NAPLÓK: EXTITXU-UXTITXE Legutóbbi olvasó: 2024-04-29 05:53 Összes olvasás: 31549| 77. | [tulajdonos]: ... | 2020-09-21 13:53 | 2020. szeptember 21.
Kit keres? – kérdezte álmomban a Hang, mint egy szolgálatkész recepciós. Óriási, áttetsző lepedők libegtek előttem a szélben az utolsó álombéli jelenetben. Előtte (vagy utána – ezt sosem lehet tudni), Mamával találkoztam a régi házban. Meztelen felsőtesttel ácsorogtam a nagyszobában, vetkőztem vagy éppen felöltözni akartam, nem volt jelentősége, csak annak, hogy láttam a saját a melleimet, amikor Mama betoppant: hát, itt vagy, sóhajtott, mint aki már régóta keres. Puffadt volt az arca, fel sem ismertem volna, ha nincs rajta az otthonka, amit életében egyenruhaként viselt, hogy ne lógjon ki a falusi asszonyok közül. Krepp anyagból varratta az otthonkáit, mert a bolti műanyagot (dzsörzét) nem szerette, de azért őrá is rásóztak néhányat a „román” árusok. Nem volt jó hozzábújni, amikor valamelyiket felvette, olyan volt, mint egy páncél, ami nem engedte, hogy hozzáférjek. Csak reggelente lehetett elcsípni őt lenge, átlátszó fehér hálóingben, ami alól kirajzolódott az alakja. Mutatós, teltkarcsú asszony volt a nagymamám, izmos lábú és tűzről pattant, mint amilyennek jobb pillanataimban magamat képzelem. Mi a baj, néztem álmomban ijedten a felismerhetetlenségig puffadt arcot. Nagy bajban vagyok, magyarázta Mama (vagy csak kiolvastam a tekintetéből), megműtöttek, azért nézek ki ilyen rosszul. De akkor már egy ágyon ültem egy kislány mellett. Mama is mellénk kucorodott magzatpózba tekeredve, egészen pici lett. Fáradt vagy, ugye, simogattam a hátát, és a kislányra néztem. Tudtam, hogy egyikük sem létezik. Kezdek megőrülni, gondoltam, de nem akartam kilépni a valótlanságból, ellenkezőleg. Papa hol van, kérdeztem vérszemet kapva. Ha már idáig eljutottunk, kerítsünk elő mindenkit, aki hiányzik. Nem tudom, hol van, felelte Mama. Sokáig várt rátok, azt hitte hamarabb érkeztek, most visszament dolgozni, verseket gépelni. Haha, majdnem elnevettem magam álmomban, Papa, akit mi tanítottunk meg olvasni, verseket gépel! Ennél azért jobbat is kitalálhattak volna az álomrendezők. Kilógott a lóláb. Birkapörkölttel várt bennetek, folytatta Mama, úgy emlékszem, szereted, és egy teknőre mutatott, amiben fortyogva főtt a pörkölt a konyhakövön. Na, jó, gondoltam, ez sem igaz, de a birkapörkölt nem veszhet kárba, Papa szomorú lenne. Beléptem a kamrába, hogy savanyúságot keressek a lakomához. Rendetlenül elhelyezett, bolti árut találtam odabenn, semmi nem vallott arra, hogy Mama éléskamrájában járnék. Át vagyok verve, adtam meg magam, ideje volt kiszállni.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 75. | [tulajdonos]: (f)ordító | 2020-09-20 14:53 | Rég nyaraltam együtt a kisebbik Rógossal. Ezen a nyáron rákényszerültem. Amikor a férjemnek azt mondtam, hogy szívesebben maradnék itthon, ünnepeljék meg nélkülem Sónya sokadik születésnapját, olyan csalódott arcot vágott, hogy megszántam. Jóban, rosszban – ezt ígértem neki egykor a házasságkötő teremben. Ha Jónás kibírta negyven napig a cethal gyomrában, én is kibírhatok négy napot a dzepezsi házban. „Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennők-é el?” – tette fel a kérdést Jób, joggal. Naomi és Rúth történetét már elő sem veszem, eleget foglalkoztam vele Ilyámban a bibliodrámán, amit a tiszteletes úr kérésére vezettem, állítólag ügyesen (sokat készültem rá, harminc ember lelki irányítása órákon át nem gyerekjáték).
