„Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennők-é el?” (Jób 2:10)
Szombat este hat körül a 91-es buszon a Holmi 1996. novemberi számát olvasom, amit tegnap késő este Halmosi Sándortól hazafelé menet a Csalogány utcában találtam egy virágágyás kőpadkáján több más folyóirat társaságában. Találomra emeltem ki a kupacból ezt a számot, és csak átlapoztam, ha egy szerző vagy egy cím megüti a szememet, megtartom, tíz másodpercnél több időt nem szánok rá, könyörögtem a férjemnek, aki tovább akart menni: késő van, különben sem szedjük fel más szemetét. Szemetét? Iszonyú meleg volt még tizenegykor is, a napok óta tartó negyven fokos hőség beleette magát az aszfaltba, a betonjárdákba és a házfalakba, ömlött ránk a pokol. A jobb bokám, mint az elefánt lába (hol vagy ilyenkor te álombéli kis kék elefánt?). Földényi F. László, kiáltottam ujjongva a férjemnek, a legelső kezem ügyébe akadó számot átlapozva, a kedvenc esszéíróm, el van döntve hazaviszem. Az esszé címét el sem olvastam, csak a buszon néztem meg: Lev Sesztov: A radikális optimizmus filozófusa, 1596. oldal. Kísérteties érzés fogott el, amikor beleolvastam. Mi történik velem? Előbb Szófia, aztán Szolovjov, majd Loszev, most meg Sesztov? Miért találnak rám ezek nevek? És ezt most nem a Nagytesó intézte, nem az internet böngészője, algoritmusa szagolta ki. Szófiára Lotta, a svéd bibliodrámavezető-kiképzőnk hívta fel a figyelmemet, Szolovjovra a lengyel bibliodramatista Beata, Loszevre b.a.m., Sesztovot egy ismeretlen lomtalanítónak köszönhetem, aki amúgy kultúrember lehet, na, meg Mr. vagy Mrs. Véletlennek, de Földényinek, és még Halmosinak is, aki meghívott a lakására egy nyáresti találkozóra, hogy életem egyik legtartalmasabb estéjét megélhessem. Kedves és okos emberekkel találkoztam a Hadik házban, többek között Gergővel, a 35 éves pszichológussal, aki Pannonhalmán végzett, és a nyári szabadságát rendszerint egy kolostorban tölti meditációval, imádsággal és főleg: hallgatással. A férjem metróval akart a Széll Kálmán térre menni a Battyány térről, ahol a 19-es villamosról leszálltunk, én ragaszkodtam a sétához. Ennek is, tehát magamnak (a gyaloglás iránti megszállottságomnak) is köszönhetem Sesztovot, akinek a nevéről mindezidáig fogalmam sem volt. A napok óta tartó pokoli hőségben másnap (azaz ma) délután öt óra körül forró szél kerekedett, az eget sűrű felhők lepték el, de esőt nem hoztak, csak a szürke ezer árnyalatát festették az égre, bonyolult figura-háttér kompozíciókat, megszámlálhatatlanul sok dimenziót. Amikor a 91-es busz felcaplatott a Margit hídra, felpillantottam a Holmi-ból az Országházra feletti égre, és nem tudtam róla levenni a szememet. Soha életemben nem láttam még ilyen fantáziadús, színes szürkeséget! (Csodálkoznék, ha a grisaille-technika feltalálói nem az ilyesféle égi színjátékból merítették volna az ihletet.) „Ne felejtsd el ezt a napot!” -- mintha ezt írta volna egy láthatatlan kéz a felhők közé láthatatlan betűkkel „A hit… nem esztétikai érzület, hanem annál valami sokkal magasabb rendű, mivel a rezignáció a feltétele. (…) A létezés tragikus, és mégsem az. (…) Az emberek a maguk nyelvén nem képesek egyesíteni mindazt, amit átélnek és éreznek, úgy, hogy azt egyetlen szó vagy egyetlen fogalom kifejezze. Nagy és nehéz művészet az, hogy távol tartsuk magunkat azoktól a szélsőségektől, amelyek felé a nyelvünk öntudatlanul is vonz bennünket, és valamennyi gondolatunk is, amelyekre a nyelvünk tanított meg... A llandóan nyitva kell tartanunk a szemünket. Létezik a halál a borzalmaival együtt. És létezik az élet a maga szépségeivel...” (Lev Shestov: In Job ’s Balance, Ohio University Press, Athens, 1975. VIII. o. – idézi Földényi F. László). Itt tartottam épp az olvasásban 2022. július 23. este hat órakor, három nappal a névnapom előtt.
