Lojalitás-konfliktus akkor jelentkezik, amikor a kötélhúzásban te vagy a kötél. Ha például (de tényleg csak a példa kedvéért) az egyik testvéred még ősszel összevész a másik testvéreddel, mondjuk azon (megint csak a példa kedvéért), hogy az anyukádnak milyen gondozásra lesz leginkább szüksége a jövőben, ki, mikor, hányszor, hol, mennyit és mennyit ne, nem először kapnak össze, de most aztán tényleg, igazán, véglesegesen és visszafordíthatatlanul, mert kritikán aluli dolgokat vágnak egymás fejéhez akár a fejszét, külön-külön persze mindkettő úgy emlékszik, hogy csak a másik vágott elfogadhatlan dolgokat a másik fejéhez fejsze gyanánt, de mindketten elvárják, az egyikük expressis verbis, a másik csak érezteti, hogy döntsd el egyszer s mindenkorra, kivel tartasz ezután. Mert ugyebár, ha az egyiküket elfogadod olyannak, amilyen, a másikat, azt a Lehetetlen Lényt, akinek még a lehellete is bűzös, mert egy csepp vérében több méreg van, mint a hüdrának -- ha levágnák a fejét, három nőne a helyébe, de ha még sikerülne is az üres nyakát fáklyával kiégetni, a feje nem halna meg, tovább vergődne és üvöltözne, az egyetlen megoldás az lenne, ha elásnák, és egy nagy sziklakövet gördítenének rá, hogy ott maradjon élve eltemetve az örökkévalóságig --, ilyen kitalált, nem létező lénnyel hogyan is állhatok szóba, ha ő nem?
Kötél vagyok. Hajókötél. Nem csak a példa kedvéért.
„Milyen volt nálatok a tél? Érezted-e/ a szél szagát, ahogy leszáll a hegy felől/ az alkonyat tar fái közt s mint tört üveg/ peng… Izlelted-e a hó csipke-pelyheit/ szétmállva szádon s bennük, honnan végtelen/ seregben úsznak, a vadon éj fűszerét?/ Cserépkályhátok volt-e? (…)/ Mért kérdezem? Már mindent, mi elmondható/ elmondtunk: tudhatnám! De ha kérdezlek: élsz:” (Keresztury Dezső)
Egy kisgyereket dédelgetek álmomban. Az anyja arra a nőre hasonlít, akit a Dénes József („Dönci”) fiáról készült Mocskos idők című filmben láttam: négygyerekes éretlen családanya; láthatóan nem volt és nem lesz soha felkészülve az anyaságra. Fia, a tizennégy éves Ármin „jobb napjain punk, a legrosszabbakon náci” (https://www.verzio.org/hu/2017/filmek/mocskos-idok). Az álombéli gyereknek nincs neme (nincs jelentősége, hogy fiú-e vagy lány); a kicsisége a lényeg, a kiszolgáltatottsága. Az anyja nem tudja elaltatni, és mintha nem is akarná. Valami összevisszaság közepén ül tehetetlenül és akarattalanul, az arcán révedező mosoly. A lábánál téblábol a kicsi, aludnia kellene, de nincs, aki gondoskodjon róla. Sok ember mászkál körülöttük a szabadban, mintha egy alkotótábor vagy egy lecsengőben lévő koncert résztvevői lennének. Magamhoz vonom a kicsit, a mellemre húzom a fejét, de mintha az nem lenne elég, a két meztelen lábacskáját két oldalt a csípőmhoz szorítom. Aludj, gügyögöm. A kicsi ernyedten simul hozzám, de nem tart sokáig az idill: máris egy hóval borított rézsün kellene felmásznom, folyton visszacsúszom, csupa sár a kezem, és fázik. Végül mégis feljutok, anélkül, hogy ténylegesen megmásznám a falat. Odafent gőzölgő termálmedence, nyakig belemerülhetnék, de csak azon a részen merek mászkálni, ahol bokáig ér a víz. Meztelen a lábam, mint az előbb a kisbabának.
Az izotópos vizsgálatnak számos előnye van, különösen, ha három menetben végzik (láb, csípő, törzs külön, majd másnap az egész test): az ember például kipihenheti a koránkelés fáradalmait. Végigaludtam az egész vizsgálatot. A váróteremben senki nem használta rajtam kívül az ágyat, így azon is én feküdtem, és aludtam, talán még horkoltam is. Olvastam is, amíg el nem nyomott az álom. Robert Bly Iron John-ját, spanyolul. A férfiak életében szükségszerűen elkövetkezik a katabasis (ereszkedés, lefelé haladás) időszaka. Szerencsés esetben ez egy idősebb, tapasztaltabb férfi (!) segítségével történik. Ennél a résznél járok. A görög mitológiában a katabasis a hős alvilági utazását jelenti. Hamvas is ír erről A melankólia anatómiá-jában.
