lebontani és újrakezdeni az egészet. Az állandó újrakezdés, ezért érdemes mindent csinálni. Nem arról van szó, hogy az embernek végtelen a türelme. Ha anyád nem tanított meg káromkodni, vagy leszoktatott, mielőtt rászoktál volna, kezdj el horgolni, garantáltan megtanulsz átkozódni. Minek csinálod, ha ilyen ideges leszel tőle, kérdi a férjem. Nem vagyok ideges, csak ne zavarj, a picsába, most elrontottam. Ha új mintát tanulok, jobb, ha nem beszélnek hozzám. Olyankor még zene sem szólhat. Később, amikor már automatikusan mozog a kezem, és nem kell számolnom a szemeket, csukott szemmel is elboldogulok. Fel tudok készülni a következő spanyol órámra, simán társasozom a családdal. Buszozáshoz, vonatozáshoz kötelezően ajánlanám a horgolást. Verset írni is lehet közben, ugyanúgy, mint főzés és mosogatás közben. A ritmikán és az ismétlődő mintázatokon múlik minden.

222. [tulajdonos]: ...2019-01-10 15:45
2019. január 10.

Egy régi fiúmról álmodtam, nem jut eszembe a neve. Jött velem mindenhova, egyszer csak megállt, és azt mondta, lehet nyugodtan nemet mondani bármikor, csak szólnom kell, hogy nem akarok valamit, és kész. Hmm.

2019. január 09.

Ma végre nagyot takarítottam. Nem csak a szokásos, mindennapi szemetet söpörtem ki. Az egyik szekrény alatt, amit ritkán mozdítok ki a helyéről, találtam egy fél lapátnyi fenyőtűlevelet, pedig nem is volt idén karácsonyfánk, csak néhány ágat hoztunk be az illata miatt (végett). A papírok közt leveleket találtam Magyarország Kormányától, hármat is, egyet a férjemnek, a másik kettőt a két nagyobbik fiúnknak címezve –hihetetlen, hogy már G. is nagykorú. A negyedik levél, amit én kaptam, nincs meg, valószínűleg rögtön kidobtam olvasatlanul. Most sem olvasom teljesen végig. 10 pont a családok védelméről harmónikaszerűen összehajtogatott, színes papíron: támogatja-e Ön, hogy az állam ismerje el a valódi főállású anyaság intézményét, egyetért-e azzal, hogy a legalább három gyermeket vállaló édesanyáknak kiemelt támogatást kell adni stb. Három gyereket szültem, akár nekem is szólhatna az egész, ha nem lenne ott mindjárt az első pontban a kérdés, amitől eszköznek érzem magam, háromgyerekes eszköznek: egyetértek-e Én azzal, hogy a népességfogyást nem bevándorlással, hanem a családok erőteljesebb támogatásával kell orvosolni. Semmi baj, imádok papírt selejtezni, a reciklálás mestere vagyok. A családok védelméről szóló színes nyomtatványból egyet megtartok emlékbe, a többit eltüzelem. Kukoricapelyhes dobozokban gyűjtöm a másként nem hasznosítható, eltüzelendő szemetet. Kakaós párnácskák, ez van az egyikre írva, ha megtelik, jöhet a másik, azt amelyikben Ciniminis volt, a gyerekeim kedvence, én nem szeretem, vagyis, lehet, hogy szeretem, de nem fogyasztom, mert szerintem hizlal. A Magyarország Kormányának címzett válaszborítékokat nem tűzelem el, kis csinosak, keskenyebbek, mint a közepes boríték, amelyekben érkeztek, kiválóan alkalmasak a havi iskolai ebédpénz csomagolására. A Magyarország Kormánya feliratot vastag filccel áthúzom, feléje írom a gyerek nevét, alá az összeget, hadd lássa a gazdaságis, milyen takarékosak vagyunk. Évek óta csinálom ezt, három gyerekes anyaként megtanulja az ember értékelni a környezettudatos, szelektív hulladékgyűjtést. A 10 pont mellé csatolt, címerrel ellátott Tisztelt Honfitársam! kezdetű leveleket, kár lenne eltüzelni, a másik oldaluk ugyanis teljesen üres. Szép sima A4-es papír mind a három, gyönyörűen ki lehet rá nyomtatni valamit, mondjuk egy–egy versemet. A válaszlevelek hátoldala sajnos csak félig üres, de elfelezve mindegyikből lehet hajtogatni egy–egy bevásárló cédulát. A Tescóban a pénztárnál ácsorogva lesz majd mit olvasni, a cédulák belsejét kitöltő apró betűs adatvédelmi tájékoztatót máskor úgysem lenne időm, mert legalább ötven soros.

