Zajlik belül az átzsilipelés. Kint: romeltakarítás. A kaktuszok kibírták nélkülem is. A többiek is tulajdonképpen, csak vigyáznom kell, hogy ne öntözzem őket túl mindjárt az első napokban. Nincs szükség vízáldozatokra. Azt hittem, a kibeszélőshow egy időre felfüggesztődik (és egyúttal a bebeszélőshow is, mert a kettő összefügg), de nem tudom megállni, hogy ne állapítsam meg „hangosan”: nagyon könnyű engem boldoggá tenni. Zorbának, a görögnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy a nők olyanok, mint a növények: kevéssel is beérik, de azt a keveset meg kell nekik adni. Én legalábbis ilyen nő vagyok. Tegnap este lefekvés előtt tiszta ágyneműt húztam (megkérdeztem, mikor volt utoljára cserélve, kiderült, hogy elég régen). Sirdna közben odakint a konyhában Robággal a bodzaszörpöt szűrte le. Robág, amióta leérettségizett több mindenre befogható, az apja megállapítása szerint. Egész nap szereltek. Sirdna két hete letörte a gázsütő ajtaját. Arra állt rá, amikor átállította a faliórát, ami még május tizedike körül is a téli időt mutatta. Persze, leszakadt (a sütő ajtaja). Ha ilyesmit más követne el, mondjuk én, az főbenjáró bűn lenne. „Mert ti Soha Semmire sem vigyáztok, Mindig Mindent elrontatok”. A fiúk elnézően húzogatták a szájukat. Így képzelem, az én neveltjeim. Ulab nagyvonalúan felajánlotta, hogy vegyünk (értsd: Sirdna vegyen) új gáztűzhelyet, légforgatósat. Robág, a család főtakarékosa tiltakozott: meg lehet azt javítani. De két hete itt áll, ha Anya hazajön, ki lesz akadva, vitatkozott Ulab. Még Necerbedben voltam, amikor felhívtak, és megkértek, hogy döntsek én a vitában. Ki-ki vérmérsékletének megfelelően ismertette a maga álláspontját. Mondtam, hogy a tűzhely jövőjéről hajlandó vagyok velük beszélgetni, arról nem, hogy melyikük idiótább a másiknál. A vége az lett, hogy kiderült, tényleg meg lehet azt az ajtót javítani. Ma már süthetek nekik pizzát, ha ők is úgy akarják. Ágyneműcsere közben Fassbinder filmje, a Maria Braun házassága járt a fejemben. Ott a férfi tér haza hosszú idő után (sokkal hosszabb idő és komolyabb hányattatások után, mint én). És nyitva marad a gázcsap. Még jó, hogy én nem cigizem, gondoltam, és bekapcsoltam a tévét. Zenét akartam keresni. A Dunán, amire a tévé állítva volt (legutóbb azon nézhetett valamit Sirdna), épp abban a pillanatban kezdődött a Samsara című film, a három indiai táncoslánnyal az elején. És zenével. Lisa Gerrarddal és másokkal. Mit nézel, futottak össze a fiúk. Ezt szívesen néztem volna veled az elejétől, mondta később Sirdna, amikor ágyba került. Nézheted a közepétől is, feleltem. És néztük.
Milyen a helyzet odabent, kérdeztem reggel. Feszült, felelte, nagy az iakitilop-nyomás, pedig az kéznelle már így is agyon van nyomorítva; olvasd el a cikket a GVH-ban: a volt osztálytársad, Óbah lett az aidém-birodalom vezérigazgatója. Tényleg?
Van egy csoportunk a Facebookon, a volt gimnáziumi osztályunknak. Ott szoktuk megosztani egymással, ha valaki valamiről „elhíresül”: washingtoni nagykövet lesz, magyar állatorvosként az egyiptomi tevék megmentőjévé válik, az atommagkutatás élére kerül, vagy az MTA tagjaként előadást tart a visegrádi országok gazdasági helyzetéről. Óbahhal együtt jártam latinórára. Nem ő volt a legokosabb, de ambiciózusnak tűnt már akkor is. Nagyon furcsa, hidegkék szeme volt, szinte féltem tőle, pedig állandóan poénkodott. Futószalagon gyártotta a szóvicceket. Volt két öccse, ikrek. Nagyon elege volt belőlük, mert a szülei összes figyelme feléjük irányult, neki nem maradt semmi. Ezt mesélte. Nem a GVH–cikket teszem fel a csoportba, hanem valami semlegesebbet.