A kisebbik Rógossal, ahogyan az várható volt, összerúgtuk a port, akárcsak egyszer huszonöt évvel ezelőtt ugyanabban. Azóta nem próbálkoztunk újra a közös nyaralással. Mint utólag kiderült, ő határozottan ellenezte, hogy én is részt vegyek a családi eseményen, Sridna ragaszkodott hozzám a Covid-teszttel járó időbeli és anyagi terheket is vállalva. Egy sárgadinnyén vesztünk össze, amit Rógos vett, de én tettem be a hűtőbe, hogy ne rohadjon meg a nyári melegben. Muslicák döngtek körülötte, hagynom kellett volna, hogy teljesen tönkremenjen, nem az én pénzem bánta volna. De a megrögzött takarékosságom, hogy nem bírom nézni, ha valami pocsékba megy… Az visz a sírba, vagy legalábbis a földi pokolba, amelyben leüvöltik a fejemet. A verbális nyaktilók nem olyan kíméletesek, mint az egykori guillotine-ok. Az ember látja a saját fejét a konyha kövén, a hűtő alá befolyik a vér, amit majd nekem kell onnan kitakarítani, még mielőtt odaszárad… Nem kívánok ilyen házi munkát senkinek. „Oké, igazad van”, hebegtem, „a te dinnyéddel azt csinálsz, amit akarsz, de ezt kedvesebb hangon is lehet közölni”. Olaj a tűzre. Ő nem akar velem kedveskedni, jött a válasz, jobb, ha befogom a számat, mert Ő nagyon tud kiabálni, és olyan csúnya szavakat fog mondani, amelyekben nem lesz köszönet. Mintha az addigi szavakért köszönetet kellett volna neki mondanom. „Én is tudok csúnyán beszélni”, próbálkoztam ügyetlenül. „De olyan csúnyán, mint én, nem fogsz tudni”, emelte Rógos a tétet, „ha én elkezdem, az fájni fog”. Egy pillanatra eltűnődtem: igaza van, basszus. Ha én ebbe belemegyek, csak alulmaradni tudok, mert lesz egy pont, ami alá már nem ereszkedhetem le. Hogyan néznék utána tükörbe? (Fordítva visszaragasztott fejjel?) „Jogos”, mondtam, „én nem szoktam és nem is akarok még nálad is csúnyábban beszélni”. Felsétáltam a szobába. (Fordítani.)
| |
| 74. | [tulajdonos]: ... | 2020-09-20 00:19 | A nagyfiam (beceneve: Ulab) ma belátahatatlan időre Lengyelországba költözött. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. Egyetlen módon tudok könnyíteni a lelkemen: ha komolyan veszem az elhatározást, hogy megtanulok lengyelül.
A spanyol tanítványaim (fiatal házaspár) a Maja nevű nőstény kutyájuk mellé befogadtak egy hím menhelyi kutyát. És hogy hívják? Balunak. Nem tudtam ma levakarni magamról. (Nem is akartam.) A gazdái szerint pár napja még nem lehetett vele felvenni a szemkontaktust, alig bírták felcsalni a lépcsőn a harmadik emeleti lakásba, és láthatólag nem tudott mit kezdeni az új otthonában rendelkezésre álló a tágas térrel.