2019. január 08.

nem tud csúnya lenni a hóesés pedig tud van ahol túl sok esik egyszerre házakat temet maga alá és embereket öl csúnya hó pedig milyen szép milyen lehet a jeges kásába fulladni azt szeretem a frissen lehullott hóban hogy elnyeli az idegen hangokat és csak a lépteimet hangosítja ki mintha beszélgetnénk én és a hó holnap korábban kell elindulnom itthonról garantáltan késni fog a busz

2019. január 07.

A nők állandóan táncolni akarnak, a férfiak sosem, Bori is folyton el akar engem cipelni, én meg nem akarok sose menni, na jó, nagy ritkán igen, amikor már nem győzöm hallgatni, hogy ő mennyire szeretne, elmegyek, ha annyira akarja, legyen meg az öröme. Ezt Imre mondta a szilveszteri buliban, amikor szóba került, hogy mehettek volna Borival máshova is újévet köszönteni, mint ahova velünk mentek. Volt egy táncos buli a Rathauskellerben, de Imre nem igazán vágyott rá, Borinak lett volna kedve, a nőknek mindig van, mondta. És a férfiak, akik mégis táncolnak, és láthatólag élvezik, kérdeztem. Vannak férfiak, persze, vágta rá Imre, akiknek a vérében van a tánc, a ritmus, de a többi utálja, megmondjam, miért? Miért? Mert tánc közben elég hamar kiderül, melyik hím a jobb, kitől esnek hasra a nők, és ezt nem szeretjük, én sem.

Nem lett csípős a kezed, nem dörzsölted bele a szemedbe a csípős paprikát, amit a nyakamra kentem, kérdeztem ma Lajost rocky után hazafelé jövet. D. Andreáék előtt jártunk a kanyarban, ahol az út szétválik, ott mindig ácsorgunk egy kicsit, mielőtt elbúcsúzunk. Nem csípett, felelte Lajos. Ennyit tudok, hogy így hívják, mondta az elején többször is a vezetéknevét, de nem jegyeztem meg, nincs képem újra megkérdezni, de nincs is szükségem rá. Nem csípett, felelte Lajos, én mást vettem észre, de nem merem mondani, nehogy megbántsalak vele. Jaj, már megint kezdi, gondoltam, de csak annyit kérdeztem, miért, talán valami idétlenséget láttál rajtam. Jobb, ha nem mondom. Ne már! Jó a ruhád, ami rajtad volt, mindig ez legyen rajtad. Ezt nem tudom megígérni, feleltem, a húgomtól kaptam, indiai ruha, túrta valahol, nagyon ronda minta volt rajta, le kellett szedjem, és másikat varrni rá. Mindegy, ez jól áll neked, de inkább nem mondok semmit, én tudom, hol a határ. Veled táncolok, mert a férjem nem szeret, feleltem, én meg szeretek, ennyi. Oké, a határt te szabod. Szuper, akkor hétfőn.

2019. január 6.

Nem jutott eszembe összehasonlítani magam Bridget Jones-szal Eplényben a sípályán. Önmagamhoz képest a gyengülő ízületeimmel, tíz év kihagyás után, csak bénáskodni tudtam. Az eleje még ment, az első óra, akkor azt a férjem, hogy büszke rám, aztán elhallgatott. Mégis megérte. A friss levegő és a hó miatt. A jeges szélért is hálás vagyok, kifújta a fejemből a gondolatot, amit a DOKK-on vert valaki a fejembe: hogy a nemzet értéktelenebbik részéhez tartozom, mert nem vagyok „olyan” szavazó. Nem írom ide a párt nevét, nehogy valaki reklámnak nézze.

2019. 01. 05.

