láthatatlanná soványodott pókok szaladgálnak az ágy alatt a kis ujjnyi vastagságúra fonnyadt répát sem dobom ki szinte fáj ahogy hámozom mintha saját magamról nyúznám le a bőrt álmomban halott öregasszonyok fekszenek egy selyempapírral bélelt kartondobozban szép sorban egymás mellett mint a krémmel töltött bonbonok puha és hamvas a bőrük mint a kisbabáknak ide-oda rejtegetem a házban a dobozt pehelykönnyű miért is lenne nehéz
Mindig az "a" - betűkkel van baj. Vagy túl sok van belőlük, vagy túl kevés. Vagy hiányoznak a billentyűzetről, és utólag kell bebiggyeszteni őket a szövegbe.
Próza és költészet viszonya. Mint két homlokegyenest különböző kognitív stílusú ember házassága. Az egyik Kronoszt bálványozza, a történésekre figyel, arra, ahogyan egyik dolog a a másik után következik, ez történt, az történt, ez ezt csinálta, a másik amazt, ez ezt mondta, a másik arra úgy felelt, hogy. Elindul valahonnan, lépésről lépésre halad, néha megáll, a tekintete körbefordul, aztán megy tovább. Van, hogy kedve szottyan mellékösvényekre tévedni. Elágazásokat követ, mint a futónövények. A másiknak erre nincs ideje. És helye is sincs. Olyan szűk átjárók állnak csak rendelkezésére, amelyekbe menthetetlenül beszorulna, ha felesleges díszítő elemekkel dagadtra hizlalná magát. A születendő vers felett Kairosz bábáskodik. „Minden pillanatban a teljes lét esedékes”, írja Hamvas Béla. Ez sokszorosan érvényesül a versben: minden pillanatnak az örökkévalóságra kell ablakot nyitnia. Ez csak úgy lehetséges, ha a versíró elfelejtkezik a kronologikus időről, és a kairoszi időt állítja maga mellé szövetségesnek. Így tudja megoldani, hogy a horizontális tér helyett a vertikális térben mozogjon, lefelé vagy felfelé, a mélybe vagy a laposságok fölötti magasba. „A pokol térélmény. A mennyország is.”, írja Pilinszky az egyik legerősebb versében, de a pokol és a mennyország közötti közlekedésnek időbeli vonzata is van. Pár másodperc alatt kell megtörténnie annak, amire egy regényben évek állnak rendelkezésre. Ezért gondolom én, hogy minden vers egy tér-időalagúton át vezet a benne foglalt tartalomhoz. Az olvasó (jó esetben) úgy ocsúdik fel belőle, mint egy vén időutazó, pedig csak átruccant egy másik galaxisra.
igen a monitor és a fejből kigördülő kövek csak nehogy illetéktelen kezekbe kerüljenek mert mi van ha késik a megváltó mikrogravitáció nem állhat minden középre állított asszony mellett egy Jézus nevű testőr pedig igen de mindegy biztos ami biztos legyenek azok a kövek inkább csak papírgalacsinok belsejükben egy-egy el nem küldött levél
Ugyan már, Béla! A kutya, akit a gazdája, egy negyven év körüli nő, Bélának szólított, abbahagyja a morgást, amivel a sarkamnak ugrott, megszégyenülve oldalra kullog, be a fák a közé, ahol egy másik kutya várja, mire odanézek. Jé, ez meg olyan, mint Colombo kutyája. Futok tovább, Béla újra a sarkamban, morgása egy mindenre elszánt vérebé, ám elég megfordulnom, már iszkol is vissza a gazdájához. Az újra megdorgálja: jaj, Béla, miért kell ezt? Ne féljen, fordul felém, igazából nagyon gyáva, nem is merne egy lépésnél közelebb menni. Hiszek a nőnek, hinni akarok neki, mégis jobbnak látom, ha futás helyett leguggolok, és magamhoz szólítom Bélát. Gyere ide, ismerkedjünk meg, nem bántalak. Béla összezavarodva ácsorog, a Colombo-kutya szalad oda helyette hozzám begyűjteni a simogatást. Béla nem közelít. Puli, kérdezem a nőt. Fehér dzsekije van, az arcát meg se nézem, annyira lekötnek a kutyák. Nem tudom, feleli a nő, találtuk, azért ilyen. Ja, értem, bólogatok, a talált kutyák lelkivilága mindig nagyon bonyolult. Felállok. Szia, Béla, köszönök el, vigyázz a gazdira. Mi mindenre jó egy kutya, ez jár a fejemben hazafelé menet. A versek is olyanok, mint a kutyák, ki lehet velük menni a játszóterekre az emberek közé, meg lehet ismerkedni más versgazdákkal, rácsodálkozni, hogy hasonlítanak ők és a verseik.