„Krisztus urunk tömörülése” – EZZEL a mondattal ébresztett ma az álombéli Hang.
Jóhiszemű vagyok, mint mindig, és azt képzelem, hogy azért kellett ezt a mondatot elvétenem, hogy kiegészítsem: a szellemi táplálék az, amire ki vagyok éhezve (még csak nem is a lelki, annak nagy részét megoldom egyedül). Ehhez kell nekem Krisztus megnyugtató figurája, akit én nem szenvedő arccal szoktam elképzelni, hanem szelíd tekintettel, és mosolyogva.
„Krisztus urunk tömörülése” – ez a mondattal ébresztett ma az álombéli Hang. Na, ne szórakozzunk, gondoltam, ha ezt leírom, az Isten se mossa le rólam, hogy hajlamos vagyok a blaszfémiára. De ha már az álmaimban sem bízhatom, hogy jót akarnak (NEKEM!), akkor miben. Muszáj volt a végére a járnom, éreztem, hogy addig nem kelhetek fel, amíg legalább egy kicsit bele nem gondolok, mit akar ezzel a mondattal üzenni a Hang. A tegnapi ébresztő mondat --„nincs mire alapozzam a felkelésemet, hát felkelek”-- felett simán elsiklottam. Mert azt is viccesnek találtam, pedig, most utólag belegondolva, lehet, hogy az sem az. Nagyon hasonlít az Ottliktól kölcsönzött alapállásomra: hogy a „szavak természetesen használhatatlanok”. Ennek tudatában kell naponta szertartásszerűen megpróbálnom a lehetetlent, és valamit kihámozni a kuszaságból, hogy további kis kuszaságokat teremtsek. És talán valamennyi rendet is. Megpróbálni megismételni bizonyos megismételhetetlen mozdulatokat, amelyeknek, ha jól odafigyel az ember, ritmusa és dallama van. Felemelni a hangomat, mint a kelyhet, megtörni a csendet, mint a kenyeret. ,Ezt cselekedni az Ő emlékezetére. Unyán gondolkodtam elalvás előtt. Hogy folyton etet. Tömi belém az ételt, tömné, ha engedném, de nem engedem. Hogyan lehetne ezt az elutasítást úgy megoldani, hogy ne szenvedés legyen belőle. Mert tudom, hogy így tudja kifejezni a szeretetét. Örülhetnék, hogy van, aki főz rám. A „töm” szónak lehetne nemi interpretációja is (mindig gyanakodnom kell), de Krisztus számomra olyan megnyugtatóan aszexuális figura, hogy ezt az értelmezést most elvetném. (Ettől még lehet dupla fenekű az üzenet. Ha a ma estére gondolok. Örüljek, hogy van, aki.)