A boldogságról. Viszonyítás kérdése egész. Az, hogy ötvennégy évesen jobban síelek, mint Bridget Jones, elégedettséggel tölthetne el, ha eszembe jutna összehasonlítani magam vele a pályán is. Holnap síelünk. Eplénybe megyünk, másfél óra az út, négy órás bérlettel zárásig síelünk, este nyolcra már itthon is lehetünk. A kisebbik fiúnk beszélt rá bennünket, mert végre esett egy kis hó. Kölcsöncipő, kölcsönléc, anyának nem érdemes úgyse újat venni, a legolcsóbb síbakancs is legalább ötvenezer forint a Decathlonban.

2019. január 04.

Érdekes, hogy épp most kerül elém Leonyid Genrihovics Zorina darabja, a Varsói melódia, amikor Vadim újra felbukkant az életemben. Romantikus történet egy lengyel lányról és egy orosz fiúról, aki a bombázások elől ugyanabba a házba menekül, a fiú sebesült, együtt vészelik át a nehéz napokat, közben sokszor összevesznek, de az csak olaj a tűzre, mert mindjárt az első pillanatban egymásba szeretnek. Össze akarnak házasodni, de nem tehetik, tíz évvel később, amikor újra találkoznak már mindketten házasok.

Vadimmal harminc éve ismerkedtünk meg Odesszában, akkor még Gyima volt a beceneve, én így emlékeztem rá. Szabadok voltunk mind a ketten, szabadon szerethettük egymást. Én hazajöttem, ő maradt. Pár levelet váltottunk, aztán eltettük egymást az emlékek közé. Valamit kerestem Facebookon, így került elém Vadim öt évvel ezelőtti levele. A nem ismerősök üzeneteit nem jelzi a gépem, úgy van beállítva. Tíz éve keres, írja, lenne-e kedvem spanyolul levelezni vele. Nős, van egy 29 éves lánya, aki a TV-nél dolgozik. Ő maga üzletel, még nem tudom, mivel, háromszor-négyszer utazik évente Latin-Amerikába. Így már nem olyan vicces a spanyol nyelven való levelezés, mégis az az érzésem, ideje lenne végre megtanulnom oroszul.

2019. január 2.

Eszembe jutott ma reggel, nem tudom, miről, a nap, amikor anyósommal összefutottam a Körúton az Oktogon melletti cukrászdában, ami azt hiszem, azóta már nem létezik. A sütiket nézegettem éppen, milyen vannak, amikor anyósom belépett. Zavarban volt, úgy viselkedett, mint egy bűnöző, akit éppen tetten érnek, pedig még el sem követte a bűnt, csak gondolatban vétkezett. Nahát, szólalt meg, amikor magához tért a meglepetésből, most lelepleztél, itt szoktam bűnözni. Ragaszkodott hozzá, hogy ő fizesse ki a sütimet. Francia krémest kértem, ahogyan szoktam, sose kérek mást, igazából semmi értelme végignéznem a választékot, hacsak azért nem, hogy érezhessem, nem azért eszem francia krémest, mert nincs más. A többpártrendszer érteleme is valami hasonló kellene, hogy legyen.

2019. január 1.

Confusion wil be my epitaph. Soon the light soothe the endless night and wait here for you our reason to be here. Január elsején King Crimsont és Yest egymás után hallgatni, hogy a két dal egymásba szövődjön, mint egy zenei palimpszeszt, biztosan nem beteges dolog, csak jellemző rám.

Szilveszter S. T.-éknél. Áttársasoztuk magunkat 2019-be. Az Imagine nevű játékot Noeléktől kaptuk karácsonyra. Nem lehet benne beszélni, hangokat adni, még csak mutogatni sem, szimbolikus ábrákkal némán kell kirakni a „mondanivalót”. A legnehezebben kirakható kategória a kedvencem, „kifejezés” a neve, de többnyire valamilyen szólást takar. Az egyik pasi Benyovszky Móricz figurájával akarja elmutogatni a Madagaszkár-t. Ez a játék csúcspontja és egyben mélypontja. A Las Vegast először el sem akartam kezdeni, azt hittem, nem fogom szeretni, nem képzeltem, hogy bele tudom élni magam a kaszinóhangulatba. Bele tudtam. Abbahagyni nehezebb volt, mint elkezdeni. Reggel hatkor kerültünk ágyba, mire felkeltünk már újra sötét volt.

Holnap reggel fél nyolckor spanyol óra a ComputaCenterben. Készülnöm kell, ennek ürügyén végre külön vonulhatok a családtól. Nem mintha túlságosan igényelné bárki is, hogy körülötte sürgölődjem, ilyenkorra már mindenkinek elege van a folytonos együttlétből. Nem főztem lencsét. A virslit elő sem vesszük.