2019. március 16.
Egyetemista voltam már, azt hiszem, de lehet, hogy csak gimnazista, amikor egy őrdarázs úgy belemart a jobb kézfejembe, hogy napokig semmit sem tudtam csinálni, bedagadt a fél karom. Otthon voltam Nyírmihálydiban, egyedül, mert Anyu akkoriban hétvégén is dolgozott. Apu és a testvéreim hol lehettek, nem tudom, lehet, hogy otthon voltak ők is mind, csak Anyu nélkül üresnek tűnt a ház. Zárlatos a villany, mondta Anyu munkába menet, ha kimegy az áram, ott a villanyóra a kiskertben a kapu mellett, nyomd vissza a biztosítékot. Nem emlékszem, mitől ment ki az áram, arra sem emlékszem, hogy kiment, csak az maradt meg bennem, mint egy sokszor visszajátszott videofelvételen, hogy a kiskertben állok a bejárati kapu mellett, körülöttem rózsák, anyám rózsái, olyan a színük, mint az parázs, ha beléjük szagolnék, málnaillatúak lennének. Ott állok, nem szagolom a rózsákat, a villanyóra pléhajtajáról kell letekernem a drótdarabot, amivel be van zárva, erős a drót, talán nem is kézzel kellene széttekernem, hanem egy fogóval, nem tudom, milyen nevűvel, ott van valahol Apu szerszámai között, nem csípőfogó, azzal szöget kell kihúzni, hát, sose tanulom meg, erős a drót, erős a kezem is, fogó nélkül is megbirkózik a feladattal, még nem tudja, mi vár rá, ha kinyílik a villanyóra ajtaja, a bent őrködő darázs viszont már ott áll készenlétben, és az első lehetséges pillanatban lecsap. A váratlansága volt a legfájóbb, a saját gyanútlanságom, hogy nem számítottam rá, és a gyanú, hogy hasonló támadásban bárhol, bármikor részem lehet. Mert az őrdarázs lesben áll, de én nem láthatom, és így sose tudok rá felkészülni.
2019. március 15.
Belenéztem az M5-ön a Trianon című rockoperába. Percekig megkövülve bámultam a képernyőt. A gyerekeim érdeklődve futottak össze a furcsa hangokra, ők térítettek magamhoz. Zsidókat imitáló színészek vonultak épp a Hősök terén sárga csillaggal a mellükön, mint egy maszkabálon, amikor a tévét kikapcsoltam. Eszembe jutottak megint a Gorgók. Hogy eredetileg szépek voltak. Szegények.
2019. március 13.
Bírósági tárgyalásra várok álmomban. Fent a tribünön már ott a bíró, az esküdtek. Táblára tűzve egy papírlap, a papíron egy csecsemő rajza. Őt akarják a nyakamba varrni. Nem az enyém, valaki más szülte, egy nő, aki nem vállalhatja az anyaságot a nyilvánosság előtt, talán ő királynő, talán csak a ház úrnője, nem lehet megállapítani, milyen korban vagyunk. Én mintha cseléd lennék, rá akarnak beszélni, hogy vállaljam el magaménak a gyereket, először talán bele is egyeztem, nemrég mintha még a kezemben is tartottam volna, de most azt akarom, hogy derüljön ki az igazság. Mindenki csodálkozik, nem így volt megbeszélve. Érzem, hogy kemény menet lesz a bizonyítás, lehet, hogy nem sikerül, és engem börtönbe zárnak. A gyereket is sajnálom: attól, hogy nem az enyém, még dédelgethetném, de ha akarnám, sem tehetem, mert már csak papíron létezik.
