NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-24 18:01 Összes olvasás: 71571| 349. | [tulajdonos]: ... | 2019-03-05 11:12 | 2019. március 5.
Túró, tejföl, köpült író. Egybeíró. Különíró. Döntse el egy külön bíró, ki itten a különb író?
2019. március 4.
Fehér réklibe öltöztetett kisbaba egy öregember ölében; lehet, hogy már nem él, az öreg keze gyenge, nem tudja tartani a pár kilónyi súlyt, a baba legurul a földre – ez a villanásnyi töredék marad meg reggelre egy hosszú, zavaros álomból. Elfelejteném ezt is, ha nem ismétlődne kétszer is, mint újra és újra bejátszott filmrészlet. Egy teraszkorlát rácsai közé szorulva találom a kisbabát a következő álomban. Ki kell csavarnom a fejét a rácsból. Miért nem vigyáznak rá jobban, le fog zuhanni, üvöltöm, nem értik, hogy újra meg fogja próbálni? A kisbabák ilyenek, teszem hozzá, kíváncsiak.
Este indiai Szandránál. Elsőnek érkezem. Van egy macskánk, mondja Szandra. Kiscica, kérdezem. Nem, a szomszéd néni hónapok óta beteg, a fia magához vette, a macska itt maradt. Nem értem, miért osztja meg ezt velem Szandra, nem szoktunk ilyesmiről beszélgetni. Aztán megértem. A galéria lejáratánál megjelenik egy fekete macska, kényelmes léptekkel, mint egy manöken, lesétál a lépcsőn, felugrik mellém a kanapéra, ahol éppen a ruhát cserélem át a tánchoz, megszagolgat, az ölembe gömbölyödik. Fényes a szőre, a nyakamba fúrja a fejét, az orromhoz nyomja az orrát. Ellenállhatatlan.
2019. március 3.
Vadim levele. 2014-ben beállt a katonák közé harcolni. Most alkatrészeket osztogat a szabadidejében dobozszámra. Odessza felett fél éven keresztül bármikor megjelenhettek volna az orosz bombák, írja, végül nem történt semmi, de az emberek hozzászoktak a gondolathoz, hogy az ilyesmi bármikor megtörténhet. „a legborzasztóbb az hogy megszokod”, írja Szilágyi Domokos, „így élünk”, írja Vadim. Értem a szavait, el is tudom képzelni, milyen lehet így élni, a bombázás lehetőségével a fejük felett, de csak úgy, ahogyan a háborús filmeket szoktam nézni. Azonosulok a főszereplőkkel, összeszorul a gyomrom, ha baj éri őket, vagy elveszítenek valakit, ott vagyok velük, a kezemben kalasnyikov, ágyúgolyókat puffogtatok, tankban ülök, bármikor beleéghetek, de ha megéhezem, kiszállok, és kenek magamnak egy vajas kenyeret. A konyhaasztal mellől nézem a tankot: papírtank, a bombáim homokbombák, az ágyúgolyóim gumilövedékek, a puska csokiból van, finom.
2019. március 2.
Bogáncsokat szedegetek le magamról álmomban. A ruhám alatt a bőröm, mint a tépőzár. A kezemre is rátapadnak, alig tudom lerázni őket. Még a kézfejemen az egyik, amikor a tüskéi közt élőlényeket pillantok meg. Először csak bogarakat, fekete-fehér csíkosakat, mint a Colorado-bogár, aztán apró békákat. Puhák és lágyak, mint a gumicukor. Kipottyannak a bogáncsból a földre. Ekkor veszem észre, milyen hideg van kinn, és aggódni kezdek: a békák nem élik túl a telet. Csoda, hogy még életben vannak, biztosan a testem tartotta melegen őket. Jóérzés tölt el, ahogyan erre gondolok. A mihálydi ház lépcsője alatt állok, a karókkal szegélyezett virágágyásnál, azon a helyen, amit Vajdics mama egyszer stakétlinek nevezett, és én nem tudtam, mit jelent. Hogy-hogy nem tudod, dohogott Mama, milyen anyád van neked, hogy nem tanít meg magyarul beszélni. Ez a stakétlis ügy csak most, ébren jut eszembe, álmomban csak a fagyott göröngyöket látom a kihegyezett karók mellett, és aggódom a kisbékákért. Az egyik bogáncsból, mire földet ér, egy sárga kiscsibe fordul ki. Imbolyogva emelgeti a fejét, most születhetett, alig van benne élet. A tenyeremre emelem, ettől máris nagyobbnak látszik, a csőre és a nyaka megnyúlik, olyan, mint egy kis pelikán, de ezt csak ébren tudom, álmomban csak azt érzékelem, hogy egy távoli vidékről való, egzotikus állat. Nem fogja kibírni nálunk, egyszerűbb, ha most rögtön levágom, ez jár a fejemben, de közben már látom magamat, ahogy etetem, itatom. És érzem a felelősség súlyát, amit magamra vállalok: ha táplálni kezdem, nem hagyhatom abba. Hirtelen nagyon fáradtnak érzem magam. Lehet, hogy levágom mégis.
A kicsinyeit saját vérével tápláló pelikán Krisztus-szimbólum, ezt tanultam öt éve konfirmáció-előkészítőn. Nem tudom, mit csináltam végül álmomban, de ha az a kis pelikán a remény, amit valakiben táplálni kezdtem magammal kapcsolatban, nem hagyhatom abba.