Spanyol órára új anyagot viszek. Pár percet szánok a karácsony és a szilveszter felidézésére, csak hogy a közelmúltat és az elbeszélő múltat (indefinido) gyakorolni lehessen, aztán elkezdjük a folyamatos múltat (imperfecto). „Azt kell figyelni, hogy a múlt idő előreviszi-e a cselekményt vagy csak leír: haladunk vagy csak bámészkodunk” – ezt a magyarázatot találtam az imént az indefinido és az imperfecto különbségére. Évekbe telt megértenem, amikor nekem tanították, ha ügyes vagyok, a tanítványaim pár nap alatt megszokják. Bevihetném órára az „Amikor én még kissrác voltam” szövegét. Ha lefordítanánk, tele lenne imperfectóval. Nem viszem be. Így is el vagyunk maradva a könyvvel. Szerződésben vállaltam, hogy a tanfolyam végére befejezzük. Azt a szart. Lehetne szorgalmi feladat is az „Amikor én még kissrác voltam” fordítása. Lehet, hogy mégis beviszem.

A szilveszter éjszakai fékezhetetlen zsivajt zsibbadt csend váltja fel. Mintha mindenki be lenne lőve. Comfortably numb. Január elsején este tizenegykor senkinek nem eszébe rajtam kívül a faluban mászkálni. Autó sem jár. Aztán mégis jön egymás után kettő is. The rest is silence. Haladunk vagy csak bámészkodunk?

2018. december 26.

A Budaőrsi Uszoda nyitvatartását akartam megnézni, így került elém a videó: Punto Jazmín, hogyan horgoljunk jázminmintát. Csak kipróbálom, gondoltam. Egy fél óra múlva álltam fel, elgémberedett lábakkal, átfagyott derékkal. Begyújtani a kandallóba, lementeni a videót, the-fastest-youtube-video-downloader, a kisebbik fiamtól tanultam YouTube-videót lementeni kb. három éve. Ő akkor volt 11 éves, én 51. Az uszoda, ja, az nincs nyitva, karácsony második napja van. Fel kellene kelni, mondtam A.-nak délelőtt 11 körül. Mit akarsz, én ma már háromszor is felkeltem, felelte, és magára húzta a takarót. A jázminmintához, amit magamban csillagmintának nevezek, a második sortól három különböző lyukba kilenc ráhajtást kell készíteni, magyarul egy 18 szálból álló hurkon kell áthúzni a fonalat ahhoz, hogy a virágok közepe létrejöjjön. Piszok nehéz, állandóan bele akad a tű horga a szétfeslő szálakba, ha nem jön át könnyedén, jobb lebontani és újrakezdeni az egészet. Az állandó újrakezdés, ezért érdemes mindent csinálni. Nem arról van szó, hogy az embernek végtelen a türelme. Ha anyád nem tanított meg káromkodni, vagy leszoktatott, mielőtt rászoktál volna, kezdj el horgolni, garantáltan megtanulsz átkozódni. Minek csinálod, ha ilyen ideges leszel tőle, kérdi a férjem. Nem vagyok ideges, csak ne zavarj, a picsába, most elrontottam. Ha új mintát tanulok, jobb, ha nem beszélnek hozzám. Olyankor még zene sem szólhat. Később, amikor már automatikusan mozog a kezem, és nem kell számolnom a szemeket, csukott szemmel is elboldogulok. Fel tudok készülni a következő spanyol órámra, simán társasozom a családdal. Buszozáshoz, vonatozáshoz kötelezően ajánlanám a horgolást. Verset írni is lehet közben. A ritmikán és az ismétlődő mintázatokon múlik minden.

221. [tulajdonos]: addigtrológia2018-12-24 14:58
2018. december 24.