2019. március 12.
Kezd agyamra menni a tanítás. Álmomban matektanár vagyok. Egy osztályteremben állok, a tanulók újak. Az egyik diák előtt kockás spirálfüzet, bonyolult matematikai képlet benne az utolsó bejegyzés, ahogy ránézek, azonnal világos, hogy hogy hozzá sem tudok szagolni. Itt tartanak, nincs mese, az órát nekem kell megtartanom. Tévedésről lehet szó, de eszembe sem jut tisztáznom a helyzetet. Időt kell nyernem, a diákok nem tudhatják meg, hogy felkészületlenül érkeztem. Elfogadom, hogy matematikát tanítok, most ez a feladat, majd csak felkészülök valahogyan, valamikor jó matekos voltam, erre még álmomban is emlékszem. A diákok egyelőre többet tudnak, mint én, de meg fogom oldani, hogy ez ne így legyen. Valaki benyit. Egy csapat spanyolos. Ajándékot akarnak nekem átadni, szeretnék, ha velük mennék. Sajnálkozva tárom szét a karomat a matekosok előtt, majd jövök, addig is kezdjék el megoldani az első feladatot. Az első padban ülő szemüveges lány elég okosnak látszik, őt bízom meg az óra vezetésével. Odakint a folyosón egy fiú mindenféle mutatványt ad elő, nem látom, mit csinál, csak az világos, hogy a találmányait mutogatja, mint egy bűvész. Ez az ajándék. Az előadás végén a farkánál fogva behúz egy tehenet szekerestül, mindenestül. A tehén vigyorog, már csak a feje látszik. Na, jó, mondom, ennyi elég, nekem vissza kell mennem matekot tanítani. Épp kicsöngetnek, amikor újra a terembe lépek. Majd valahogyan bepótoljuk ezt az órát, mondom a diákoknak. Ezt megúsztam, gondolom, de a következőt nem fogom. Mennem kell haza matekot tanulni. A szemem előtt újra megjelenik a kockás spirálfüzet a képlettel a közepén. Még mindig nem értem, mi ez, de meg fogom érteni, hiszen tudom. Tudtam, csak elfelejtettem.
Bútorokat tologatok álmomban egy szobába zárkózva, mintha az ajtó elé akarnék torlaszt emelni. Aztán kívülről látom magamat, befelé dörömbölök azt ajtón, mintha nem tudnám, hogy bent van az a Másik, akiről csak ébren tudom, hogy az is én vagyok.
Csoportos, ugrabugrálós játék vezetője és résztvevője vagyok a következő álomban, hol kívülről látom magamat, amint mutatom, mi a teendő, hol én magam vagyok az egyik játékos. A jelenet változó motívumokkal többször is ismétlődik. Henger alakú, sárga rongycsomót dobok a földre, puha, mint egy plüssállat. Mire a padlóra ér, szétesik, krétapor lesz belőle. A talpammal kör alakúvá dörzsölöm a krétaport, ez a startpont, ez a sárga maszat, innen kell egy távolabb lévő szürke foltra ugrani, majd arról egy feketére. Nem könnyű mutatvány, mert a foltok is ugrálnak, és időnként egészen távol kerülnek egymástól. Aki kiesik, többet nem játszhat. Amikor én vagyok soron, kibillenek az egyensúlyomból, és az egyik ugrást csúnyán elvétem. A következő fordulót egy testhez simuló, fekete mezbe öltözött lány vezeti. Földre dobja a sárga rongyot, szétdörzsöli a belőle keletkező krétaport, indulhat a játék. Ekkor veszem észre, hogy a szürke és a fekete folt a sárgához egészen közel helyezkedik el, és nem mozog egyik sem, kényelmesen át lehet rájuk lépni, ugrani egyáltalán nem kell. Szomorúság fog el, igazságtalannak találom, hogy így leegyszerűsödött a játék.
2019. március 9.
A tűzzel játszol, mondja bennem egy hang. Még nem alszom, csak bóbiskolok. Vagy a tűz játszik velem, feleli egy másik hang. Nem tudom, melyik vagyok én, melyik hang, csak a tüzet látom, amint a széllel versenyezve végigszalad egy hegyoldalon, felperzseli a száraz avart, a fák hajladoznak, csak a hegy áll sértetlenül, rendíthetetlenül.