2020. május 23. Csütörtökön, a fordítást hosszú időre félretéve éjfélig beszélgettünk Unyával. Megmondtam neki, hogy sehol máshol a világon nem tudtam volna ép ésszel kibírni ezt a két hónapot. Azért költöztem be hozzá (a „nyakára”, ahogy Iszusz mondta), mert nála volt most nekem a legjobb. Mert ilyen békés helyet nem találtam volna a munkámhoz. Meg hogy hiányozni fog. És hogy tudom, hogy én is hiányozni fogok neki, akkor is, ha ő nem mondja. Mondta, de túl hamar, mintegy mentegetőzésképpen. Mintha csak fenyegetni akartam volna: hiányozni fogok! Nem fenyegetésnek szántam. Csak hogy gyakoroljuk az ilyen mondatokat. Legközelebb talán már azt is mondhatom: én szeretlek téged, Unya, és tudom, hogy te is szeretsz. Hátha ezt is meg tudom neki tanítani, és kimondja ő is, de nem túl hamar, csak amikor már úgy érzem, nem én csikartam ki, hanem neki magának jutott eszébe, és mert elhiszi, hogy elhiszem. Lear király is szóba került, meg a három lánya. Aztán valami olyat mondtam, ami sokkal mélyebbre szaladt mindkettőnkben, mint vártam. Igazából nem is vártam, mert nem tudtam előre, hogy mondani fogom. Megpróbálom pontosan visszaidézni, ami nehéz lesz, mert szinte öntudatlanul beszéltem. „Mi hárman nem vagyunk egyformák. És nem is leszünk. Mindannyian másként tudjuk meghálálni, hogy a világra hoztál bennünket. Iszusz bevásárol, figyeli az akciós termékeket, segít a takarékoskodásban, gondozza a kertet. Ez nagyon értékes és fontos segítsége, én nem tudnám csinálni, megnyugtató, hogy van valaki, aki ettől boldog. Ószre profi ügyintéző. Ő a hivatali ügyeidről gondoskodik, elolvassa és értelmezi helyetted a jogi szövegeket, költségvetést készít, nyomtatványokat tölt ki stb. Mind a ketten elhalmoznak szép dísztárgyakkal, édességekkel, ruhával és egyéb értékes ajándékkal. Tőlem kevesebb tárgyi ajándékot kapsz, fizikailag is kevesebb segítséget nyújtok, elfogadom, hogy te főzöl rám (bár, jóval kevesebbet kellene, mert én nem vagyok olyan nagyétkű). Versenghetnék a húgaimmal abban, hogy mikor milyen mások által készített terméket veszed neked. Mindig alulmaradnék. Én egyetlen módon tudom igazán, jószívvel viszonozni, amit tőled kaptam, ha viszem tovább a mintát, amit tőled tanultam: hogy az evésen, az iváson, a szép tárgyakon és a kifizetendő számlákon túl is van világ. Tele zenével, könyvekkel, művészettel, alkotni valóval. Ezt te plántáltad belém óvodás koromtól kezdve. A táncra már magamtól jöttem rá, de ahhoz is kellett az alap: hogy az ilyesmi nem felesleges, és főleg: nem bűn.”
Icól péntek este érkezett. Jól tettem, hogy a fentieket előre el tudtam mondani Unyának. Amióta Icól itt van, valahogy minden könnyebb. Nincs akkora súlya a szavaknak. Járkálunk a városban, és mondjuk, ami eszünkbe jut. Nem érzem úgy, hogy rohannom kell haza, és lejegyezni egy gondolatot, mert ha nem, valami végérvényesen odavész. Nem vész oda semmi, vagyis igen, hull mögénk minden, az idő, a szavak, a mozdulatok, minden, amit együtt nézünk, és az is, amit külön, de ez nem baj. A magányos űrbolyongásnak vége, hazavisz a mentőexpedíció. Egy dolgot majd meg kell azért ebből is írnom. Ne felejtsem el.
„Nincs mire alapozzam a felkelésemet, hát felkelek”. Ezt a bölcs paradoxont találta ki ma reggelre ébresztőnek a Hang.
Az öncsonkításról. Van Gogh a saját fülét vágta le, hogy Gauguint kiengesztelje. Igaz, előtte sok abszintot ivott. (Én nem iszom. Levegőből élek. Abból vonom ki a nedvességet, mint egyes növények.) A két művész állítólag azon veszett össze, hogy emlékezetből vagy természet után célszerűbb-e festeni. (Azóta, a hírek szerint, egy „sokkal életszerűbb” magyarázatot is találtak a füllevágásra, de az a változat nem illene a gondolatmenetembe, ezért azt a szálat kihagyom.) Van, hogy szükség van engesztelő áldozatra. Mert olyan könnyű megbántani valakit. Elég, ha azt hisszük, kileshetjük a titkait. Mint Kurosawa Álmok-jában a kisfiú, aki az anyai tilalom ellenére látni szeretné a rókák lakodalmát. Esőben, amikor süt a nap. Ha egyszer olyan rövidre merném vágni a hajamat, mint Sinead O'Connor. Tövig levagdosni az elburjánzásokat, és átnyújtani, mint vérző fület: „őrizd meg jól ezt a tárgyat”.
2020. május 22.