King – erre a szóra ébredek december 24-én reggel. A Hang mondja bennem és felettem, szokás szerint. Korán van, nem azért ébredek fel, mert kialudtam magam. King. Ha százszázalékos hívő lennék, mint Rozina, most azt hihetném, az Úr szólt hozzám. Ha biztos lehetnék, hogy minden álomból az ő hangja ébreszt! Nem a falra ír, de majdnem. Mert olyan is van, hogy látom a betűket. A levegőben lebegnek. Nincs szükségük falra, kemény felületre, vagy lágyra, hogy megjelenjenek. Erős vár a mi Tudattalanunk. Falak nélkül is.
„Nem elődeink földjén a sátrak alatt…” – ez a következő mondat, amire órákkal később kipattan a szemem. Nem elődeink földjén. Hanem hol? És mi? Olyan erőteljesek az ilyen ébresztő mondatok, hogy alig tudom tőlük felidézni a korábbi álomképeket. Újramázolás zajlik. Vastag vagy vékony rétegben. Most elég vékony az utolsó máz, vagy csak nekem van több türelmem és időm lekaparni: négy kép is előkerül. Az egyikben egy anya a fülénél fogva cibálja előre a gyerekét egy lépcsőház folyosóján, de az csak később derül ki. Nyolc év körüli fiúcska lehet, fekete haja van, folyamatosan szidja az anyja, majd a földre löki, és lerohan a lépcsőn. Mire oda érek, már a csak a gyereket találom. Addig csak nézem őket, tehetetlenül, mintha filmet néznék. Amikor nem bírom tovább, belépek a filmbe. A földre lökött gyermek kisebb, mint az, akit az anyja a fülénél fogva cibált, és haja sem fekete, hanem szőke, talán nem is ugyanaz a gyerek, de álmomban ez nem izgat. Szörnyeteg vagy, akarom kiabálni az anyának, aki már messze járhat, mert nem látom sehol. Legalább ötemeletes a ház, ahogy lenézek, csak a lépcsőket látom, szögletes körben lefelé ismétlődnek. Szörnyeteg, akarom kiáltani, de nem jön ki hang a torkomon, az anya mégis meghallja, felnéz az egy lépcsőkorlát alól, kb. két emelettel lejjebbről. Én addigra már a gyereket a karomban tartom, és inkább éreztetem, mint mondom, hogy aranyos, rendes gyerek ez, nem kellene bántani. Az anya csodálkozva néz, mintha azt kérdezné: tényleg? Egy pillanatra elbizonytalanodom, tudhat valamit, amit én nem, de a gyereken továbbra sem látszik, hogy indokolt lenne a mostoha bánásmód. Jólesik magamhoz szorítani, akár meg is tarthatnám, gondolom, vagy inkább csak érzem: jó lenne megtartani. Felőlem megtarthatod, mondja az anyja. Vagy csak érezteti. Csapdát sejtek. Ha ilyen könnyen lemond róla, nem lehet az enyém. Snitt.
Középkori jelenetbe csöppenek. Páncélba öltözött izomember hetvenkedik, mint a fajdkakasok vagy túzokok, amikor felfújják magukat, hogy megküzdjenek a nőstényért. Csak nőstény nincs, akiért érdemes lenne megküzdeni, másik izomember sincs, én meg nem számítok, kívülről nézem, ami bennem zajlik. Egy kisgyerek is ott lábatlankodik, jaj, mindjárt agyoncsapja a góliát. Az már, mint egy gorilla, mint King Kong, olyan hatalmas és olyan dühös. A kisgyereknek annyi, gondolom. Segítenék, de mozdulni sem tudok. A gorilla előtt a földből kiáll valami, a gyerek odaszalad, megrántja, ember nagyságú kardot húz elő. Rá sem kell suhintania a gorillára, az apró darabokra omlik, mint egy szétbombázott épület.
Buszon állok az utolsó ajtó előtt. Nincs rajtam a csizma, úgy látszik, levettem és betoltam az egyik ülés alá. Mozog a busz, folyton attól kell félnem, hogy az egyik csizma előre csúszik, és kiesik a buszból, amikor az ajtó kinyílik. Mezítláb kell hazamennem, mint a múltkor is egy másik álomban. Szoktam emlékezni álmomban korábbi álomképekre. Sőt, olyan is van, hogy későbbi dologra emlékszem. Azt álmodom, hogy valami már megtörtént velem, és gyorsan legyártok magamnak egy emléket – utólag, kronológiailag később. A buszos álom más, itt most tényleg egy korábbi álomkép idéződik fel. Kapaszkodom. Nézem, mibe. A jobb kezem alatt egy termetes fiatalember bal vállát fogom, érzem, hogy mégis stabilan rögzítve van a kezem. Ahogy jobban megnézem, látom azt is, hogy a fiú jobb tenyere, mint egy kapocs szorítja az enyémet a vállára. Nem jut eszembe csodálkozni. Látni akarom az arcát. Lehet, hogy B. az, a nagyobbik fiam. Nem ő az. Csapdában érzem magam.