2019. március 7.
Egy hegy tetejéről kell lejutnom a mélybe a férjemmel. Ez az álom. A hegy igazából egy épület, lefelé szélesedő szintekkel, kész Bábel tornya. Hol bent vagyunk, hol kint járunk a felszínen. Bent lépcsők vezetnek a mélybe, kívül ösvények. Sötét és nedves a lépcsőház, mint egy barlang belseje, a falakat időnként sikolyok, kiabálások rázzák meg, a lakók biztosan elmebetegek, le kell jutnunk, de óvatosan, nehogy valaki észrevegye, hogy itt járunk, különben bezárnak minket is.
Ébren a hegy kettős természete érdekel. Hogy lehet valami egyszerre nyitva és zárva. Búvópatak vagyok?
2019. március 6.
Gyerekeket győzködök álmomban, jöjjenek velem oda, ahova én tartok. Nem akarnak kötélnek állni. Ma van az esküvőm mondom, és a szoknyámra mutatok, lenétek én is, igazat mondok-e, vagy csak kitaláltam valami mesét. A szoknyám tele sziromszerűen mintázott, hófehér csipkével, mint egy virágzó cseresznyefa. Mennyasszony lennék tényleg? És ki a vőlegény? Nem számít, nem ezen van a hangsúly. A gyerekeket kell meggyőznöm. Az esküvőmre csak eljönnek, az fontos esemény. Talpig ér a szoknya, jó érzés benne lenni. De csak a szoknya fehér, felül egy piros melegítőfelső van rajtam. Valaki rám szól, talán a férjem, hogy le kellene cserélnem. Van valahol egy fehér blézerem, felelem készségesen, majd előkeresem. Az esküvő kérdése ezzel elintézettnek látszik.
Túró, tejföl, köpült író. Egybeíró. Különíró. Döntse el egy külön bíró, ki itten a különb író?
2019. március 4.
Fehér réklibe öltöztetett kisbaba egy öregember ölében; lehet, hogy már nem él, az öreg keze gyenge, nem tudja tartani a pár kilónyi súlyt, a baba legurul a földre – ez a villanásnyi töredék marad meg reggelre egy hosszú, zavaros álomból. Elfelejteném ezt is, ha nem ismétlődne kétszer is, mint újra és újra bejátszott filmrészlet. Egy teraszkorlát rácsai közé szorulva találom a kisbabát a következő álomban. Ki kell csavarnom a fejét a rácsból. Miért nem vigyáznak rá jobban, le fog zuhanni, üvöltöm, nem értik, hogy újra meg fogja próbálni? A kisbabák ilyenek, teszem hozzá, kíváncsiak.
Este indiai Szandránál. Elsőnek érkezem. Van egy macskánk, mondja Szandra. Kiscica, kérdezem. Nem, a szomszéd néni hónapok óta beteg, a fia magához vette, a macska itt maradt. Nem értem, miért osztja meg ezt velem Szandra, nem szoktunk ilyesmiről beszélgetni. Aztán megértem. A galéria lejáratánál megjelenik egy fekete macska, kényelmes léptekkel, mint egy manöken, lesétál a lépcsőn, felugrik mellém a kanapéra, ahol éppen a ruhát cserélem át a tánchoz, megszagolgat, az ölembe gömbölyödik. Fényes a szőre, a nyakamba fúrja a fejét, az orromhoz nyomja az orrát. Ellenállhatatlan.
2019. március 3.
