A középkorban úgy gondolták, hogy a bűnös ember testét a víz kiveti magából. („Megmérettél, és könnyűnek találtattál.”) A vízpróba során, ami egyfajta istenítélet volt, a vízhez vonszolták a gyanúsítottat, alsóneműre vetkőztették, majd a dereka köré egy kötelet tekerve tóba vagy folyóba hajították. Ha fennmaradt a víz felszínén, akkor bűnös volt, ha elsüllyedt, ártatlannak nyilvánították. Ha nem húzták ki időben a vízből, megfulladt, de legalább ártatlanul halt meg.
Érdekes, az egyiptomiaknál fordítva gondolkodnak a súlyról. Bár ők nem élő testek súlyát vizsgálták, hanem a halott szívét, amiről azt gondolták, hogy az ember gondolatainak és cselekedeteinek irányítója, az értelem lakik benne. Anubisz mérlegre helyezte a halott szívét, a mérleg másik serpenyőjébe Maatnak, az igazság istenének tollát tette. Ha a szív nem bizonyult nehezebbnek, mint a toll, a lélek bebocsáttatást nyert Ozirisz halhatatlan birodalmába.
Nem tudom, van-e olyan hitvilág, ahol a fej súlya számít, és ha igen, milyen értelemben, de az enyémet egyre nehezebbnek érzem, és ez nem tűnik túl üdvözítőnek. Megpróbálok bebocsátást nyerni Morpheusz ölelő karjaiba.
„Az irodalom a legkellemesebb módja annak, hogy ne vegyünk tudomást az életről.” (Pessoa)
Hogyan értékelné egy mecha a tegnap időzített bombaként robbant médiaeseményt? Hogy az orgák között előfordulnak orgianikus lények is? Ők lennének az orgiák? Kedves mechák, vegyetek példát a Szárnyas fejvadász replikáns hőséről, aki az utolsó pillanatban lemond arról, hogy elpusztítsa Deckardot (Harrison Ford), az embert. Mondjatok le az orgiára is hajlamos orgák megsemmisítéséről. Hátha megváltoznak. Nem fognak. Az orgák már csak ilyenek.
Szájer József esetét a Jóisten küldte a magyarokra Mikulás-ajándéknak. Kár, hogy nem tudunk vele kellő, közös alázattal élni. Minden embernek szemlesütve, köhécselve kellene állnia az eset előtt, olyan zavarbaejtő történet ez. Politikailag is, naná. Nincs vele szerencséje az apa-anya-szentlélek-hívőknek, de nincsen vele igazán szerencséje az oegygésáknak sem. Akkor lenne szerencséje mindkét oldalnak, ha egy macsó-buliban találtak volna rá a politikusra, szoláriumozott bőrű, pucér lányok társaságában. Ha Szájer a bajuszát pödörgetve fejércselédek farát csapkodná az Alaptörvény egy példányával a kezében, az beleférne a magyar gulyásvirtusba (mindkét oldal víziója szerint). Az egyik oldal elnézően gusztálgatná, a másik oldal undorodva befogná az orrát: pfúj, hagymaszag! De így, hogy a gulyás meleg? Ez nagyon kínos a genderüldöző oldalnak, és nagyon megnehezíti a dolgát azoknak, akik legszívesebben beleköpnének egy kihűlt, hideg levesbe, amelynek tetején ígéretesen úszkálna a fagyott zsír. De a leves meleg. Gyönyörű, gyönyörű kísérlet. Lehetne. Lehetett volna. Uram. Nem kellett volna ködösítenie Szájernak, amikor lemondott. Azonnal el kellett volna mondania, miért kényszerült erre a lépésre. Így, sajnos, csak még kínosabb helyzetbe hozta magát, mert még sumákoláson is fogták. Jaj, azok a szép magyar közmondások a sánta kutyáról és korsóról meg a kútról! Tanulni kellene végre belőlük. Gyanakodni önmagukra. Valaki azt írja, hogy biztosan csak tőrbe csalták, szegényt. Lehet, hogy így történt. Tőrbe akarták csalni. De a saját lábán ment oda, basszus, és azon is próbált ellógni. Nem kényszerítette senki. Szegény ember. Hát, ő sem isten?