„-- Klára hány éves? -- Öt és hetven között bármennyi tud lenni.” Még mindig az Akik maradtak. A fenti párbeszéd elhangzik az előzetesben, ne aggódjon az olvasó, hogy már megint többet tud meg, mint amennyit szeretne. A szpojler most következik, innentől ajánlatos megfontolni a továbbolvasást. A fenti megállapítás az én esetemben így hangzik: 3,5 és 3,5 millió között bármennyi tud lenni. Mert hol az a kislány vagyok, akit Amam egy napon átadott egy Upa nevű bácsinak és egy Unya nevű néninek (és azóta egyetlen dolog érdekli: elalvás előtt találjon magának egy megbízható kezet); hol az az ősasszony, aki apró volt ugyan, mint egy kislány, de mire a régészek a Lucy in the sky with diamonds dallamára rátaláltak, már több millió éves tapasztalattal rendelkezett. A gyerekeim szerint én állandóan túlzásokba bocsátkozom, erre is biztosan azt mondanák, hogy a szokásos költői mértéktelenség vezérel, már megint erőltetem a képeket, ahogyan szoktam… Nem is baj, hadd higgyék, hogy pont annyi éves vagyok, amennyi, és elég, ha én hallom a két hangot, hol az egyiket, hol a másikat. Amióta Unyánál vagyok, mintha a három és fél éves uralná a terepet, helyenként kamaszos beütésekkel, néha szól csak közbe Lucy a maga földízű hangján: nyugi, kislány, én az emberiség bölcsőjében születtem, de ugyanúgy imádtam fára mászni, mint te, le is estem végül, előre nyújtott kézzel, szétterülve, mint a béka, de hidd el, nem ez a legrosszabb halál.
Fél óra múlva itt a kisebbik fiam. Mire ideér, egyik oldalról vissza kell fiatalodnom, másik oldalról fel kell növesztenem magam anyává, pont olyan korúvá, mint amennyi valójában vagyok. Vasárnap estére, a feleségszerephez talán elég lenne-e egy harminc-negyven közötti kor is, annak a férjem biztosan tudna örülni, de kénytelen lesz beérni velem.
„Akkor most kapcsold ki magadon az empátiagombot, különben nem alszol ma este. Megpróbáltam a lehetetlent, és a lelki műszerfalamon lejjebb vettem az együttérzésből. Legalábbis azt hittem. -- Oké. Mesélj! És ő elmesélt mindent: azt is, amit hallani akartam, azt is, amit nem.”
Nem tragikus a helyzet. Most, hogy lefordítottam a negyvenedik fejezetet, látom, hogy az átlagolvasó nem fog fennakadni rajta, és mostanra én is egy kicsit megenyhültem. Pontosabban, lenyugodtam, mert úgy tűnik, tetten értem a bajt. Hogy mi zavar leginkább. A Perrault-rémmesét ismertető szöveg arra lyukad ki, hogy ez egy fabula (tanmese) a túlzott női kíváncsiságról és annak büntetéséről. Nos, erre kilyukadni elég nagy öngól, mert nem áll összhangban a regény központi mondanivalójával, nevezetesen azzal, hogy a mások gyengeségeivel, kiszolgáltatottságával és ártatlanságával visszaélő egyedeknek rácsok mögött a helye. El lehetne azon a szálon indulni, hogy egy ilyen egyedet a fenti -- női kíváncsiságot büntető -- gondolat motivál emberellenes cselekedetekre, de a szöveg ezzel a lehetősséggel nem él. Felveti, és hagyja porba hullni. Sajnálom, ezt az odapottyantott, árván hagyott lehetőséget. Éhen és szomjan hal szegényke. Ami él és virul: az a villogás a tájékozottsággal, az olvasottsággal („nézzétek, milyen művelt vagyok, én még ezt is tudom”). Én hálátlan meg kibeszélem a kenyéradó szöveget a háta megett’. Ehhez értek, a kibeszéléshez. Meg a bebeszéléshez. Magamnak valamit, sok mindent, ami nincs. A bebeszélő besurranó tolvaj: magának lopkod be dolgokat másoktól. A kibeszélő kisurranó tolva: órákat, perceket, pillanatokat lopkod ki az életéből másoknak. Az illendőség határain belül, mert úgy nevelték.