2019. február 28.
Üres termekkel teli, modern épületben kóválygok álmomban késő éjszaka. Mosdót keresek. Alacsony, kövér emberke követ mindenhova, arctalan, nemtelen, se-nő-se-férfi, egyetlen tulajdonsága van: megállás nélkül, hangosan beszél. Rá kell szólnom, hogy maradjon már csendben, még valaki észreveszi, hogy bent vagyunk. Benyitok egy ajtón. Mosdó helyett az épület szívében találom magam. Üvegfallal borított tárgyalóteremben húsz-harminc ember ül, valamiről éppen vitatkoznak. Éles, fehér fény veszi körül őket. Tekintetük az üvegfalon át egy másik helyiségbe irányul, ahol félhomály van, zsúfoltság és meleg, barna színek. Amilyen steril és mesterségesen rendezett a tárgyaló, olyan természetesen kaotikus a vizsgálat tárgyát képező helyiség. Szaga is van. Bele is lépek valamibe, amit aztán nem győzök törölgetni a talpamról egy lábtörlőbe. Ez egy istálló, jut eszembe, itt az épület kellős közepén, a ki tudja hányadik emeleten! Késő éjszaka van. Biztosan valami titkos kísérlet folyik. De hová tűntek a lovak? Ijedten ébredek. Tárgyaló. Lótrágya. Már megint jól szórakozik a tudattalanom.
2019. február 27.
Ha tudnék rajzolni, és papírra akarnék vetni, mondjuk, egy szitakötőt, a mozgását is megörökíteném, az íveket, a hurkokat, a teljes útvonalat, amit a röptével bejár. Vagy inkább csak annak egy részét. Aztán kitörölném a szitakötőt. Ez lenne a rajz. Ilyen a költészet. A próza más. Vagy nincs is akkora különbség?
Tegnap este megint átsétáltam a Margit hídon. Ki volt világítva a Vár, az Országház, a Lánchíd. Gyöngysorok. Ékszerdobozok. Csak nehogy valaki Pandóra szelencéjének nézze valamelyiket.
2019. február 26.
Elalvás előtt levél Vadimnak. Naná, hogy reggelre róla álmodom. Egy ágyban fekszünk vele és a kisebbik fiammal. Az egyik szélen ő, a fal felé fordulva, a másik szélen a férjem, mellette én kiskifliben. A kisebbik fiunk köztem és Vladim közt. Így beszélgetünk. Mintha csak az asztal mellett ülnénk, és borozgatnánk. Vagy teázgatnánk. Szamovárból, hogy stílszerűek legyünk. Vadim a vendégünk, megosztjuk vele az ágyunkat, álmomban ez teljesen természetes. De ő megunj a fekvést, felkel, körülnéz. A szobánk kicsi és túlzsúfolt. Szégyellem, hogy ilyen körülmények között élünk. Vadim illedelmes mozdulatokkal a hátizsákját rendezgeti, nagyvonalú és magabiztos, mint egy távolról jött herceg. A haja és a szeme teljesen átalakult, amióta mellénk került az ágyba. Akkor még olyan volt, mint amilyennek az életben megismertem, rövid, barna hajú, barna szemű, most dús, szőke fürtök lógnak a vállára, és a szeme, mint két tó, olyan kék és hatalmas, hogy beleszédülök. Eszembe sem jut, hogy ez már nem lehet ő. Álmomban az ilyesmi elfogadható. Ébren azért elgondolkodom a dolgon. Kit várok én vendégségbe? Jézusom! Vadimmal közben már az utcán sétálunk, kézen fogva. Most újra a régi: barna hajú, barna szemű. Valakivel találkozunk, akinek angolul mutatom be. Let me to introduce my friend. One of my friend, hallom, ahogy kijavítom magam, nehogy azt higgye az illető, hogy együtt járunk. Már nem fogjuk egymás kezét. Az illető arctalan, nem konkrét személy, bárki, aki szembe jöhet, akinek tudnia kell, hogy mi nem szerelmespár vagyunk. Just a friend of mine – ugrik be a dal a Vaya con dios-tól, amikor felébredek.
A következő jelenetben a férjemmel bolyongok egy ismeretlen városban. Éttermet keresünk, ahol megvacsorázhatnánk. Folyton elterel bennünket valami a céltól, mintha egy akadályversenyen lennénk. Előbb egy építkezésen találjuk magunkat, ahol csak pallón lehet megközelíteni a bejáratot, de az végül megkerüli az épületet, nem az ajtóhoz visz. Aztán egy vonatunk ücsörgünk, ami több, mint egy órája áll. Én ráadásul csak egy számítógép képernyőjén vagyok jelen, kívülről látom, hogy a férjem skype-on beszélget velem, miközben anyósoméknál egy zacskó Mozartkugelt kell három felé osztanom. Elég sok van, de mire befejezem a szortírozást, csak egy golyó marad. El akarom rejteni, azt az egyet én szeretném megenni. Újra a pályaudvaron vagyok. A síneken biztonsági autók száguldoznak, valami fejes közeledik. Ó, hát, ezért állt annyit a vonatunk. Jön is egy piros vonat, egyetlen kocsi, csillog-villog rajta a festék, nem látni, ki ül benne. Utálom.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
