NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 11:30 Összes olvasás: 71611| 350. | [tulajdonos]: ... | 2019-03-11 17:13 | 2019. március 11.
Bútorokat tologatok álmomban egy szobába zárkózva, mintha az ajtó elé akarnék torlaszt emelni. Aztán kívülről látom magamat, befelé dörömbölök azt ajtón, mintha nem tudnám, hogy bent van az a Másik, akiről csak ébren tudom, hogy az is én vagyok.
Csoportos, ugrabugrálós játék vezetője és résztvevője vagyok a következő álomban, hol kívülről látom magamat, amint mutatom, mi a teendő, hol én magam vagyok az egyik játékos. A jelenet változó motívumokkal többször is ismétlődik. Henger alakú, sárga rongycsomót dobok a földre, puha, mint egy plüssállat. Mire a padlóra ér, szétesik, krétapor lesz belőle. A talpammal kör alakúvá dörzsölöm a krétaport, ez a startpont, ez a sárga maszat, innen kell egy távolabb lévő szürke foltra ugrani, majd arról egy feketére. Nem könnyű mutatvány, mert a foltok is ugrálnak, és időnként egészen távol kerülnek egymástól. Aki kiesik, többet nem játszhat. Amikor én vagyok soron, kibillenek az egyensúlyomból, és az egyik ugrást csúnyán elvétem. A következő fordulót egy testhez simuló, fekete mezbe öltözött lány vezeti. Földre dobja a sárga rongyot, szétdörzsöli a belőle keletkező krétaport, indulhat a játék. Ekkor veszem észre, hogy a szürke és a fekete folt a sárgához egészen közel helyezkedik el, és nem mozog egyik sem, kényelmesen át lehet rájuk lépni, ugrani egyáltalán nem kell. Szomorúság fog el, igazságtalannak találom, hogy így leegyszerűsödött a játék.
2019. március 9.
A tűzzel játszol, mondja bennem egy hang. Még nem alszom, csak bóbiskolok. Vagy a tűz játszik velem, feleli egy másik hang. Nem tudom, melyik vagyok én, melyik hang, csak a tüzet látom, amint a széllel versenyezve végigszalad egy hegyoldalon, felperzseli a száraz avart, a fák hajladoznak, csak a hegy áll sértetlenül, rendíthetetlenül.
2019. március 7.
Egy hegy tetejéről kell lejutnom a mélybe a férjemmel. Ez az álom. A hegy igazából egy épület, lefelé szélesedő szintekkel, kész Bábel tornya. Hol bent vagyunk, hol kint járunk a felszínen. Bent lépcsők vezetnek a mélybe, kívül ösvények. Sötét és nedves a lépcsőház, mint egy barlang belseje, a falakat időnként sikolyok, kiabálások rázzák meg, a lakók biztosan elmebetegek, le kell jutnunk, de óvatosan, nehogy valaki észrevegye, hogy itt járunk, különben bezárnak minket is.
Ébren a hegy kettős természete érdekel. Hogy lehet valami egyszerre nyitva és zárva. Búvópatak vagyok?
2019. március 6.
Gyerekeket győzködök álmomban, jöjjenek velem oda, ahova én tartok. Nem akarnak kötélnek állni. Ma van az esküvőm mondom, és a szoknyámra mutatok, lenétek én is, igazat mondok-e, vagy csak kitaláltam valami mesét. A szoknyám tele sziromszerűen mintázott, hófehér csipkével, mint egy virágzó cseresznyefa. Mennyasszony lennék tényleg? És ki a vőlegény? Nem számít, nem ezen van a hangsúly. A gyerekeket kell meggyőznöm. Az esküvőmre csak eljönnek, az fontos esemény. Talpig ér a szoknya, jó érzés benne lenni. De csak a szoknya fehér, felül egy piros melegítőfelső van rajtam. Valaki rám szól, talán a férjem, hogy le kellene cserélnem. Van valahol egy fehér blézerem, felelem készségesen, majd előkeresem. Az esküvő kérdése ezzel elintézettnek látszik.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