„Esti jelentőségteljesen elhallgatott.” Fura, hogy az egyik szereplő beceneve Esti. Folyton Esti Kornél jut róla eszembe. Egy időben ő volt a „bibliám”. Vele ringattam magam álomba. Vannak ilyen rákattanásaim. A szövegekből áramló, józanító irónia (jóleső paskolgatások a lélek testén, nem pofonok, mert azok túlságosan is ébresztő erővel hatnának, nem lenne belőlük sose alvás, korán reggel meg, ugyebár, jóízlésű ember nem áll neki Esti Kornélt olvasni), szóval, a józanság, ahogyan az én szívemhez közelálló, örök melankóliával párosul (bocsánat)… Erre rá lehet kattanni. Ellentétben ezzel a szöveggel, amivel mostanság bajlódnom kell (?) (mintha nem én vállaltam volna teljes felelősségem és józan ítélőképességem birtokában (!)). Nem az a baj, hogy ebben a betűhalmazban folyamatosan kriminális viszonyok uralkodnak. Az adott. De hogy valaki, aki nekiül regényt írni (trilógiát!), és egy olyan figurát, mint Barba Azul, a sztereotípiák mentén ágyazzon be történetbe, oldalakon keresztül ismertetve azt az egyébként nem kevés dolgot, amit az egészhez hozzáolvasott, uhh, nekem ennek elviseléséhez az Előevőm segítségéhez kell folyamodnom. Kedvem lenne az „Esti hizo un silencio teatral”-mondatot így fordítani: „Esti teátrálisan elhallgatott.” De nekem nem kell ilyen undoknak lennem, az undokságokról Előevő gondoskodik. Egyébként meg, a szövegemet visszaolvasva, látom, hogy én vagyok teátrális. Erről nem tudok leszokni. Még elhallgatni sem tudok szép csendben, csak minimum jelentőségteljesen. Úgyhogy: én csak ne szóljak egy szót sem.
RAJZSZÖG. Leírtam ma valahol a félreértés szót, majd utána kellett járnom egy Lao Ce-idézet (már létező) magyar fordításának (Weöres), megtaláltam, de az ilyenfajta utánajárások óriási veszélyeket rejtenek magukban, mivel mindenféle kalandokra csábítják a nyelvi transzformáció börtönében ücsörgőt. Az elcsábulás eleinte csak hógolyónyi, és mindig csak egy ártatlannak látszó réteg tapad hozzá szinte észrevétlenül, így lesz végül belőle lavina, ami sodor magávala mélységek felé. De akkor már mindegy. Ellenállás feladva. Így jutottam el Borges: Pierre Ménárd, a Don Quijote szerzője című álesszéjének újraolvasásán és A szépség szeretői (A platóni égi Érosz által befolyásolt létezésesztétikák példázatai a 19–20. század fordulójának új-angliai eszmetörténetéből) című Horváth Nóra-műbe való belepislogáson át, meg még számos itt meg nem említendő tekervényen keresztül, ahhoz a gondolathoz, hogy "a művészet fejlődésének fő tényezője a félreértés." Ezt Popper Leó mondta, de Borgestől tudom, hogy Harold Bloom is a félreértésnek, egészen pontosan a félreolvasásnak tulajdonította a műalkotás létrejöttét hatásiszony-elméletében. Mindezt kapkodva, habzsolva -- a Borges-esszét leszámítva (amit kb. 3-szor olvastam magyarul, kétszer spanyolul). Tisztában vagyok vele, hogy az ilyen nasizások nem egészségesek, és igazából semmi értelmük, de a véletlen egybeesésekre való újabb rácsodálkozás miatt elegendő kielégülést okoznak. Az ember mintha megnyugodna egy kicsit: ma is találtam valamit, pedig nem is kerestem. (Azért ezen a félre-szálon egyszer majd, amikor tengernyi időm lesz, végigbattyogok. Már csak azért is, mert a pszichodrámában bizonyos helyzetekben nagyon hatásos módszer tud lenni a "félre". Amikor a protagonistának azt mondjuk, hogy fordítsa a félre a fejét, és hangosítsa ki az érzéseit, mintha az antagonista nem hallaná.)
Feltűzök ide még egy post-itot: egyre fontosabbnak érzem, hogy amikor valamiről véleményt formálok, jelezzem, hogy az nem a Tudás, hanem csak vélekedés.