Vadim levele. 2014-ben beállt a katonák közé harcolni. Most alkatrészeket osztogat a szabadidejében dobozszámra. Odessza felett fél éven keresztül bármikor megjelenhettek volna az orosz bombák, írja, végül nem történt semmi, de az emberek hozzászoktak a gondolathoz, hogy az ilyesmi bármikor megtörténhet. „a legborzasztóbb az hogy megszokod”, írja Szilágyi Domokos, „így élünk”, írja Vadim. Értem a szavait, el is tudom képzelni, milyen lehet így élni, a bombázás lehetőségével a fejük felett, de csak úgy, ahogyan a háborús filmeket szoktam nézni. Azonosulok a főszereplőkkel, összeszorul a gyomrom, ha baj éri őket, vagy elveszítenek valakit, ott vagyok velük, a kezemben kalasnyikov, ágyúgolyókat puffogtatok, tankban ülök, bármikor beleéghetek, de ha megéhezem, kiszállok, és kenek magamnak egy vajas kenyeret. A konyhaasztal mellől nézem a tankot: papírtank, a bombáim homokbombák, az ágyúgolyóim gumilövedékek, a puska csokiból van, finom.
2019. március 2.
Bogáncsokat szedegetek le magamról álmomban. A ruhám alatt a bőröm, mint a tépőzár. A kezemre is rátapadnak, alig tudom lerázni őket. Még a kézfejemen az egyik, amikor a tüskéi közt élőlényeket pillantok meg. Először csak bogarakat, fekete-fehér csíkosakat, mint a Colorado-bogár, aztán apró békákat. Puhák és lágyak, mint a gumicukor. Kipottyannak a bogáncsból a földre. Ekkor veszem észre, milyen hideg van kinn, és aggódni kezdek: a békák nem élik túl a telet. Csoda, hogy még életben vannak, biztosan a testem tartotta melegen őket. Jóérzés tölt el, ahogyan erre gondolok. A mihálydi ház lépcsője alatt állok, a karókkal szegélyezett virágágyásnál, azon a helyen, amit Vajdics mama egyszer stakétlinek nevezett, és én nem tudtam, mit jelent. Hogy-hogy nem tudod, dohogott Mama, milyen anyád van neked, hogy nem tanít meg magyarul beszélni. Ez a stakétlis ügy csak most, ébren jut eszembe, álmomban csak a fagyott göröngyöket látom a kihegyezett karók mellett, és aggódom a kisbékákért. Az egyik bogáncsból, mire földet ér, egy sárga kiscsibe fordul ki. Imbolyogva emelgeti a fejét, most születhetett, alig van benne élet. A tenyeremre emelem, ettől máris nagyobbnak látszik, a csőre és a nyaka megnyúlik, olyan, mint egy kis pelikán, de ezt csak ébren tudom, álmomban csak azt érzékelem, hogy egy távoli vidékről való, egzotikus állat. Nem fogja kibírni nálunk, egyszerűbb, ha most rögtön levágom, ez jár a fejemben, de közben már látom magamat, ahogy etetem, itatom. És érzem a felelősség súlyát, amit magamra vállalok: ha táplálni kezdem, nem hagyhatom abba. Hirtelen nagyon fáradtnak érzem magam. Lehet, hogy levágom mégis.
A kicsinyeit saját vérével tápláló pelikán Krisztus-szimbólum, ezt tanultam öt éve konfirmáció-előkészítőn. Nem tudom, mit csináltam végül álmomban, de ha az a kis pelikán a remény, amit valakiben táplálni kezdtem magammal kapcsolatban, nem hagyhatom abba.
2019. február 28.
Üres termekkel teli, modern épületben kóválygok álmomban késő éjszaka. Mosdót keresek. Alacsony, kövér emberke követ mindenhova, arctalan, nemtelen, se-nő-se-férfi, egyetlen tulajdonsága van: megállás nélkül, hangosan beszél. Rá kell szólnom, hogy maradjon már csendben, még valaki észreveszi, hogy bent vagyunk. Benyitok egy ajtón. Mosdó helyett az épület szívében találom magam. Üvegfallal borított tárgyalóteremben húsz-harminc ember ül, valamiről éppen vitatkoznak. Éles, fehér fény veszi körül őket. Tekintetük az üvegfalon át egy másik helyiségbe irányul, ahol félhomály van, zsúfoltság és meleg, barna színek. Amilyen steril és mesterségesen rendezett a tárgyaló, olyan természetesen kaotikus a vizsgálat tárgyát képező helyiség. Szaga is van. Bele is lépek valamibe, amit aztán nem győzök törölgetni a talpamról egy lábtörlőbe. Ez egy istálló, jut eszembe, itt az épület kellős közepén, a ki tudja hányadik emeleten! Késő éjszaka van. Biztosan valami titkos kísérlet folyik. De hová tűntek a lovak? Ijedten ébredek. Tárgyaló. Lótrágya. Már megint jól szórakozik a tudattalanom.
