NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-05-08 09:38 Összes olvasás: 72485| 883. | [tulajdonos]: gömbforma-konyhanyelven | 2022-07-24 12:13 | „Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennők-é el?” (Jób 2:10)
Szombat este hat körül a 91-es buszon a Holmi 1996. novemberi számát olvasom, amit tegnap késő este Halmosi Sándortól hazafelé menet a Csalogány utcában találtam egy virágágyás kőpadkáján több más folyóirat társaságában. Találomra emeltem ki a kupacból ezt a számot, és csak átlapoztam, ha egy szerző vagy egy cím megüti a szememet, megtartom, tíz másodpercnél több időt nem szánok rá, könyörögtem a férjemnek, aki tovább akart menni: késő van, különben sem szedjük fel más szemetét. Szemetét? Iszonyú meleg volt még tizenegykor is, a napok óta tartó negyven fokos hőség beleette magát az aszfaltba, a betonjárdákba és a házfalakba, ömlött ránk a pokol. A jobb bokám, mint az elefánt lába (hol vagy ilyenkor te álombéli kis kék elefánt?). Földényi F. László, kiáltottam ujjongva a férjemnek, a legelső kezem ügyébe akadó számot átlapozva, a kedvenc esszéíróm, el van döntve hazaviszem. Az esszé címét el sem olvastam, csak a buszon néztem meg: Lev Sesztov: A radikális optimizmus filozófusa, 1596. oldal. Kísérteties érzés fogott el, amikor beleolvastam. Mi történik velem? Előbb Szófia, aztán Szolovjov, majd Loszev, most meg Sesztov? Miért találnak rám ezek nevek? És ezt most nem a Nagytesó intézte, nem az internet böngészője, algoritmusa szagolta ki. Szófiára Lotta, a svéd bibliodrámavezető-kiképzőnk hívta fel a figyelmemet, Szolovjovra a lengyel bibliodramatista Beata, Loszevre b.a.m., Sesztovot egy ismeretlen lomtalanítónak köszönhetem, aki amúgy kultúrember lehet, na, meg Mr. vagy Mrs. Véletlennek, de Földényinek, és még Halmosinak is, aki meghívott a lakására egy nyáresti találkozóra, hogy életem egyik legtartalmasabb estéjét megélhessem. Kedves és okos emberekkel találkoztam a Hadik házban, többek között Gergővel, a 35 éves pszichológussal, aki Pannonhalmán végzett, és a nyári szabadságát rendszerint egy kolostorban tölti meditációval, imádsággal és főleg: hallgatással. A férjem metróval akart a Széll Kálmán térre menni a Battyány térről, ahol a 19-es villamosról leszálltunk, én ragaszkodtam a sétához. Ennek is, tehát magamnak (a gyaloglás iránti megszállottságomnak) is köszönhetem Sesztovot, akinek a nevéről mindezidáig fogalmam sem volt. A napok óta tartó pokoli hőségben másnap (azaz ma) délután öt óra körül forró szél kerekedett, az eget sűrű felhők lepték el, de esőt nem hoztak, csak a szürke ezer árnyalatát festették az égre, bonyolult figura-háttér kompozíciókat, megszámlálhatatlanul sok dimenziót. Amikor a 91-es busz felcaplatott a Margit hídra, felpillantottam a Holmi-ból az Országházra feletti égre, és nem tudtam róla levenni a szememet. Soha életemben nem láttam még ilyen fantáziadús, színes szürkeséget! (Csodálkoznék, ha a grisaille-technika feltalálói nem az ilyesféle égi színjátékból merítették volna az ihletet.) „Ne felejtsd el ezt a napot!” -- mintha ezt írta volna egy láthatatlan kéz a felhők közé láthatatlan betűkkel „A hit… nem esztétikai érzület, hanem annál valami sokkal magasabb rendű, mivel a rezignáció a feltétele. (…) A létezés tragikus, és mégsem az. (…) Az emberek a maguk nyelvén nem képesek egyesíteni mindazt, amit
átélnek és éreznek, úgy, hogy azt egyetlen szó vagy egyetlen fogalom kifejezze. Nagy és nehéz művészet az, hogy távol tartsuk magunkat azoktól a szélsőségektől, amelyek felé a nyelvünk öntudatlanul is vonz bennünket, és valamennyi gondolatunk is, amelyekre a nyelvünk tanított meg...
A llandóan nyitva kell tartanunk a szemünket. Létezik a halál a borzalmaival együtt. És létezik
az élet a maga szépségeivel...” (Lev Shestov: In Job ’s Balance, Ohio University Press, Athens, 1975. VIII. o. – idézi Földényi F. László). Itt tartottam épp az olvasásban 2022. július 23. este hat órakor, három nappal a névnapom előtt.
Gömbformát úgy horgol az ember (cicafejnek, vagy akárminek), hogy előbb szaporítja a szemeket (kispálcákat) mondjuk negyvenkettőig, a negyvenkettőt ismételgeti egy darabig (mondjuk tízszer), aztán visszafogyasztja a szemeket, előbb csak lassan, aztán gyorsuló ütemben, amíg a gömb be nem zárul. Az utolsó körök előtt kell vattával vagy apróra vágott rongyokkal kitömni a gömb belsejét. A gömbforma ilyetén alakulása -- a varázsgyűrűből kiindulva (magic ring -- így hívják a kiindulópontot horgolási szaknyelven), az első szemek szaporítása, ismételgetése, majd a szemek fogyasztása addig, amíg már nem marad más, csak egy kis lyukacska -- az élet szimbóluma is lehetne. Nem véletlenül adják a nagyik horgolásra a fejüket/kezüket. Debrecenbe jövet a vonaton jutottak eszembe ezek a konyhanyelvi gondolatok. Földényi F. László és Lev Sesztov nevét beírva a keresőbe ez jelenik meg: A gömb alakú torony, Jelenkor.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