2018. december 23.

Egy asszony kockákat szült. Másodjára ébredek erre a gondolatra. Mintha másodjára álmodnám. A Hang mondja bennem, felettem – szokás szerint. Most látom is a két kockát. Hatalmas, hófehér tömbök. Talán márványból. Olyan magasak, mint egy autóbusz. Szeretnék odamenni, megnyomogatni az oldalát, hátha nem márványból van mégsem, hanem valami puhább anyagból. De nem megyek. Csak a tekintetem járja körbe, anélkül hogy lábbal is körbe kellene járnom. Még fölébe is tudok emelkedni a tekintetemmel, anélkül, hogy fizikailag fölébe kellene emelkednem. Látom felülről, mint egy felvételen. Lehetetlen, hogy ne süppedjen be az ujjam alatt az anyaga, ha megnyomom. De nem nyomom meg. Az asszonyt nézem, aki szülte őket. A földön ül egy falnak támaszkodva. Fáradt. Naná. Ha én szülnék ekkora kockákat, én is fáradt lennék. De ezt nem álmomban gondolom. Álmomban minden természetes. Ébren megvan a véleményem a tudattalanomról. Nem tudok mit kezdeni a képeivel. Lehet, hogy csak szórakozik velem. A hülye. Te vagy a hülye. Én vagyok az, mert nem értem. Sokan nevezik tudatalattinak a tudattalant. Mert régen úgy hívták, valaki rosszul fordította le magyarra, és úgy terjedt el. De már nem illik így nevezni, ezt mondta az eltén a pszichológia tanár, akinek a szemináriumára bejártam, amikor még cigánykutatással foglalkoztam.

A kisebbik húgommal és férjével ebédelünk itthon. Hajnalban kelek, hogy mindennel elkészüljek. Jól kibeszéljük a középső húgomat. Mindig ez van. Inkább társasoztunk volna. Bár a kibeszélés is az.

2018. december 22.

Tüntetés. Sándor palota. Végigvonulok a rendőrök sorfala előtt. Bele akarok nézni a szemükbe. Nem vádlón, nem számonkérőn. Csak mutatni, hogy itt vagyok. Vagy inkább azt, hogy látom, hogy ők is itt vannak, és hogy emberek ők is. Mindegyik visszanéz. Nem kerülik a tekintetemet. Nem mondta nekik senki, hogy ilyenkor félre kell nézni. Nem kaptak ilyen ukázt. Nem kaptak?

2018. december 21.

Meghalt Szudán, az utolsó észak-afrikai széles szájú rinocérosz. A természetvédők megpróbálták laboratóriumi úton mesterséges megtermékenyítéssel szaporítani. Nem sikerült. Ötven éve még több, mint harminc fajtársa élt Kongóban egy rezervátumban, az orvvadászok kipusztították mindet. Az orrszarvú-tuloknak varázserőt tulajdonítanak főleg Vietnamban. Aki a vendégei előtt tulokport szór az italába, arról azt gondolják, hogy nőtt a hatalma.

Ma rákerestem a Google-on az internetes népművészet egyik legújabb termékére, az O1G-mémre.

TED-videó a hűtlenségről, ajánlva mindenkinek, aki valaha is szeretett.

a lavinagyáros

abba kell hagynia az angyalgyártást
nem fér több a hóba meg egyébként
is fázik már nagyon a dereka a keze
is mint a jégcsap de nem hátrálhat
teniszlabda nagyságú gombócokat
készít úgy ahogyan a nagymamájától
látta hogyan kell darált húsból púpos
kézfejjel fasírtot gyúrni négyet-ötöt
annyit amennyi a kabátja zsebében
és a két tenyerében elfér aztán már
csak ki kell állnia a hegytetőre és a
legmeredekebb lejtőn egyenként
mint a bowlingosok a tekegolyókat
elindítani a hófasírtokat a mélybe
az újságok másnap címlapon adnak
hírt az évszázad legkisebb lavinájáról
ami legfeljeb tíz apró kavicsot ha maga
alá temetett a szenzáció a Guinness
Rekordok Könyvébe is azonnal bekerül

2018. december 20.