2019. február 27.
Ha tudnék rajzolni, és papírra akarnék vetni, mondjuk, egy szitakötőt, a mozgását is megörökíteném, az íveket, a hurkokat, a teljes útvonalat, amit a röptével bejár. Vagy inkább csak annak egy részét. Aztán kitörölném a szitakötőt. Ez lenne a rajz. Ilyen a költészet. A próza más. Vagy nincs is akkora különbség?
Tegnap este megint átsétáltam a Margit hídon. Ki volt világítva a Vár, az Országház, a Lánchíd. Gyöngysorok. Ékszerdobozok. Csak nehogy valaki Pandóra szelencéjének nézze valamelyiket. 2019. február 26.
Elalvás előtt levél Vadimnak. Naná, hogy reggelre róla álmodom. Egy ágyban fekszünk vele és a kisebbik fiammal. Az egyik szélen ő, a fal felé fordulva, a másik szélen a férjem, mellette én kiskifliben. A kisebbik fiunk köztem és Vladim közt. Így beszélgetünk. Mintha csak az asztal mellett ülnénk, és borozgatnánk. Vagy teázgatnánk. Szamovárból, hogy stílszerűek legyünk. Vadim a vendégünk, megosztjuk vele az ágyunkat, álmomban ez teljesen természetes. De ő megunj a fekvést, felkel, körülnéz. A szobánk kicsi és túlzsúfolt. Szégyellem, hogy ilyen körülmények között élünk. Vadim illedelmes mozdulatokkal a hátizsákját rendezgeti, nagyvonalú és magabiztos, mint egy távolról jött herceg. A haja és a szeme teljesen átalakult, amióta mellénk került az ágyba. Akkor még olyan volt, mint amilyennek az életben megismertem, rövid, barna hajú, barna szemű, most dús, szőke fürtök lógnak a vállára, és a szeme, mint két tó, olyan kék és hatalmas, hogy beleszédülök. Eszembe sem jut, hogy ez már nem lehet ő. Álmomban az ilyesmi elfogadható. Ébren azért elgondolkodom a dolgon. Kit várok én vendégségbe? Jézusom! Vadimmal közben már az utcán sétálunk, kézen fogva. Most újra a régi: barna hajú, barna szemű. Valakivel találkozunk, akinek angolul mutatom be. Let me to introduce my friend. One of my friend, hallom, ahogy kijavítom magam, nehogy azt higgye az illető, hogy együtt járunk. Már nem fogjuk egymás kezét. Az illető arctalan, nem konkrét személy, bárki, aki szembe jöhet, akinek tudnia kell, hogy mi nem szerelmespár vagyunk. Just a friend of mine – ugrik be a dal a Vaya con dios-tól, amikor felébredek.
A következő jelenetben a férjemmel bolyongok egy ismeretlen városban. Éttermet keresünk, ahol megvacsorázhatnánk. Folyton elterel bennünket valami a céltól, mintha egy akadályversenyen lennénk. Előbb egy építkezésen találjuk magunkat, ahol csak pallón lehet megközelíteni a bejáratot, de az végül megkerüli az épületet, nem az ajtóhoz visz. Aztán egy vonatunk ücsörgünk, ami több, mint egy órája áll. Én ráadásul csak egy számítógép képernyőjén vagyok jelen, kívülről látom, hogy a férjem skype-on beszélget velem, miközben anyósoméknál egy zacskó Mozartkugelt kell három felé osztanom. Elég sok van, de mire befejezem a szortírozást, csak egy golyó marad. El akarom rejteni, azt az egyet én szeretném megenni. Újra a pályaudvaron vagyok. A síneken biztonsági autók száguldoznak, valami fejes közeledik. Ó, hát, ezért állt annyit a vonatunk. Jön is egy piros vonat, egyetlen kocsi, csillog-villog rajta a festék, nem látni, ki ül benne. Utálom.