Gömbformát úgy horgol az ember (cicafejnek, vagy akárminek), hogy előbb szaporítja a szemeket (kispálcákat) mondjuk negyvenkettőig, a negyvenkettőt ismételgeti egy darabig (mondjuk tízszer), aztán visszafogyasztja a szemeket, előbb csak lassan, aztán gyorsuló ütemben, amíg a gömb be nem zárul. Az utolsó körök előtt kell vattával vagy apróra vágott rongyokkal kitömni a gömb belsejét. A gömbforma ilyetén alakulása -- a varázsgyűrűből kiindulva (magic ring -- így hívják a kiindulópontot horgolási szaknyelven), az első szemek szaporítása, ismételgetése, majd a szemek fogyasztása addig, amíg már nem marad más, csak egy kis lyukacska -- az élet szimbóluma is lehetne. Nem véletlenül adják a nagyik horgolásra a fejüket/kezüket. Debrecenbe jövet a vonaton jutottak eszembe ezek a konyhanyelvi gondolatok. Földényi F. László és Lev Sesztov nevét beírva a keresőbe ez jelenik meg: A gömb alakú torony, Jelenkor.
"Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék: ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobbkezed fogna engem. Ha azt mondom: A sötétség bizonyosan elborít engem és a világosság körülöttem éjszaka lesz, a sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság." (Zsolt, 139: 8-12)
Politikai zavartanból lehet érettségizni, ezzel a mondattal ébresztett ma a Hang. MIÁ-ról álmodtam. Újra egy szobában laktunk egy kaotikusan berendezett, szűk kollégiumi szobában. Hosszú, fekete haja volt, és nem látszott rajta az elmúlt harmincöt év, ugyanolyan fiatal volt, mint egyetemista korunkban. Nem számítottam rá, hogy ő vár rám a szobában, ahová csak találomra nyitottam be, hátha nincs ott senki, vagy, ha van is benn valaki, megengedi, hogy ott alhassak. Addigra már régóta bolyongtam az épületben, éjszaka volt, és nem volt hol álomra hajtanom a fejemet. Ági szeme felcsillant, amikor meglátott, széttárta a karját és az arcán gondtalan mosoly ült, ettől egy pillanatra megkönnyebbültem, de a szorongásom, hogy valami baj van, visszatért, amikor az egyik ágyra ledőltem, és az túl rövidnek bizonyult. Szét kell húzni, mutatta Ági, és az ágy, mint egy összecsukható állvány meghosszabbodott, ettől viszont az ő ágya lett rövidebb. Nem férünk el mind a ketten, keresnem kell egy másik helyet, suttogtam, nehogy valaki meghallja, de nem mertem kimenni a folyosóra, nem éreztem biztonságosnak. Ott akartam maradni Ági közelében a gondtalanságban. De tudtam, hogy előbb-utóbb el kell hagynom a szobát, Ági volt ott előbb, nem szoríthatom ki.
Én mindenesetre holnap építek egy ilyen kályhát a maradék tégláinkból. Előtte befáslizom a lábam. Rácsot is kerítek valahonnan. Fahulladékkal tele van a kert.