Álom. Kisgyerek ugrik a karomba messziről, mint egy artista. Elkapom, boldogság önt el, de nem tudom kiélvezni, mert felébredek.

Este B. P. előkarácsonyi bulijában táncolok bohócsipkával a fejemen. Egy férfi, akivel még a buli elején váltottam egy pár udvarias szót, a „You can leave your hat on” szám végén leveszi a fejemről a sipkát, és mire észbe kapok, szájon csókol. Pár perc múlva felöltözik, és távozik. Rám sem néz, amikor elköszön, még egy fél pillantással sem.

2018. december 19.

Nulla Dies Sine Linea – rövidítve mintha valami elesdés cuccról lenne szó, van is némi köze az addiktív viselkedéshez, ha hozzászoksz, hogy minden nap írsz valamit, egyetlen napi adag sem hiányozhat, különben hiánytünetek lépnek fel. Hiánytünetek: bármi másba fogsz, nem leled a helyed, a szokásosnál is erőteljesebben érzed, hogy valami nincs rendben a világban, ha tavasz van, az a baj, mert pont nincs kibe beleszeretned, ha tél van, rá lehetne fogni mindent a hidegre, de nem lehet mégsem, mert a lelked mélyén tudod, hogy egyetlen dolog hiányzik, akármilyen idő van: az írás. Írnod kell tehát, nincs mese. Vagyis, arról van szó éppen, hogy legyen mese. Nem csak esti. Főleg nappali. Lehet ezen gúnyolódni. Az önjelölt cenzorok kedvéért, összegyűjtök egy nagyobb adag naplóbejegyzést, és egyszerre teszem fel, legyen miből kimazsolázni a brutális részeket. Itt vagy, kedves? Üdvözöllek.
Nem az azért írunk, hogy olvassanak bennünket, ezt olvastam valahol.

2018. december 19.

ComputaCenter. Kiválasztani a sok mindenből, vagyis a sok semmiből azt, ami mégis ér valamit, ha mást nem, azt, hogy felfigyeltem rá, talán éppen azért, mert nem akartam volna megjegyezni, jó lett volna inkább elkerülni, vagy, ha már megtörtént, elfelejteni, de nem lehet, mert résen vagyok. Résen kell lenni. Most sem tudom elhessegetni azt, amit a mai napomból legszívesebben letagadnék: az agresszív késztetést, ami a hanyagság és nemtörődömség láttán elfog. G., a leggyengébb tanítványom már négy óráról hiányzott, pedig eleve elmaradásai voltak. Alapdolgokra kérdez rá. Túl gyorsan vágom rá a választ, le akarom tudni a dolgot, nem akarok időt hagyni magamnak arra, hogy mogorva legyek, és valami csípőset mondjak. Sokat volt távol, G., nem hiányzott magának ez a sok hiányzás, ezt már az óra legvégén mondom, bugyuta szójátékkal próbálom élét venni a bennem fortyogó elégedetlenségnek. Nem az zavar, hogy nem veszi komolyan, amit nyújtani tudok: a többiek nem haladnak miatta. Azt szarja le, amin ők már túl vannak. Visszahúzza őket is. Visszahúzná, ha hagynám. Mert nem hagyom, ahogyan fából vaskarikát tudnak csinálni egyesek, úgy most az a feladatom, hogy előnyt kovácsoljak a srác gyengeségeiből: őt kérem meg az instrukciók és átírások felolvasására, neki magyaráztatom el a többiekkel az ismeretlen szavakat. Az az igazság, hogy élvezem a pluszmunkát.

Ragaszkodunk a pillanatnyilag rendelkezésre álló élettérhez. Mint a buszon vagy a villamoson az öregek, akik vérre menő küzdelmet folytatnak egy-egy jó ülőhelyért. Lassan, de egyre gyorsabban én is közéjük tartozom. Mintha lenne bármi, amibe kapaszkodni lehet. Egy felhőrojt, egy hajcsomó, egy sziklahasadék, egy szemüreg, néhány nem is neked címzett, bárki által olvasható szó.