Bestiárium. Létrehoztam három lényt. SPOILER Egy naucrotarensist, egy oldopocátust és egy beliadapetacont. Egyelőre még csak nyelvi formában léteznek, de kellene hozzájuk rendelni testi alakot is, ha már kikerültek a képzelet vegykonyháról egy vers kapcsán, amit az egyik pályázatra beküldtem „Én Szépségem, Szörnyetegem” címmel. A három lény a vers utolsó sorában terpeszkedik, terpeszkedne, ha lenne térbeli kiterjedésük, méretük és egyéb jellemzőik. SPOILER VÉGE Lehet, hogy jobb lenne, ha így hagynám őket. Egy nyelvi bestiáriumnak talán azok a legplasztikusabb lényei, amelyeket az olvasó maga képzel el a szövegtest jellemzői alapján. De nem biztos. Lehet, hogy csak meg akarom úszni a teremtéssel járó feladatokat.
-- Jó napot! -- hajoltam be egy kis rácsos ablakon, ami olyan volt, mint egy vasúti jegypénztár ablaka, és a környezet is leginkább egy régi vasúti váróteremre emlékeztetett, de az ablak mögött ülő hölgyet én egy börtön recepciósának nézhettem, mert így folytattam: -- Kérem, ne ijedjen meg! Nézze, felemelem a kezemet! – magam elé tartottam mindkét kezemet, hogy lássa, nincs nálam semmi, amit rá szegezhetnék. -- Mi vagyunk az… elkövetők, pontosabban én nem, én könyörögtem nekik, hogy ne csinálják, de nem hallgattak rám. Most itt vannak, behoztam mind a kettőt. Nézze, ők is felemelik a kezüket! Az utolsó mondatot egy kicsit nyomatékosabban mondtam, hogy mögöttem álló két alak – egy vállas, dagadt és egy cingár férfi – is értsen belőle. Szürkére fakult munkásruhában voltak, zsebre dugott kézzel ácsorogtak, nekem háttal. Nem láttam az arcukat. Amikor meghallották a parancsoló mondatot, nemtörődöm mozdulattal a tarkójukra emelték a kezüket. Akkor már láttam az arcukat is: a bűnbánatnak a legkisebb jelét sem mutatták. Marhára nem érdekelte őket, hogy elérkezett az igazságszolgáltatás pillanata. Ha tehették volna, teleköpködték volna szotyival a váróterem padlóját, ott a szemem láttára. Utáltam őket ezért. Ők meg énrám néztek leplezetlen utálattal. Unhatták már, hogy folyton feljelentem őket. Mert hogy nem először kellett bevinnem őket, az világos volt, még álmomban is. Most így ébren azt gondolom, hogy a cingár alak lehetett Naucrotarensis, a vállas, dagadt pedig Beliadapetacon. Az álmok nagyon előzékenyek tudnak ám lenni, ha szegény fantáziátlan ébrenlévő a teremtés háládatlan feladata közben segítségre szorul. De hová lett Oldopocátus? Előkerült ő is. Bestiáriumom harmadik alakját rendőri kísérettel, bilincsbe verve átadtam az egykori Idyláhimríny-i szomszédunknak, Ical Nájram bácsinak, de nem a saját házukban, hanem Mávogronék házában, amin álmomban egyáltalán nem csodálkoztam. Ha Ical bácsi más házából jön ki, akkor most ő lakik ott, kész. Őt is előre meg akartam nyugtatni. Éreztem, hogy furcsának fogja találni a kérésemet, hogy egy darabig neki kell vigyáznia a bilincsbe vert fiúra. Oldopocátus szinte még gyerek volt, de a három bűnöző közül ő lehetett a legelvetemültebb, különben miért lett volna szükség a rendőri megerősítésre és bilincsre? Az mondjuk érdekes, hogy animus-alakokkal végeztetem álmomban a piszkos munkát, akármi is legyen az. Mintha az igazság és a rend a női oldalon állna.
A könyvben, amelynek -- ha nem is a világon, de Magyarországon garantáltan -- én vagyok a legodaadóbb olvasója, eljutottam a 40-ik fejezetig. A címe: SPOILER Kékszakáll
Pár nap múlva néhány hétre hazautazom. SPOILER VÉGE.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