Este Maja (!) barátnőmmel találkoztam. Elmesélte, hogy a lánya orosz vőlegénye hetek óta nem tud hazalátogatni Szentpétervárról. Ha házasok lennének... De az anyakönyvvezető csak akkor adja őket össze, ha személyesen jelennek meg előtte a hivatalban. Vagy, ha lenne egy közös gyerekük... | |
| 73. | [tulajdonos]: ... | 2020-09-19 15:58 | | vita=élet | |
| 72. | [tulajdonos]: ... | 2020-09-18 10:56 | Egy Naszreddin Hodzsa-történet tanúsága szerint esőt csak úgy lehet csinálni, ha kiteregetjük száradni a frissen mosott ruhát. Ez jutott eszembe, amikor beszedtem tegnap a teraszról a száraz ruhát: hogy el fogom riasztani a várva várt esőt. Ezért mutatóba kint hagytam egy törülközőt, szép színeset, hogy az égből is látni lehessen. A kísérlet sikerült. Olyannyira, hogy a családom home office-ban dolgozó tagjai hirtelen összesereglettek (már amennyiben két fiatalember össze tud seregleni). „Na, ez az az eső, amiről a Forrest Gump-ban beszélnek”, mondta a középső fiam, „amikor az embernek az az érzése, hogy alulról fölfele esik”.
Leleteket helyezek el a szoba különböző sarkaiban – ezzel a rejtélyes üzenettel ébresztett ma a Hang, és törölt mindent, amit összeálmodtam.
„Az álom rendszerint különös és idegenszerű képződmény, amelynek sok ’rossz tulajdonsága’ van, mint például a logika hiánya, a kétes erkölcs, a rútság és a nyilvánvaló érthetetlenség. Ezért az ember könnyen semmibe veszi, mint ostoba, értelmetlen és értéktelen valamit.” (C. G. Jung)
| |
| 71. | [tulajdonos]: ... | 2020-09-17 11:54 | Minden készen állt ahhoz, hogy elfelejtsem a paradicsom illatát. A hűtőházi zöldségeknek nem csak íze, de illata sincs. Hiába szagolgatom a Tescóban a sárgadinnye fenekét, csak néha sikoltok fel: ez az, ennek jó íze lesz! De amióta Ulab zöldségeket termeszt, visszatértek az emlékeim a gyerekkori ízekről, illatokról. Ulab ma behozott a kertből egy újabb teli doboz paradicsomot. Az első adagot a múlt héten szedte le. Aranysárga színűek, még nem vitt rá a lélek, hogy lecsót készítsek belőlük. Pedig lenne hozzá piros színű csemege paprika is. De a fiúk egyelőre nyersen is elfogyasztják, mintha gyümölcsöt ennének. A paradicsom egyébként a savtartalma miatt tényleg gyümölcs, „mint köztudott”, mint ahogyan azt is biztosan mindenki tudja, hogy a dinnye a lúgos kémhatása miatt a zöldségek közé sorolandó. A nagymamám zsíros kenyérrel ette a dinnyét, én vajas kenyérrel szeretem.