Az okos városokban nem lesz szükség rendőrökre. Az intelligens terek és utcák öntisztulóak, mozgásérzékelő detektoraik azonnal bekapcsolják a rendfenntartó funkciókat. A technikai fejlettség régóta lehetővé tenné, hogy a köztereket alulról fűtsék, ez nagyon jól jönne télen például hajléktalanoknak és nem utolsó sorban a tüntető fiataloknak, akik köztudottan sose hallgatnak az anyukájukra és a nagymamájukra, dupla sál és jégeralsó nélkül indulnak el tüntetni. Nem érdemes ilyesmin elmélkedni, tüntetésekre csak a buta városokban van szükség.

Terv: megírni Mihálydit a Csillagszállóba. A következő szám témája: „mobilitás”.

220. [tulajdonos]: itt-érlelt-kint2018-12-19 17:28
http://www.ujbekezdes.hu/2018/12/19/vajdics-aniko-panic-et-circenses

219. [tulajdonos]: rendes2018-12-13 15:23

218. [tulajdonos]: ...2018-12-13 14:07
ül
fekszik
kúszik
nem ugrál
nem ugat
nem szabad
jó kutya

217. [tulajdonos]: pessoa-non-grata2018-12-13 12:43
szerveződöm
jön a rémönunalom
félnetek nem
kell megölni
elég lesz
kivárni amíg
megásom saját síromat
az utolsó almát
úgyis fennhagyom
a fán mégse lesz
belőle gránát
alma


216. [tulajdonos]: chuva-obliqua2018-12-12 23:50
Hidegben temetkezni dupla fájdalom. Akkor is, ha az elhunyt szép kort élt meg. Megígértem a gyerekeimnek, hogy, ha haldokolni támad kedvem, mindenképpen megvárom a jó időt. A Papa szeptemberben ment el, színesebb temetése volt, mint Kuroszava álmában a száztíz éves néninek. Kicsit fújt a szél. Már érett a cseresznye, amikor a Mamát mellé temettük. Hamvasztani kellett a nagy távolság miatt, de ragaszkodott a koporsóhoz, ha csak akkorához is, mint amekkorában egy kisbaba elfér. Ő maga választotta ki a ládikóját egy prospektusból.

Apám temetése jellemzően április 11-ére, a költészet napjára esett, de ez rajtam kívül senkit sem érdekelt, az már inkább érdekelt mindenkit, hogy nem csak a temetés, de a havas eső is arra a napra esett. Erősen fújt a szél, oldalról csapta az arcunkba és a sírba a havat. Chuva obliqua / Rézsútos eső, ez járt a fejemben – másodikos voltam portugál szakon, éppen akkor vettük Pessoát. No meu espírito o sol deste dia é porto sombrio, a lelkemben ez a mostani nap komor kikötő csak, a cor das flores é transparente de as velas de grandes navios, a virágok színe átlátszik a hajók vitorláin. Három és fél órán át tartott a szertartás, körülményes dolog görög-katolikusnak születni, és akként meghalni. Lehet, hogy ez a hátsó körülmény térített át pár éve a református hitre?

Nem kellene K. bácsi temetése után Szepezden aludnunk. Hideg lesz a ház, mint a sírgödör.

Ma megint „sokan vagyunk kevesen”. A tüntetők többsége fiatal felnőtt. A rendőrök is fiatalok, ijesztően azok. Egyikük-másikuk még szinte kölyök. Miért őket rakják előre?




Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2018-12-23 11:28 Kosztolányi Mária
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
2018-08-21 09:29 Vezsenyi Ildikó
2018-08-21 09:17 vim
2018-08-17 21:42 válogatott versek
2018-08-16 18:22 kedvenceimből
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2019-01-24 13:56   Napló: az utolsó alma
2019-01-24 12:57   Napló: az utolsó alma
2019-01-24 12:38   NAGYÍTÓ /Vajdics:hű cseléd-cifra úrnő/
2019-01-24 12:13   Napló: Nagy Zoárd mesél
2019-01-24 12:11   Napló: A vádlottak padján
2019-01-24 10:25   Napló: Jó, ha a vége jó
2019-01-24 09:50   Napló: az utolsó alma
2019-01-24 08:37   NAGYÍTÓ /fülöp:mivel is/
2019-01-24 07:03       ÚJ bírálandokk-VERS: Bara Anna téveszme
2019-01-24 01:12   NAGYÍTÓ /Pálóczi Antal:NEM KÖLTŐI KÉRDÉS/