NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó)
Legutóbbi olvasó: 2024-04-19 01:10 Összes olvasás: 71169355. | [tulajdonos]: okoskodó | 2019-03-21 12:00 |
2019. március 18.
Próza és költészet viszonya. Mint két homlokegyenest különböző kognitív stílusú ember házassága. Az egyik Kronoszt bálványozza, a történésekre figyel, arra, ahogyan egyik dolog a a másik után következik, ez történt, az történt, ez ezt csinálta, a másik amazt, ez ezt mondta, a másik arra úgy felelt, hogy. Elindul valahonnan, lépésről lépésre halad, néha megáll, a tekintete körbefordul, aztán megy tovább. Van, hogy kedve szottyan mellékösvényekre tévedni. Elágazásokat követ, mint a futónövények. A másiknak erre nincs ideje. És helye is sincs. Olyan szűk átjárók állnak csak rendelkezésére, amelyekbe menthetetlenül beszorulna, ha felesleges díszítő elemekkel dagadtra hizlalná magát. A születendő vers felett Kairosz bábáskodik. „Minden pillanatban a teljes lét esedékes”, írja Hamvas Béla. Ez sokszorosan érvényesül a versben: minden pillanatnak az örökkévalóságra kell ablakot nyitnia. Ez csak úgy lehetséges, ha a versíró elfelejtkezik a kronologikus időről, és a kairoszi időt állítja maga mellé szövetségesnek. Így tudja megoldani, hogy a horizontális tér helyett a vertikális térben mozogjon, lefelé vagy felfelé, a mélybe vagy a laposságok fölötti magasba. „A pokol térélmény. A mennyország is.”, írja Pilinszky az egyik legerősebb versében, de a pokol és a mennyország közötti közlekedésnek időbeli vonzata is van. Pár másodperc alatt kell megtörténnie annak, amire egy regényben évek állnak rendelkezésre. Ezért gondolom én, hogy minden vers egy tér-időalagúton át vezet a benne foglalt tartalomhoz. Az olvasó (jó esetben) úgy ocsúdik fel belőle, mint egy vén időutazó, pedig csak átruccant egy másik galaxisra.
|
|
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!