Már hazafelé tartottam, pontosabban a Móricz Zsigmond körtér felé, amihez közel van a kedvenc használt ruha-boltom, ahol mindig találok jó minőségű, maradék fonalat elérhető áron. Nem mindig: még zárva volt a bolt. Megnézhettem volna előre a nyitvatartást, nem kellett volna sugárzó testtel bejárnom a várost. A terhes asszonyokat és a gyerekeket kerülje el, figyelmeztetett előre az asszisztens, feleslegesen, mert "ebben" a városban nem járkálnak az utcán terhes asszonyok és gyerekek.
A Gellért téren a sínek között egy dolmányos varjú egy döglött galamb tetemét cibálta a csőrével. Röpködtek a tollak. A 19-es villamos ablakából néztem dermedten a jelenetet, majd a többi utast, mit szólnak, mi suhan át az arcukon. Nem suhant át semmi. A telefonjukba merülve ültek mindannyian, olyan arccal, mint akiket hibernáltak.
„People say I couldn’t sing, but they can’t say I didn’t sing.” (Florence Foster Jenkins)
– Miért? – kérdezi a New York Post kritikusa Florence koncertje után. – Mert imádja a zenét – hangzik a válasz. – Ha imádja a zenét, miért teszi ezt?
Nem hagy nyugodni ez a párbeszéd. A Florence-jelenség. A szégyen. Az a bizonyos szekunder. És a primer sem, mert tudom (a lelkem mélyén pontosan tudom), hogy a Florence-szindróma engem is üldöz. Ha a zene helyére behelyettesítem a költészetet, felmerül a kérdés, miért teszem ezt vele? Hogy hagyom, hogy oda kerüljön a nevem mellé: „költő”. És mutogatom a tökéletlen írásaimat. Miért? Hogy a hozzáértők elmondhassák, hogy nem tudok írni, de azt ne mondhassák, hogy soha egy sort le nem írtam?
Nem tökéletes a Florence – A tökéletlen hang című film, mégis minden DOKK-drukkernek melegen ajánlom.
2022. 12. 11.
A DOKK-estet követően beleléptem egy tócsába, és elázott a cipőm. Ennek ellenére nem rögtön hazaindultam, hanem még beugrottam a Nyitott Műhelybe, hátha meg tudom győzni Finta Lacit, hogy szükségünk van egy helyre, az RS9 színház Fehér terménél barátságosabb, rendezettebb közegre. Laci ötölt-hatolt, ahogyan szokott. Ő most nem tud ezen gondolkodni, azt sem tudja, hol áll a feje, menjek haza, írjak neki egy e-mailt. Legutóbb a budakeszi Önkormányzati Hivatalból küldött haza hasonló válasszal a kisebbik fiam volt ovis társának az anyukája, aki ott ügyintézőként dolgozik. Érti a panaszomat, de nem tudja felvenni sem szóban, sem írásban, hiába vártam rá másfél órát, csak elektronikus úton nyújthatok be kérvényt az ügyfélkapumon keresztül egy otthon letöltendő nyomtatványon. Lacitól, ha már ott vagyok, rendeltem egy csésze Rooibos-teát, amíg az hűlt, elindultam körbenézni a könyvespolcokkal körbevett előhelyiségben (a tulajdonképpeni műhelyben, melynek mennyezetéről méteres színes bőrök lógnak). A legelső könyv, ami kezembe akadt Filip Tamás Kő, papír, olló című verseskötete volt. Úgy léptem oda a könyvhalomhoz, amelynek a tetején állt, mintha egyenesen oda tartottam volna.
"A film olyan legyen, mint cipőben a kavics." (Lars von Trier) És a vers? Mint szájban a kavics? (A Bátai Tibor-estre készülődvén. (Holnap este hat, RS9/Fehér terem)
Silvio D'Arzo Casa d'altri-jának címét valószínűleg azért fordították Idegen égbolt alatt-ra, mert már létezett egy 1964-es kiadású regény, amely az Idegen fedél alatt címet viseli (La maison des autres, 1962, szerző: Bernard Clavel). Egy kétrészes francia film is készült a regényből, annak magyar címe: a Mások háza.
Úszni készültem, de itthon felejtettem a bérletemet, ezért visszafordultam. Vigaszképpen megálltam a művház előtti könyvesszekrénynél. Az első könyv, ami a kezembe akadt, az Idegen fedél alatt volt. Csoma Gábor elvtársnak „dedikálva” a „vezetőségi választások során kifejtett eredményes munkájáért, Budapest, 1964. XII. 31. Olvashatatlan aláírás, P.B. titkár, a Magyar Szocialista Munkáspárt piros pecsétje.
A Casa d'altri-ról -- nem mellesleg -- ezt írja Bártfai_A_Márk a Moly-on: „Tökéletes mű. Keresetlenül szelíd és emberséges figyelemmel fordul témájához, alakjaihoz és olvasóihoz. Mentes minden cukortól, karamelltől, méztől. Bárcsak minél többen elolvasnák, a tollforgatók pedig mércéjükké tennék!”
2022. 12. 07.
„Elindultam hosszú útra egyedül, Körülöttem borul az ég nem derül. Én felültem a világ vad lovára, De zabolát nem tettem a szájába.”