(A fentieket még tegnap írtam.)
Tudtam, hogy sajnálni fogom, ha leveszik a tábláról, most, amikor végre embernek látom őt is, nem csak egy gépezet csavarjának. Nem tehettek mást. Ő sétált le a tábláról, persze, mégis vezéráldozatnak látom. És: így van rendjén.
Most olvasom: Gonçalo M. Tavaresnak van egy könyve, a Biblioteca („Könyvtár”). Útikönyvként van megírva: A helyek, ahová látogatásra hívja az olvasót így hangzanak: Kafka, Borges, Sylvia Plath, Raymond Carver, Patricia Highsmith, Milan Kundera stb., kb. kétszáz „helységnév”. Nem tudom, mit szólna ehhez Citrom.
„Emberi hangot akar hallani – teljesen emberi hangot, olyat, mint az övé.” (Margaret Atwood: Guvat és Gazella)
Bizony, mindennek ára van. A földrajz tanárnő (Citrom) óráin a gimiben Füst Milán Szexuál-lélektani elmélkedései-t olvastam a pad alatt. Visszatérő rémálmom, hogy Citrom kihív felelni, és számomra ismeretlen geográfiai pontokat kell bejelölnöm a vaktérképen. Mutassam meg, hol vannak a Kártyavári-szigetek, hová esik a Világ köldöke, a Halál segglyuka, Isten bögyörője, ahogyan Ajam szokta nevezni a nehezen megközelíthető helyeket (nem így szokta nevezni, a bé-betűs szó helyett ef-betűset használ). Hát, még ennyit sem tudok? Citrom savanyúsárga arca paprikavörösbe vált. Macondót tudnám, Tanár nő. Xanadut is. (Rácpácegresről nem is beszélve.)
Mihálydiban jártam álmomban. (Tényleg hazamentem! Ennyire nem mindegy, mit mondogat magának az ember -- aki már nem menstruál, de nem ezért nem nő(tt még fel) -- magának elalvás előtt.) A Vasút utcán vánszorogtam előre a sínek felé. Az utca másik oldalán, az egyik ház udvarán egy kopasz, kecskeszakállas férfi valamit faragott. Éjszaka volt, de nappali megvilágításban láttam az arcát. Meg a kezét, főleg azt, ahogyan dolgozott. Felkapta a fejét, amikor elhaladtam előtte; azt hittem, azért, mert észrevett, de úgy nézett rajtam keresztül, mintha az üres semmibe bámulna. Nem látott, mert számára nem léteztem. De akkor honnan érezte mégis, hogy ott vagyok. Talán a kutyák ugattak meg, de azt meg én nem hallottam. Közben a Vasút utca végére értem, a sínekhez, ahová sokszor visszatérek álmomban. Meg kell várnom, amíg a vonat áthalad, gondoltam, de aztán eszembe jutott, hogy hiába várok, nem járhat ott semmi, senki, mert kijárási tilalom van. Akkor már sötét, koromsötét éjszaka volt. A vasúti átjáró környéke, a fák, a házak, a villanyoszlopok alig látható fényes vonalakkal sejlettek elő a feketeségből, mint egy linóleummetszeten. Annyira látszott, hogy ez nem a valóság! Csak én akartam annak hinni.