Nyiroködéma, állapítja meg Dr. Musbeh Yousef szír származású magánorvos 32 ezer forintért. Nyirokdrenázst és kompressziós harisnya viselését javasolja, de nem írja fel egyiket sem. A kompressziós harisnya támogatott ára darabonként 15 ezer forint. Nyirokdrenázst arra szakosodott gyógymasszőr végez alkalmanként 10 ezer forintért, plusz a gyógytorna, plusz a speciális pólyák, lábujjtamponok és egyéb nyomást kifejtő gumibetétek; amíg a nyirokduzzanat vissza nem húzódik, a harisnya csak árt. A pólyákat is fel lehet íratni, de ahhoz szakember kell. Beutaló a János Kórház érsebészetére. Október 19-re kapok időpontot. Vagyis vehetek meg mindent „normál” áron, ha nem akarok a születésnapomig várni. Nem tudom, nem tudom, miért fizetem évtizedek óta az egészségügyi járulékaimat. Négy orvos látott eddig, anyukám végtagsebészét és a tegnapi huszonéves, undok kis rezidenst is beleértvei (az utóbbi a Városmajor utcai érsebészeten akart nem fogadni), gyógyszerek (Ketodex, Detralex, kenőcsök, akárhányszor fordulok meg a gyógyszertárban 10 ezer forint feletti összeget fizetek, mert egyik sem vényes, az antibiotikumot leszámítva, amit azért kell szednem etganp óta, mert egy pók megmarta a jobb lábikrámat (pech), és egy piros csík elindult a szívem felé az egyik nyirokér mentén. Úgy kell elképzelni az egészet magyarázta a gyógymasszőr a Budai Mozgásszervi Magánrendelőben, ahová két nap alatt kaptam időpontot, mint egy pocsolyát, egy szúnyogcsípés is fertőzést okozhat. Megnézte a lábamat, megállította ugyanazt, amit az angiológus megállapított, elmondta, milyen kezelésekre lesz (!) szükségem ahhoz, hogy kompressziós harisnyát viselhessek (amíg pang a lábfejemen és a bokám körül a pocsolya, csak ártanék vele, előbb speciális masszázzsal, gyógytornával és nem akárhogyan felhelyezett szorítópólyával, amit 23 órán keresztül kell viselnem minden nap, majd megtanítja, hogyan kell feltekerni, de addig hetek telnek el, szerezzem be az eszközöket, ha nem tudok orvost keríteni, aki felírná, náluk is megvehetem, csak sokkal drágábban (a harisnya támogatott ára darabonként 15 ezer forint, rendes áron mennyi, meg sem merem nézni). A fertőzés miatt most nem masszírozhat, mondta, és elkérte ugyanazt a pénzösszeget, amit az aznapi kezelésre szántam. Ja, és hasi ultrahangra mindenképpen menjek el minél hamarabb, ha a közegészségügy nem fogad, fizessem ki a magánúton, mert ki kell zárni, hogy nem daganat okozza-e a nyirokrendszer sérülését. Ezt beszoptad, Anya, már ne haragudj, mondta tegnap a kisebbik fiam, nem most kellene megbetegedned.
Az érsebészetre menet, miközben azon jártaz agyam, milyen jövő vár rám -- a bétémet felszámolom, a fordítási szerződésemet felbontom, és elmegyek állásba valahova akármennyiért, vagy háztartásbeli leszek --, elhaladok a ház mellett, amelyben Polcz Alain és Mészöly Miklós lakott, és ez elég ahhoz, hogy az agyam egy másik keringési pályára álljon. Pár éve a Libriben beleolvastam a levelezésükbe (irigylésre méltó páros!), évtizedekkel ezelőtt pedig Majánál végigolvastam Polcz Alain szakácskönyvét, a Főzzünk örömmel-t, ami tele van ínséges időkre szóló hasznos tanácsokkal. Nem mintha abból a könyvből kellett volna megtanulnom, hogyan kell a semmiből ebédet teremteni az asztalra, a világháborút megélt anyai nagymamám tanítványaként a maradékfelhasználás mestere vagyok. Az alaplé(t) okféleképpen felhasználható, amit már ununk, másnap más betéttel vag ykörettel kell felszolgálni, és kész.