Az első európai keresztény asszony egy rabszolgából szabaddá lett nő volt. Lídiának hívták.
Már álmomban is horgolok. Kétszer-háromszor nagyobbak a hurkok, mint a valóságban. Közben hallom, ahogy egy történet sorait szövöm magamban hangosan. Ébredés után nem emlékszem a szavakra, csak a színekre. A komplementer színeket szeretem. Azok felerősítik egymást. Középen indul a történet egy varázsgyűrűvel, arra kerül a történet magva rövid pálcával, ráhajtásokkal, szaporítással az újabb körök a szélekig, a történet marginális részei felé. Az ismétlődő mintázatok összehangolása külön gyönyörűség. A színek úgy beszélgetnek egymással, mint a többszólamú zeneművekben a visszatérő motívumok.
Lineárisan is meg lehet egy történetet horgolni. Az első láncszemtől kezdve az utolsóig szép sorban haladva. Az ismétlődő mintázatoknak először a szélei születnek meg először, aztán a belsejük is, aztán újra a szélek. Közben nehéz megállapítani, mi fog kirajzolódni a végén. Az utolsó soroknak nagy jelentősége van. Akkorra áll össze a történet. Addig az író is az olvasó is, mintha a sötétben tapogatózna. Sokszor felmerül a kérdés, lesz-e ebből kerek egész, van-e értelme az egésznek.
2019. február 23.
Golyók között kotorászom álmomban. Valaki, aki L. L.-re hasonlít, felém fordul, nyolcat kell kiosztanunk, mondja. Valami szabadtéri rendezvényen vagyunk, nagy a tömeg. A mi nyolc emberünk egy árok szélén ül, várják a díjat. Szépek a golyók, színesek, tele van velük egy nagy kerek tál. Ahogy kotorászni kezdek köztük, egyre csúnyábbak lesznek, üres, átlátszó műanyag vacakok. És túlságosan egyformák. Mégis válogatnom kell köztük. Amit kiválasztok, a tál aljára csúszik, alig tudom kiszedni a többi alól. A negyediknél tartok, amikor egy kis tégely kerül a kezembe. Gömbölyű az alja, mint a golyóké, de van fedele, amit le lehet tekerni, és a belsejébe bármi rakható, ami belefér. L. L.-re nézek, látja-e ő is, mit találtam.
2019. február 22.
Nem jutott eszembe az érzés, ami átsuhant rajtam, amikor A. P. a mellkasával súrolta a karomat. Hogy direkt csinálta. Tegnap viszont észrevettem, mennyire tartózkodom újabban a testi érintésektől. Az egyik tanítványom rendszeresen puszit akar adni, amikor megérkezik. Ne, ne, beteg vagyok. Estoy resfriada. Jobb, ha csak távolról üdvözölsz, még nem gyógyultam még meg teljesen. Óra végén csak rá nyomott az arcomra két lelkes puszit, még át is ölelt. Nem esett rosszul, sőt, de éreztem a testemben az ellenállást. Talán csak a szerep miatt, gondoltam. Egy tanítvány ne ölelgesse a tanárát. Akkor se, ha baráti körből ismerik egymást. Ez lenne a megnyugtató magyarázat. De a gyanú, hogy távolságtartó lettem, belém fészkelte magát. Egy hete a villamoson csókolózott egy pár. Pár éve még irigykedve néztem volna őket, most valahogy gusztustalannak éreztem a jelenetet. Elfordultam. Nem akartam tanúja lenni a testnedvek nyilvános összekeveredésének. Igaz, éppen be volt dugulva az orrom, és kapart a torkom, talán ezért sem volt kedvem túlságosan beleérezni magam a helyzetükbe. De ez megint csak felmentésnek tűnik valami alól, ami valószínűnek látszik: elzárkózom a bizalmas helyzetektől.