Nem lenne semmi baj ezzel a világgal, magyaráztam magamnak ébredés után, ha nem kérészéletre rendezkedtünk volna be. „Élj úgy, mintha ma lenne az utolsó napod.” Ezt állítólag Mahatma Gandhi mondta, nem tudom, nem áll hatalmamban ellenőrizni. A „carpe diem” kategóriába sorolva idézik egy internetes oldalon. Mintha a „ma hat, ma kell idézni”-vezérelv alapján került volna oda. Nekem tegnap késő éjszaka jelent meg, mint egy írás a falon. Lehet, hogy Gandhi mondta, lehet, hogy csak Robin Williams a Holt költők társaságá-ban, vagy más. Egy biztos: ha Gandhi (vagy Robin Williams vagy akárki más) ma élne, és látná, mi folyik a világban, biztosan másként fogalmazna. „Nem ez az utolsó napod, öreg. Nincs akkora szerencséd. Élj úgy, mintha tudnád, hogy kurva hosszú életed lesz a Földön. Ne kérészkedj!” Attól tartok, a világot ez sem változtatná meg. Ugyanannyi baj lenne vele, mint most. Idáig jutottam. El kellett kezdenem a napot.
A nap fénypontja ma az volt, hogy kitisztítottam a fülemet. Sikerült magamat idáig juttatnom. Mindig sikerül. Na, de legalább nem a pisilést tekintem a nap fénypontjának. És nem a teaivást (infúzió, drága asszonyom, infúzió!). A gyógyteaivás (doktor úr!) és a pisilés nem lehet kitüntetett pillanat. A természetes helyükön kell kezelnem az ilyesmit, különben belebetegszem az önsanyargatásba. „Jobb, ha az íróról csak a műveiből tud a világ.” (Ottlik) Haha. Jobb bizony. Még csak az kéne, hogy a valóságomból tudják, mikor tisztítok fület. Kiderülne, hogy nem is ma tisztítottam fület, hanem csak holnap sem fogok. Vagy már tegnap. Elkészültem a Gonçalo M. Tavares-interjúval. (Az irodalom a perverzió része). Elfáradtam, kedves 1749, hazamegyek.
„(…) sokszor van úgy, hogy amit nappal meglátok, ahhoz visszamegyek sötétedéskor.” – nyilatkozta Litauszki Tibor, ifjú természetfotós, az Állatok a környezetben c. fotópályázat egyik idei finalistája. Képének címe: Az egérke hajléka. Nem tudom, mi tetszik annyira ebben a mondatban. Tegnap sötétedés után láttam meg, és most nappal visszajöttem hozzá.
„A mediális ige (közép ige)”, olvasom, „olyan történést, állapotot, állapotváltozást vagy képességet fejez ki, amely független az igealany akaratától, szándékától, tevékeny közreműködésétől. A mediális ige alanya olyan személy vagy dolog, amellyel történik valami, amely elvisel, átél valamilyen állapotváltozást, ill. valamilyen állapotban van. Ide sorolhatjuk a létigéket is.” (Wacha Balázs: az igeaspektusról.)
Kristálytisztább, hazugságmentesebb(nek tűnő), föld- és égközelibb romantikus amerikai filmet, mint a Mielőtt felkel a Nap, életemben nem láttam. Ezt is a középső fiam kedvéért néztük végig. Sok utalás történik benne a házasságra, gyanítom, hogy ezért tolta olyan ellentmondást nem tűrően az orrunk alá. (De azt a tömérdek háborús filmet talán csak nem ugyanazért!? ) Már az első negyedórában beleszerettem mind a két szereplőbe, a Boticelli-festményt idéző szőke lányba és a vagánynak látszó, mégis komoly srácba -- egyaránt. Ez a film kellett ahhoz, hogy 56 évesen rájöjjek: biszexuális hajlamokkal rendelkezem. Me too! Me too! (Vigyázat: „én is”, nem „engem is”, hiába van tárgyas esetben az „én”, ez itt most alanyi élmén(y).) Kiderült, hogy van folytatása is a filmnek, a kritika szerint nem is rossz. Nem olvastam végig a kritikákat, csak a hangulatukba szagoltam bele. Nem akarom, hogy befolyásoljanak, amíg nem láttam a trilógia másik két részét. Mielőtt lemegy a Nap.Mielőtt éjfélt üt az óra. Az utóbbit szerintem láttuk már egyszer, akkor is felfigyeltem rá. Meg voltam győződve, hogy egy Wim Wenders-filmet látok. Azok szoktak ilyen beszélgetősek lenni. A film tk. nem szól másról, mint hogy két ember átbeszélgeti az éjszakát, és én szájtátva hallgatom őket, időnként felnevetek. Nem azért, mert olyan vicces, hanem mert annyira életszerű.