2022. 12. 06.
Találtam ma egy cetlit, amire ezt jegyeztem fel :
A törpék is kicsin kezdték (Zwerge haben klein angefangen) Legkedvesebb ellenségem (Mein liebster Feind).
„Becsajozott a család” (a kisebbik fiam megfogalmazása). Így már nem „csak” három fiam van, hanem három lányom is. Ha szűk családi körben akarunk valamit ünnepelni (és akad mit), akkor is nyolc főre kell asztalt foglalnunk.
2022. 11. 29.
Egy ötven év körüli férfi Cicciolinára hivatkozva becsmérli a női utasokat a 17-es villamoson. Sorolja, mi mindenhez nem értenek a mai csajok a pornósztárhoz képest, mintha Staller Ilona lenne számára a mérce (ő említi Cicciolina eredeti nevét is, én magamtól nem emlékeznék rá). Vele szemben ülök, de mintha nem látna, a fejét oldalra fordítva nyomja a szöveget két nőnek, akik a mobiltelefonjukba merülve állnak a kerék mellett, az arcukon kéken vibrál a fény. Nem tudom, mikor tűnnek el, csak azt észlelem, hogy a „kismagyar” pornográfiába magát egyre jobban belelovaló férfi elhallgat. Nincs kihez beszélnie. Na, most én következem, fut át az agyamon, amikor felpillantok a könyvemből. Nem mintha félnék tőle. Egy bedrogozott fiú néhány éve halálosan megfenyegetett ugyanezen a vonalon, csak mert egy pillanatra bele mertem nézni a szemébe. De ez az alak figyelemre sem méltat, továbbra is oldalra fordítja a fejét, mintha csak ott létezne számára megfelelő projekciós felület. Egyszer csak észreveszi az ablakban a képmását, és felröhög: „Ketten vagyok!” „Tudok rólad, te geci”, folytatja immár a tükörképének. „Mit bámulsz? Bebasztam, fényes nappal. És akkor mi van?”
¿A dónde dan las ventanas de su dormitorio? Hová néznek a szobája ablakai? Hogy mondjuk azt, hogy a semmibe?, kérdezi Beriszló -- nem így hívják, de hasonló neve van. Hízásra hajlamos, alacsony fiú, élénk, mosolygós tekintettel. Velem szemben ül, mindig válaszra készen, akkor is, amikor nem tudja választ, csak kíváncsi rá; eddig még soha nem hiányzott, de ha egyszer nem jönne el, úgy érezném, kibillent sarkaiból a világ. ¿A la nada?, kérdezek vissza őszinte meglepetéssel (¡qué sorpresa!), nem vártam tőle ilyen választ. A tizediken lakom, vonja meg a vállát Beriszló, onnan nem látszik semmit. ¿Y el cielo? (És az ég?) ¿Y las nubes? (És a felhők?) ¿Y el sol? (És a nap?) ¿El Paraíso? (A Mennyország?) ¿Qué siginifica Paraíso?, csillan fel Beriszló szeme; a többi szót elengedi a füle mellett, vagy már tudja, mit jelentenek. Abban maradunk, hogy az ablakai minimum az égre néznek, vagy akár a Paradicsomra is, ha már a földi paradicsomok nem látszanak, de ragaszkodhat a semmihez is. Az is valami, ha másként nem „al estilo del tío” Pista Besenyő.
2022. 11. 24.
-- Úgy lásd, hogy maga döntött úgy, ahogy - kevesen választhatjuk meg a halálunkat. -- Igen, ezzel próbálom én is vigasztalni magam (egyelőre eredménytelenül). Hogy legalább ebben szabadsága volt.
A sorsanalítikusok szerint mindent örökölt mintázatok alapján választunk: a szerelmünket, a hivatásunkat, a sikeres és/vagy értelmes életre való képességünket/képtelenségünket, még a születésünket is, a halálunkról nem is beszélve. Nem tudok -- képtelen vagyok -- napirendre térni BIG halálának körülményei felett. Hogy a kórházban egyik napról a másikra megvonták a morfiumadagját, hogy megpróbált megbirkózni a fájdalmakkal (azt hihette, lesz hozzá ereje, hiszen nyolc évesen a koncentrációs táborok poklát is túlélte), de öt napnál tovább nem bírta: kiugrott a nyolcadik emeletről. Hererák. Képtelenség. Nem a hererák. Hanem az, hogy az én BIG-em, az egykori főnököm, akitől a legtöbbet tanultam az életről, a bántalmazásmentes szigorról és az alázatos öntudatról, aki egy-két kedves, de határozott, vagy inkább: határozott, de kedves (igazából nem lenne szükség a „de”-re) mondatával helyére tudta billenteni bennem a férfiakról alkotott képemet ("animus"), vagy legalábbis nagy mértékben hozzájárult a korrekcióhoz – hogy BIG, az én kis nagyfőnököm ilyen méltatlan halált szenvedjen. Elfogadhatatlan. Még ha meg is próbáljuk belemagyarázni, hogy ő legalább választhatott. Mert választásra kényszerítették.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
