NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-26 06:27 Összes olvasás: 71694| 347. | [tulajdonos]: ... | 2019-02-12 23:21 | 2019. február 12.
Gyógyulok. Vége a jogos lustálkodásnak. Holnaptól megint koránkelés. Korábbra állítani a vekkert, hogy tovább lehessen húzni az időt. Nem a lóbőrt. A torrnához kell a plusz idő, ami nélkül nem élném túl a napot, bár túlélném biztosan. Mezítlábazás a hideg a kövön. Kávé. Várakozás a buszra a többi korán kelővel. Észrevenni, hogy egyre világosabb van. A szél fújhatna lágyabban is.
Karcsú nőalak sétál előttem álmomban lenge ruhában. Sárga, kék és zöld színek váltakoznak a ruhán leírhatatlan kombinációkban. Mintha a tavaszi mezőt öltötte volna magára az a nő, pedig még tél van, ezt álmomban is tudom. A vállán kendő; olyan finoman csipkézett, hogy ha megrázná, vagy ha a szél megfújná, lehullana róla, mint a virágszirom. Irigykedve nézem. Aztán a saját ruhámra pillantok. Hosszú, bő szoknya van rajtam, színek kavalkádja azon is. Okkersárga, rozsdavörös és türkizbe hajló zöld. Nincs miért irigykednem, az én ruhám még a tavaszkisasszonyénál is szebb. De túl vékony, fázni fogok így. Ahogy erre gondolok, rögtön fújni kezd a szél. Érzem, ahogy a hideg felkúszik a lábamon. Haza kell szaladnom meleg holmiért, harisnyanadrágért, kardigánért. És ennivalóért. Anélkül nem indulhatok útnak. Még nem tudom hova tartok, de úgy tűnik, hosszú út áll előttem.
Egy liftaknában találom magam, fülke nincs, én magam vagyok a lift, és zuhanok több emeletnyi mélységbe. A talpam alatt csak egy kötél feszül, azon meg tudom vetni a lábamat. Ki sem kell szállnom, már bent vagyok valahol egy helyiségben, ami nem az én otthonom. Van bent ennivaló, ruhanemű is, de fizetni kell érte. Egy boltba vitt a lift. Nincs nálam egy fillér se. Kijáratot keresek. Lepusztult betonplatz tűnik fel tőlem jobbra, rozsdás vaskorláttal, hintával, padokkal. Egykor játszótér lehetett. Emelkedőn áll, fel kell rá kapaszkodnom. Lábbal kitaposott ösvény vezet a széléig. Alatta szakadék. Mire odaérek derékig érő fal kerül elém, mint egy kilátóban, megvéd a mélybe zuhanástól.
Havas hegyoldal tárul elém, ahogy a mélybe nézek. Ahol állok, már egy bástya. Nem tudom megállítani a tekintetemet, zuhan alá, és vele együtt a testem is, csúszik le a havas hegyoldalon. Érzem a derekamon a hideget és a súrlódást, de nem tűnik veszélyesnek, élvezem a sebességet, mintha szánkóznék. A lejtőn leérve, visszanézek a tetőre. Sokkal magasabb és meredekebb a hegyoldal, mint amilyennek föntről látszott, csúszás közben is csak kis domboldalnak tűnt ahhoz képest, hogy most mekkora. Sok időbe fog telni, amíg visszatalálok arra a bástyára.
Hirtelen besötétedik. Félek. Egy út jelenik meg előttem, jól láthatóan, mintha világítana. Széles ívben kanyarog, fel a hegytetőre. Megnyugszom. Ezen a szerpentinen behunyt szemmel is feltalálok. És ha megtámad valami, egy éjszakai állat? – jut eszembe. Hosszú farúd kerül a kezembe. Toldi Miklós is megirigyelhetné, de ezt nem álmomban gondolom. Magam előtt tartom a rúd hegyesebbik végét, ha valaki, vagy valami rám akarna rontani, egyenesen beleszalad. Nem ront rám senki, pár másodperces tapogatózás után fent vagyok újra a bástyán, amiről a tekintetemmel együtt lezuhantam. Kiderül, hogy van fent egy étterem is. A férjem ott vár egy asztalnál. Na, mit szólsz, milyen ügyesen felküzdöttem magam, kérdem tőle. Elismerően bólogat.
Nincs szükségem lázmérőre reggel. Tudom, hogy lement a lázam. Csak a fejem fáj.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