Két éves volt Ulab, amikor egy hónapra tanulmányi ösztöndíjjal Lisszabonba utaztam. Nem volt rossz dolga, két hétig a húgom vigyázott rá a barátjával, a másik két hetet a Balatonon töltötte. Akkor még élt a dédnagyapja, az enciklopédikus tudású református, aki nem csak lelkész volt, de szenvedélyes kertész is volt. Fiatal korában vitorlás versenyeket nyert Eretnek nevű hajójával. A dédnagymamája is élt, a kiváló humorérzékű, egészséges lelkületű asszony. Vigyáztak rá, gondoskodtak róla. Mégis, amikor a repülőtéren meglátott Ulab, úgy tett, mintha nem léteznék. Sosem felejtem el, ahogyan ott állt, körülötte a rengeteg beton. Sovány kisfiú volt, vékony szálú, világosszőke haja, ami gimnazista korára fekete bozonttá sűrűsödött, még törékenyebbnek mutatta. A húgommal, annak barátjával és az apjával állt csak szóba első nap, velem nem. Nem erőltettem. Egy 10-15 centiméter átmérőjű nautilus-házat hoztam neki ajándékba, amit egy souvenirboltban vettem az utolsó lisszaboni napomon, aránytalanul drágán, elverve az összes maradék pénzemet. Azt hazudtam neki, hogy ha füléhez teszi, hallani fogja az Atlanti-óceán hangját, amit én élőben hallottam a Roca-fokon állva. A Róka-fokon: így ejtettem, magyaros hangsúllyal, hogy otthonosabban hangozzék számára a hely, ahol jártam, de aztán hozzátettem, hogy a roca jelentése magyarul szikla. A csigapolipház azóta is megvan. Ulab legutóbb, amikor még nem vezették be az on-line oktatást az ELTÉ-n, bevitte az egyik órájára a Fibonacci-sorozat szemléltetőeszközeként. Az aránytalanul drágán vásárolt szuvenírrel illusztrálta az arányosságot.
Fogva tartotta az érdeklődésemet az Ameddig a lábam bírja című film. Nem akartam elhinni, amikor véget ért, hogy egy két és fél órás filmen vagyok túl. Nem mentes a túlzásoktól, és a szájbarágós üzenetektől (muszáj volt pl. egy zsidó emberrel kimenttetni a Szovjetunióból Iránba a Német Birodalom egykori katonáját, akinek addigra már 14 ezer kilométer van a lábában, miután megszökött egy szibériai Gulágról, észak felé, a semmibe haladva, mert nyugaton azonnal lekapcsolták volna). A vége is bosszantóan hiteltelen. Egy asszony, aki gondolatban ezerszer eltemette a férjét, nem borul az első percben zokogva a nyakába egy kísértetnek, aki pont Szentestére talál haza. Nagytotál, csöpögős zene, jaj, fiúk, sajnálom, de ezt nem veszi be a gyomrom, akkor sem, ha a forgatókönyv igaz történet alapján készült. Maria Braun házassága (Fassbinder filmje) és a Halottember (Háy János darabja) bizalmatlanná tesz engem az ilyen érzéketlen (!) befejezésekkel szemben. Makk Károly mestermunkája, a Szerelem, a maga elegáns, visszafogott érzékiségével százszor elfogadhatóbb megoldást kínál. Ezt a tizenkilencéves fiamnak is elmondtam, akinek a kedvéért a filmet megnéztük (cserébe hamarosan meg kell nézni a Fassbinder- és Makk Károly-filmet), hozzátéve, hogy egy percig nem unatkoztam közben, fogva tartott az Ameddig a lábam bírja.