Kultúrlekvár, kultúrlekvár – énekelte bennem ma reggel a Hang, erre ébredtem. Egy öregotthonban jártam álmomban. Először azt hittem, csak látogatóként üldögélek egy ágy mellett, de a nővér, aki tálcán osztogatta a reggelit, mellém is letett egyet. Amikor tiltakozni sajnálkozva nézett rám, és én megértettem, hogy neki van igaza: az ágy, amely mellett ülök, a saját ágyam. Aztán rendőrök jöttek, két fiatal, egyenruhás férfi. Figyelmeztettek, hogy veszélyben vagyok, mert túlságosan közeli kapcsolatba kerültem egy leszbikus nővel, ha nem vigyázok, el fogom kapni én is a vírust. Először megijedtem, vajon mit követhettem el, amiről én magam sem tudok, de végül megkönnyebbülten felnevettem, ó, engem nem kell félteni. Utólag, mintegy bizonyítékul legyártottam magamnak egy „korábbi” jelenetet, amelyben egy férfival hentergek a kórházi ágyban. Ismeretlen, fiatal pasas volt, csak felhasználtam, hogy lemossam magamról a leszbikus vírus terjesztésével kapcsolatos gyanút. Ám akkor már messze jártam, valahol az Isten háta mögött, Romániában egy idős férfi kunyhójában. Az életéről faggattam, mint egy újságíró vagy egy néprajzkutató, interjút akartam vele készíteni, mert láttam róla egy filmet (egy újabb utólag legyártott "korábbi" álomjelenetben), ami arról szólt, hogy ő eredetileg városban élt, de úgy döntött, kivonul a világból. A férfi csöndben végezte a munkáját (valamit matatott a kezével, faragott vagy sajtot készített, nem volt jelentősége, csak annak, hogy ő állítja elő a létfenntartáshoz szükséges elemeket), hiába ugrándoztam körülötte, nem válaszolt. Hogy bírja ezt az életet, akartam kérdezni, de akkor rátévedt a tekintetem egy zongorára. Hófehér színe volt, a billentyűk is mind fehérek voltak. Olyan anakronisztikus látványt nyújtott a primitív környezetben (nyers fából készült, egyszerű bútorok, koszszínű vásznak között), hogy elakadt a szavam, és csak néztem az öreg fürkészhetetlen, borostás arcát, és már nem akartam mindenáron, hogy megszólaljon, vagy legalább hogy rám nézzen.
| |
| 70. | [tulajdonos]: ... | 2020-09-16 10:50 | 2020. szeptember 14,
Minden készen állt ahhoz, hogy elhiggyék, Orbán egy gép – ezzel a mondattal ébresztett a Hang. Csodás! Ezért érdemes volt kint aludni a csillagos ég alatt! Kutyaugatást és tücsökciripelést hallgatni elalvás előtt. Nagy nehezen legyőzöm a lustaságomat, kihurcolkodom, matrac, vastag pléd, lepedő, párnák, két paplan (végül csak egyre volt szükség), a baldachinos szúnyogháló és a megjavított e-book… hogy álmomban az ország vezetőjének android-mivoltával foglalkozzam. Tegnap meghallgattam egy tudósítást a Karmelita kolostorból, amelyben O. többször is elmondja a koronavírus–helyzet kapcsán, hogy most sokkal magabiztosabb, mint tavasszal volt. Volt valami gépiesség abban, ahogyan az újságírónő a kérdéseket feltette, talán erre figyelt fel bennem valami, de az is lehet, hogy túladagoltam a Puzsér-videókat, amelyekkel a gyerekeim kedvéért kínzom magam. Orrba-szájba őt hallgatják (mást is, pl. filmkritikákat, Ulab angol és német nyelvű híreket), kíváncsiak a véleményemre. Nincs mindenben igaza, teszik hozzá. Honnan tudjátok, kinek van igaza, kérdem. Nem minden tetszik, amit mond, felelik, így már oké? Oké, fiúk, ha kíváncsiak vagytok a véleményemre: sose bírtam a megmondó embereket, nem tudok a tartalomra figyelni, ha valaki ennyire kiabál. Ez volt a bajom O.-val is már 1989-ben. Ott álltam Sirdnával a Hősök terén Nagy Imre újratemetésén, és amikor az a hosszú hajú fiatalember üvölteni kezdett a mikrofonba (ruszkik haza!), azt súgtam a férjemnek: nem szeretném, ha ez a kiabálós vezetné az országot. Gyerekkori beidegződés, hogy nem azt figyelem, mit mond valaki, hanem azt, hogy hogyan. Szövegértés! – üvöltik a fülembe ilyenkor, joggal, mert a metakommunikációra való rákattanás tényleg el tudja terelni a figyelmemet a szövegről..