Másodikosok voltunk, amikor egy "dieneses" (egészségügyi szakközépiskolás) kollégistatársunk elhívott bennünket egy nyilvános boncolásra, a debreceni Klinikára. Mi, a "kossuthosok" (Lilla, Jucus, Misszi és én,) kapva kaptunk az alkalmon, az ország egyik legjobb gimnáziumába jártunk, tele voltunk kíváncsisággal, tudásvággyal Lilla és Jucus ráadásul akkor még orvosira készült, Lillából végül közgazdász-statisztikus lett, Jucus kis kitérővel vegyészmérnökként végzett (megszerezte a doktori fokozatot is, amit a gimiben még senki nem nézett volna ki belőle, ő maga sem). Ott álltunk a tömegben, az orvostanhallgatók között a boncteremben, vagy ültünk a karzaton, már nem emlékszem, lehet, hogy álltam, akkor még nem voltak visszérproblémáim, nem sokat láttunk a kloroformmal átitatott öreg testből, amelynek belsejében a patológus kotorászott, csak azt a penetráns szagot éreztük, ami napokra beleette magát az orrnyálkahártyánkba. Aznap este frissen sült, meleg pogácsa volt vacsorára a kollégiumban. Egyikünk sem tudta megenni, mert kloroform-szaga volt, mint minden másnap három-négy napig. Hasonló hatással van az emberre a Bosch-kiállítás is (mi múlt pénteken jártunk a Szépművészetiben): utána napokig Bosch-szagú a világ. Nem tudok egy papucsba úgy belebújni, vagy egy tojást feltörni, hogy eszembe ne jutna a Gyönyörök kertjé-nek tojástestű faembere vagy a Végítélet piros papucsvitorlása és az alóluk vagy belőlük kikandikáló, meztelen alakok. És igen, ahogyan Baltazar írja, a járműveken utazó figurák is mind mintha egy Bosch-képrőlléptek volna le (nekem a metrón volt hasonló élményem.)
Arra akarok kilyukadni, hogy az altruista szerintem nem fárad el, nem fásul el, nem ábrándul ki az altruizmusból, a segítőszindrómás igen. De ez most itt csak okoskodás, ahelyett, hogy elmennék valahova valami jót cselekedni. Ehelyett úszni megyek, és önző szándék vezet.
Az altruizmus (hogy egy populáción belül az egyed akár a saját kárára is segíti a fajtársait) tulajdonképpen egy befektetés, ami vagy megtérül, vagy nem. A reciprokális altruizmus elmélete szerint meg kellene térülnie, és ha a haszonélvezők nem viszonozzák a jótéteményt, léteznie kell egy mechanizmusnak, amely megbünteti a szívességet vissza nem adókat – a játékelmélet sokat tud erről. Vannak, akik úgy vélik, hogy a segítő viselkedés a negatívállapot-enyhítést szolgálja, tehát alapvetően önérdekből zajlik. Mások szerint igenis létezik valódi altruizmus: a mások szenvedése iránti aggodalom motiválja az embereket arra, hogy segítsenek, még akkor is, ha ezért nem várhatnak jutalmat. (A Bibliában és a szépirodalomban sok szép példát találunk az utóbbira.) Akárhogyan is: az altruista cselekedetek önkéntesek. az önkéntes megnyilvánulásainkért pedig igenis mi magunk vagyunk felelősek. Ha túltoljuk őket, anélkül, hogy valaki kényszerített volna erre bennünket, csakis magunkat okolhatjuk. A kiábrándultság, a fásultság, a tagadás (az altruizmus mint eszme megbukott) a Helfer-szindróma jele. Mindenkinek saját személyiségében kell keresnie a gyökereit. Én is hajlamos vagyok rá, ezért tudok róla ennyit, és amiko rérted aggódom, önmagamért is aggódom.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