Celebek. A női példaképeim azok a „száz(91/100/104/109)éves” nem menstruáló emberek, akik hosszú téli estéken azzal kötik le magukat, hogy újszülötteknek kötnek babaruhát. Dottie Brown, Mazie Ford, Ruth Byrnes, Kathleen Kit Connell, Margaret Seaman.
Azokra a dolgokra fókuszálni, amelyekre befolyásom van, elfogadni azt, amin nem tudok változtatni -- egyfajta távolságtartást igényel, ami kívülről tűnhet közönyösségnek, én egyfajta belső derűként élem meg. Csak így tudom magam megkímélni az irányíthatatlan érzelmektől, a folyamatos nyugtalanságtól. Így marad időm és energiám, hogy arra figyeljek, amire érdemes. Van, ami elkerülhetetlenül bekövetkezik. A sztoikusok szerint az a legjobb, ha a legrosszabb forgatókönyvet képzeljük el („premeditatio malorum”)… Hát, ez nekem még nem megy, és valószínűleg nem is fog soha, de hogy mindig minden az én szempontomból alakuljon jól, olyan vágyam nincsen. Alain Delon sem szeretnék lenni.
„Valentin”, szólt a Hang, mintha egy vásott kölyköt kellene rendre intenie, és hozzátette: „jobb bele se kezdeni”. Álmomban matektanár voltam. Egy loknis, szőke hajú tanárnőt kellett helyettesítenem, úgy, hogy ő is jelen volt. Nagyon sokat készültem az órára, de amikor kiálltam az osztály elé, nem jutott eszembe semmi. Szervusztok, mutatkoztam be, én fogom nektek tartani a mai órát, de mivel nem vagyok matektanár, kénytelen leszek használni a puskámat. És elővettem a „puskát”: három sűrűn telegépelt oldalt. El akartam olvasni az első mondatot, mintha csak azon múlt volna, hogy minden eszembe jusson, de akárhogyan forgattam a lapokat, nem találtam az elejét. A diákok türelmesen vártak. Az igazi tanár, akit helyettesítettem, tüntetően előrébb lépett, egyet, mintegy jelezve, hogy nekem mögötte a helyem. Ez nagyon égő, gondoltam. Cselhez kellett folyamodnom. Kezdjük azzal az órát, ajánlottam a diákoknak, hogy felelevenítjük, ki, mire figyelt fel az előző órán, mi volt számára újdonság, egy-egy mondatban. Sutyorgás futott végig az osztályon, nem értettem belőle semmit. Már azt hittem, ez sem működik, amikor egy okos tekintetű, fekete göndörhajú fiú jelentkezett. Nekem az volt az új, mondta, és belekezdett egy hosszú mondatba, amiből csak annyit értettem, hogy a „szögek tágulnak”. Megjelent előttem egy szögekkel, körívekkel, képletekkel teli bonyolult ábra. Döbbenten néztem a fiúra: hát, ez nekem is új, motyogtam. Össze kellett szednem magam. Folytatnom kellett az órát, de fogalmam sem volt, hogyan. A tanárnő, akit helyettesítenem kellett volna, mint egy karmester, felemelte a kezét. Nem találom az elejét, mentegetőztem a papírjaimat forgatva. A diákok már nem figyeltek rám, kezdett teljesen szétesni az óra. Ekkor a szögekkel, körívekkel és képletekkel teli ábra vitorlás hajóvá változott, és már tudtam, mit fogunk csinálni. Kedves diákok, kiáltottam, meg fogjuk jeleníteni a szögtágulást! Kötelekre lesz szükségünk, szóltam magabiztosan a tanárnőnek, és egy kerek asztal köré tereltem a diákokat. Akkor vettem észre, hogy Eszel, a volt gimnazista osztálytársam nincs köztük. A szemét, gondoltam, ellógja az órát. Álmomban nem jutott eszembe, amit ébren tudok, hogy Eszel évek óta halott. (Sebész orvos volt. Egy éjszaka „valamitől” örökre elaludt.)
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