Mindazonáltal: a paradoxonokat kedvelem. Ha valaki képes a végtelennel manipulálni és ki tud jönni egy körkörös definícióból, azt figyelemre méltónak tartom. De az álmaiba nem kellene beengednem. Tegnap este az egyik barátnőmmel vacsoráztam, akit hónapok óta nem láttam. Ízes beszélgetést folytattunk, mint mindig. Imádok vele társalogni, mert átlagon felül őszinte és ismeri az aktuális helyi történéseket, a pletykákat is beleértve. Falugyűlésekre jár, hozzászól a közösségi ügyekhez, több internetes csoportnak is tagja, ahol valamilyen aktuális problémával foglalkoznak. Az édesapja volt ilyen közösségért élő ember vidéki református lelkészként. Zsé utálta ezt, mert úgy érezte, hogy az apjának minden és mindenki fontosabb, mint ők. Mégis viszi tovább a modellt, igaz, ő közben nem felejtkezik el a gyerekeiről sem.
2020. szeptember 15.
Merő lustaságból leszoktam a kint alvásról. Ma összeszedem magam, és kivonulok a teraszra.
Tíz éves lehettem, amikor rá akartam beszélni Unyát, hogy váljon el Upától. Nem tette meg. Most hálás vagyok neki ezért. Nem tudom, miről jutott ez eszembe.
A kaktuszaim újabban nyári álmot alszanak, őszre ébrednek fel. Napokig figyeltem az ágaskodó bimbókat, mikor bomlanak ki. Végül az éj leple alatt borultak virágba, és egy fél nap alatt elhervadtak. Kaktuszvirág-életű – ezt valószínűleg azért nem mondja a magyar, mert nálunk nem jellemző a tömeges méretű kaktuszhervadás, kérészéletűségről van bőven tapasztalat. Hermafrodita – ez jutott eszembe a virággá nőiesedett kaktuszbimbókról.
A „lépre megy” kifejezés a szláv eredetű „lep”szóból származik. ered, amelynek jelentése: ‘csiriz, enyv’. A fagyöngy bogyójából enyvszerű anyagot főztek. Kisebb madarak fogására használták.
| |
| 69. | [tulajdonos]: ... | 2020-08-10 11:47 | 2020. augusztus 10.
Eső lesz, mondta a férjem, amikor észrevette, hogy a teraszon készülök aludni (amióta itthon vagyunk először). Nem baj, feleltem az eget kémlelve. Nem éreztem esőszagot, de a csillagok előtt úszkáló felhőkről nem lehetett megállapítani, nem akarnak-e besűrűsödni – csak, hogy a férjemnek igaza legyen. Álmomban egy hosszú nyakú markológép, mint egy nagyra nőtt zsiráf, lelegelte az égről a felhőket. Láttam a gép száját, ahogy nyitogatja, és habzsolja be a fehérséget, mint a vattacukrot. Olyan jó étvágya volt, hogy reggelre, amikor felébredtem, egy maszatnyi felhőt sem láttam odafenn. Többször felriadtam éjszaka, mert a tüllháló ellenére, egy szúnyog megcsípte a bal kézfejemet. Legközelebb az e-book mellé egy aloe vera-levelet is be kell készítenem éjszakára. Egy korábbi álmomban a hangjaim egy „űrlényről” beszélgettek (nem így nevezték, de tudtam, hogy nem a Földről került közénk, vagyis szóba.) Valakinek örökbe kellene fogadnia ezt a kis dögöt, mondta az egyik hang. Jól van, gondoltam, ez a feladat is énrám vár.
Két másik hang vitájára ébredtem:
– Ez kibírhatatlan – mondta az egyik.
– Jaj, édesem – felelte a másik –, semmi sem az.
| |
| 68. | [tulajdonos]: öröm | 2020-07-23 17:30 | | "Farkas Wellmann Endre versszerkesztő a Tudom, hogy ott van és az Én szépségem című verseit is elfogadta, szeretettel gratulálunk. Ez lesz a harmadik közlés..." | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