A buszon egy nő munkaügyi történeteket mesélt három pasinak hangosan. Az első mondatai hallatán hátrakaptam a fejem, annyira hangos volt. Aztán nem bántam, hogy minden szót hallok. Fáradt voltam, nem lett volna erőm olvasni. Kimentünk cigizni a Janival, mesélte a nő, azt mondja, én már annyi mindent láttam, na ha majd a hajlékony nálatok is végigfossa a padlót, mondom neki, aztán leül, és még be is hugyozik, akkor elmondhatod, hogy mindent láttál. Vagy ha kismamának a férje McDonalds-os „steril” zacskójába kell hánynia, mert nem tudunk neki vesetálat adni, mert összesen hármat adnak az egész osztálynak, akkor elmondhatod, hogy mennyi mindent megértél. Bár fentről azt mondják minden rendben. Hogy nincs semmi baj az egészségüggyel.
2019. február 15.
Tegnap az életszövet-blog-megbeszélés szünetében az ajtóban álltam, amikor A. P. kifelé jövet elhaladt mellettem, és a mellkasával súrolta a jobb karomat. Nem ért áramütésként, ami jó, de felmerült bennem, hogy direkt csinálta, pedig biztosan nem, de még napokkal később is eszembe fog jutni az érzés, ami átsuhant rajtam, írom most, mintha előre látnám a jövőt. Mennyire igaza van mindenkinek (egy sor pszichológiai irányzat képviselőjének), aki azt állítja, hogy amikor egy gondolat befészkeli magát az agyunk valamelyik rekeszébe, nem a valóság fogja azt onnan kiverni, hanem egy másik gondolat. A valóság ugyanis ilyenkor nem számít. Annak, amit gondolsz, nagyobb ereje van, mint annak, ami valójában történt. Olyan ez, mint amikor valami megrázót álmodunk, és nem tudjuk kiverni a fejünkből, emlékezünk rá, pedig meg sem történt. Nem tudom, hol olvastam erről, így ebben a megfogalmazásban biztosan sehol. Az egészet most találtam ki. Kathie Byron biztosan ír erről. Ha az ő módszerével végigmegyek a Gondolaton, amit nem tudok kiverni a fejemből, mire lyukadnék ki? 1. Direkt csinálta? Mondjuk igen. 2. Száz százalékig biztos lehetek benne, hogy igaz ez az állítás? Nem. 3. Mit okoz bennem a gondolat, hogy direkt haladt el mellettem olyan szoros közelségben, hogy súrolnia kellett a mellkasával a karomat. Áramütést nem, az erősebb szokott lenni, de valami karcolás félét igen, azt az érzést, hogy sérülékenyebb és kibillenthetőbb vagyok, mint gondoltam. Gyanakvást önmagammal szemben: nem vagyok túl az egészen, egy majdnem húsz évvel ezelőtti történeten. 4. Mi lennék a gondolat nélkül, hogy direkt ért hozzám, mert hozzám akart érni. Nem tépelődnék most, de szegényebb is lennék egy érzéssel. Kevésbé látnám kívülről magam. egy ötvennégy éves családanya lennék, akinek nincs más dolga, mint a családja és a munkája. És a megfordítások, azok mindig a legizgalmasabbak: 1. Direkt értem magamhoz? Hogyan lehet ez igaz? Úgy, hogy embertelen, amit mostanában művelek magammal. A fizikai és mentális teherbírásom végsőkig való kizsigerelése. A munkába temetkezés. Ki kellene kaparnom magam ebből a temetőből. Felrázni magam a tetszhalott állapotból valami újraélesztő géppel. De nincs áramütés, csak a felszínt súrolom. De azt direkt? 2. Direkt értem hozzá A. P.-hez, direkt súroltam hozzá magam, amikor elhaladt mellettem? Milyen körülmények között igaz ez? Lelkileg mindenképpen. A fél szemem végig rajta volt. De a súrlódás másként is igaz. Idegesített, hogy mindenáron okos telefont akar használtatni velem, és hogy nem érti, miért van bennem ellenállás a mobil-nethasználat ellen. Húzta a száját, amikor találta a szükséges applikációkat a telefonomon. Ennyire out-to-date nem lehet valaki, ez volt az arcán, így angolul. Én meg a kisujjamat se mozdítottam. Súrlódtunk, de úgy tettünk, mintha nem lenne semmi baj. 4. És az utolsó megfordítás: nem direkt csinálta. Persze, hogy nem. Véletlen volt. Csak én tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, mint kellett volna.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
